Magyar Fórum, 2014. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

2014-07-03 / 27. szám

2 In memóriám Csurka István MAGYARORSZÁG FELSZÁMOLÁSA (III. RÉSZ) Európától sok segítséget nem várhatunk. Ámde, ha bizonyító erővel mutatjuk fel új értékeinket, ha kiemelkedünk a posztkommunizmus zűrzavarából, a jobb minőségű élet mozgóképeivel, akkor felfigyel ránk az újak iránti régi fogé­konyságával. S akkor mégsem leszünk felszámolva. ’56 - az életösztön feltámadása Kun Béla nem is olyan kései utódai egy több mint ötven százalékban parasztnép tönkreté­telére kaptak lehetőséget Sztálintól. Sem ere­jük, sem idejük nem volt ennek a műveletnek a teljes végbevitelére. 1953 után, Sztálin halá­la után már nem voltak maguknál, mert több bajuk volt egymással, mint a leigázandókkal. így történhetett meg, hogy a magyarságban még egyszer fellobbant az életösztön. Fent, vagyis Budapesten a kommunista írók kezdték. És a nép felfigyelt. Látta és tudta pedig, hogy ezeknek a „reformereknek” alig van több közük hozzá, mint Rákosiéknak, akikkel szembeszálltak, de mivel még ép volt ott lent az ösztön, az egész nemzet igyekezett megragadni a lehetőséget. Sztálin halála és a természetellenes nagy gyász, amit elrendel­tek, segített a felszabadulás érzésének elterje­désében. Az ország megmozdult, az emberek szóba elegyedtek egymással, odafigyeltek egy­másra, számon tartottak minden kedvező ese­ményt, együtt igyekeztek tágítani a réseket. S mindez annak volt köszönhető, hogy a vidéki Magyarországban még majdnem épen meg­maradt valami. Az összeköttetés a múltunk­kal, a hagyomány, az egész magyarság élmé­nye, a magyar nyelv és a kultúra. Talán a gazda tudata. Megmaradtak a közösségi életnek azok az alapelemei, amelyeket fegyverrel, egyenes, nyílt diktatúrával nem is nagyon lehet szét­verni. Mert az erőszak dacos ellenállást szül. S miközben a rendszer rothadt, nemzetre telepedett elitje vívta cinikus belharcát, a ta­­nyákon, a kertek alján, a kisvárosok sarki kocs­máiban megszületett az utolsó fellobbanás energiaforrása. Maga az '56-os szabadságharc és a forradalom nem ebből az energiarobba­násból lett, ettől lett olyan, amilyen lett. A pesti forradalmat a véletlenek, a tömegmoz­gások mindenkori kiszámíthatatlansága, az elkeseredett harcok és nem utolsósorban a provokációk tették a világ csodálatára méltó­vá, de az egész magyar forradalomnak jelle­get, arcot, történelmi besorolást az adott, hogy benne a megmaradt magyarságtudat, a nem­zeti függetlenség, a magyarság utolsó erőfe­szítése öltött testet. Kádárékra pedig az a feladat várt, hogy ezt a kondér alján összesűrűsödött népi, maradék magyarságot odakozmásítsák és aztán felold­ják lúggal. Sajnos, el tudták végezni a kapott feladatot. Mire kellett a kádárizmus? Így érkeztünk el a nyolcvankilences változá­sokhoz. A történelmi vezető osztály 1867 óta folyamatos térvesztés után 1945-ben végérvé­nyesen leváltódott, sőt megsemmisült, a ve­zető helyeket nemzetidegen elemek foglalták el, akik már akkora hatalomra tettek szert, hogy alkalmazni is tudtak bennszülötteket, urakat is, parasztokat is. „A jött­ magyarok háború előtti szerepe fáj­dalmas” - írja Németh László ’39-ben, tehát az első világháborúra gondolva -, „de sok te­kintetben termékeny is volt, s hibáztatni érte mást, mint a befogadó népet, nem lehet. Az asszimilánsok háború utáni szereplése sem hasznos nem volt, sem ártatlan; országlakók­ból most lettek országbitorlók, az elakadt ma­gyar szellem segédcsapataiból a magyar szel­lem elnyomói.” Ezek a súlyos szavak a kulturális életre, a szellemi életre vonatkoznak, s legfeljebb a pénzvilág ölelődhet bele Németh szomorú da­­rabolásába. Vagyis ez még azt jelenti, hogy a nemzet legalábbis kettős hatalom alatt van. A politikát és az államot még magyar erők is bir­tokolják. Ne tegyünk ki azonnal előjeleket. A tény az, hogy a XIX. században megindult térhódítás 1945-ben fejeződött be azáltal, hogy Kun Béla folytatói, Rákosiék a teljes ha­talmat és a teljes uralmat megszerezték a nem­zet fölött, de nem jutottak el odáig, hogy a magyar társadalmat alul összetartó eresztéke­ket, az osztályok és rétegek közötti hídláso­­kat, az ezeréves kapcsolatokat szétzúzzák. Eh­hez még kellett 32-33 év kádárizmus. A kádár-kor nem azt rombolta, amit az elő­zők, hanem a népi alapokat. A történelmi ve­zető osztályt már Rákosiék kiradírozták. A középosztály vagyonát elvették, szolgálatra kényszerítették és lenyomták. Ámde ’56 két szárnyaló hetében mégis színre lépett egy nem várt vendég: a volt középosztály üzemek­be levonult egyedei, tisztségek okán megbe­csült, művelt emberek, kisebb közösségek szá­mon tartottjai, akik mind nemzeti, népi elkö­telezettségükről és a való életben benne állá­sukról voltak ismertek, és ők lettek a forrada­lom helyi vezetői. Egy szempillantás alatt fel­állt egy demokratikus rend, méghozzá ott lent, ahol eddig soha. Ez volt a forradalom lényege, és ezt tarolta le Kádár először féktelen terror­ral, majd a konszolidációval. A társadalomnak azokat a sejtjeit tették élet­­képtelenné a forradalom utáni kiszorítások­kal, bebörtönzésekkel, kivégzésekkel és az úgynevezett konszolidáció elsöprő kontrasze­lekciójával, amelyekhez Rákosi nem fért hozzá. Tűr és alkalmazkodik Leöldösték az utolsó mohikánokat is. Ami a színen maradt, az másodrendű volt, kézben tartott és életerő nélküli. Mert egy szervesen a saját törvényei szerint fejlődő társadalomban, ahol nem borít el min­dent a kontraszelekció, éles a kenyérharc és verseny és rivalizálás folyik a vezető poszto­kért. A kezdőnek le kell győznie az előző nem­zedéket, amely már bent ül. Meg kell mutat­nia nagyobb kompetenciáját. És ami a legfon­tosabb: egy jónál kell jobbnak lennie. A kommunista rendszerben ez nem így van. Itt a bent ülő választ magának tehetségteleneb­beket maga alá és a feljutás módja a kiszolgálás. Ezt a Kádár-Aczél-rendszerben úgy finomí­tották - volt idejük rá három évtized alatt -, hogy az elitet önutánpótlóvá tették, a népet magától a korszerű műveltségtől zárták el, s így az eliten belül a kontraszelekciónak nem kellett annyira szigorúnak lennie. A magyarság ma olyan állapotban van, hogy mindent meg lehet vele tenni, amit kívülről akarnak. Nincs sem hivatott, sem törzsökös és emiatt legalább egy szívhang erej­éig elköte­lezett, vagy legalább világpolgári erkölcsében annyira tisztességes vezető rétege, hogy leg­alább szégyellné folyamatos árulásait. A nép pedig már lemondott mindenről. Ön­védelemre már nem lehet megszervezni. Az uralmat azok gyakorolják, akik ’45-ben kézbe kapták. No, persze, az áttételek és átját­szások hosszú sora rejti el ezt az azonosságot, de nem annyira, hogy egy közepes műveltség­gel rendelkező magyar értelmiségi ne láthat­ná meg. Látja is, de nem szól. Tűr és alkal­mazkodik, helyezkedik és hallgat és ha kell, ócsárolja azt a néhányat, aki elrikkantja ma­gát: itt bizony hazaárulás folyik. Új betelepülés - idegen honfoglalás Ez a fejtől talpig való bénultság és tehetetlen­ség teszi alkalmassá Magyarországot egy kü­lönleges jövőbeli szerepre. Csak ez a nagyon erősen fogyatkozó nép fogja hallgatagon tűr­ni, hogy ipara és kereskedelme után földjeit és lakásait is idegenek vegyék meg, és miután megvették, éljenek is tulajdonosi jogaikkal. Hogy ez az új betelepülés meddig fog tar­tani, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy már el­kezdődött. És senki nem beszél róla. Most még nincs minden feltétel megteremtve, te­hát csak csendben folyhat az idegenek hon­foglalása. Ezek még csak az előőrsök. Az azon­ban, hogy a nyilvánosság ki legyen zárva be­lőle, már készen van. A telekommunikációt 1990 óta egy pillanatra sem adták ki a kezük­ből, most pedig korlátlan uralmat szereztek fölötte. Az Antallra rákényszerített és persze az általa elvállalt paktum azért volt észveszej­tően fontos a Kun Bélá-soknak, mert ’90 tá­ján nyílt egy olyan rés, amelyen beszökhetett volna a fény, és a nemzet megtudhatta volna, mi is történik vele valójában. Ez minden szá­mítást romba dönthetett volna. A magyarság­ból egy öntudatára ébredt nemzetet lehetett volna szervezni. Hiszen még mindig voltak életképes sejtek. Nagy ennek a földnek a becse, de főleg né­pének nyájas befogadókészsége! „Húszmillió embert is eltartana ez a megkopasztott ország, és el is fog, csak az a kérdés, hogy magyarokat-e.” ez is egy Németh-baljóslat. Ma már bizonyos, hogy magyarokat semmiképpen. Népi fogyat­kozásunk megállíthatatlan, és a mai állam már semmit sem tesz a fogyatkozás ellen. Nem is érdekli a kérdés? De igen! Fordítva: a ha­talombirtokos idegenség abban van érdekelve - ahogy ők mondják újmagyarul... -, hogy a fogyás ne álljon meg. Éspedig nem is a hely­szűke miatt. Hanem mert minél kevesebb egy populációban a fiatal és aktív elem, annál ke­vésbé kell tartani fellázadásától. Rendszerváltás helyett stílusváltás Ez tehát az állapot és ez a cél velünk. Most már azt kell megnéznünk, hogyan történik mindez a mindennapokban, a politikában, a magántu­­lajdonosításban, a gazdaságban és a kultúrában. Most már bizonyos, hogy Magyarországon nem volt rendszerváltozás, és már azt is tud­juk, miért. A valódi változás az lett volna, ha a Kun Bélá-s hatalombitorlókat leváltják, ha a magyar nép kezébe veszi a saját sorsát és ha kell még azzal sem bíbelődik, hogy a szocializ­mus folytatódjék-e vagy sem, nyugathoz csat­lakozzunk vagy kelethez - úgyse tudunk sehová -, hanem egyszerűen csak elkezd saját embereket ültetni a helyekre, velük saját prog­ramokat valósíttat meg, és elkezdi visszaven­ni, birtokba venni azt, ami a sajátja. Ehhez mindenekelőtt le kellett volna kap­csolni a magyar életről azt a fejőgépet, amit úgy hívnak, hogy világbank és IMF. Három egymást követő stílusváltáson vagyunk túl, és a három műsornak ugyanaz a konferansziéja: sem a bunkósabb kádárságot a nyolcvanas évek közepétől felváltó reformkommunizmusban, sem az ezt átvevő Antall-korszakban, sem a liberálisok és a szocialisták mostani 72%-os koalíciójában nem történik hajszálnyi vál­tozás a pénzügyi politikában, folytatódik az eladósodás, a kamatokat hitelekből törleszt­­j­ük és a kormányok a belső fogyasztás korláto­zásával, a termelés leállításával, az adóprés fo­kozásával, egyszóval a nép életlehetőségeinek, munkavégzésének, országgazda szerepének elvonásával, csökkentésével, megszüntetésé­vel akarják a Világbank feltételeit teljesíteni. Magyarország 1982-ben lépett be a Nemzet­közi Valutaalapba. Ezt akkor nagy vívmány­ként állította be az akkor még meglehetősen bolseviki jellegű párt. Ezt megelőzően is vett már fel pénzt a nemzetközi piacon a Magyar Nemzeti Bank, de ezzel a szerződéssel elvál­lalta a rá rótt feltételeket. És megindult a nagy­arányú és folyamatos hitelfelvétel. Előbb a kritikus tízmilliárdos, majd a húszmilliárdos határt is átlépték. Többször köszöntött rájuk a fizetésképtelenség réme. Szaladgáltak, mint pók a falon, hogy mentsék meg őket. Megtet­ték. De mindig szigorúbb feltételek között. (1994. augusztus 18.) (Folytatása következik) Csurka István a Hercegprímás utcában ✓ N BBI 2014. július 3. Magyar Fer­íM

Next