Magyar Fórum, 2012. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

2012-11-08 / 45. szám

2 In memóriám Csurka István Szerettem, tiszteltem? Egyik se igazán jó szó ide. Bírtam. Örültem, ha megláttam. Bírtam a darabjait, élveztem a társaságát. Morogtam rá, de nem restelltem beis­merni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt, egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy, írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai. Azon tűnődöm most, halála hírét véve, hogy nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben? Alexa Károly Csurka István Látni önmagunkat, világunkat, éle­tünk lehetőségeit. A Bocskai István szabadegyetem a magyar látás egyete­me kíván lenni. Ahhoz, hogy egy nemzetet ne le­hessen tartósan félrevezetni, aztán egy-két mozdulattal vagyonából kiforgatni, nem elég néhány ez ellen fellépő párt, nem elég néhány talpazatként használt hordó, ah­hoz öntudat kell. A magyarságnak mindenekelőtt belső magabiztos­ságra van szüksége. Nem gőgre és fennhéjázásra, hanem szilárd ön­érzetre, amely tettekre sarkall. Itt, a Bocskai István Szabadegyetemen megtaníthatunk látni néhány ezer magyart, aki közössége oszlopa lesz, világítótornya, mértékadó egyénisé­ge. S ahol egy ember már van, aki megáll a saját lábán, ott aztán több ilyen is előkerül. S végül a saját lá­bon álló magyarok magyar világot teremtenek maguknak. Talán még gyarapodunk is lélekben, egész­ségben. Ez a megnyitás nem volna méltó a közös vállalkozáshoz, ha legalább kísérletet nem tenne a politikai és szellemi indoklás mellett a történel­mi látóhatár kiterjesztésére. Az al­kalmat Bocskai István, a névadónk kínálja fel. Miért őt választottuk, és mit mond az ő történelmi alakja a ma magyarjának? Nincsen-e túlsá­gosan távol tőlünk az a kor, amely­ben ő élt, s vajon elegendő-e az a ki­emelés, amit ő kapott azzal, hogy szo­boralakja ott áll a reformáció genfi emlékművén? Bocskai István még a Rudolf előt­ti császári udvarban nevelkedik. Gye­rekfejjel megízleli egy világbirodal­mi udvar minden pompáját, szer­tartását, diplomáciai fogását, bele­­érez a messzibbre látásba, az össze­függések felismerésébe, és királyhű emberként kerül haza. Aztán már mint fiatal főnemes, a mindenre hi­vatott családok egyik sarja, hatal­mas győzelmet arat a török felett egy havasalföldi csatában. A szultán is megtanulja a nevét. Aztán, amikor a császárral meggyűlik a baja Erdély­nek, őt száműzik és erdélyi birtokait elkobozzák. Mire ismét szeretett Er­­dély országa közelébe kerül, nagyvá­radi, bihari birtokaira - a kor rend­je szerint - már nem is fiatal ember, és talán már nem is egészséges. De már református és gondolkodó. Meg­látja, amit senki nem lát meg: azt, hogy a dolgok így nem maradhatnak. A zül­lésnek indult hajdúkat újjászervezi, földet ígér nekik, letelepedést, és had­ba indul, török támogatással az orszá­got pusztító császári zsoldosok el­len, és diadalmenetben visszafog­lalja egész Magyarországot, hajdúi a nyugati határszélen harcolnak, és ausztriai zsákmányoláson törik a fe­­jüket. Az udvar kénytelen békét köt­ni vele. A hadjárat megtéveszti az udvart. Azt hiszik, hogy Bocskai minden­képpen magyar király akar lenni. Bocskai azonban ennél bölcsebb: azért hódítja meg egész Magyaror­szágot, és azért kényszeríti békére a császárt, hogy Erdély függetlensé­gét mindenképpen biztosítsa, és hogy a vallásszabadság kivívásával meg­törje ideológiai hatalmát. Ő az egyet­len ember, aki látja a világpolitikai összefüggéseket, a lényeget és a va­lóságot. Élete nagy műve ez, a bécsi béke. A világon először s éppen ebben az ösz­­szezavarodott korban a lehető leg­tisztább világossággal fogadtatta el az elfogult uralkodóházzal a keresz­tény felekezetek, vallások, hitek egyen­lőségének eszméjét. Karddal, „vitéz­lő hajdúinak” seregével vívta ki a val­lásszabadságot, győzött, de nem ült tort a legyőzötteken, hanem békét teremtett. Ami fennmaradt utána, írásos em­lék, elsősorban végrendelete, az ép­pen olyan mélyen átélt református hitről tanúskodik, mint amilyen mély katolikus, keresztény hit villámlik elő szent István koronája alól. A tán­toríthatatlan, az életet minden per­cében meghatározó hit árad szét Bocskai István testamentumából s minden megnyilvánulásából. A kö­zeg, amelyben ezek a gondolatok szü­letnek, az országot járó, meg-meg­­telepedő református prédikátorok kora, a hitvitáké és a hitvallástevé­seké, amelyeket a nép hasonló heves hitvallástevései követnek. A refor­máció szabadságmámora árad szét ezekben az években, évtizedekben Magyarországon, s Bocskai lelke ez­zel van feltöltve. De miként Szent Ist­ván, ugyanekkor ő kemény katona, hadvezér is, szigorú parancsoló is. Az engedetlen hajdúkapitányokat, az árulókat kivégezteti. Az ellensé­get szétszórja és megveri, és ha nem adja meg magát, lemészároltatja. Nem öl öncélúan, és nem is engedi a rablást, az értelmetlen mészárlást. Az első a nagyok közül, aki meglát­ja Erdély és Magyarország, már ami akkor megmaradt belőle, kényszerű különállásának szükségességét. Fel­ismeri, hogy amíg a török elfoglalva tartja Magyarország közepét, szívét, addig fenn kell állnia Erdélynek, mint önálló fejedelemségnek, és a megmaradt országrésszel a lehető legszorosabb együttélésben, de füg­getlenségben és önálló magyar tör­vények szerint kell élnie, mert a ma­gyar nemzet fennmaradását csak ez szavatolja. A békekötés alapelveit végrende­letében is rögzíti. Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erő­sebb nemzetségnél, a németnél részen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenn­tartani, mert nekik javukra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar ko­rona Magyarországban magyar kezé­hez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük, hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de őt segéljék tehetsé­gek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magukat. Mely dologról, ha valaha hit­tel való konföderáció közönök lehet, fe­lette igen javalljuk. A világpolitikai egyensúlyhelyze­tet a magyar politikus ritkán ismeri fel ennyire pontosan. Bocskai átlát­ja, hogy a Budavárát, s Eger várát is birtokló töröknek s a Habsburg Bi­rodalomnak egyaránt ezek a hatá­rok felelnek meg, s ennek a status quónak a felborítása, akár úgy, hogy Erdély a király alá alázkodik, akár úgy, hogy az erdélyi fejedelem lesz a magyar király, végzetes hiba, amely nyugtalanná teszi a törököt, és ez Erdély megsemmisülésével jár. Az a belátás, hogy nincs itt még az idő a török kiűzésére, és nincs itt a magyar korona visszaszerzésére, a Magyar­­ország a nyugati világ keleti védvo­nala helyzet megváltoztatására, a nagy látókörű ember mély gondola­ta. Felismeri, hogy ebben a geopolitikai helyzetben csak Erdélyben van jó esélye a magyar hatalom és a magyar kultúra fennmaradásának, s Magyarország a király alatt, akármilyen is az, csak a nyugat legszélső védvonala lehet, amelyet most már a török is tiszte­letben tart, ott tehát a magyarság­nak mint nemzetiségnek kell meg­maradnia. Erdélynek pedig, akár a törökkel való békekötések sorozata és adófizetés által független, erős ál­lammá kell válnia, a magyarság ha­talmi, kulturális­­ szemléletében nyilvánvalóan vallási­, népi-nem­zeti forrásaként. Járva természete­sen az önálló fejlődés útját. Bocskai István azt követelte a Prá­gában székelő magyar királytól, már mint megválasztott erdélyi fejede­lem, aki ekként elismeri a királyt maga fölött, hogy nevezzen ki nádort Magyarországra, és ugyanakkor ne ne­vezzen ki magas hivatalba és várkapi­tánynak, magasabb tisztviselőnek csak magyar származású magyart. Nemzeti politikát követelt, jogot és pozíciót, he­lyi hatalmat a szétzilált magyar ren­deknek, igazságos elosztást és fele­kezeti egyenlőséget. S mindezt a Habs­burg királytól, a német-római csá­szártól. A világbirodalomban egyes­­egyedül. A maga országában pedig azt az Árpádok korából öröklött szabadok és birtokosok egymás mellé rende­lésén alapuló rendet, azt a sajátos magyar tekintélyelvűséget igyeke­zett megteremteni, amely a tekintélyt mindig a kiválóságból és a teljesít­ményből, a képességből vezeti le, s ilyenformán a nemzetet, a közössé­get mindig a legjobbak vezetése alá igyekszik terelni. Bocskai István abban is első volt, hogy felismerte a magyarság nyugat­hoz való viszonyának ellentmondásos­ságát és terheltségét azután, hogy az Árpád-házi, az Anjou és a Corvin Mátyás utáni magyar birodalom ösz­­szeomlott. Átlátta, hogy a török bi­rodalom végső meggyengüléséig nincs arra esély, hogy Magyarország köze­péről őket nemzetközi haderő verje ki, következésképp az a jó, ha a vég­váraik vonaláról maga a magyarság gondoskodik, és minél kevesebb pusz­tító zsoldos katona állomásozik az országban, ugyanakkor a király fennhatóságát mégis el kell tűrni, akármilyen ártalmas is. Ugyanak­kor Erdély és Magyarország szerves összetartozásának gondolatáról soha nem szabad lemondani, és Erdélyben kell megőrizni az ősi magyar törvé­nyességet, a rendszert, ahogyan ma mondanák. Rövid, kétesztendős fe­jedelemségének törvénykezései azt igazolják, hogy Bocskai István azt az Árpád-kori államszerveződést akarta a kor színvonalán és köve­telményei szerint megőrizni, ame­lyet a magyarság a Kárpát-meden­cébe hozott. Látni kell megtanulnunk 2012. november 8. Magyar Fórum

Next