Magyar Hirlap, 1892. október (2. évfolyam, 271-301. szám)
1892-10-09 / 279. szám
olvaapest, 1892. n.fl. 879. SB. W E PÉLDÁNY FERTŐTLENÍTVE VAN, Vasárnap, október 9. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körút 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. FanzsrkaxtS: Felelős szerkesztő : HORVÁTH GYULA FERTŐ SÁNDOR Egész évre 14, fél évre 7, V« érre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A koleráról — a kormányelnöknek. Kegyelmes uram. Nem biztos, de vannak rá jelek, hogy kegyelmességed is tudja már, «miszerint a cholera asiatica Budapesten járványszerüleg föllépett.» Sőt — hajót informálnak — Beksics Gusztáv azt állítja, hogy látta kegyedet álruhában a budai barakkórházban. Végre is, mért ne lehetne ez igaz? Ámbátor az egészen bizonyos, hogy ez a Beksics nagy politikai kvalitásai mellett egy igazi poéta és hogyha ő valaha miniszter lenne, úgy cselekednék, mint ahogy azt most kegyelmességedről vélelmezi. Álruhában járná be a zsúfolt helyeket, a rossz lakásokat és nyomban igazságot szolgáltatna, ahol szükség van arra. Szigorúan, sőt zsarnoki módra, mint ahogy a túlságos demokrata emberek szeretnék. Például kényszerítené Gebhardt főorvost, hogy sajátkezüleg törülje föl azt a kis baczillus halmot, melyet Bókai professzor látott a Kálvin-körúton ... Tessék meghinni, mind ilyenek ezek a polgári lágyékből származott politikusok, szeretnének hatalmaskodni. Milyen más kegyelmességed: a kitört járvánnyal szemben megmutathatta volna egész erélyét, minden hatalmát, meg sem tette, csodálni való euszebeiával vonult a háttérbe, sőt lemond arról, hogy a szép őszi napokon nyitott equipageban mutassa magát a népnek: csukott landauerben látjuk önt kocsikázni a szabadelvű klubba, ahol nem kell félni a ragálytól, csupa jó gyomrú emberek vannak ott. Valóban csak azt bámulom, hogy nem viszi tovább az önmegtartóztatás erényét, és a karbolos várost nem hagyja el, hogy haza nézzen egy kissé az üde Taskonyba. Megdöbbenéssel látom, nem óvja magát eléggé. A német császár, csak egy császár mégse ment Hamburgba akárhogy invitálták is. Kegyelmességed pedig három miniszter mégis itt marad. Nem gondol arra, hogy mily szomorúság érné azokat, akiknek rendjeleket ígért, ha a miniszter a latere megbetegednék, hogy simának a főispánok, ha a belügyminiszternek volna valami baja és végül mily vigasztalhatlanná lenne Szilágyi Dezső, ha a kormányelnököt érné valamely kis járványos kellemetlenség! Kegyelmes uram, a nemzetért, a parlamentből kimaradott és még mindig önben reménykedő korifeusokért és mindazokért, akiknél rendeléseket tett: óvja magát! Ne igyon csak szűrt vizet, ne olvasson kormányválságos híreket, mert ha most valami baj támadna, szen unység, úgy szidnák önt a leghívebb hívei, mint a pinczérek azt az urat, aki rendelt, fényesen kiszolgáltatta magát, aztán némi aprópénz hátrahagyásával fizetés nélkül távozott. Hiábavaló aggoskodások! Nincsen semmi baj, semmi ok a félelemre. A kolera a szegény emberek veszte és soha senki se látott még egy minisztert, aki kolerában halt volna meg. Budapesten is eddigelé csak egy báró pusztult el benne. Az is dán eredet és ellenzéki vér volt. (Valóban, csak egy dánus báró képes arra, hogy ily polgári halált válasszon.) Megelégedéssel tölt el az a tudat, hogy a várban eddigelé nincsen semmi tagjaikat a magyar ruha indiskrét körvonalaihoz. A fiuk most csak akkor kezdenek fogyatékosságuk tudatára ébredni, mikor a bő posztótakaró levetésével úgy érzik, hogy az mégse volt csupa láb. A váczi utczát meg lehetett csalni, de nem az őrmestert, és én kellemetlen boudoii-titkot árulok el, ha itt megírom, hogy a mi fiainknak aggasztóan silány műveltségük van testük azon részeiben, amelyeken pedig az egész szisztéma nyugszik és keserves nehéz munkába kerül, míg az a magyar nadrág valahogy reglementszerű barátságot köt a belebujtatott rekrutával. Nem is vettük zokon, mikor egyszer az őrnagy egy ilyen szerencsétlen «posztóvéget,» aki «ilyen» lábakkal igyekezett a muszkaszár előtti parádéhoz a bécsi Schmelzre, így fogadott: — Sie Einjähriger, maga járt az egyetemre ezzel a műveltséggel ? Hisz ez a borzasztó ember az egész világ előtt blamálja a hadsereget! Most is előttem áll szegény Teltsch Bertalan, a zászlóalj átkával és korszakának megvetésével megrakodtan, amint az első sorból előbb a másodikba vánszorgott és még ezen elvont helyen is tönkretette a hadsereget; amint aztán hátradugták a nagy dob mögé, a «Musikhund» mellé, mi ellen meg ez kezdett engesztelhetlenül korogni, és amint végezetül magasabb állami raisonból súlyosan meg kellett betegednie szegény önkéntes Teltschnek, mire aztán hazakergettek . . . Béke a lábainak! Sajnos, kevés a katonaszellem az országban és a fiuk nem szívesen szolgálnak. Én bizony sohse felejtem el azokat a mézes heteket, melyek — államköltségen voltam — beügyminisztérium kellőleg dezinfrizv ■» Orosz Lipót, a kegyed közegészségpolitikájának az intézője, lázasan inté a himlőnyirktermelő-intézetek ügyeit. A másik intéző, Lőrinczy úr pedig nyugodtan hirdeti lapjában a pompásan szaporodó intézeteket. Az állandó közegészségügyi tanács hevesen vitatkozik a Bedécs Palkó esete fölött. Szegényt a szihalmi búcsún tarkón vágta Kadét István. És most azt kell eldönteni, hogy súlyos testi sértés-e az a könnyű testi sértés, amit rajta ejtettek. Mert Bedécs Pál követeli a fájdalma díját ... Belátom, hogy egyik minisztériumának illető szakosztálya sokkal jobban el van foglalva, mintsem hogy törődhetnék olyan bagatell dolgokkal, mint. es a kolera esen a Budapesten. Én veszek hát magamnak bátorságot, hogy kegyelmességednek jelentést tegyek az ügyek mibenállásáról. Teszem ezt úgyis mint kegyelmességed egy titkos hive és ebben a kellőleg dezinficziált levélben. * Rekruta-idő. (Önkéntesi reminiszciencziák.) Irta: Pollák Illés. Örök kár, hogy bakáink első művelődési kísérletei, nem úgy mint régebben, zárt tereken mennek végbe. Nagy haszna volna a közművelődésnek az első drill nyilvánosságából. Egy az, hogy az állam legfontosabb tudománya általánosíttatnék. Ismerek igen művelt eszű tudós embereket, akik egy tüzér-Vormeistert semmiképen nem tudnak megkülömböztetni egy paszományos legénytől; azt az igen jelentőségteljes külömbséget pedig, ami a hornista és a trombitás közt mutatkozik, teljes életükben nem fognak kitalálni. Pedig az én marczona kapitányom, Herr Hauptmann Schrecklich von Fürchterlich szerint ez valami nagyon egyszerű dolog, mert a hornista a gyalogságnál fújja a trombitát, míg ellenben a trombitás a lovasságnál van besorozva a kürt mögé. így ma persze nagyon hézagos a mi műveltségünk és nem csoda, ha lenézi a hadsereg. Sohasem felejtem el azt a büszke szózatot, melylyel bennünket végtagjainknak nyolcz heti erős szellemi munkája után először bocsátott szélnek a városba a mi derék őrmesterünk. — Fiuk, mondá — fiuk, csak czibilisták közé ne keveredjetek, mert azokban nincsen semmi műveltség. Igaz műveltség, fiuk, csak a katonaságnál létezik ... hogy kétszázezer komiszegység feküdné meg jó négy hétig a gyomrotokat! A másik nagy előnye az volna a nyilvános drillnek, hogy fiatal véreink már az önkéntesi esztendő előtt kezdenek traviirozni vég-Legelsőbb is a hangulatról. Elég csendes az a fővárosban, de mégsem a legkedvezőbb kegyelmességedre nézve. Túloznék, ha azt állítanám, hogy áldva emlegetik a nevét. A járvány kezdetén még elég vidáman voltunk. Sőt nevettünk is egy különös jelenségen. Két árva parasztember — odahaza adóba kibecsülhették őket a vityillójükből — húzott városszerte valami kis formás taligát. A taligára rá volt irva, hogy «Budapesti fertőtlenítő ...» A öltöztetésemet követték. Már maga a beöltöztetés titokszerű aktusa is telve volt a legzamatosabb romantikával. Waffenrockot kaptam, magyar nadrágot, egy szürke hosszú klepetust, sapkát, csákót és egy pár kötni való bakancsot, amelyhez azért adtak méterhosszú szíjakat, mert másutt, mint a háton, egy világért nem lehetett hordani ezt a jeles járművet. A nadrágom fájdalom kissé rövidre nyúlt. Őrmesterem ezt azzal magyarázta ki, hogy a delegácziók a hadügyi budgeten kegyetlen széles levonást végeztek amely csudálatos módra éppen a nadrágom déli meridiánján járt keresztül. De ezt a fogyatékosságot, úgy igéré, a Waffenrock egy csodálatos példányával fogja igazságosan helyreütni. Meg is tette. Waffenrockom csakugyan minden tiszteletet kiérdemelt. Mondták, hogy ezen jeles posztódarab már Gusztáv Adolfnak tündökölt hősi mellén, mikor Lützen mellett hátba lőtték. Ami igen plauzibilis volt, mert vagy rat lyukat olvastam egymagam a hátán. Később, v. napoleoni hadjáratokban ez a posztódarab állítólag mint zászló játszott igen előkelő szerepet. Hogy a sorsnak miféle szeszélyéből került végül ezen tiszteletre méltó reliquia az én hátamra, az örökre titka marad az intéző végzetnek; bizonyos, hogy jobb sorsot érdemelt volna. A köpenyről ne legyen említés. Könnyező szemmel és hálás érzelmekkel emlékezem vissza egy társamra, akinek annyi csendes boldog órát köszönök. Valahány téliparádénk volt ugyanis, mindannyiszor hazakergettek eme csudálatos hüvelyes veteménynek miatta, nehogy eláruljam vele a hazát. 91a! szájúnak gS oldal