Magyar Fórum, 2001. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
2001-07-05 / 27. szám
4 Személyiségi jogok megsértésére alapozott, nem vagyoni kártérítés igénye esetén, ha valamit, valakiről, többen egymásra hivatkozva híresztelnek, állítanak vagy firtatni javasolnak, nem kellően tisztázott a peres eljárás célszemélyének (alperesének) kiválasztása. Ebben a kérdésben bírósági gyakorlatunkban akkora a bizonytalanság, hogy ügyvéd létemre magam sem tudok eligazodni. Ezen a jogterületen megjelent a ragadozó jellegű pereskedés, amely elnémítani és/vagy megsarcolni egyaránt törekszik az önkényesen kiszemelt áldozatot. Erkel Tibor, a MIÉP egyik országgyűlési képviselője is valami hasonló törekvés áldozatává vált. Az alább ismertetett ügyben ügyvédként én láttam el a jogi képviseletét a MIÉP jogsegélyszolgálata részéről. A tényállás a következő volt: Az egykori Napi Magyarország 1998. december 10-ei számában „Hanganyagot lopott Szirányi” címmel sajtóhír jelent meg. A sajtóhír az alábbi állításokat tartalmazta: „Szirányi János, a Magyar Rádió művészeti igazgatója nagy mennyiségű archív hangfelvételt próbált eltulajdonítani tegnap este a rádió épületéből, de a biztonsági őrség feltartóztatta.” Ezzel a sajtóhírrel széleskörűen elkezdett foglalkozni a sajtó, és különféle vélemények, nyilatkozatok jelentek meg a magukat érintve vagy illetékesnek érzők részéről. Sokan mondtak sokfélét, de senki nem fogalmazott meg eltökélt igényt abban az irányban, hogy a sajtóhír valóságtartalmát ki kellene vizsgálni. Egyedül a MIÉP képviselőcsoportja jelentett kivételt ebben a kérdésben. A frakció álláspontját Erkel Tibor ismertette a parlament 1998. év december 15-ei ülésén, a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszternek az ún. azonnali kérdések és válaszok órájában. Szorgalmazta az eset alapos kivizsgálásának igényét. Nyomatékosította a sajtóhír kivizsgálásának a fontosságát azzal, hogy ez a sajtóállítás lényegében tolvajnak minősíti Szirányi Jánost, aki korábban a rádió elnöke volt. A vonatkozó sajtóhír a továbbiakról is tudósított: „X. Y. rendészetvezető nem vállalkozott a részletek ismertetésére, bár a lopási cselekményt nem tagadta.” A MIÉP képviselőcsoportja joggal érezte úgy, hogy egy ilyen nagy fontosságú sajtóhír kivizsgálása nem a portaszolgálat feladata. Ezért javasolta a parlament nyilvánossága előtt az eset részletes kivizsgálását az arra illetékeseknek. Sajnos a szükségesnek javasolt vizsgálat lefolytatása elmaradt. Nem történt az ügyben sem szabálysértési, sem büntetőfeljelentés, de még egy szabályszerű fegyelmi vizsgálat sem. Szirányi János sem tanúsított egy jelentős közéleti szereplőtől ilyen esetben elvárható magatartást. Ahelyett, hogy vizsgálatot kért volna saját személye ellen és megpróbálta volna tisztázni a személyét a rá nehezedő sajtóállítások súlya alól, az ártatlanság vélelmét emelte pajzsként a saját személye elé. Az ártatlanság vélelme azonban minden elmaradt és le nem folytatott vizsgálat vagy nyomozás szükségszerű következménye. Ha valamit nem akarnak tisztázni vagy kivizsgálni, akkor az ártatlanság vélelmének a fügefalevele marad csupán. A közéleti szereplők egyes részének azonban ez a fügefalevél nem szokott elegendő lenni. Nem véletlen, hogy ilyen szituációkban az érintett sok esetben önmaga kéri kivizsgálását az ilyen természetű állításoknak. Azonban Szirányi János nem ezt tette. Először feljelentette Erkel Tibort rágalmazás vétsége miatt. A parlament mentelmi bizottsága azonban a mentelmi jogát fenntartotta. A mentelmi bizottság a határozatában megállapította, hogy a „képviselő úr a megbízatásának a gyakorlása során feltett kérdései - bár azok egyes kitételei sértőek - az alkotmányosan védett korlátokon belül maradtak”. Ezt követően beperelte kétmillió Ft nem vagyoni kártérítésre a személyiségi jogainak az állítólagos megsértése miatt. Az ügyvédjeként vitattam a keresete jogalapját, de a bíróság a felét, azaz egymillió Ft nem vagyoni kártérítést első fokon megítélt. Fellebbezésemben ismételten vitattam a követelés alapját. Az egymillió Ft-ot háromszázezer Ft-ra leszállította a másodfokú bíróság. Mivel ennek az ítéletnek a tartalmát is sérelmeztem, ezért a Legfelsőbb Bírósághoz fordultunk felülvizsgálati kérelemmel, melynek elbírálása jelenleg folyamatban van. Ennek a második ítéletnek azonban egyes megállapításaival már egyet tudok érteni. Megállapította ugyanis az ítélet indoklása, hogy „nem hagyható figyelmen kívül, hogy felperes (Szirányi János) is közrejátszott a sérelem előidézésében, hiszen engedély nélkül akarta a CD-lemezeket a Magyar Rádió épületéből kivinni”. Ezzel egyidejűen a Magyar Rádió egy másik munkatársa, Vámos György, a dokumentáció és hangtár vezetője is egymillió Ft nem vagyoni kártérítésre perelte be Erkel Tibort, amiért az Országgyűlésben sérelmesnek vélt álláspontot képviselt tevékenységével kapcsolatban. Ezt a pert azóta Vámos György jogerősen elveszítette, keresetét a bíróság teljes egészében elutasította. A fenti előzmények miatt tulajdonképpen nincs igazán okom kígyót-békát kiabálni az ügyekben eljáró és jogerős ítéleteket hozó bírósági tanácsok bíráira. A Szirányi János keresetében hozott jogerős ítéletben azonban találtam meg kifogásolnivalót. Ebben az ügyben azért fordultam a Legfelsőbb Bírósághoz felülvizsgálati kérelmemmel, mert a bíróság az ügy ezen részletében nem megfelelően vonta le a tényállásból eredő következtetéseket. Véleményem szerint a rádió fent említett munkatársai peres eljárásaik puskájának nem megfelelő jogi célpontot választottak ki akkor, amikor Erkel képviselő urat törekedtek puskavégre kapni. A képviselő úr a sok hozzászólónak csupán az egyike volt ebben a sajnálatos ügyben, és maga is - frakciójának többi tagjával együtt - a sajtóból értesült az eseményről. Ugyanakkor a képviselő úr frakciójának az álláspontját ismertette az Országgyűlésben a házszabálynak megfelelően és alkotmányos kötelezettségét teljesítve. Ezért a képviselő úr joggal érezheti azt, hogy személyén keresztül a MIÉP képviselőcsoportja ellen pereskedtek a rádió fent nevezett munkatársai. Dr. Szabó Ferenc ügyvéd Eltévesztett pereskedés Erkel Tibor, a MIÉP országgyűlési képviselője, akit alkotmányos kötelezettségének teljesítése miatt perelt be a Rádió volt elnöke Magyar Amix 2001. július 5. AUGUSZTUSBAN MEGJELENIK I I Megjelent p ^ ✓ i p T / t-j / Simándy József Szentmihályi Szabó Péter Kossuth-díjas operaénekes életműsorozatának (1916-1977) első kötete, az BÁNK BÁN ARANYKERESZT, ELMONDJA ACELKARD című könyve (krónikás: Dalos László). A szerző a XX. század magyar három történelmi regény operajátszásának kimagasló egy könyvben: Avarok gyűrűje, művészegyénisége volt, Gellért, A látó és a vak, sok-sok operahős kiváló megszólaltatója Ára postaköltségekkel együtt 1956 Ft. és nagyszerű alakítója. Megrendelhető rózsaszín postai , mostani kiadás a könyv harmadik, utalványon bővített kiadása; az utolsó fejezet 1983-tól Szépirodalmi Könyvkiadó, 1997-ig tárja elénk Simándy József 121 in in a művészi, illetve magánéletet. , 1 UP ’ , \\ A könyv ára: 1980 Ft. Kérjük, a feladói rovatot Megvásárolható olvashatóan töltsék ki a Magyar Fórum Kiadóhivatalában. Az életműsorozat októberben Cím: Bp. IX., Ráday u. 32., 1/4. és novemberben folytatódik. Telefon: 215-8795. Magyarország jövője Antikínaizmus, vagyis a kínai szindróma Fekete István naplótöredékeit olvasgatom, s özvegyének életrajzi kiegészítéseit, emlékezéseit. A Fekete István Irodalmi Társaság adta ki a könyvet, Gáspár János szerkesztésében. Fekete István 1970. júniusban hunyt el, és nekem atyai jó barátom és első mesterem volt, harmincegy éve odafentről nézgelődik el ezen a szomorú magyar tájon, melynek eleven szépsége az ő tolla nélkül tán örökre megíratlan marad. Aztán eszembe jut, mennyi felesleges időt vesztegettem-pazaroltam el már eddig is politizálással, ahelyett, hogy szépet, jót, igazat próbáltam volna írni, hiszen olyan felháborítóan rövid még a jól beosztott, hosszú élet is... Vajon hogyan használhat az ember leginkább hazájának, vajon miképp állhat nyugodt lélekkel Isten elé? Amióta nem kell kötelességszerűen, kritikusként televíziót néznem, nyugodtabb vagyok. De amikor esténként végignyomogatom a csatornákat, szinte mindenütt egymást ütik-verik, rúgják-lövik-robbantják az emberek a valóságban és kitalált történetekben. 1964-ben, amikor Fekete István nyert egy tévékészüléket, a magyar televíziózás még gyermekcipőben járt. Az író ezt jegyezte fel naplójában: „Nyertem egy 6200 forintos televíziót. Igazán, ezért hálás vagyok az Istennek, bár a televízió kevés örömöt és sok olyan hülye műsort ad, amitől a jó gyomrú ember is hány. Hova megy az ember ezzel az otromba, félművelt, szellem nélküli giccsel? Van, aki ezt nézi? Van, akit ez érdekel? Sajnos van! Állítólag sokan vannak, s ezt mutatja a szellem lemorzsolódását, az anyag uralmát, az értékek pusztulását, a múlt elveszett humánumát s a tömegek lélektelen, úgynevezett életét. Vagy: ennek kellett születni abból, ami volt? Tizenhárom éves kurváknak és tizenöt éves selyemfiúknak. ” Vajon mit jegyezne fel Fekete István a magyar televíziók mai műsorairól? Az valószínűleg már semmiféle nyomdafestéket nem bírna el, akár a műsorok tartalma, nyelve. S ami talán még ennél jobban is megdöbbentené: a mindenhonnan áradó, leplezetlen magyarellenesség. Nincs rá olyan előkelő, bár pontatlan kifejezés, mint a zsidóellenességre. Az „antihungarizmus” nem bevett szó, mint az antiszemitizmus, de antianglizmus vagy antikínaizmus sincsen. Egész népeket nem szokás gyűlölni, legkevésbé saját hazájukban. Az a mérhetetlen gúny és megvetés, mellyel határainkon belül is illetik a magyar hagyományokat, szent ereklyéinket, szerény millenniumi megemlékezéseinket, az más országokban nemcsak elképzelhetetlen, de érthetetlen is volna. Pedig hát mi egy megalázott, szétszaggatott, kifosztott nemzet vagyunk, erősen fogyatkozóban, senkire veszélyt nem jelentünk, s lám, még ez a leginkább jelképes státustörvényünk is mekkora felvándorodást, tiltakozást, gyanakvást és gyűlöletet kelt - nemcsak szomszédaink között, hanem az egyetlen magyar parlamenti párt, az SZDSZ körein belül is, mely nem szavazta meg ezt a kicsiny, mégis oly sokat jelentő gesztust sem a nyolcvan éve elszakított véreinknek. A kínai szindróma már csak ezért is izgalmas: íme, a világ számban legnagyobb nemzete, melynek szinte mindenütt élnek telepesei, előőrsei, méghozzá meglehetősen különváltan, külsőleg is felismerhető közösségben, összetartásban - s még sincs még fogalom sem az „antikínaizmusra”. Pedig hát a kínaiak sem valószínű, hogy különbek lennének más nemzeteknél - legfeljebb nem tűrnek meg maguk közt olyanokat, akik nem szeretik a kínaiakat. S ami még érdekesebb: a világ sem tart igazán a kínaiak iszonyú, milliárdos tömegétől, pedig hát a népesedés vaslogikája szerint egykor, nem is olyan messze az időben övék lesz a Föld, s mégis: a „sárga veszedelem” emlegetése kiment a divatból - utoljára talán Bertrand Russell írt róla valamikor az 1920-as években. A kínaiak pedig szépen szaporodnak, gyarapodnak, mindenhol letelepednek, szorgalmasan dolgoznak, kedvesen mosolyognak - és senki sem fél tőlük. Nincs antikínaizmus. Ki érti ezt? Ha valami egészen fantasztikus, irodalmias magyarázatot kívánnék adni hirtelen, akkor talán azt mondanám: akinek ez a kínai tünetcsoport túlságosan szöget üt a fejébe, nem él sokáig. Nem fogják kigúnyolni, kiéheztetni, bemocskolni. Egyszerűen eltűnik nyomtalanul. Mellesleg: ha Fekete István nem becsületes, keresztény magyar embernek születik, már életében világhírű és mérhetetlenül gazdag lett volna. De felfoghatatlan: kínai írók sem könnyen jutnak hasonló rangra. Pedig sehol a világon nincs antikínaizmus. Igaz, szeretni sem kötelező őket. Szentmihályi Szabó Péter