Magyar Hirlap, 1892. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-01 / 241. szám

Budapest, 1892. n. évfolyam 241. szám. Csütörtök, szeptember 1. MAGYAR HÍRLAP J — ■ [UNK] ■ ■ ...■ ———. ...i­ ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] — i ■ ■— Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körut 47. szám. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő :­­ Egész évre 14, fél évre 7, V* évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr* 16. *|io kr. Mannlicher fegyverével szivén lőtte magát egy önkéntes ifjú. Holnap bonczol­­ják hideg tetemét, aztán kiviszik a katonai temetőbe, de gyászinduló nélkül, mert a boldogtalan sikkasztó volt: elsikkasztott egy tizenhat krajczáros­­ ebédet. Egy egészen új eset áll előttünk a katona öngyilkosságok gazdag sorozatában. Annyira új és szokatlan, hogy nem akar­juk elhinni. A katona öngyilkosságok indító okai annyira sablonosok, hogy szinte be­hunyt szemmel tovább olvassuk e szomorú híreket, a­mint a czimet elolvastuk. Az esetek 90 százaléka kegyetlen bánásmódra vezethető vissza, alig tíz százalék jut a szerelmi csalódásnak. Természetesen, köz­legényekről beszélünk. Arról az ifjúról, ki most átlőtt mellel fekszik a hideg márványlapon, nem tudja senki, hogy szerelmes lett volna; nem ál­lítja senki, hogy fölebbvalói bántalmazták volna; azt sem mondja senki, hogy a 38 fokos melegben való masírozás busította volna el életét. Hát mi kergette a halálba? Felelik a pajtásai: egy tizenhat krajczáros ebéd.­­A boldogtalan ifjú nem tudott jóllakni azokból a tizenhat krajczárokból, mit kígy­ egy napra a manipuláns őrmester az utolsó krajczárig átszolgáltatott neki: éhe­zett s az éhség bűnre csábitá. Bement a­­ kaszárnyába s megevett ott egy tányér levest, egy fél font húst, melyért azonban elfeledett fizetni. Magyarán beszélve: elsik­kasztott egy ebédet, mely a hadügyminisz­ter költségvetésében 16 és négytized kraj­­czár értékben «nyer kifejezést». Valaki észrevette a sikkasztást, a sikkasztót föl­jelentette. Holnap ültek volna fölötte tör­vényszéket s szegény Vértes Zsigmond ma hajnalban törvényt ült a cselekedete fölött: szivén lőtte magát. A­ki nem volt katona, azt mondja erre: gyáva! Ugyan mi büntetés érhette volna egy tizenhat krajczáros ebéd miatt? Csak nem törik kerékbe? Nem, Vértes Zsigmondot nem törték volna kerékbe, csupán elitélik vala vagy három havi fegyházra s elveszítvén önkén­tességi jogát — szolgáltatják három esz­tendeig. Hogy csakugyan igy történt volna-e? Mi nem tudjuk s nem is hisz­­szük. De Vértes Zsigmond azt hitte, a bajtársai is azt állítják, hogy katonáék­­nál ennél enyhébb büntetésre alig le­het számítani ily tett elkövetése után s ha ezt hitte, ki csodálja, hogy szívének szegezte a Mannlichert? És végre is ki tud eligazodni a mi katonai büntetőtör­vénykönyvünk útvesztőjében? Az a sze­gény ifjú csak egyet tudott egész bizo­nyossággal, hogy ez a törvénykönyv ke­gyetlen. A hadbiróság nem kutatja, hogy ez a boldogtalan ifju egy földhöz ragadt sze­gény ember gyermeke s hogy ez az ifju a polgári életben sovány keresményéből apjának is juttatott egy pár forintocskát. Ha czivil ruhában követi el ezt a ballé­pést, kétségtelenül akad egy nemes szívű­ ember, a­ki atyailag megdorgálja, aztán viszonyai felől kikérdezvén, ha látja benne az alapjában becsületes lelket, módot, al­kalmat nyújt neki a tisztességes megélhe­tésre. Katonáéknál nem akadt senki, a­ki megszánja az eltévelyedettet, a­ki atyailag megdorgálja s ha csakugyan olyan föld­höz ragadt szegény, egy ebédre valóval megsegítse. Katonáéknál nem akadt senki, a­ki meggondolja, hogy mégis csak rette­netes kegyetlenség egy ifjú egész jövőjét megsemmisíteni, egy apát kenyérkereső gyámolától, talán egyetlen örömétől meg­fosztani — egy tizenhat krajczáros ebéd miatt. Becsüljük a katonában a becsületére való kényességet. De ez a katonának nem privilégiuma, ugyanezt megköveteljük a polgárembertől is. Ámde hány ember ma­rad élve a földtekén, ha mind főbe lövi magát, a­ki legkevesebb tizenhat krajczár erejéig megkárosított mást egy gyönge pillanatában ? Bizony meg-megkárosítja a kincstárt egy pár forintocskával ez is, az is, ki is tudódik, de kinek jut eszébe, hogy ezért kitaszítsa a becsületes embe­rek társaságából s fegyvert nyomjon a kezébe, lődd főbe magadat! A megtévelyedett embernek — legyen katona vagy czivil — csak emberséges lehet a büntetése. Mert nemcsak addig vagyunk emberek, míg czivilben járunk, de emberek maradunk a feszes unifor­misban is. Az képtelenség, hogy más mér­tékkel mérje az én tizenhat krajczáros ballépésemet a hadbíróság, mint a polgári törvényszék, ha ugyan­ez bíbelődik egy tányér leves és egy fél font hús elsik­­kasztásával. Katonáéknál egy tányér leves és fél font hús elsikkasztása súlyosabb követ­kezményekkel jár, mint a közönséges pol­gári életben egy tizenhatezer forintos ék­szer eltulajdonítása. Mert katonáék a ri­deg betűkhöz alkalmazkodnak, ők nem ismernek törvénymagyarázatot. Ezt a luxust átengedik a czivil bíráknak, ítélnek ke­gyetlenül, szív nélkül. És most már mindent látni. Ez a sötétség megvilágít mindent. A három lány szépen egymás mellé ül a pamlagra. Ismerem mind a hármat: festőnők. Leány mindhárom és mind a három messze földről jött ide. Egyenlőkép csinos, egyenlőkép egyszerű mind, eg­gyé lettek, mint a szent­­háromság. Eg­gyé fűzte őket egy ellenállhatlan vágy, egy hatalmas erő, a művészet. Mind a három fér­fiúvá akarja magát nevelni benne. Óh, régi dal mesél erről a szenvedélyről, a­ki München ut­­czáin és kávéházaiban otthonos, meglátja el­hanyagolt alakjaikon ennek a bizarr eszmének nyomait. Én csak onnan ismertem őket. Milyen az ő titkos beléletök, milyen ez a felemás érzés: hányszor törtem magamat utána, hogy meg­ismerjem. .. Halkan beszélgettek, alig értettem meg valamit. Aztán abbahagyták s csak egyikük beszélt, kissé fátyolozott hangon. Ezt már jól hallottam. — Tudjátok mit? Elmondok nektek vala­mit. Nem szégyellem magam érte. De egy perezre visszatartotta a szót valami- Fejét lehajtotta és egy rojtot csipkedett. Azután mesélt. — Otthon történt ez velem, akkor még bakfis voltam, egy bálon. Ez volt az én Férfi-nők. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája.’ — írta: Lyka Károly. Kiültem a verandára a fikuszok és lean­derek fekete lombjai közé és csöndesen, gon­dolat nélkül élveztem az est szépségét. Az üvegfalra szürkén festődik a Frauenkirche két tornya, előttem szobám sötét ablaka. Átenged­tem magamat e szürke és sötét színek impres­­­szióinak, annak a lágy akkordnak, mely mese­világokba visz.... És arra egyszerre szemembe ötlik a szomszéd szoba, zárt ajtajával. Hátrább ülve belátom az egészet. Az asztal körül székek, az asztalon három tányér, ételmaradékokkal. Egy lámpa világít meg egy kis kört onnan. Csak a tányérszéleken ül egy-egy fénypont, a többi szürke tengerbe merül; hozzá a siket csönd: olyan mint egy kripta. Mintha a Szomorúság laknék itt. Nem élő ember számára van ez berendezve: itt minden hideg, visszataszító, boszantó. Egy darab szürke fal, rászögezett papírlapok, színtelen padló, kék, zöld, szürke foltok, minden üres, minden puszta és fakó, a­ki impressziók iránt fogékony, megbolondulhatna ebben a környezetben. Hallani a lámpa parányi zümmögését. Egy darabig megszakad ez is, aztán kiállhatatlan csönd. A lámpa újra megkezdi halk zenéjét. Mintha csak neki lenne élete ebben a sötét­­­ égben. Onnan a sötét foltból, hosszú, mély lélek­­j­zer hangzik. Talán sóhajtás: ez jobban illik ide. Három sápadt, kerek folt válik ki az ár­nyékból, ha erősen néz oda a szem. Ruhazihe­­gés, fodortörés hallatszik; a homályból kimozdul a fénykörbe egy nő. Meghajlottan, lelógó karokkal megy át a szobán, a­hol alakja elvész a színtelenségben. És ott megszólal egy mély, lassú hegedűhang, egyetlenegy, mint egy nyögés. A puszta szoba hozzáfesti a hangkép színeit. Ez itt a kétségbeesés, a legyűrt szenve­dély hangja. Most már él az egész környezet, és minden szín és minden alak ugyanazt mondja, mindig ugyanazt: elfojtott, letiport érzés... Hosszan, lassan szövődik a sötét zenekép. Mindig azok a mély hangok, gyengén le és fel­emelkedve, megtörve. De a ritmus élénkül. Most már lázas futamok gyöngyöznek, vibrálnak, eszeveszett féktelenség hajtja ki a hurokból, erő, a­mi imponál, akarat, a­mi győzni képes. Szi­láján, korláttalanul szabadulnak elő a hangsorok és bele-bele mormog, sóhajt az a kétségbeejtő mély, haldokló hang. Mintha itt minden el akarna szökni egy nyögő kísértettől és ez kergeti és kínozza és ott van mindjárt újra, ha a szaba­dulás feltörő futamai elhangzanak. A sötétségből néhány szó hallatszik: — Ne... Lina! Aztán ez is kilép. Kioltja a lámpát, kék­ben úszik a szoba. Két ablaka mint két transz­­perent, azon özönlik be az azurszin. Siai számunk 16 oldal

Next