Magyar Fórum, 1999. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-07 / 1. szám

2 Csurka István Minden, ami van Ezerkilencszázkilenvenkilenc. Ön­magában nézve semmilyen további jelentéssel nem bíró szám ez is, mint a többi. Ugyanannyira külön­bözik az eggyel kisebbtől, mint az eggyel nagyobbtól: nem annyi. Mint évszám, a mi európai tuda­tunkban történelmi szám, a többivel együtt, amelyek a Krisztus születése óta eltelt éveket jelölik. Ilyen jelen­téssel bíró számok csak a történe­lemben vannak, azaz csak abban a folyamatban, amelyet az emberi em­lékezet, tudomány, képzelet rakott és rak össze folyamatosan. Az 1999. év sem a Naprendszerben, sem Tej­­úton, sem a Nagy Medve csillagkép­ben nem létezik. Természetesen csak addig, amíg oda nem megyünk, és rá nem kényszerítjük az ottani anyagot, hogy vegye tudomásul 1999 és a történelem létezését. Előbb azonban közvetlenebb teendőink is vannak. Nekünk, ma­gyaroknak például el kellene jut­nunk oda, hogy egy-egy ilyen törté­nelmi év végén ne legyünk keveseb­ben, mint amennyien az előzőben voltunk. Aztán üdvös lenne időn­ként eldöntenünk, hogy ha már egyszer itt vagyunk a magunk al­kotta magyar történelem idejében, múlásában - egy év múlva ránk kö­szönt első Szent Királyunk megko­ronázásának és ezzel államalapítá­sunknak ezredik fordulója ha te­hát még valamennyire magyarként számolunk, miért nem élünk ma­gyarként, és miért hagyjuk, hogy mindenféle jöttmentek, idegenek, csilányságaik letérítsenek bennün­ket a magunk útjáról, és végül el­orozzák tőlünk egész létezésünket. A történelemben való létezés - a saját évek számolgatása - minden nép számára véges. Nincsenek örökkön birtokolható területek, örökké létező győztesek, csak egy folyamat állandó: az örök létrejövés és az örök elmúlás. Ez azonban sen­kit nem ment fel a létküzdelem alól, az alól a parancs alól, hogy megáll­jon az időben, megvesse a lábát, al­kosson, kiterjedjen, és olyan nagyra és olyan időbeli távolságra terjessze ki a létezését, amilyenre csak tudja. Ezért a magyarságnak most, az ez­red utolsó évében, s annak a század­nak az utolsó évében, amely a leg­nagyobb csapásokat mérte rá, sok­kal nagyobb önmaga felé fordulás­sal, hittel és öntudattal kell rendet teremtenie a saját világában, mint bármikor. Változatlanul ez az idők szava: rendteremtés a lelkekben, a viszo­nyokban, a haza kérdé­seiben. Mert ha visszaemlékezünk az elmúlt évre, az elmúlt évtizedre, az előtte egymásra torlódott nyomorúságos évtize­dekre, a háborúkra és az ’56-os megtalálásra, valamennyiből azt húzhatjuk elő, mint valami üvegszálat, amely veze­ti a történelmi szerencsétlenséget, hogy bajaink forrása a magyarság­hoz, a magyar emberhez, a kicsihez és a még kisebbhez való viszony bi­zonytalansága és elhanyagoltsága volt. Sok volt az élet, a vér, amit fel­áldoztunk a magunkéból. Mert nem volt rend a lelkünkben. Nem volt törvény: védettek között első, aki ma­gyar. S ha ehhez a tövényhez nem érkezünk el most sem, hogy majd kettes számmal kezdődnek az év­számok, akkor már nem sokáig fo­gunk magyarul számolni. Számvetést is csak így készíthe­tünk. Az elszaladt év jó volt, moso­­lyos év volt, tragédiája és pusztító árvize ellenére, mert legalább a kor­mányrúd mellől letolta azokat, akik a legpazarlóbban bántak a magyar élettel, a magyar vagyonnal, a ma­gyar érdekkel. Ezek most jajonga­­nak és átkozódnak. A visszatérésről ábrándoznak. Ábrándozniok sza­bad, de keményen oda kell vágni nekik, ha visszatérésük érdekében szabotálgatni kezdenek. Napos oldali volt ez az év szá­munkra is, mert általunk, velünk, a választópolgárok ""akarata szerint beült az Országgyűlésbe dolgozni, figyelni, magyar törvényt alkotni a nemzeti radikalizmus, s ennek ön­magán túlmutató jelentősége van. Ez kései kezdete a magyarság ön­magára eszmélésének. A magyarság még koránt sincs egyenesben. A több mint tíz éve fo­lyó és 1994-től ’98-ig meglódult rabló privatizáció haszonélvezőinek elszámoltatása még el sem kezdő­dött. Ebből következik, hogy a visszaszerzésről még beszélni sem lehet. A kormány ezt a legfontosabb kérdést igyekszik elkerülni. Ha en­nek csak az az oka, hogy még nem érzi magát elég erősnek az elszá­moltatás megkezdéséhez, és csak halogatja a dolgot, akkor türelme­sek lehetünk, ellenben ha a kor­mány arra vár, hogy ez a kérdés az elhallgatás révén kikerüljön a közfi­gyelem fókuszából, hogy a társada­lom beletörődjön a kifosztottságá­­ba, akkor nagy baj van. A MIÉP nem fog ebbe beletörődni. És végül az összesség sem. Ez sorskérdés, ez létkérdés. Ma­gyarország lehet az Európai Unió tagja, majd ha az európai idő meg­érett rá. De nem lehet a globalizá­ció, a Világbank és a Coca-Cola gyarmata, nemzetközi letelepedési terület, amelyet a különböző keres­kedelmi tévécsatornák készítenek fel erre a nemzetköziségre. A ma­gyarság a saját hazáját nem adhatja fel, és nem felejtkezhet meg a test­véreiről, akik ott élnek vele egyazon éghajlat, széljárás, sors-széljárás alatt. Itt 1999-et írunk, itt nem a Nyúl Éve következik, és nem is a Mózes utáni nemtudomhányadik évezred. A magyarságnak itt, Euró­pában a finnek, a dánok vagy az írek példáját kell követnie, ha már arról letett, hogy a svájciak semle­­gességi példáját kövesse, és eszerint csak minden nemzeti sajátossá­gunk, igényünk és önállóságunk fenntartása mellett tagozódhatunk bele a közösségbe. Ha kellünk. Ha így kellünk. Sajnos ennek az öntudatos ki­mondásától még nagyon messze va­gyunk. Mert nincs rend a lelkünk­ben. Mert csatlós elitünk, amely egész létezését, haszonélvezetét ab­ból húzza, hogy kiszolgálja az ide­genséget, még el tudja hitetni a tö­megemberrel, hogy a magyar öntu­dat alacsonyabb rendű. Nem ka­punk ajándékot, ha megmaradunk magyarnak. Végső tömörítésben ez a képtelen hazugság van előadva ne­künk. Ezt fejezi ki az a médiapoliti­ka, amivel még nem mert szembe­szállni a kormány. Azt mondják ezek a lábszagukat űrdezodorba fel­­legesítő sómenek, hogy a kozmopo­­litizmus, az internacionalizmus, a másság minden formája értékesebb a mi magyar ezer évünknél. Megha­­sonlottságot, önértékelési zavart elő lehet idézni állandó kicsinyhitűség­­gel, a saját termék, a saját gondolat, a saját létforma állandó leszólásával és az idegenszerűségek állandó fel­­dicsérésével. Kezdődjék most olyan korszak, amikor szemébe nézünk mindenki­nek. Mit mond? Miért mondja? Mi­lyen érdeket szolgál vele? Magyar érdeket vagy idegent? És ki mond­ja? Mit mondott korábban? Alekszandr Szolzse­­nyicin, aki mostanában válik egyre aktuálisab­bá, leír egy esetet, amely éppen a képte­lenségével válik példabeszéddé ma­napság. Egy embert a bíró azért ítélt tíz év kényszermunkára, mert az il­lető néhányszor fogadta azt a barát­ját, akit már korábban elítéltek szin­tén tíz év Gulágra, és a szomszédok tanúsága szerint a vendéglátás alkal­mával, noha vodkáztak, nem szűrő­dött ki semmi az ablak mögül, tehát nyilvánvalóan szovjetellenes dolgo­kat suttogtak egymásnak... A kérdés az, hogy megszabadul­­tunk-e ezektől a bíráktól, GPU-s, NKVD-s nyomozóktól, párttitká­roktól és a szellemiségüktől, az ítél­kezési gyakorlatuktól. Vajon nem ők töltik-e még meg a legnagyobb la­pok hasábjait, nem ők ítélnek-e: szélsőséges! Nem ők terjesztik-e a rágalmat: „kódoltan” antiszemita. Mert csendben beszélget a saját ott­honában. Nem ők döntenek-e még ma is életek és lehetőségek, életpá­lyák és kinevezések dolgában? Nem ők-e a mindenkinél jobb demokra­ták, akiknek csak egy nem számít: a magyar. Tíz év, mert nem ordítottál! A nemzetközi helyzet 1998-ban nem vált szá­munkra kecsegte­tőbbé. Koszovó itt van közel, és sem­mi sincs ott meg­oldva. A magyar­ság veszélyezte­tettsége fennáll. Másutt is. Javulás van, de nem elég­séges. A közel-ke­leti helyzet a vég­sőkig van feszítve. Az USA és Nagy- Britannia végre­hajtott egy teljesen értelmetlen,­­ háborító agressziót, és ennek elle­nére Izrael és a palesztinok között semmi sincs megoldva. Változatla­nul ebben a térségben van a világ összes feszültségének a forrása. Iz­rael fenntartásához, katonai erejé­nek fejlesztéséhez, ellenfeleinek le­veréséhez mérhetetlen sok pénzre van szükség. A zsidószervezetek ha­talmas pénzbehajtási akciókat indí­tottak el a svájci bankok és most né­met vállalatok ellen is. Ezeket nagy­menő ügyvédi irodák vezetik, óriási haszon reményében. Az áldozatok emlékével, szenvedésével, a törté­nelem véres tragédiáival való üzér­kedés azonban befulladt. Európa mégiscsak azt mondta: elég volt. Most egy új pénz fénylik az öreg kontinensen. Az új pénzben az a szép, csengése-pengése számunkra is azért lehet vonzó, mert tiszta, az­zal a reménnyel cseng-bong, hogy euróban senkinek sem kell jóvátételt fizetnie, aki nem bűnös. Bill mit kotyvaszt idén? Magyar Férf­M 1999. január 7. Magyar Fórum A szerkesztőbizottság elnöke: CSURKA ISTVÁN Főszerkesztő: ZSILKA LÁSZLÓ Szerkesztőség: 1092 Budapest, Ráday u. 32., I. e. 3. Levélcím: 1464 Budapest, Pf. 1591 Telefon és telefax: 218-0783 Telefon: 218-0785 Kiadóhivatal: 1092 Budapest, Ráday u. 32., I. e. 4. Telefon és telefax: 215-8795 Kiadja: A Magyar Út Alapítvány Felelős kiadó: a Magyar Út Alapítvány kuratóriuma Szedés, tördelés: WolfPress Kft. Nyomtatás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlap-előfizetési Iro­dában (1089 Budapest, VIII. Orczy tér 1. Telefon: 303-3441, 303- 3442, fax: 303-3440, levélcím: 1990 Budapest, Orczy tér 1.), ezenkívül Budapesten a Hírlap-előfizetési és Elektronikus Posta Igazgatóság kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a posta­­hivatalokban. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt., árusításban megvá­sárolható az alábbi terjesztők hírlap-árusainál: HIRKER Rt., NH Rt. és regionális részvénytársaságok, Kiadói Lapterjesztő Kft., Gondos Rt. HU ISSN 0865-3909 Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Az aláírt cikkekért a szerzők viselik a felelősséget. A szerkesztőség fenntartja az írások szellemét és tartalmát nem érintő rövidítések jogát.

Next