Magyar Fórum, 2001. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

2001-07-05 / 27. szám

4 Személyiségi jogok megsértésére alapo­zott, nem vagyoni kártérítés igénye ese­tén, ha valamit, valakiről, többen egy­másra hivatkozva híresztelnek, állíta­nak vagy firtatni javasolnak, nem kel­lően tisztázott a peres eljárás célszemé­lyének (alperesének) kiválasztása. Eb­ben a kérdésben bírósági gyakor­latunkban akkora a bizonytalanság, hogy ügyvéd létemre magam sem tudok eligazodni. Ezen a jogterületen megje­lent a ragadozó jellegű pereskedés, amely elnémítani és/vagy megsarcolni egyaránt törekszik az önkényesen kisze­melt áldozatot. Erkel Tibor, a MIÉP egyik országgyűlési képviselője is valami hasonló törekvés ál­dozatává vált. Az alább ismertetett ügyben ügyvédként én láttam el a jogi képviseletét a MIÉP jogsegélyszolgálata részéről. A tény­állás a következő volt: Az egykori Napi Magyarország 1998. de­cember 10-ei számában „Hanganyagot lo­pott Szirányi” címmel sajtóhír jelent meg. A sajtóhír az alábbi állításokat tartalmaz­ta: „Szirányi János, a Magyar Rádió művé­szeti igazgatója nagy mennyiségű archív hangfelvételt próbált eltulajdonítani teg­nap este a rádió épületéből, de a biztonsági őrség feltartóztatta.” Ezzel a sajtóhírrel széleskörűen elkezdett foglalkozni a sajtó, és különféle vélemé­nyek, nyilatkozatok jelentek meg a magu­kat érintve vagy illetékesnek érzők részé­ről. Sokan mondtak sokfélét, de senki nem fogalmazott meg eltökélt igényt abban az irányban, hogy a sajtóhír valóságtartalmát ki kellene vizsgálni. Egyedül a MIÉP kép­viselőcsoportja jelentett kivételt ebben a kérdésben. A frakció álláspontját Erkel Ti­bor ismertette a parlament 1998. év decem­ber 15-ei ülésén, a Miniszterelnöki Hiva­talt vezető miniszternek az ún. azonnali kérdések és válaszok órájában. Szorgalmaz­ta az eset alapos kivizsgálásának igényét. Nyomatékosította a sajtóhír kivizsgálásá­nak a fontosságát azzal, hogy ez a sajtóállí­tás lényegében tolvajnak minősíti Szirányi Jánost, aki korábban a rádió elnöke volt. A vonatkozó sajtóhír a továbbiakról is tudósí­tott: „X. Y. rendészetvezető nem vállalko­zott a részletek ismertetésére, bár a lopási cselekményt nem tagadta.” A MIÉP képviselőcsoportja joggal érez­te úgy, hogy egy ilyen nagy fontosságú saj­tóhír kivizsgálása nem a portaszolgálat fel­adata. Ezért javasolta a parlament nyilvá­nossága előtt az eset részletes kivizsgálását az arra illetékeseknek. Sajnos a szükségesnek javasolt vizsgálat lefolytatása elmaradt. Nem történt az ügy­ben sem szabálysértési, sem büntetőfelje­lentés, de még egy szabályszerű fegyelmi vizsgálat sem. Szirányi János sem tanúsí­tott egy jelentős közéleti szereplőtől ilyen esetben elvárható magatartást. Ahelyett, hogy vizsgálatot kért volna saját személye ellen és megpróbálta volna tisztázni a sze­mélyét a rá nehezedő sajtóállítások súlya alól, az ártatlanság vélelmét emelte pajzs­ként a saját személye elé. Az ártatlanság vélelme azonban minden elmaradt és le nem folytatott vizsgálat vagy nyomozás szükségszerű következménye. Ha valamit nem akarnak tisztázni vagy kivizsgálni, akkor az ártatlanság vélelmének a fügefa­levele marad csupán. A közéleti szereplők egyes részének azonban ez a fügefalevél nem szokott elegendő lenni. Nem vélet­len, hogy ilyen szituációkban az érintett sok esetben önmaga kéri kivizsgálását az ilyen természetű állításoknak. Azonban Szirányi János nem ezt tette. Először feljelentette Erkel Tibort rágal­mazás vétsége miatt. A parlament mentel­mi bizottsága azonban a mentelmi jogát fenntartotta. A mentelmi bizottság a hatá­rozatában megállapította, hogy a „képvi­selő úr a megbízatásának a gyakorlása so­rán feltett kérdései - bár azok egyes kitéte­lei sértőek - az alkotmányosan védett kor­látokon belül maradtak”. Ezt követően beperelte kétmillió Ft nem vagyoni kártérítésre a személyiségi jogai­nak az állítólagos megsértése miatt. Az ügyvédjeként vitattam a keresete jogalap­ját, de a bíróság a felét, azaz egymillió Ft nem vagyoni kártérítést első fokon meg­ítélt. Fellebbezésemben ismételten vitat­tam a követelés alapját. Az egymillió Ft-ot háromszázezer Ft-ra leszállította a másod­fokú bíróság. Mivel ennek az ítéletnek a tartalmát is sérelmeztem, ezért a Legfel­sőbb Bírósághoz fordultunk felülvizsgála­ti kérelemmel, melynek elbírálása jelenleg folyamatban van. Ennek a második ítéletnek azonban egyes megállapításaival már egyet tudok érteni. Megállapította ugyanis az ítélet in­doklása, hogy „nem hagyható figyelmen kívül, hogy felperes (Szirányi János) is köz­rejátszott a sérelem előidézésében, hiszen engedély nélkül akarta a CD-lemezeket a Magyar Rádió épületéből kivinni”. Ezzel egyidejűen a Magyar Rádió egy másik munkatársa, Vámos György, a dokumentáció és hangtár vezetője is egy­millió Ft nem vagyoni kártérítésre perelte be Erkel Tibort, amiért az Országgyűlés­ben sérelmesnek vélt álláspontot képviselt tevékenységével kapcsolatban. Ezt a pert azóta Vámos György jogerősen elveszítet­te, keresetét a bíróság teljes egészében el­utasította. A fenti előzmények miatt tulajdonkép­pen nincs igazán okom kígyót-békát kia­bálni az ügyekben eljáró és jogerős ítélete­ket hozó bírósági tanácsok bíráira. A Szi­rányi János keresetében hozott jogerős íté­letben azonban találtam meg kifogásolni­­valót. Ebben az ügyben azért fordultam a Legfelsőbb Bírósághoz felülvizsgálati ké­relmemmel, mert a bíróság az ügy ezen részletében nem megfelelően vonta le a tényállásból eredő következtetéseket. Vé­leményem szerint a rádió fent említett munkatársai peres eljárásaik puskájának nem megfelelő jogi célpontot választottak ki akkor, amikor Erkel képviselő urat törekedtek puskavégre kapni. A képviselő úr a sok hozzászólónak csupán az egyike volt ebben a sajnálatos ügyben, és maga is - frakciójának többi tagjával együtt - a saj­tóból értesült az eseményről. Ugyanakkor a képviselő úr frakciójának az álláspontját ismertette az Országgyűlésben a házsza­bálynak megfelelően és alkotmányos kö­telezettségét teljesítve. Ezért a képviselő úr joggal érezheti azt, hogy személyén keresztül a MIÉP képvi­selőcsoportja ellen pereskedtek a rádió fent nevezett munkatársai. Dr. Szabó Ferenc ügyvéd Eltévesztett pereskedés Erkel Tibor, a MIÉP országgyűlési kép­viselője, akit alkotmányos kötelezettsé­gének teljesítése miatt perelt be a Rádió volt elnöke Magyar A­mix 2001. július 5. AUGUSZTUSBAN MEGJELENIK I I Megjelent p ^ ✓ i p T / t-j / Simándy József Szentmihályi Szabó Péter Kossuth-díjas operaénekes életműsorozatának (1916-1977) első kötete, az BÁNK BÁN ARANYKERESZT, ELMONDJA ACELKARD című könyve (krónikás: Dalos László). A szerző a XX. század magyar három történelmi regény operajátszásának kimagasló egy könyvben: Avarok gyűrűje, művészegyénisége volt, Gellért, A látó és a vak, sok-sok operahős kiváló megszólaltatója Ára postaköltségekkel együtt 1956 Ft. és nagyszerű alakítója. Megrendelhető rózsaszín postai , mostani kiadás a könyv harmadik, utalványon­ bővített kiadása; az utolsó fejezet 1983-tól Szépirodalmi Könyvkiadó, 1997-ig tár­ja elénk Simándy József 121 in in a művészi, illetve magánéletet. , 1 UP ’ , \\ A könyv ára: 1980 Ft. Kérjük, a feladói rovatot Megvásárolható olvashatóan töltsék ki­ a Magyar Fórum Kiadóhivatalában. Az életműsorozat októberben Cím: Bp. IX., Ráday u. 32., 1/4. és novemberben folytatódik. Telefon: 215-8795. Magyarország jövője Antikínaizmus, vagyis a kínai szindróma Fekete István naplótöredékeit olvasgatom, s özvegyének életrajzi kiegészítéseit, emléke­zéseit. A Fekete István Irodalmi Társaság adta ki a könyvet, Gáspár János szerkeszté­sében. Fekete István 1970. júniusban hunyt el, és nekem atyai jó barátom és első meste­rem volt, harmincegy éve odafentről nézge­­lődik el ezen a szomorú magyar tájon, mely­nek eleven szépsége az ő tolla nélkül tán örökre megíratlan marad. Aztán eszembe jut, m­ennyi felesleges időt vesztegettem-pa­­zaroltam el már eddig is politizálással, ahe­lyett, hogy szépet, jót, igazat próbáltam vol­na írni, hiszen oly­an felháborítóan rövid még a jól beosztott, hosszú élet is... Vajon hogyan használhat az ember leginkább hazájának, vajon miképp állhat nyugodt lélekkel Isten elé? Amióta nem kell kötelességszerűen, kriti­kusként televíziót néznem, nyugodtabb va­gyok. De amikor esténként végignyomoga­tom a csatornákat, szinte mindenütt egymást ütik-verik, rúgják-lövik-robbantják az em­berek a valóságban és kitalált történetekben. 1964-ben, amikor Fekete István nyert egy tévékészüléket, a magyar televíziózás még gyermekcipőben járt. Az író ezt jegyezte fel naplójában: „Nyertem egy 6200 forintos te­levíziót. Igazán, ezért hálás vagyok az Is­tennek, bár a televízió kevés örömöt és sok olyan hülye műsort ad, amitől a jó gyomrú ember is hány. Hova megy az ember ezzel az otromba, félművelt, szellem nélküli giccsel? Van, aki ezt nézi? Van, akit ez érdekel? Saj­nos van! Állítólag sokan vannak, s ezt mu­tatja a szellem lemorzsolódását, az anyag uralmát, az értékek pusztulását, a múlt el­veszett humánumát s a tömegek lélektelen, úgynevezett életét. Vagy: ennek kellett szü­letni abból, ami volt? Tizenhárom éves kur­váknak és tizenöt éves selyemfiúknak. ” Vajon mit jegyezne fel Fekete István a ma­gyar televíziók mai műsorairól? Az valószí­nűleg már semmiféle nyomdafestéket nem bírna el, akár a műsorok tartalma, nyelve. S ami talán még ennél jobban is megdöbbente­né: a mindenhonnan áradó, leplezetlen ma­­gyarellenesség. Nincs rá olyan előkelő, bár pontatlan kifejezés, mint a zsidóellenesség­­re. Az „antihungarizmus” nem bevett szó, mint az antiszemitizmus, de antianglizmus vagy antikínaizmus sincsen. Egész népeket nem szokás gyűlölni, legkevésbé saját hazá­jukban. Az a mérhetetlen gúny és megvetés, mellyel határainkon belül is illetik a magyar hagyományokat, szent ereklyéinket, szerény millenniumi megemlékezéseinket, az más országokban nemcsak elképzelhetetlen, de érthetetlen is volna. Pedig hát mi egy meg­alázott, szétszaggatott, kifosztott nemzet va­gyunk, erősen fogyatkozóban, senkire ve­szélyt nem jelentünk, s lám, még ez a legin­kább jelképes státustörvényünk is mekkora felvándorodást, tiltakozást, gyanakvást és gyűlöletet kelt - nemcsak szomszédaink kö­zött, hanem az egyetlen magyar parlamenti párt, az SZDSZ körein belül is, mely nem szavazta meg ezt a kicsiny, mégis oly sokat jelentő gesztust sem a nyolcvan éve elszakí­tott véreinknek. A kínai szindróma már csak ezért is izgal­mas: íme, a világ számban legnagyobb nem­zete, melynek szinte mindenütt élnek telepe­sei, előőrsei, méghozzá meglehetősen külön­­váltan, külsőleg is felismerhető közösségben, összetartásban - s még sincs még fogalom sem az „antikínaizmusra”. Pedig hát a kí­naiak sem valószínű, hogy különbek lenné­nek más nemzeteknél - legfeljebb nem tűr­nek meg maguk közt olyanokat, akik nem szeretik a kínaiakat. S ami még érdekesebb: a világ sem tart iga­zán a kínaiak iszonyú, milliárdos tömegétől, pedig hát a népesedés vaslogikája szerint egykor, nem is olyan messze az időben övék lesz a Föld, s mégis: a „sárga veszedelem” emlegetése kiment a divatból - utoljára ta­lán Bertrand Russell írt róla valamikor az 1920-as években. A kínaiak pedig szépen szaporodnak, gyarapodnak, mindenhol le­telepednek, szorgalmasan dolgoznak, ked­vesen mosolyognak - és senki sem fél tőlük. Nincs antikínaizmus. Ki érti ezt? Ha valami egészen fantasztikus, irodal­­mias magyarázatot kívánnék adni hirtelen, akkor talán azt mondanám: akinek ez a kí­nai tünetcsoport túlságosan szöget üt a fejé­be, nem él sokáig. Nem fogják kigúnyolni, kiéheztetni, bemocskolni. Egyszerűen eltűnik nyomtalanul. Mellesleg: ha Fekete István nem becsüle­tes, keresztény magyar embernek születik, már életében világhírű és mérhetetlenül gaz­dag lett volna. De felfoghatatlan: kínai írók sem könnyen jutnak hasonló rangra. Pedig sehol a világon nincs antikínaizmus. Igaz, szeretni sem kötelező őket. Szentmihályi Szabó Péter

Next