Magyar Fórum, 2012. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

2012-02-23 / 8. szám

„Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, csak tőle kérek kenyeret , s csak ő, kivel a kenyeret megosztom” (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus) XXIV. évfolyam, 8. szám KÖZÉLETI HETILAP 2012. február 23. Emlékezzünk a kommunizmus áldozataira Magyarországon Kun Béla, a Lenin fiúk, a filozófusnak titulált hóhér, Lukács György és a Szamuely-féle gárda szedte áldozatait 1919. március 21-től, a vörös­terror kezdetétől 133 napon át. Túszokat szedtek, akasztottak, raboltak, gyilkoltak válogatás nélkül. Vári Albert 1921-ben megjelent összegző kiadványában több mint félezer ember életének kioltása sze­repel, de ebben a számban nincsenek meg­említve azok, akik a válogatottan kegyet­len eszközökkel való gyötrés után, mega­lázásokat elszenvedve, vagyonuktól meg­fosztva pusztultak el. Azután jött az 1944-es esztendő, amikortól a magyar lakosság egy jelentős részét málenkij robotra fog­ták, elhurcolták a Szovjetunióba. A hazai kommunista irányítású szervek segítségével lágerekbe deportáltakról, a Gulág poklában senyvedőkről, a kom­munista diktatúra által rabláncra fűzött hétszázezrekről hányszor ejtünk szót, a megszálló bolsevik hadsereg katonái ál­tal megbecstelenített asszonyainkat, lá­nyainkat, megölt fiainkat mi miért nem sirathatjuk el naponta? Mikor fogjuk ki­beszélni, mi történt Magyarországon 1919- ben 1944—45-ben, 1956-ban és azt köve­tően több mint négy évtizeden keresztül, mikor fogunk a magyar áldozatokra mél­tón emlékezni, mikor hagyjuk abba a kü­lönböző diktatúrák áldozatai közötti kü­lönbségtételt? Bennünket mikor kárpó­tolnak azért, hogy majd fél évszázadon keresztül egy Európában abnormálisnak tekinthető rendszerben kényszerítettek élni? Miért nyerhetnek feloldozást a kom­munista diktatúrák bűnelkövetői, miért ér kevesebbet százötvenmillió áldozat hatmilliónál? Ezekre a kérdésekre vála­szolni kell, mert a fiatalabb generációk nem értik meg, hogy az igazság miért fél a rákérdezéstől, a forráskritikától vagy a tudományos vizsgálattól. Leg­alább a kommunizmus áldozatainak emléknapján mondjuk el, hogy a nyu­gati nagyhatalmak kettős mércével mér­nek. Ezt látszik igazolni a II. világhá­ború megítélése. Áldozat és áldozat kö­zött ne tegyünk különbséget! Szyla A Gulág poklában tán Fábián Sándor ref. püspök: Nem maradhatunk csendben, amikor gyűlölködve támadják nemzetünk új alkotmányát Maros Gábor operaénekes: Annak a színháznak leszek a tagja, amelyik Csurka István szellemiségére épít Keszey János, Balatonalmádi polgármestere: A helyi pénz bevezetése élénkíti a régió kereskedelmét, gazdaságát Marcinkó Ferenc, a HNT elnöke. Az EU nem kérte számon a szlovák féltől az egyezményben foglaltak végrehajtását Varga Patrícia Minerva festőművész: Ma sokan ötletelnek, és azt próbálják eladni a galériáknak WM­M WTI W www.magyarforum. 247 rO KilNT A politikus azt kockáztatja, hogy azok sem értik meg, akiknek kellene Gyászoló családtagok, végtisztességet tevő gyülekezet! Isten vigasztaló igéjét, melynek alapján az ő evangéliu­máról bizonyságot kívánok nektek tenni és szíveteket vigasztalni szeretném lelke segítségül hívásával, Pál apostolnak a kolossébeli gyülekezethez írott leveléből olvasom, a Kolossá levél 3. részének első négy verséből: Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, az odafel valókat ke­ressétek, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az oda­fel valókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt mi is megjelenünk dicsőségben. Gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet! Csur­­ka István egyik, s talán legutolsó nyilatkozatában lép­csőházi embernek nevezte magát. Szép és költői hason­lat ez, sőt mi több, drámai leírás. Engem igen megrendí­tett, s talán azért, mert én is lépcsőházi ember vagyok. S talán még inkább azért, mert mi, magyarok mind lép­csőházi emberek vagyunk. Vita zárulván, harcunk vé­geztén, a nagyok és hatalmasok termeiből kilépvén vagy éppen onnan kiűzetvén a lépcsőházban jut mindig eszünkbe, mit kellett volna mondani, mit kellett volna tenni. És belénk sajdul, hogy ahonnan kitessékeltek minket, ott már rég eldőltek a dolgok, velünk csak ját­szottak. A bennfentesek, a hatalmasok már rég leosztot­ták a szerepeket, és a mi szerepünk éppen az volt, hogy ott, ahol kellett volna, ne jusson eszünkbe a megváltó mondat és mozdulat. (Folytatás a 2. oldalon.)

Next