Magyar Fórum, 2014. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

2014-09-11 / 37. szám

2 Oszama bin Laden korábban, szilvafa korában CIA-ügynök volt. Hogy a munkaviszony a szervvel közös megegyezés alapján, vagy felmondással szűnt-e meg, vagy hogy egyáltalán megszűnt-e, nem tudjuk. Most azonban első számú közellenség, ő az a milliárdos muzulmán, aki terrorakciók szervezésére költi milliárdjait. A sok ezer áldozattal járó New York-i támadás értelmi szerzőjének, szponzorának is őt nyilvánították, és vele együtt Afganisztán megbüntetése áll előkészítés alatt. Oszama bin Laden az új Eichmann, és a muzulmán vagy iszlám terrorizmus, a megfoghatatlan, csak következményeiben ismert terrorizmus pedig az új nácizmus. Akár beismerik, akár nem, az emberiség most új, talán minden eddiginél sötétebb, kegyetlenebb és véresebb korszakának nyitónapjához érkezett el, és mindenekelőtt azzal kell szembenéznie, hogy a lényegről, a kiváltó okokról, az indítékról és a miértekről nem tud, és valószínűleg nem is fog tudni semmit. Néhány nappal a véres eseménysor után csak annyi bizonyos, hogy minden ember nyomoz. Nyomoznak az áldozatok hozzátartozói, nyomoz az amerikai illetékes hatóság, nyomoz a szövetségi rendszer, nyomoz a sajtó, nyomoz a tévé, és forrongva nyomoz a kocsma, a fehérasztal, a névnap, a virágáruslány, és az egész világháló. Minél több eszköze van az emberiségnek a dolgok elemzésére, annál bizonytalanabb. Szembe kell néznünk azzal a ténynyel, hogy az emberiségnek a WTC lerogyása utáni korszaka a legnagyobb bizonytalanság korszakaként kezdődik, és minél előrébb haladunk, annál zavarosabb lesz minden. Ami most elkezdődött, az a nagy Világsötétség Korszaka. Ebbe azonban nem nyugodhatunk bele, s ezért újból összerakjuk a tényeket, de sokra nem jutunk vele, mert gondoskodnak róla, hogy lehetőleg csak egy verziót ismerjünk és fogadjunk el. Az egészben pokoli rejtélyesség és még gigászibb kiterveltség és ugyanakkor szánalmas álomgyári-filmipari dilettantizmus jelenik meg. Már az első jelentésekben találnak egy, a környékben gyanúsan parkoló autóban egy Koránt és egy repülési tankönyvet, majd kiderül, hogy az elkövetők floridai repülőiskolákba jártak, sőt repülőtársaságok alkalmazottai voltak, és több éve, évtizede Amerikában élnek, dolgoznak. Ezek után közreadnak egy ugyancsak kalóz- és kalandfilmbe illő, ezerszer lejátszott mesét a negyedik, a földre zuhant gépen kitört, géprablókkal szembeszálló utaslázadásról, majd beismerik, hogy ezt a gépet központi parancsra lelőtték. Nem bíztak a lázadás sikerében? Ugyanakkor az egész történetnek, a lehetséges okoknak, okozatoknak, összefüggéseknek a feltárása sehol sem tart. A tájékoztatóiparban ugyanakkor egyre megfellebbezhetetlenebb és parancsszerűbb közlések jelennek meg. Ennek ellenére csak egy általánosság, a nemzetközi, arab, iszlám, tálib terrorizmus van megnevezve, minden kényszerség nélkül. Az egyik géprablónak és öngyilkosnak feltüntetett ember azonban most jelentkezett az egyik amerikai követségen. Él és elégtételt követel. Egy héttel a globalista világtornyok és az ötszögű hadiközpont elleni támadás után a történetnek most már két síkja van a világközvélemény előtt. Az egyik maga az eset, a borzalom, a soha nem látott, minden képzeletet felülmúló omlás, pusztulás, halál, a másik pedig ennek a történetnek a megjelenítése, közvetítése, előadása, az önálló élete a képernyőn és a politikai felvilágban. A történet a kommentárokban fut tovább, még nem jelent egészen mást, mint ami volt: apokalipszist. De már igen közel áll ahhoz, hogy egészen mást jelentsen: új világrendet. Még nem tart ott, mint elődje, a holokauszt, hogy tagadása bűntény legyen, de azon az úton van, mert a közvetített, a képernyőkön megjelenített történetnek, valójában nyomásgyakorlásnak ugyanaz a célja, rendeltetése, mint a második világháború után szervezettnek: egy irányba állítani a világközvéleményt. És minden mást szépen, lassan kicenzúrázni belőle. A dolgot, az apokalipszist tehát innentől ketté kell választani: van egyfelől a történelmi folyamat, ami ide vezetett és megtörtént, és már lüktet és hat, és lassan majd uralkodni fog ennek a másik része, a magyarázata, a közvetítése, a tudatok milliárdjaiba történő belenyomása. Ehhez, mint eddig is, cenzúra kell. Sajnos, az emberiségre ez jelenti a nagyobb veszélyt. A közvetítésben megszületett az új ELLENSÉG. A mitikussá, világborzalommá és korszak-meghatározássá vált TERRORIZMUS. Valakik most azt akarják, hogy a két világháborút az emberiségre hozó huszadik század után a huszonegyedik a terrorizmus elleni harc százada legyen: a váratlan időben kirobbanó terrorcselekményekben és a terrorcselekményeket és ellencsapásaikat közvetítő, mindig egy érdek szerinti világközvéleményt termelő tudatiparban. Egy szabálytalanul lüktető, váratlan apokalipszisekkel és megtorlásokkal terhes század következik, amelyben az emberiség mindig felépíti a tegnap lerombolt tornyokat, mindig áldoz a terroristák felkutatására és kiirtására, mindig fél, mindig győz és mindig veszít, de közben a globális üzlet átfogja a világot, és azok a történések, amelyeket a globalisták nem akarnak nyilvánosságra hozni, azok a háttérben maradnak. Most éppen a palesztin-izraeli háború ilyen, de majd lesz, lehet más is. A valódi történetben még embernevek, arab nevek szerepelnek - mint látjuk, részben tévesen - mint elkövetők, akiket azonban már nem lehet elfogni és megbüntetni, mert meghaltak, a másikban a személytelen, akármikor lecsapni képes terrorizmus, az új világveszély szerepel. Ez egy dollármilliárdos iszlám emberrel, Oszama bin Ladennel van megszemélyesítve. De miért kell ide Oszama bin Laden? Azért, mert a forgatókönyvírók tudják, hogy sztár nélkül egy film nem ér semmit. A mese most még csak Oszama Eichmann-nal adható el. A valóságban is új korszak kezdődött azonban: a szegények és gazdagok, a feketék és színesek, kontra fehérek háborúja, amely az anyagi erők, a felfegyverzettség tekintetében a történelem legegyenlőtlenebb háborúja. Olyannyira nagy az északi félteke és az USA fölénye, hogy a régi értelemben vett háború a színes embermilliárdok részéről nem is indítható, el sem képzelhető. A végső kimenetel azonban mégsem lehet kétséges: a fehérek annyit háborúztak egymás ellen a huszadik században, és a liberalizmus győzelmével olyan életformát teremtettek maguknak, hogy a nem fehérek genetikailag legyőzik, a szaporodásukkal megszállják őket, és elözönlik kultúrájukat, amit a fehérek szintén maguk tesznek tönkre a globalizmussal. És mostantól a terrorizmussal. Mert persze, ez is fehér találmány. Elődjei között találjuk a partizánt, aki a hátországban, lesből támad, robbant, de legalább még a reguláris hadsereget öldösi. A Vörös Brigádok sem a Kilimandzsáró oldalán, szőrös gorillák közt alakultak. Aztán hát ki ölte meg Kennedyt, a testvéreit, ki a német vagyonügynökség vezetőjét, Detlef-Karsten Rohweddert, és 1989-ben Alfred Herrhausent, ki ölte meg Bang Jensent, aki ki akarta deríteni az igazságot a magyar ötvenhatról, ki találta fel a koncepciós perekkel való öldöklést, kik rendezték a legyőzött ellenség törvényes vezetői körében a vérengzéseket? Oszama-Eichmann csak tanult, csak nebuló. Nincs itt most hely a XX. század terrorizmusainak és terroristáinak teljes leltárát adnunk. A Manhattanre borult borzalom kottái azonban ezek. A kiváltó ok pedig a már említett egyenlőtlenség, az a tény, hogy szemtől szembe harc a katonailag gyengébb fél részéről elképzelhetetlen. Más a helyzet a közvetített, a tudatipari borzalommal, mert ennek más céljai vannak, mint akár a terroristáknak, akik természetesen léteznek, és minden bizonnyal abban a körben, ahol most feltételezik őket, és megint mások a céljai, mint a terrorizmus ellen küzdő államok tudatipari kényszerítések alatt álló vezetőinek és katonáinak. Az állam vezetője, a katona természetesen dönthet így vagy úgy, de azt a helyzetet, amit a tudatipar teremtett számára, a legszigorúbban figyelembe kell vennie. Mi a célja a tudatiparnak nevezhető új világhatalomnak? Megmenteni a bukófélben lévő globalizmust, annak pénzügyi rendszerét, s a XX. században a javára felosztott világot, magát a felosztást. A szent status quót. Ez ugyanis éppen a nagy New York-i Big Bang előtt dőlt romba az afrikai Durbanben. A durbani felvetés, hogy a cionizmus rasszizmus és izraeli-amerikai elnyomó-népirtó hatalom, a globaizmus számára felért egy politikai Sztálingráddal. A szegények ki akarták mondani, hogy a cionizmus fajgyűlölő ideológia, Izrael és az őt támogató és eltartó USA népirtó hatalom. A tudatipar felismerte a nagy veszélyt: legfontosabb szellemi tápterületén, Európában is kezd ez az USA és Izrael közel-keleti tevékenységét reálisan megítélő nézet terjedni, s ha ez itt még csak kicsiny szalmonellafertőzés, átterjedve az Újvilágba, ott kolera- és feketehimlő-járvánnyá válhat. S az engedetlenség kiragadhatja a pénzkötegeket az Izrael felé nyújtó kézből. Beállt az elégedetlenség állapota. Országok, népek tagadták meg a régi fegyelmet, könyvek születtek, gondolkodók kezdtek el új, terhes problémákat felvetni, mozgalmak keletkeztek. Megszületett a holokausztipar fogalma, Németországban lezajlott a Walser- Bubis-vita. A huszadik század embere úgy lépett át a huszonegyedikbe, hogy a lelke tele van olyan kérdésekkel, amelyek a huszadikban tisztelt tabuk voltak. Nem lehetett elhallgatni, hogy mi történik Palesztinában. Nemcsak azt, hogy mindennap megölnek ártatlan embereket, gyermekeket, palesztinokat, akik őslakosok, hanem azt sem, hogy az öngyilkos merénylőkre, akik kávéházakban és autóbuszmegállókban vetnek véget az életüknek azért, hogy sok ellenségüket vigyék magukkal a halálba, nem haragszik eléggé az emberiség. Mert nem tud még rájuk eléggé haragudni, éppen a számára felfoghatatlan öngyilkosság miatt. Nem tud mit kezdeni velük. Fél tőlük, borzong, felfoghatatlan számára a mártíromságnak és a gyűlöletnek ez a foka. Ami pedig felfoghatatlan, az ellen nehéz küzdeni. A pénz, és tudatipari főnököknek azt kellett látniok, hogy az öngyilkos merénylők ellen nem gyűlik össze annyi harag, indulat, amennyi az egész táboruk, a népi kibocsátók és a társaik elleni nagy háborúhoz kell, amennyivel fenn lehet tartani a status quót. És amennyivel mentesíteni lehet Tel- Aviv és Jeruzsálem lakóit a váratlan helyeken leselkedő haláltól. Izraelből megindult a fiatal értelmiség kivándorlása. A tudatiparnak, a globalizmus központjainak egy világméretű öngyilkos borzalomra volt szüksége, hogy az emberiséget a holokauszt utáni korszakba átvezesse, átkösse. Nagyon nagyra, apokalipszisre, mert az egész világ feldagadt, és már csak a nagyon brutális hat rá. Egy-egy öngyilkos merénylet után, amelyet sokszor gyerekemberek követnek el, eddig nem lehetett kollektív megtorlást alkalmazni a kibocsátó nép ellen. Most már lehet. Az afgánokon kezdik, de nem ott végzik. Ezért adott vért kétségbeesetten Arafat. Ez félelmetes állítás. Elképesztőbb, mint ami megtörtént. Tudom, mi jár érte. Az azonban, ami előttünk áll, mindenekelőtt könyörtelen elemzést, szembenézést követel. Már nem a megtörtént borzalom és annak esetleges megszervezése a fontos, hanem az új rendszer és annak működése. A terroristákat természetesen meg kell büntetni. Semmilyen felmentés nincs számukra, akárkik is. Az örök törvényt kell érvényesíteni: minden gyilkost és minden felbujtót meg kell büntetni. A „Ne ölj!” mindenkire kell hogy vonatkozzék. Kétségtelen, hogy ennek az akciónak a végrehajtásához öngyilkos terroristák, ebben a kultúrában, sértettségben és gyűlöletben felnőtt emberek kellettek. Az sincs kizárva, hogy az elkövetők még Oszama Eichmann bin Ladent is ismerték, s tőle kaptak kiképzést, utasítást. Ugyanakkor az is nagyon valószínű, hogy valamilyen belső segítséget, eltussolást, együttműködést is kaptak. Nagyobb volt ez az akció annál, semhogy hónapok, esetleg évek során való előkészítése titokban maradhatott volna, s még ennél is nyomosabb, hogy a világfolyamat megfordításához, az új korszak elindításához, a hatalommegoszlás fenntartásához éppen erre bombasztikus, véres, világméretű, soha nem látott csapásra volt szükség. Az USA részvétre alkalmassá válásához az USA megalázására volt szükség. Ebben semmi új nincs. A Kennedy-gyilkosság és annak felderítése, majd titkosítása ugyanezen forgatókönyv alapján történt. Akkor még csak állt és ámult-bámult a világközvélemény, és várta a felvilágosításokat. Nem kapta meg, s onnan ide jutottunk. Most tehát mindenekelőtt gondolkodnunk, kérdeznünk kell. Gondolataink tárgyilagos, senki ellen nem irányuló elemzéseink pajzsát kell magunk elé tartanunk, mert ebben a jövendő világban csak az marad meg, aki szembenéz. (Megjelent: 2001 szeptember) In memóriám Csurka István Felerősítik az antiszemitizmus elleni harcot Csurka István a Hercegprímás utcában Magyar Férfm 2014. szeptember 11.