Magyar Fórum, 2004. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

2004-07-01 / 26. szám

A Délvidéken nap mint nap véres atrocitá­sok érik a magyarokat, leszámolásszerű akcióban verik, alázzák meg önhibájukon kívül idegen uralom alatt élő honfitár­sainkat. A temetők falát elborítják az obszcén és magyargyűlölő feliratok, a holtak sem aludhatják nyugodtan örök álmukat, hiszen a magyar nyelvű fejfákat is kitépik a gonosz kezek. A belügymi­niszter asszony a napokban tett egy kísér­letet, hogy felhívja jugoszláv kollégája figyelmét a honfitársainkkal szemben el­követett gaztettekre, de az élesebb szemű fürkésző beleláthat a dolgok közepébe. A werberi kommunikáció csődje után új csapásirányt határozott meg az MSZP, amelyben a jelenlegi határainkon túl élő nemzettestvéreink érdekeinek képvise­lete is fókuszba kerül. Ennek, s nem pedig a szociálliberális kormány érzékenysé­gének, szerető aggodalmának köszön­hető, hogy a belügyminiszter asszony most valamilyen szinten diplomáciai sík­ra akarta terelgetni a magyarverések mi­atti rendkívüli helyzet kezelését. Törökkanizsán s más délvidéki terüle­teken az utóbbi időben megsokasodtak a magyarokat ért inzultusok, a hatóság tehe­tetlen, illetve annak látszik, hiszen való­jában állami segédlettel költözhettek be a háború után lakatlanná vált épületekbe az ország más területéről idevándorló szerbek. Az ő térfoglalásuk nagymértékben veszé­lyezteti a számarányában is megcsappant magyarságot, azokat az embereket, akik még a háborús viszonyok közepette is ra­gaszkodtak szülőföldjükhöz. A hivatalos szerb kormányzat lepaktált pár magyar nemzetiségű látványpolitikus­sal, s ezek az önmagukkal is meghasonlott emberek a szerbek szekerét tolják, jót rúgva azokba, akiket képviselniük illene. Az úgy­mond jugoszláv kérdés persze hosszú évti­zedeken keresztül alakult ki, és amikor Délvidék felett ropogtak a fegyverek, az amerikaiak a frissen csatlakozott NATO- tagállam, Magyarország repülőtereit vették igénybe például Újvidék bombázásához. A magyar diplomácia az Orbán-kormány ide­jén is elkövette azt a bűnt, amit elődei, s gyakorlatilag semmit sem kért cserébe a magyar légtér, kiszolgálóbázisok és a rep­terek használatáért. Az, hogy pár jenki Taszárra költözött, s a településen biztosított százakárhány mun­kahelyet a helybélieknek, nagyon kevés, szinte elenyésző ahhoz képest, amit a geopolitikai szempontból is stratégiai csúcsponton elhelyezkedő hazánk kérhe­tett volna. A jugoszláviai háborúban aztán atomjaira hullott a titóista torzszülemény, a romokon új-régi államok szerveződtek, s próbálják a rendes kerékvágásba terelni életüket, de a délvidéki magyarság helyzete azóta is rendezetlen maradt. Az Orbán-kormány határozottabb fel­lépéssel kihasználhatta volna a történelem adta helyzetet, és kereshetett volna gyógy­írt Trianonra, hiszen a körülmények ehhez adottak voltak. Nem történt érdemi vál­tozás, sőt a magyarság helyzete a látszatkon­szolidált Jugoszláviá­ban tovább romlott. Is­mét egy elhalasztott történelmi lehetőség, és marad utána a szokásos sajnálkozás az árvák, a megbecstelenítettek és a megvertek sírása, kö­nyörgése miatt. A magyar belügymi­niszter halovány kér­désfeltételére aztán a tőlük sajnos megszo­kott határozottsággal válaszoltak a szerbek, elnökük képmutató módon nem átallotta közös nevezőre hozni az ártalmatlan és csen­des délvidéki honvéd­találkozót a nagyon is kézzelfogható bru­tális magyarverésekkel. Megint megszólalt a szerbek első emberében a partizánlélek, és azok, akik könyörtelenül és kíméletlenül mészároltak le ezreket, és döntöttek romba országokat, a nagy európai gyakorlatnak megfelelően megint csak a fasiszta magyar hadsereggel példálóznak. Ideje lenne már egyszer s mindenkorra a világ tudomására hozni: Felvidékre, Er­délybe és a Délvidékre nem hódítani és elfoglalni mentek a magyarok, csupán visszaszerezni azt, ami ezer évek óta az övék, és visszaállítani azt a rendet, amely a fentiekhez hasonló időtartam óta békében és boldogságban vezérelte ezeket a magyar országrészeket. A jelenlegi szerb vezetés is előszeretettel szajkózza tehát a magyarok délvidéki bevonulását, kerít hatalmas fene­ket az akkori történéseknek, csak arról megfeledkezik, hogy a bácskai vérengzés­ként a nemzetközi közvéleménnyel elhite­tett eseménysorozat valójában egy önvédel­mi reakció volt. Teljesen természetes, hogy ennek áldo­zatul esett, de úgy is mondhatjuk, hogy elnyerte megérdemelt büntetését jó pár partizán, akit az adott esetben nyugodt szívvel illethetünk a terrorista jelzővel. Őket pedig - mint napjaink híradásaiból is kiderül - a nagyhatalmak által szerkesztett kódex kiirtásra ítélt emberi csoportosu­lásként aposztrofálja. Még a mai erkölcsi mérce szerint is a felszabadító magyar had­sereget orvul támadó szerb terroristák lik­vidálása a felszabadítók önvédelmi harca volt. Délvidékről jönnek a megrázó képek, véres fejű emberek siratják földjüket, házu­kat és a tőlük elvett lehetőségeket. Érdekes módon nem az idősebbeket érik ezek a ga­lád támadások, hanem a fiatalok a jól kigon­dolt és szervezett kitelepítő program szenvedő résztvevői. Őket verik, alázzák meg nap mint nap, hogy közvetve így sar­kallják őket a szülőföld elhagyására. Több mint valószínű, úgy gondolkodik a bűnözőkkel bratyizó hivatalos hatalom, hogy az idősek, betegek természetes úton kihalnak, a fiatalokat kell elüldözni, s akkor a Szent Korona éléskamrájaként is funk­cionáló Délvidék egyértelműen a megszál­ló szerbek martaléka lehet. A délvidéki ma­gyarok nem kaphattak kettős állampolgár­ságot, Janus-arcú vezetőik képtelenek ér­dekeik érvényesítésére, és inkább a szerbek talpát nyaldossák, minthogy védelmükben emelnék fel szavukat, s az anyaországtól csak egy hervadt tiltakozásszerűségre futja. Igen, ütni-verni kéne a vasat minden nemzetközi fórumon a NATO- és EU-tag Magyarországnak, hogy elég volt már az évtizedek óta tartó rombolásból, agresszió­ból, erőszakból és kizsákmányolásból, amely éri a gúnyhatárokkal szétszabdalt területen élő magyarokat. Idegen igában senyvednek ezek az emberek Európa köze­pén, s nem lehet a szőnyeg alá söpörni jogos kérésüket, követelésüket, igényüket, amely nagyon egyszerű és hétköznapi: békében és magyarként akarnak élni szülőföldjükön. A délvidéki magyarok pár kilométerre a jelenlegi határtól állandó terrorveszélyben élnek. A magát humánusnak és ember­barátinak mondott Európában létezik a csonka országot körülölelő börtöntenger, ahol nemzetiségük, hovatartozásuk miatt alázhatnak meg ártatlanokat. A humánus jogvédő és toleráns Európa pedig hallgat. Bizonyos kisebbségeknek szervez titkos látványdemonstrációkat, nagyítja fel gond­jaikat, problémáikat, és helyezi őket fó­kuszba, míg az életveszélyes fenyegetett­ségben élőket magukra hagyja. Sem az I. világháború után, sem a szovjet hordák beözönlése, majd kitakarodása után hazánk nem részesülhetett abban a kegyben, ame­lyek más országok. Illetve nem kegyet kér­tünk volna, hanem csak igazságot, hiszen 84 év óta erről szól a történet, de 1990 után sem erősödött fel ez a jogos hang. A sérel­mek orvoslása helyett jöttek a talpnyaló alapszerződések, a bájvigyorral aláírt doku­mentumhalmok, a szomszédaink érzé­kenységeire való hivatkozgatások, a külföl­di vezérek lábbelijeinek csókolgatása. Igazságot kérhettünk volna, az igazságért harcolhattunk volna. Soha nem kaptuk meg, mert a toleráns, felvilágosult és humánus Európának nem érdeke, hogy legyen egy gazdag és boldog magyar állam Európa közepén. Neki a határokkal szétszabdalt föld kell, rajta elbutított, identitástudatukat vesztett ro­botokkal, akik kiszolgálják a Nyugatról érkezett nagyokat, s cselédként agonizál­nak egykori földjükön. Délvidéken nemcsak a lehetőségtől és az élettértől fosztják meg a magyarokat, éle­tük, testi épségük is veszélyben van. De ke­mények a magyarkanizsaiak, a törökbe­­cseiek, az óbecseiek és gyászos körülmé­nyeik ellenére sem adják fel. Ők ott akar­nak élni, ahol őseik és ott is maradnak, még a fenyegetettség árnyékában is. A tisztelt szociálliberális kormány pedig végre rájöhetne, hogy cselekedni kell, s nem pedig játszadozni a szavakkal, az embe­rekkel és az életekkel. G. Kirkovits István Megállj, megállj, kutya...! A szabadkai gimnázium, ahová Kosztolányi Dezső járt. Az ősi magyar városban ma betelepült szerbek üldözik az eredeti lakosságot Magyar Fórum Más a zárjegy Ki korán kel, aranyat fel - tartja a régi magyar közmondás. Módosít­hatjuk úgy­eleink megállapítását az uniós csatlakozásunk után, hogy ki korán kel, olcsóbban elégítheti ki egy bizonyos szenvedélyét. Aki szombat reggel a nyitás környékén a budapesti Vásárcsarnok közelé­ben végzi egészségügyi sétáját, szá­míthat rá, hogy hozzásündörgő em­berek halkan megkérdezik tőle: kell-e olcsó cigaretta. Aki belemegy az alkuba, egy amerikai gyökerek­kel rendelkező cigarettamárkához a hazai ár hetven százalékáért hoz­zájuthat. A vámosok felmérése szerint a ci­garettacsempészek nemkívánatos te­vékenysége százmilliós nagyság­renddel károsítja meg a központi költségvetést. A magyarországi ár­emelés miatt is egyre többen vannak az ország keleti végein, akik szegé­nyes jövedelmüket az úgynevezett táskás, bátyus cigarettacsempészés­sel próbálják kiegészíteni. Tehetik ezt azért is, mert évről évre nő a ke­reslet a behozott dohányáru iránt, és a kispénzű embereknek még az is megéri, hogy akár naponta többször is átlépjék a határt, hogy a behozott, majd továbbadott bagóval csekély haszonra tegyenek szert. Ukrajna a célterület, itt a legolcsóbb a minő­ségében a magyart meg nem közelítő, de a szenvedély kielégítésére alkal­mas termék, a román kicsit drágább, de minőségében már hasonlít a hazai­hoz. Virágzik tehát a cigarettaturizmus az ukrán és a román határon, de a csempészek dolgát megkönnyíti, hogy Szlovákiában is kedvezőbb ára van egy kartonnak, mint idehaza. Északi szomszédunk felől pedig a vámok lebontása miatt akár kocsi­szám behozható a jó árréssel tovább­adható füstölnivaló. A kormány jóléti rend­szerváltását jelzi, hogy az elmúlt évben több mint kilencven százalékkal nőtt a cigaretta jövedéki adója, és ezt azért sem lehet egészségvédő eljá­rásnak tekinteni, mert az árdrágítás nincs egyenes arányban a leszokással, így a dohányosok inkább másról mondanak le, de beszerzik a szokásos na­pi adagot. A kiskereske­delmi adószint pedig megközelíti a hatvan százalékot, ami érdekes módon ma­gasabb, mint az Európai Unióban. A nettó befizetővé váló Magyarország ezen a területen is eminens diáknak bizonyult, hiszen hazánk megkapta a moratóriumot 2008-ig az uniós mi­nimális adószint eléréséhez, de ezt már most túlteljesítette. (c) 2004. július 1. Győzött a kisebbik rossz Szerbiában Közel fele arányú (48,8 százalékos) részvétel mel­lett maradt le az elnöki székről Tomiszlav Niko­­lics, a radikálisok jelöltje Szerbiában. Ez a lényeg, annak ellenére, hogy a de­mokrata Borisz Tadics győzött. A (talán) kevésbé sovi­niszta Tadics mindössze öt százalékkal előzte meg Nikolicsot. Az előzetes jóslások sze­rint ötven százaléknál ala­csonyabb részvétel esetén Nikolics lehetett volna a befutó. A tömeggyilkosok pártjának jelöltje így is növelni tudta szavazatainak számát: közel félmillióval többen szavaztak rá a második forduló­ban. Ez az, ami igazán tükrözi a szerb állapotokat. Meg­könnyebbülésről, fellélegzésről szó sem lehet. Sem a józan gondolkodású szerbeknek, se a kisebbségeknek. Nem véletlen, hogy a dél-szerbiai és a koszovói albán kisebbség bojkottálta a voksolást. H. A. Borisz Tadics

Next