Magyar Fórum, 2004. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
2004-07-01 / 26. szám
A Délvidéken nap mint nap véres atrocitások érik a magyarokat, leszámolásszerű akcióban verik, alázzák meg önhibájukon kívül idegen uralom alatt élő honfitársainkat. A temetők falát elborítják az obszcén és magyargyűlölő feliratok, a holtak sem aludhatják nyugodtan örök álmukat, hiszen a magyar nyelvű fejfákat is kitépik a gonosz kezek. A belügyminiszter asszony a napokban tett egy kísérletet, hogy felhívja jugoszláv kollégája figyelmét a honfitársainkkal szemben elkövetett gaztettekre, de az élesebb szemű fürkésző beleláthat a dolgok közepébe. A werberi kommunikáció csődje után új csapásirányt határozott meg az MSZP, amelyben a jelenlegi határainkon túl élő nemzettestvéreink érdekeinek képviselete is fókuszba kerül. Ennek, s nem pedig a szociálliberális kormány érzékenységének, szerető aggodalmának köszönhető, hogy a belügyminiszter asszony most valamilyen szinten diplomáciai síkra akarta terelgetni a magyarverések miatti rendkívüli helyzet kezelését. Törökkanizsán s más délvidéki területeken az utóbbi időben megsokasodtak a magyarokat ért inzultusok, a hatóság tehetetlen, illetve annak látszik, hiszen valójában állami segédlettel költözhettek be a háború után lakatlanná vált épületekbe az ország más területéről idevándorló szerbek. Az ő térfoglalásuk nagymértékben veszélyezteti a számarányában is megcsappant magyarságot, azokat az embereket, akik még a háborús viszonyok közepette is ragaszkodtak szülőföldjükhöz. A hivatalos szerb kormányzat lepaktált pár magyar nemzetiségű látványpolitikussal, s ezek az önmagukkal is meghasonlott emberek a szerbek szekerét tolják, jót rúgva azokba, akiket képviselniük illene. Az úgymond jugoszláv kérdés persze hosszú évtizedeken keresztül alakult ki, és amikor Délvidék felett ropogtak a fegyverek, az amerikaiak a frissen csatlakozott NATO- tagállam, Magyarország repülőtereit vették igénybe például Újvidék bombázásához. A magyar diplomácia az Orbán-kormány idején is elkövette azt a bűnt, amit elődei, s gyakorlatilag semmit sem kért cserébe a magyar légtér, kiszolgálóbázisok és a repterek használatáért. Az, hogy pár jenki Taszárra költözött, s a településen biztosított százakárhány munkahelyet a helybélieknek, nagyon kevés, szinte elenyésző ahhoz képest, amit a geopolitikai szempontból is stratégiai csúcsponton elhelyezkedő hazánk kérhetett volna. A jugoszláviai háborúban aztán atomjaira hullott a titóista torzszülemény, a romokon új-régi államok szerveződtek, s próbálják a rendes kerékvágásba terelni életüket, de a délvidéki magyarság helyzete azóta is rendezetlen maradt. Az Orbán-kormány határozottabb fellépéssel kihasználhatta volna a történelem adta helyzetet, és kereshetett volna gyógyírt Trianonra, hiszen a körülmények ehhez adottak voltak. Nem történt érdemi változás, sőt a magyarság helyzete a látszatkonszolidált Jugoszláviában tovább romlott. Ismét egy elhalasztott történelmi lehetőség, és marad utána a szokásos sajnálkozás az árvák, a megbecstelenítettek és a megvertek sírása, könyörgése miatt. A magyar belügyminiszter halovány kérdésfeltételére aztán a tőlük sajnos megszokott határozottsággal válaszoltak a szerbek, elnökük képmutató módon nem átallotta közös nevezőre hozni az ártalmatlan és csendes délvidéki honvédtalálkozót a nagyon is kézzelfogható brutális magyarverésekkel. Megint megszólalt a szerbek első emberében a partizánlélek, és azok, akik könyörtelenül és kíméletlenül mészároltak le ezreket, és döntöttek romba országokat, a nagy európai gyakorlatnak megfelelően megint csak a fasiszta magyar hadsereggel példálóznak. Ideje lenne már egyszer s mindenkorra a világ tudomására hozni: Felvidékre, Erdélybe és a Délvidékre nem hódítani és elfoglalni mentek a magyarok, csupán visszaszerezni azt, ami ezer évek óta az övék, és visszaállítani azt a rendet, amely a fentiekhez hasonló időtartam óta békében és boldogságban vezérelte ezeket a magyar országrészeket. A jelenlegi szerb vezetés is előszeretettel szajkózza tehát a magyarok délvidéki bevonulását, kerít hatalmas feneket az akkori történéseknek, csak arról megfeledkezik, hogy a bácskai vérengzésként a nemzetközi közvéleménnyel elhitetett eseménysorozat valójában egy önvédelmi reakció volt. Teljesen természetes, hogy ennek áldozatul esett, de úgy is mondhatjuk, hogy elnyerte megérdemelt büntetését jó pár partizán, akit az adott esetben nyugodt szívvel illethetünk a terrorista jelzővel. Őket pedig - mint napjaink híradásaiból is kiderül - a nagyhatalmak által szerkesztett kódex kiirtásra ítélt emberi csoportosulásként aposztrofálja. Még a mai erkölcsi mérce szerint is a felszabadító magyar hadsereget orvul támadó szerb terroristák likvidálása a felszabadítók önvédelmi harca volt. Délvidékről jönnek a megrázó képek, véres fejű emberek siratják földjüket, házukat és a tőlük elvett lehetőségeket. Érdekes módon nem az idősebbeket érik ezek a galád támadások, hanem a fiatalok a jól kigondolt és szervezett kitelepítő program szenvedő résztvevői. Őket verik, alázzák meg nap mint nap, hogy közvetve így sarkallják őket a szülőföld elhagyására. Több mint valószínű, úgy gondolkodik a bűnözőkkel bratyizó hivatalos hatalom, hogy az idősek, betegek természetes úton kihalnak, a fiatalokat kell elüldözni, s akkor a Szent Korona éléskamrájaként is funkcionáló Délvidék egyértelműen a megszálló szerbek martaléka lehet. A délvidéki magyarok nem kaphattak kettős állampolgárságot, Janus-arcú vezetőik képtelenek érdekeik érvényesítésére, és inkább a szerbek talpát nyaldossák, minthogy védelmükben emelnék fel szavukat, s az anyaországtól csak egy hervadt tiltakozásszerűségre futja. Igen, ütni-verni kéne a vasat minden nemzetközi fórumon a NATO- és EU-tag Magyarországnak, hogy elég volt már az évtizedek óta tartó rombolásból, agresszióból, erőszakból és kizsákmányolásból, amely éri a gúnyhatárokkal szétszabdalt területen élő magyarokat. Idegen igában senyvednek ezek az emberek Európa közepén, s nem lehet a szőnyeg alá söpörni jogos kérésüket, követelésüket, igényüket, amely nagyon egyszerű és hétköznapi: békében és magyarként akarnak élni szülőföldjükön. A délvidéki magyarok pár kilométerre a jelenlegi határtól állandó terrorveszélyben élnek. A magát humánusnak és emberbarátinak mondott Európában létezik a csonka országot körülölelő börtöntenger, ahol nemzetiségük, hovatartozásuk miatt alázhatnak meg ártatlanokat. A humánus jogvédő és toleráns Európa pedig hallgat. Bizonyos kisebbségeknek szervez titkos látványdemonstrációkat, nagyítja fel gondjaikat, problémáikat, és helyezi őket fókuszba, míg az életveszélyes fenyegetettségben élőket magukra hagyja. Sem az I. világháború után, sem a szovjet hordák beözönlése, majd kitakarodása után hazánk nem részesülhetett abban a kegyben, amelyek más országok. Illetve nem kegyet kértünk volna, hanem csak igazságot, hiszen 84 év óta erről szól a történet, de 1990 után sem erősödött fel ez a jogos hang. A sérelmek orvoslása helyett jöttek a talpnyaló alapszerződések, a bájvigyorral aláírt dokumentumhalmok, a szomszédaink érzékenységeire való hivatkozgatások, a külföldi vezérek lábbelijeinek csókolgatása. Igazságot kérhettünk volna, az igazságért harcolhattunk volna. Soha nem kaptuk meg, mert a toleráns, felvilágosult és humánus Európának nem érdeke, hogy legyen egy gazdag és boldog magyar állam Európa közepén. Neki a határokkal szétszabdalt föld kell, rajta elbutított, identitástudatukat vesztett robotokkal, akik kiszolgálják a Nyugatról érkezett nagyokat, s cselédként agonizálnak egykori földjükön. Délvidéken nemcsak a lehetőségtől és az élettértől fosztják meg a magyarokat, életük, testi épségük is veszélyben van. De kemények a magyarkanizsaiak, a törökbecseiek, az óbecseiek és gyászos körülményeik ellenére sem adják fel. Ők ott akarnak élni, ahol őseik és ott is maradnak, még a fenyegetettség árnyékában is. A tisztelt szociálliberális kormány pedig végre rájöhetne, hogy cselekedni kell, s nem pedig játszadozni a szavakkal, az emberekkel és az életekkel. G. Kirkovits István Megállj, megállj, kutya...! A szabadkai gimnázium, ahová Kosztolányi Dezső járt. Az ősi magyar városban ma betelepült szerbek üldözik az eredeti lakosságot Magyar Fórum Más a zárjegy Ki korán kel, aranyat fel - tartja a régi magyar közmondás. Módosíthatjuk úgyeleink megállapítását az uniós csatlakozásunk után, hogy ki korán kel, olcsóbban elégítheti ki egy bizonyos szenvedélyét. Aki szombat reggel a nyitás környékén a budapesti Vásárcsarnok közelében végzi egészségügyi sétáját, számíthat rá, hogy hozzásündörgő emberek halkan megkérdezik tőle: kell-e olcsó cigaretta. Aki belemegy az alkuba, egy amerikai gyökerekkel rendelkező cigarettamárkához a hazai ár hetven százalékáért hozzájuthat. A vámosok felmérése szerint a cigarettacsempészek nemkívánatos tevékenysége százmilliós nagyságrenddel károsítja meg a központi költségvetést. A magyarországi áremelés miatt is egyre többen vannak az ország keleti végein, akik szegényes jövedelmüket az úgynevezett táskás, bátyus cigarettacsempészéssel próbálják kiegészíteni. Tehetik ezt azért is, mert évről évre nő a kereslet a behozott dohányáru iránt, és a kispénzű embereknek még az is megéri, hogy akár naponta többször is átlépjék a határt, hogy a behozott, majd továbbadott bagóval csekély haszonra tegyenek szert. Ukrajna a célterület, itt a legolcsóbb a minőségében a magyart meg nem közelítő, de a szenvedély kielégítésére alkalmas termék, a román kicsit drágább, de minőségében már hasonlít a hazaihoz. Virágzik tehát a cigarettaturizmus az ukrán és a román határon, de a csempészek dolgát megkönnyíti, hogy Szlovákiában is kedvezőbb ára van egy kartonnak, mint idehaza. Északi szomszédunk felől pedig a vámok lebontása miatt akár kocsiszám behozható a jó árréssel továbbadható füstölnivaló. A kormány jóléti rendszerváltását jelzi, hogy az elmúlt évben több mint kilencven százalékkal nőtt a cigaretta jövedéki adója, és ezt azért sem lehet egészségvédő eljárásnak tekinteni, mert az árdrágítás nincs egyenes arányban a leszokással, így a dohányosok inkább másról mondanak le, de beszerzik a szokásos napi adagot. A kiskereskedelmi adószint pedig megközelíti a hatvan százalékot, ami érdekes módon magasabb, mint az Európai Unióban. A nettó befizetővé váló Magyarország ezen a területen is eminens diáknak bizonyult, hiszen hazánk megkapta a moratóriumot 2008-ig az uniós minimális adószint eléréséhez, de ezt már most túlteljesítette. (c) 2004. július 1. Győzött a kisebbik rossz Szerbiában Közel fele arányú (48,8 százalékos) részvétel mellett maradt le az elnöki székről Tomiszlav Nikolics, a radikálisok jelöltje Szerbiában. Ez a lényeg, annak ellenére, hogy a demokrata Borisz Tadics győzött. A (talán) kevésbé soviniszta Tadics mindössze öt százalékkal előzte meg Nikolicsot. Az előzetes jóslások szerint ötven százaléknál alacsonyabb részvétel esetén Nikolics lehetett volna a befutó. A tömeggyilkosok pártjának jelöltje így is növelni tudta szavazatainak számát: közel félmillióval többen szavaztak rá a második fordulóban. Ez az, ami igazán tükrözi a szerb állapotokat. Megkönnyebbülésről, fellélegzésről szó sem lehet. Sem a józan gondolkodású szerbeknek, se a kisebbségeknek. Nem véletlen, hogy a dél-szerbiai és a koszovói albán kisebbség bojkottálta a voksolást. H. A. Borisz Tadics