Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1973
Gyermekeknek - Petőfi Sándor első és utolsó verse
Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre, Másik amárra megyen születése helyére, holottan Hány örömek várják édes szüleinknek ölében! Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt Egymástól, midőn itt nem lest örömökbe törödve Leszünk szüleink hajlékában, midőn ekkép Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! Je akkor Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre, Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozunk itt, A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén. S most társim! Miután végét már érte a munka, Amely tíz hóig szünetlen foly vala köztünk, Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk! (Ez a vers a költő életében nem jelent meg.) Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyűség mindegyre nő, Talán az ég Megesküvök, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja. És ott elöl a háború Csak a kisebb baj, szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál. De kijutott a részed Isten csapásaiból, ó hon, Folyvást arat határidőn Két kézzel az enyészet. Szörnyű idő 1849. július 6—14. Mezőberény Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának? S ha elbeszéli úgy, amint Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higgyen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésneki, Zavart ész meséjének? 33.