Magyar Hirlap, 1892. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-11 / 251. szám
Budapest, 1892. MAGYAR Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körut 47. szón. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő: HORVÁTH OTÜKA 0. évfolyam 251. szám, Vasárnap, szeptember 11. Felelő. szerkesztő : FERTŐ SÁNDOR Egész évre 14, fél évre 7, 10 évre 3 frt 50 kr, egy hónapra 1 frt 27 kr. Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A kilenczven éves Kossuth. Magyarország történelmének nincsen fényesebb lapja, mint a melyet abba dicsőségteljes szabadságharczunk hőseinek vérével jegyeztünk fel. Egy korszakalkotó nagy mozgalom volt ez, mely évszázados elnyomatásnak bilincseit törte szét s a magyar népnek minden szabadságszerető nép szemében becsületet szerzett. Nemcsak hatalmas politikai evoluczió volt az, mely e nemzetet egy merész lépéssel közelebb vezette a függetlenséghez, hanem egy nagyszabású társadalmi átalakulás is, mely intézményeink alá demokratikus alapokat rakott. Mint a mesebeli királyfi varázsbotjának ütésére élet támadt a rögből, úgy bontakozott ki a rendi szervezet nyűgeiből az ifjú Magyarország modern instituczióval, európai szellemével. Mi lett volna e megkésett nemzetből, ha egy nemzetalkotó transformáczió ösztöne nem uralkodik a sziveken és elméken s a haladás nagy eszméit társadalmi szervezetébe idejekorán bele nem illesztheti?! S mindaz a nagyság, mindaz a dicsőség, mindaz a lélekemelő, magasztos emlék, mely a nemzeti becsület ereklyéjét képezi, elválaszthatlanul és örökre összeforrott egy nagy névvel, a melyben a szabadság felé törekvő nemzeti erő pregnáns kifejezésre jutott. Annak az idegen földön élő aggastyánnak a nevével a ki második Mózesként csak megmutatta népének a helyes irányt, de maga nem juthatott be az ígéret földjére soha, soha. Az volt ő nekünk, ami Cromwell Angliának, Washington az Egyesült Államoknak. S valamint a nap az a központi erő, amely életet és világosságot sugaraz a naprendszer összes csillagainak, úgy ő volt szabadságharczunk összes mozgalmainak központja és éltető lelke. Egy kipattant szikra isten homlokából, a kiben a lángész ereje a hazaszeretet önzetlenségével egyesülve, a magyar géniusz teremtő erejének szerzett halhatatlan nevet. Ez az aggastyán elnyerte azt, a halandónak ritkán adott isteni kegyelmet, hogy testi erejének és szellemének épségével közeledik 90. évének végéhez. S mikor nemzetének fejlődésében láthatja alkotó erejének nyomait, eszméinek fölpezsdülését és halhatatlanságát, egy jól teljesített élet önérzetét, sírja szélén zavarja meg egy disszonáns hang. A nemzeti hálátlanság! A ki hazát adott a nemzetnek és a ki az elnyomott jobbágyokat polgárokká tette, kénytelen volt megérni azt az időt, hogy hazáját elvesztette, s akadt oly város Magyarországban, a ki díszpolgárainak sorába fel nem vette. Pedig az a díszpolgárság Kossuthot nem tiszteli meg annyira, mint amennyire egy város polgársága e névvel magát megtiszteli. Az antik korban az ily szabású férfiaknak a phtaneum adott nyugalmas és dicsteljes öregséget. A modern nemzetek szobrokkal és műemlékekkel tisztelik meg benne magukat. Csak nálunk hanyatlott annyira a nemzeti érzés büszkesége, hogy törvényhatósági termeinkből képeit kitiltják, polgáraink soraiba nevét föl nem vesszük. Pedig hiába tiltjuk ki képét a törvények házaiból, mert szelleme és alkotásai ott vannak lerakva törvényeinkben. Halhatatlan polgársága ott van biztosítva társadalmunk demokratikus szellemében. Kossuth egy letört oszlopa a nemzeti dicsőségnek, — egy magasztos emléke a múltnak. S valamint Deák Ferencz a nemzeti jogok folytonosságának volt tipikus alakja, — úgy Kossuth önfeláldozó életének lemondásában a nemzeti remények folytonosságát képviseli. Mert lehetnek Magyarországban politikai pártok, akik a 67. kigyezés lojális végrehajtásában a nemzet sorsát biztosítva látják. De nem lehet oly politikus Magyarországon, aki a kiegyezési törvény vívmányait ne a Kossuth nevétől elválaszthatlan nagy nemzeti mozgalomnak tulajdonítaná. És nem tudunk méltó szavakat találni amaz újabban rendszerré vált tapintatlanság megbélyegzésére, mely a nemzeti érzéseket gyalázza meg. Rossz szolgálatot tesz az az államférfi királyának, aki nagy férfiaink iránt, a tisztelet és a kegyelet emlékeit akarja kitépni a szivekből. Az az alattvalókat szolgalelkekké teszi, a bizantinizmus pedig a trónoknak a veszélyben mindig a leggyengébb támasza volt. Ki az Magyarországon, aki Kossuth érdemeit elismerni nem akarja? Minő érdemekre, minő jogokra, minő múltra támaszkodhatik a magyar kormányelnök, midőn a hálátlanságot politikai rendszerként illeszti bele reformprogrammjába ? Miért követeli éppen nagy városainktól, hogy múltjukat ily határozatokkal gyalázzák meg, midőn vannak Magyarországon oly nemzetiségi vármegyék, amelyek BUDAPESTI ÉJSZAKÁK. Tündérek korszaka. Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista bölcselő, aki mindent a maga igazi lényegében akar bemutatni. Mintha lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom, hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan rám borul, elgondolom: ez a világ mégsem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek látszik! Íme jön az este, barna szárnyával befödi az egész Budapestet. Előbb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még szinte nappal van, amíg a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van jön az éjjel. Bocsánatot kérek azoktól, akik a nappalt nagyra becsülik, de én az éjjelt jobban szeretem. Amikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az igazi nagyvárosban, amihez a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig ami az életben lényeg, ami az emberben az igazi elhivattatás, a legbiztosabb czél, a legvalódibb illúzió: az most éled, most szállong. De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a kővilágra, és nem szól egy hangot, sóhaját is elfojtja a szerelmes éj. Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt kultuszt űztünk az éjszakából. Akkor volt, amikor mindketten lenéztünk, minden gallért, ha nem volt lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval, két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak. Végső czélunk, legigazabb szerelmünk a Duna volt. Ez az ég az éjben, amelyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy szürke folyamat. Télen, amikor befagyott, töméntelen földalatti kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavasszal, amikor árja lábunk előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött sodrán, valami hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok, lágy hizelgő nótával guzsliczával csitították valahol a fejénél, ahol minden feketébe vész . . . A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete koporsó, fekete mozdulatlan, a gázlángok fénye, száz meg száz rezgő oszlop alatta. Hellyel közzel ezüst szögekkel veri ki halászok, hajósok lámpája. Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha valahogy megpillanthatjuk, amint valaki beletemetkezik ebbe a koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról. Egyszer mégis — jól emlékszem szombaton volt — jött egy leány, közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen nekivágott a víznek. Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mind a ketten a forró augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem bírtunk megmozdulni se. Nem az járt az eszembe, hogy íme, most előttem akarja elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt arról, amint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden . . . Valami bolond pantheisztikus képzelődések, amelyeknek az vetett véget, hogy láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg amint szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-meg ált. Aztán egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vízben és lehajtott fővel várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, akire vágyott, de akihez nem mert elmenni. Felocsúdtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre megfogtuk a karját. Megmentettük, mily boldogság! * Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntuda sem. Mi beszéltünk neki mindenféle, könyvekből olvasott és a helyzethez illő bolond dolgokat, ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy hang, egy sóhaj nélkül. Fönt voltunk a parton, a világosságon." Roppant, szerettük volna megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek legyünk. Alakját láttuk, kicsiny sugár alak volt, világos bajuiszt ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is Kayzer Gyulának is csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly, mely kivillant a szemre húzott nagy fekete kalap alól. Csak egy mosoly . . . Mai számunk 24 oldal