Magyar Hirlap, 1892. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-11 / 251. szám

Budapest, 1892. MAGYAR Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körut 47. szón. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő: HORVÁTH OTÜK­A 0. évfolyam 251. szám, Vasárnap, szeptember 11. Felelő. szerkesztő : FERTŐ SÁNDOR Egész évre 14, fél évre 7, 10 évre 3 frt 50 kr, egy hónapra 1 frt 2­7 kr.­ Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr.­ ­ A kilenczven éves Kossuth. Magyarország történelmének nincsen fényesebb lapja, mint a melyet abba dicső­ségteljes szabadságharczunk hőseinek vé­rével jegyeztünk fel. Egy korszakalkotó nagy mozgalom volt ez, mely évszázados elnyomatásnak bilincseit törte szét s a magyar népnek minden szabadságszerető nép szemében becsületet szerzett. Nem­csak hatalmas politikai evoluczió volt az, mely e nemzetet egy merész lépéssel kö­zelebb vezette a függetlenséghez, hanem egy nagyszabású társadalmi átalakulás is, mely intézményeink alá demokratikus ala­pokat rakott. Mint a mesebeli királyfi va­rázsbotjának ütésére élet támadt a rögből, úgy bontakozott ki a rendi szervezet nyű­geiből az ifjú Magyarország modern insti­­tuczióval, európai szellemével. Mi lett volna e megkésett nemzetből, ha egy nemzetal­kotó transformáczió ösztöne nem uralko­dik a sziveken és elméken s a haladás nagy eszméit társadalmi szervezetébe ideje­korán bele nem illesztheti?! S mindaz a nagyság, mindaz a dicsőség, mindaz a lélekemelő, magasztos emlék, mely a nemzeti becsület ereklyéjét képezi, elválaszthatlanul és örökre össze­forrott egy nagy névvel, a melyben a szabadság felé törekvő nemzeti erő preg­náns kifejezésre jutott. Annak az idegen földön élő aggastyánnak a nevével a ki második Mózesként csak megmutatta né­pének a helyes irányt, de maga nem jut­hatott be az ígéret földjére soha, soha. Az volt ő nekünk, a­mi Cromwell An­gliának, Washington az Egyesült­ Államok­nak. S valamint a nap az a központi erő, a­mely életet és világosságot sugaraz a nap­rendszer összes csillagainak, úgy ő volt szabadságharczunk összes mozgal­mainak központja és éltető lelke. Egy ki­pattant szikra isten homlokából, a kiben a lángész ereje a hazaszeretet önzetlen­ségével egyesülve, a magyar géniusz te­remtő erejének szerzett halhatatlan nevet. Ez az aggastyán elnyerte azt, a ha­landónak ritkán adott isteni kegyelmet, hogy testi erejének és szellemének épsé­gével közeledik 90. évének végéhez. S mikor nemzetének fejlődésében láthatja alkotó erejének nyomait, eszméinek föl­­pezsdülését és halhatatlanságát, egy jól teljesített élet önérzetét, sírja szélén zavarja meg egy disszonáns hang. A nemzeti há­látlanság! A ki hazát adott a nemzetnek és a ki az elnyomott jobbágyokat polgárokká tette, kénytelen volt megérni azt az időt, hogy hazáját elvesztette, s akadt oly vá­ros Magyarországban, a ki díszpolgárainak sorába fel nem vette. Pedig az a díszpol­­gárság Kossuthot nem tiszteli meg an­­­nyira, mint a­mennyire egy város polgár­sága e névvel magát megtiszteli. Az antik korban az ily szabású fér­fiaknak a ph­taneum adott nyugalmas és dicsteljes öregséget. A modern nemzetek szobrokkal és műemlékekkel tisztelik meg benne magukat. Csak nálunk hanyatlott annyira a nemzeti érzés büszkesége, hogy törvényhatósági termeinkből képeit kitilt­ják, polgáraink soraiba nevét föl nem ves­szük. Pedig hiába tiltjuk ki képét a törvények házaiból, mert szelleme és alko­tásai ott vannak lerakva törvényeinkben. Halhatatlan polgársága ott van biztosítva társadalmunk demokratikus szellemében. Kossuth egy letört oszlopa a nemzeti dicsőségnek, — egy magasztos emléke a múltnak. S valamint Deák Ferencz a nem­zeti jogok folytonosságának volt tipikus alakja, — úgy Kossuth önfeláldozó életé­nek lemondásában a nemzeti remények folytonosságát képviseli. Mert lehetnek Magyarországban poli­tikai pártok, a­kik a 67. kigyezés lojális végrehajtásában a nemzet sorsát biztosítva látják. De nem lehet oly politikus Magyar­­országon, a­ki a kiegyezési törvény vív­mányait ne a Kossuth nevétől elválaszt­­hatlan nagy nemzeti mozgalomnak tulaj­donítaná. És nem tudunk méltó szavakat találni amaz újabban rendszerré vált tapintatlanság megbélyegzésére, mely a nemzeti érzéseket gyalázza meg. Rossz szolgálatot tesz az az államférfi királyának, a­ki nagy fér­­fiaink iránt, a tisztelet és a kegyelet em­lékeit akarja kitépni a szivekből. Az az alattvalókat szolgalelkekké teszi, a bizan­­tinizmus pedig a trónoknak a veszélyben mindig a leggyengébb támasza volt. Ki az Magyarországon, a­ki Kossuth érdemeit elismerni nem akarja? Minő érdemekre, minő jogokra, minő múltra tá­­maszkodhatik a magyar kormányelnök, midőn a hálátlanságot politikai rendszer­ként illeszti bele reform­programmjába ? Miért követeli éppen nagy városainktól, hogy múltjukat ily határozatokkal gyaláz­­zák meg, midőn vannak Magyarországon oly nemzetiségi vármegyék, a­melyek BUDAPESTI ÉJSZAKÁK. Tündérek korszaka. Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, a­ki mindent a maga igazi lényegében akar bemutatni. Mintha lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom, hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig ho­málya lassan rám borul, elgondolom: ez a vi­lág még­sem olyan egyszerű dolog, mint a­mi­lyennek látszik! Íme jön az este, barna szár­nyával befödi az egész Budapestet. Előbb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még szinte nappal van, a­míg a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van jön az éjjel. Bocsánatot kérek azoktól, a­kik a nappalt nagyra becsülik, de én az éjjelt jobban szere­tem. A­mikor az igazi életkedv kibontja szár­nyát az igazi nagyvárosban, a­mihez a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig ami az életben lényeg, ami az em­berben az igazi elhivattatás, a legbiztosabb czél, a legvalódibb illúzió: az most éled, most szál­long. De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a kővilágra, és nem szól egy hangot, sóhaját is elfojtja a szerelmes éj. Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt­ kultuszt űztünk az éjszakából. Akkor volt, a­mikor mind­ketten lenéz­tünk, minden gallért, ha nem volt lehajtós. Föl­felé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval, két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak. Végső czélunk, legigazabb szerelmünk a Duna volt. Ez az ég az éjben, a­melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy szürke folyamat. Télen, a­mikor be­fagyott, töméntelen földalatti kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavas­szal, a­mikor árja lábunk előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött sodrán, valami hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok, lágy hizelgő nótával guzs­­liczával csitították valahol a fejénél, a­hol min­den feketébe vész . . . A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete koporsó, fekete moz­dulatlan, a gázlángok fénye, száz meg száz rezgő oszlop alatta. Hel­lyel közzel ezüst szö­gekkel veri ki halászok, hajósok lámpája. Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha valahogy meg­pillanthatjuk, a­mint valaki beletemetkezik ebbe a koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról. Egyszer mégis — jól emlékszem szom­baton volt — jött egy leány, közvetlen mellet­tünk suhant el az alsó Duna-parton és egyene­sen neki­vágott a víznek. Kayzer Gyula megfogta a kezemet, resz­kettünk mind a ketten a forró augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem bírtunk megmozdulni se. Nem az járt az eszembe, hogy íme, most előttem akarja elemészteni ma­gát egy leány. Valami homályos, rémületes ér­zésem volt arról, a­mint az élet szinte megre­meg körülöttem, mert egy rész ki készül sza­kítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden . . . Valami bolond pantheisztikus kép­zelődések, a­melyeknek az vetett véget, hogy láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg amint szemben látta a ha­lált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-meg ált. Aztán egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vízben és lehajtott fővel várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, akire vágyott, de akihez nem mert elmenni. Felocsúdtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre megfogtuk a karját. Megmentettük, mily boldogság! * Hagyta magát megmentetni, nem volt aka­rata, talán öntuda sem. Mi beszéltünk neki mindenféle, könyvekből olvasott és a helyzet­hez illő bolond dolgokat, ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy hang, egy sóhaj nélkül. Fönt voltunk a parton, a világosságon." Roppant, szerettük volna megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek legyünk.­ Alakját láttuk, kicsiny sugár alak volt, világos bajuiszt ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is Kayzer Gyulának is csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly, mely kivillant a szemre húzott nagy fekete kalap alól. Csak egy mosoly . . . Mai számunk 24 oldal

Next