Magyar Grafika, 1970 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám
ték fel, a tőkésektől kicsikart engedménynek. Valójában az erre való hajlandóság a vállalkozóknál abból adódott, hogy az uralkodó osztályok számára - különösen 1919 után, a Tanácsköztársaság leverése után - életkérdés volt biztosítani a sajtó zavartalan működését, hisz az rendkívül fontos eszköze volt a dolgozók, a munkásosztály feletti hatalom gyakorlásának és megszilárdításának. Akik ezt látták, baloldali szociáldemokraták és kommunisták, ugyancsak igyekeztek felhasználni a szakma kulcshelyzetét a politikai akciók számára - fordított értelemben persze. De nem ők alkották a többséget, amelyet a jobboldali szakszervezeti vezetők orientáltak. A szakmaszeretet, a nyomdászmesterség kultuszát ennek a helyzetnek a koordinátarendszerében kell látni és értékelni. Sajátos harci terület volt ez, amelyen két felfogás mérkőzött. Az apolitikus szakmai rajongás, amely „valami külön csodás világnak” tüntette fel a nyomdászok világát, annál inkább választotta el a munkásosztály egészétől a nyomdászokat, mennél fennköltebb mítoszt költött a mesterség körül. A politizáló nyomdászok számára ebből persze nem az következett, hogy szembe kell szállni a nyomdász önképzés nagyon is nemes ügyével, a szakmai műveltség emelésével, amely nemcsak tőkés, de munkásérdek is volt. S egyre inkább az lett a felszabadulás után, ahogy erősödött a munkásellenőrzés az üzemekben, ahogy sikerült korlátozni a tőkések hatalmát és lépésről lépésre átalakítani a tulajdonviszonyokat. Az a nagyon bonyolult helyzet, amelybe sok nyomdász - s köztük sok kiváló szakember - a szocialista fordulat idején került, ezzel az összebonyolódott szakmai tudattal volt kapcsolatos. A jobboldali vezetők a mitizált szakmai tradíciót játszották ki a szocialista politikai törekvések ellen. „Mi elsősorban nyomdászok vagyunk” - ez volt a jelszó a Typographia hasábjain 1946 végén lefolytatott vitában, amelyben a konfliktus nyilvánosan és elég éles formában kirobbant. A jobboldal persze azt magyarázta, hogy ez a jelszó (minthogy a nyomdászok szocialisták), nem jelent semmi mást, minthogy a nyomdászok „elsősorban szocialisták” ... A baloldali nyomdászok helyzete, akár szociáldemokraták, akár kommunisták voltak, nem volt könnyű ebben a harcban. Akármennyire is nem akarták, a harc a szakember-apolitikusság ellen olykor a szakemberség ellen is fordult - pedig nem ez volt a cél. És minthogy a jobboldali szociáldemokrácia és a munkásmozgalom baloldala között az összeütközés éppen a nyomdaipar területén volt a leghevesebb - gondoljunk az MKP ellen szervezett nyomdászsztrájkra a viszony nagyon elmérgesedett. A baloldal reakciója - mint kiélezett helyzetekben gyakran - részben túl is lendült a szükséges mértéken. Valami olyan szituáció alakult ki, amelyben a nyomdászok tradicionális szakmaszeretete olykor egyenesen szembekerült a kor haladó politikai követelményeivel. Kell-e mondani, hogy ez tragikus helyzet volt? Hogy különösen akkor volt tragikus, amikor már bekövetkezett a fordulat, amikor államosították a nyomdai üzemeket és amikor mindaz, ami a nyomdászok szakmaszeretetében, hivatástudatában igazi és nagy érték volt, szabad pályát kellett hogy kapjon - hisz most vált egyértelművé, a haladást és csak a haladást szolgálóvá a munka, a minőségi muna szeretete, megbecsülése? Megszűnt a tőke uralma, megszűnt a munkásosztály politikai megosztottsága, megszűnt a burzsoázia művelődési monopóliuma, a sajtó, a nyomtatás a szocialista politika és művelődés eszközévé lett. Sajnos, a személyi kultusz évei nem voltak alkalmasak arra, hogy feloldódjanak azok a görcsök, amelyek itt keletkeztek. Ellenkezőleg, újabb nehézségek halmozódtak fel. A dilemma felszámolásához - érdemben - csak 1956 után fogott hozzá a politika is, a szakma is. Persze közben is fejlődött az ipar, de a nyomdászhivatástudat összekuszált problematikájában eredményt elérni csak annak a politikának a talaján lehetett, amelyet az MSZMP hirdetett meg és amelyet 1962-ben a szakszervezet 100. évfordulóján Kádár János személyesen is ismertetett. Sok mindennek meg kellett változnia ehhez a nyomdászatban is, meg az országban is. Hogy csak néhány, a témához szorosabban kapcsolódó mozzanatot említsek: meg kellett szüntetni mindazt és mindannak a következményét, ami a két munkáspárt egyesülése után zavarta a szociáldemokraták és kommunisták egybeolvadását („...az a feladat jelentkezett - mondotta erről Kádár János -, hogy az egyesülés végrehajtásának nem helyes módjából adódó hibákat korrigáljuk és amit lehet, hozzunk rendbe... S ha valahol érdemes ellenőrizni, hogy ezt a feladatot valóban helyesen hajtottuk-e végre, a nyomdászszakszervezet az a szakszervezet, ahol érdemes”.) Ugyancsak száműzni kellett a személyi kultusz idején meghonosodott megengedhetetlen módszereket, mint pl. azt a szellemet, amely mindenütt szabotázst szimatolt és bíróság elé állított nyomdászokat szándéktalan sajtóhibák miatt. Azután olyan kulturális és könyvkiadási politikát kellett ösztönözni, amely a nyomdákkal szemben komoly ambíciókat ébresztő, minőségi igényeket ébresztett; olyan beruházásokat kellett elhatározni, amelyek lehetővé tették, hogy a nyomdaipar valamelyest közeledjen technikai feltételekben is a korszerű követelményekhez. Mint ma már tudjuk, a 60-as évek elejére eső fejlesztés is elmaradt a kívánalmaktól, mégis pozitív fordulatot jelentett a korábbi szakaszhoz, amelyben szinte a kizárólag a meglevő technikai állomány koncentrálása bővítette a nyomdaipar lehetőségeit. Mindezek és még sok más - együtt a munkásosztályt, a dolgozókat általánosan érintő változtatásokkal - létrehozta azt a konstellációját a dolgoknak, amelyben a nyomdász hivatástudat és szakmai elkötelezettség meglelhette a maga természetes formáját és helyét. És meg is lelte. Az 1960-as évek elejétől felvirágzott a magyar tipográfia, a magyar nyomdászat, s hogy ez bekövetkezett, az nem utolsó sorban ezzel függött össze. Igaz, az a túlfűtött, rajongó pátosz, amely a bevezetőül idézett cikkekből áradt, nem tér vissza .