Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-06 / 1. szám
2011. január 6. EMBERFOGÁS Álmában Otcsenás Péter csodálkozva forgatta ujjai között a dohos szagú megsárgult borítékot. Egy könyvkiadó, az Erdélyi Szépmíves Céh küldött neki meghívót, melyben tudatták vele, hogy Szilveszterkor vacsorára várják, de hogy hová, azt nem írták meg. Csak annyit közöltek, hogy kora este gépkocsit küldenek érte. Valaki a bolondját járatja velem, gondolta Otcsenás, mialatt készülődött. Rövidesen különös hangra figyelt fel. Olyasféle tülkölés törte meg az utca csöndjét, amilyet a régimódi gépkocsik hallattak. Muzeális taxi várakozott a ház előtt. A sapkás sofőr halkan köszönt, udvariasan meghajolt és kinyitotta előtte a hátsó ajtót. Otcsenás orrát szivarillat csapta meg. - Szállj be gyorsan, öcsém, mert máris jégveremben érzem magam! - szólt rá Hunyady Sándor író, akit Otcsenás egyik példaképének tekintett. Elindultak. - Talán Sándor bátyámékhoz megyünk? — kérdezte Otcsenás. -Hotelbe Szilveszterkor? Isten őrizz! Tele van az ilyenkor mindenféle úri bugrisokkal. A barátom születésnapjára vagyunk meghívva. Otcsenás zavarban volt, sehogy sem jutott eszébe, kiről lehet szó. Hunyady, mintha olvasni tudna a fiatalember gondolataiban, megkérdezte: - Mondd csak fiam, te melyik középiskolába jártál? Alighogy ezt megkérdezte, Otcsenás Péter máris visszaemlékezett arra, hogy Magyarországon elsőként a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban állítottak emléket Kuncz Aladárnak. Éppen abban az évben, amikor Péter érettségizett, Keller Gyula, az iskola kiváló történelem-földrajz szakos tanára, majd húsz esztendőn át szeretett igazgatóhelyettese határozta el, hogy összegyűjti az iskolában még fellelhető anyagokat, adatokat a Fekete kolostor című regény szerzőjéről. Azt szerette volna, ha legalább Kuncz Aladár egykori munkahelyén - melyet régen VI. kerületi főgimnáziumnak hívtak - tovább él elevenen az író emléke. Ezért kezdeményezte, hogy az iskolai lépcsőházban legyen Kuncz Aladárnak emléktáblája. Hunyady Sándor szivarral kínálta a fiatalembert, majd elmesélte, hogy amikor Kuncz Aladár 1923 nyarán Budapestről visszatért Kolozsvárra, „sovány volt, mint a vándormadár, amely hosszú, kínos út után száll viszsza igazi fészkébe” és elvállalta az Ellenzék irodalmi mellékletének, illetve a havonta megjelenő Erdélyi Helikonnak a szerkesztését. - Sokáig nem értettem, miért nem képes kifutni a formáját - töprengett hangosan Hunyady Sándor. - Miért menekül olyan másodrendű foglalkozásba, hogy rossz kéziratok stílushibáit javítja, mint szerkesztő? Életének titkos, fájdalmas öt esztendeje tett vele valamit, ami meggátolta a hozzá méltó munkában. Magába zárkózott, alig beszélt azokról az évekről, melyeket a franciáknál 1914 és 1919 között eltöltött Noirmoutier, majd Ile d’Yeu internáló táboraiban. Az első világháború kitörésekor egy breton faluban nyaralt és mivel magyar állampolgár volt, egészen a világháború végéig nem engedték hazatérni. Csak a Fekete kolostor megjelenése után derült ki, mi mindenen ment keresztül. Láthatott maga körül mindenféle járványt, vérhast, tífuszt, undorító szenvedélyek démonainak megnyilatkozásait. Évekig közösen béreltünk szobát. Valamelyik éjjel, mielőtt elaludtunk volna, gyönge kaparászást hallottunk az egyik sarokból. Barátom meggyújtotta a villanyt. Felült az ágyban, és hallottam fojtott hangját: „Egér!” „És ha az? Félsz az egértől?” „A fogság! Megundorodtam tőle.” Teljes iszonyat látszott az arcán, tekintetét pedig néhány pillanatra áthatotta az őrület. Nemcsak Budapesttől kerültek egyre távolabb a taxi utasai, hanem a jelentől is. Mikor Otcsenás Péter kinézett az ablakon, csodálkozva vette észre, hogy Kolozsvár főterét hagyják maguk mögött, Mátyás király lovasszobra körül konflisok álltak, a kocsisok éppen takarót tettek a lovakra. Ezután Párizs következett: a Gare de l’Esttől a Quartier Latinbe vitte őket a taxi, a fényözönben fürdő kávéházak és vendéglők dugig voltak reményteli művészlelkekkel, az egyik sarkon közönségesen kifestett nők vártak kuncsaftjaikra. Hunyady Sándor cinkosan oldalba bökte könyökével Otcsenást. A következő kanyarban egészen másik világ fogadta őket: egy tengerparti breton falu piacán fáklyás népünnepség zajlott, fazékjátékot, lepényevést s egyéb mutatványokat iktattak a műsorba, amelyet a jókedvű fürdővendégek és a helybeliek derültséggel néztek végig. Otcsenás Péter a taxiból még visszaintegetett egy breton parasztlánynak, ám rögvest feltűnt előttük egy szigeten a Noirmoutier. Úgy tudni, hogy Noirmoutier Szent Filibert alapítása volt a középkor legelejéről. Azóta különböző átalakításokon ment át a vár, amelynek francia neve fekete kolostort jelent. Oda voltak bezárva Kuncz Aladár és társai. Erre az álombéli Szilveszter éjszakára azonban a képzelet megváltoztatott mindent. A valaha mocskos nagyterem ezen az éjjelen vetekedett a legelőkelőbb francia hotelek dísztermének pompájával és fényűzésével. A pincérek kiváló italokat és ételeket szolgáltak fel a vendégeknek, akikben Otcsenás Péter egymás után ismerte fel kedves novellistáit, a ködlovagokat. Együtt voltak mind: Ambrus Zoltán, Krúdy Gyula, Lövik Rá- Borbély László író volt, a Cholnoky-testvérek, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső és még sokan mások. Az asztalfőn szmokingban pedig maga az ünnepelt, akinek éppen Ady Endre nyújtotta át Nem nagy dolog című versének kéziratát. Otcsenás Péter csak addig volt megilletődve, míg Hunyady Sándor a kezébe nem adott egy pohár pezsgőt, azután már minden ment, mint a karikacsapás. Kuncz Aladár volt a legközvetlenebb a novellisták közül. - Messziről jönnek az urak? - kérdezte. - A Kölcsey Ferenc Gimnáziumból - felelte Otcsenás, mire Kuncz Aladár megölelte és leültette maga mellé, hogy alaposan kikérdezze. A másik oldalán Hunyady Sándor foglalt helyet, aki újabb szivarra gyújtva azt füllentette Krúdy Gyulának, hogy sokkal hamarabb ideértek volna, de útközben mindenképpen meg kellett állni egy kis időre a Montmartre egyik mulatójában, hogy legyen témája a fiatalembernek a következő tárcához. Mire Krúdy megértően bólintott, mint aki pontosan tudja, miféle előzményei vannak az ihletnek. (Tárcánkkal Kuncz Aladár íróra emlékeztünk születésének 120. évfordulója alkalmából.) tuc-ation-nao-k Magyar ForfiM 3 Gazdasági tanévnyitó Dr. Boros Imrével - Az Egyesült Államok szövetségi bankja megindította a bankóprést. Hitlerért utoljára ezzel az eszközzel Németország részére. Mi a különbség? - Nézze, említette a harmadik birodalmat. Tudni kell, Hjalmar Schacht, a Reichbank elnöke, a német birodalom gazdasági minisztere 1944-ig, akit egyébként felmentettek a nürnbergi perben a bírák, meglehetősen hatékony pénzpolitikát folytatott, amiből gazdasági fellendülés következett be. A folytatásról ne beszéljünk, mert az köztudott. Eléggé csúfos véget ért. A másik része: talán a fejükbe szállt a dicsőség, de ezt majd történészek megítélik, valamikor ez is bekövetkezik. Ami Amerikát illeti, sokan nem egészen pontosan tájékozottak az ottani bankviszonyokról. Az Egyesült Államokban a központi bankrendszer nem egy központi bank van, hanem 12 darab fölött áll egy board, magyarul irányító testület. Az egyes területi központi bankok tulajdonképpen formálisan kereskedelmi bankok tulajdonában vannak, pontosabban a kereskedelmi bankoknál van bizalmi kézként lerakva ezeknek a bankoknak a részvénypakettje. A közgyűlésekre a kereskedelmi bankok képviselői mennek el. Valójában pontosan nem tudjuk kik, azonban azt pontosan tudjuk, hogy magántulajdonosai vannak ennek a rendszernek. Ez nagyon fontos, mert a világon kevés helyen maradt fenn így. Többségi tulajdonban, ha jól tudom, egy komoly helyen sem, de központi bankban a kisebbségi rész nagyon kevés helyen van magántulajdonban, az osztrákok például most adják el az utolsó néhány százalékot. Ez a magántulajdonosi kézben lévő központi bankrendszer és a tetején ülő board, az igazgatóság rendelkezik a dollárkibocsátás monopóliumával. Azt mondanom sem kell, hogy nincs aranyfedezete már régen. ’73 óta a formális kapcsolat is megszűnt az arany alapon működő rendszerrel. A fék, a kibocsátott bankjegyek mögötti aranyfedezet volt. Ez az aranyfék megszűnt. Képzeljünk el egy olyan autót, ami csak gázzal megy meg kuplunggal. Fék nélkül. Ennek ellenére, ez a dolog végül is egy hosszabb ideig viszonylag jó világgazdasági konjunktúrát eredményezett. Az euroatlanti térségben, a második világháború utáni felzárkózás gyorsan ment, akik benn voltak eladósodva, Nyugat-Európa a Marshall-segély és egyéb folytán, azokba az országokba a dollár préselődött be. Ekkor a dollár egy predomináns világvaluta szerepét játszotta. Kezdetben a font is lekísérte ezt. Ez a dolog egészen ’65-ig haladt, ’65-ben az első fal ledőlt, amikor az angol fontot le kellett értékelni, az angol font a dollár árnyékába szaladt, a fontot is sok helyen elfogadták tartalékvalutának, aztán egyszer csak elkezdtek a fonttulajdonosok követelőzni Angliával, hogy most már sok a font, kéne valamit kapni érte. Erre az angolok leértékelték a fontot, majd ’73-ban Nixon augusztus 21 -én leértékelte a dollárt is, és egyben megszüntette az aranyhoz való formális kapcsolatot is. Akkor kezdődött és azóta is tart egy ilyenfajta voluntarista száguldás. A látszatfék is kiiktatódott. Ez egy kicsit hasonlít a budapesti Alstomszerelvényekhez. Ott szintén a fékkel van a probléma. De őrizzük meg komolyságunkat, kérem szépen, tehát különféle válságjelenségek léptek fel a világ pénzügyeiben. Elsősorban a dollár ingadozott össze-vissza a piacon, emlékszem, amikor devizakereskedő voltam hosszú évekig, volt olyan, hogy egy dollár nyugatnémet márkában 1,70-et ért, majd ért 3,47-et és ment lefelé, majd újra fel. Az Európai Unió ezért gondolta, hogy jó lenne egy közös pénz. De Amerika tovább nyomult a pénzén keresztül, és mondjuk ki, vagy az amerikai jólétet finanszírozta ez a papírpénz világviszonylatban, vagy az amerikai nyomulást katonai és mindenféle értelemben. Mind a kettőt az az amerikai produktum, amit az amerikai társadalom előállított, nem tudta volna fedezni. Egyet tisztázzunk az olvasók számára, Boros Imre nem valutaüzérkedéssel foglalkozott, hanem a bankja devizaügyleteit intézte. Igen, szóval ebben az időben a Világbank és az IMF, erős amerikai befolyás alatt állt. Hiszen a legnagyobb résztulajdonosok amerikaiak, a Világbank vezetője mindig amerikai, az IMF vezetője ugyan európai volt, de a szavazatarányban ott is az amiké volt a többség.A liberalizációs dereguláció, a 70-es évek végén, 80-as évek elejétől, nagyjából Reagan és Thatcher korától kezdődött. Ennek lényege, hogy a tőke már nem csak amerikai volt, hanem globális. Ezek az ügyletek Amerikát is szépen kizsigerelték, mert függetlenítették magukat az ország irányítása alól, offshorokba menekültek, hol ide, hol oda. Ennek a liberalizációnak lényege volt, hogy betört a nemzeti piacokra, széttörte a nemzeti piacokat, megszerezte az ott lévő tőkejavakat. Mialatt ez végbement, addigra jól eladósítottak már egy-két országot. Az olaj és más javak olcsó megszerzésével létrehozták a globális piacot. Antallék alatt, de már azt megelőzően is, hiszen a kereskedelmi liberó már előttük kezdődött, üdvözült mosollyal fogadtuk, odaadtuk ingünket, gatyánkat, mindenünket. Tudjuk mi történt, na és akkor ez a szisztéma jutott el abba a válságállapotba, ami 2008 végén az Egyesült Államokból indult és végigsöpört az euroatlanti térségen, mint a fék nélküli dollárbázisú nemzetközi pénzrendszer autója. És nekiütközött a falnak, azaz kiderült, hogy nemcsak a menyasszony meztelen, mert az szexi, hanem a király is. Magyarán szólva az Egyesült Államok időközben annyi adósságot halmozott fel,hiszen az általa kibocsátott dolcsik, amikor vásárolnak, az valahol fölhalmozódik és Amerikával szembeni követeléssé minősülnek) és ráadásul ezek a követelések olyan kezekbe kerültek, akik most más komoly gazdasági erőt képviselnek a világban. Természetesen elkezdenek követelőzni, ugyanúgy, mint ’65-ben az angolokkal szemben az amerikaiakkal szemben is. Bejelentik, szeretnének amerikai ipart venni, bekerülni az amerikai bankokba, és itt van a nagy probléma. A dolog összeomlással fenyegetett Amerikában. Dőltek volna be a bankok, a nagy cégek, ezért mit tudott tenni ez a Fed Reserve System, nyomtatott még egy kis pénzt utána, ezeket berakosgatta főként a bankokba, meg a biztosítótársaságokba, majd erről külön beszélünk, és kérem szépen, úgy tudom, a mai napig nincs pontos elszámolás a tekintetben, hogy ezek hasznosultak- e vagy sem, visszaadták őket, vagy ha nem adták vissza, állami tulajdonú tőke lett belőle, vagy mi az atyaúristen, tehát itt egy nagyon nagy méretű káosz van. Rendezetlen, elszámolatlan viszonyrendszer, pont, mint a magyar konszolidációban. -Akkor most hallunk azokról a pénzekről, amiket odanyomtak a biztosítótársaságoknak, bankoknak ? - Igen, ott még nincsenek meg a pontos elszámolások, botrányok vannak. Hogyan is használták fel a bankok? Bizonyos bankok visszafizették, csak átmeneti hitelként vették föl, de elvileg tőkének kéne már rége lenni, magyarán szólva, kétfajta juttatás volt, volt a Fed Reserve likviditási juttatás, meg volt az amerikai államadósság terhére adott pénzük, amikor ilyet adtak, akkor államtőkének kellett volna keletkezni a magántőke helyett. A magántőke leértékelődött, a belépő állami tőke pedig felértékelődött. Ezek a viszonyok nincsenek rendbe téve. Viszont Amerika oszt, szoroz, és kiderült, magasan jóval 60% fölötti eladósodása van már Amerikának, ami nemzetközi szinten a biztosítékot szokta kifelé verdesni. Ide jutottunk. (Folytatás a 4. oldalon)