Magyar Hirlap, 1892. október (2. évfolyam, 271-301. szám)

1892-10-09 / 279. szám

olvaapest, 1892. n.­­fl. 879. SB. W E PÉLDÁNY FERTŐTLENÍTVE VAN, Vasárnap, október 9. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körút 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. FanzsrkaxtS: Felelős szerkesztő : HORVÁTH GYULA FERTŐ SÁNDOR Egész évre 14, fél évre 7, V« érre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A koleráról — a kormányelnöknek. Kegyelmes uram.­ Nem biztos, de van­nak rá jelek, hogy kegyelmességed is tudja már, «miszerint a cholera asiatica Budapes­ten járványszerüleg föllépett.» Sőt — hajót informálnak — Beksics Gusztáv azt állítja, hogy látta kegyedet álruhában a budai barak­­kórházban. Végre is, mért ne lehetne ez igaz? Ámbátor az egészen bizonyos, hogy ez a Beksics nagy politikai kvalitásai mellett egy igazi poéta és hogyha ő valaha mi­niszter lenne, úgy cselekednék, mint a­hogy azt most kegyelmességedről vélel­mezi. Álruhában járná be a zsúfolt helye­ket, a rossz lakásokat és nyomban igaz­ságot szolgáltatna, ahol szükség van arra. Szigorúan, sőt zsarnoki módra, mint ahogy a túlságos demokrata emberek szeretnék. Például kényszerítené Gebhardt főorvost, hogy sajátkezüleg törülje föl azt a kis ba­­czillus halmot, melyet Bókai professzor lá­tott a Kálvin-körúton ... Tessék meghinni, mind ilyenek ezek a polgári lágyékből származott politikusok, szeretnének hatal­maskodni. Milyen más kegyelmességed: a kitört járván­nyal szemben megmutathatta volna egész erélyét, minden hatalmát, meg sem tette, csodálni való euszebeiával vo­nult a háttérbe, sőt lemond arról, hogy a szép őszi napokon nyitott equipageban mutassa magát a népnek: csukott landauer­­ben látjuk önt kocsikázni a szabadelvű klubba, ahol nem kell félni a ragálytól, csupa jó­­ gyomrú emberek vannak ott. Valóban csak azt bámulom, hogy nem viszi tovább az önmegtartóztatás erényét, és a karbolos várost nem hagyja el, hogy haza nézzen egy kissé az üde Tas­­konyba. Megdöbbenéssel látom, nem óvja magát eléggé. A német császár, csak egy császár még­se ment Hamburgba akár­hogy invitálták is. Kegyelmességed pedig három miniszter még­is itt marad. Nem gondol arra, hogy mily szomorúság érné azokat, akiknek rendjeleket ígért, ha a miniszter a latere megbetegednék, hogy simának a főispánok, ha a belügyminisz­ternek volna valami baja és végül mily vigasztalhatlanná lenne Szilágyi Dezső, ha a kormányelnököt érné valamely kis jár­ványos kellemetlenség! Kegyelmes uram, a nemzetért, a par­lamentből kimaradott és még mindig önben reménykedő korifeusokért és mindazokért, akiknél rendeléseket tett: óvja magát! Ne igyon csak szűrt vizet, ne olvasson kor­mányválságos híreket, mert ha most va­lami baj támadna, szen unység, úgy szid­nák önt a leghívebb hívei, mint a pin­­czérek azt az urat, a­ki rendelt, fényesen kiszolgáltatta magát, aztán némi aprópénz hátrahagyásával fizetés nélkül távozott. Hiábavaló­­ aggoskodások­! Nincsen semmi baj, semmi ok a félelemre. A ko­lera a szegény emberek veszte és soha senki se látott még egy minisztert, aki kolerában halt volna meg. Budapesten is eddigelé csak egy báró pusztult el benne. Az is dán eredet és ellenzéki vér volt. (Valóban, csak egy dánus báró képes arra, hogy ily polgári halált válas­szon.) Megelégedéssel tölt el az a tudat, hogy a várban eddigelé nincsen semmi tagjaikat a magyar ruha indiskrét körvona­laihoz. A fiuk most csak akkor kezdenek fogyaté­kosságuk tudatára ébredni, mikor a bő posztó­takaró levetésével úgy érzik, hogy az még­se volt csupa láb. A váczi­ utczát meg lehetett csalni, de nem az őrmestert, és én kellemetlen boudoii-titkot árulok el, ha itt megírom, hogy a mi fiainknak aggasztóan silány műveltségük van testük azon részeiben, a­melyeken pedig az egész szisztéma nyugszik és keserves nehéz mun­kába kerül, míg az a magyar nadrág valahogy reglementszerű barátságot köt a belebujtatott rekrutával. Nem is vettük zokon, mikor egyszer az őrnagy egy ilyen szerencsétlen «posztóvéget,» aki «ilyen» lábakkal igyekezett a muszka­szár előtti parádéhoz a bécsi Schmelzre, így foga­dott: — Sie Einjähriger, maga járt az egyetemre ezzel a műveltséggel ? Hisz ez a borzasztó em­ber az egész világ előtt blamálja a hadsereget! M­ost is előttem áll szegény Teltsch Ber­talan, a zászlóalj átkával és korszakának meg­vetésével megrakodtan, amint az első sorból előbb a másodikba vánszorgott és még ezen elvont helyen is tönkretette a hadsereget; amint aztán hátradugták a nagy dob mögé, a «Musik­hund» mellé, mi ellen meg ez kezdett engesz­­telhetlenül korogni, és amint végezetül maga­sabb állami raisonból súlyosan meg kellett be­tegednie szegény önkéntes Teltschnek, mire aztán hazakergettek . . . Béke a lábainak! Sajnos, kevés a katonaszellem az ország­ban és a fiuk nem szívesen szolgálnak. Én bi­zony sohse felejtem el azokat a mézes he­teket, melyek — államköltségen voltam — be­ügym­inisztérium kellőleg dez­­infriz­v ■» Orosz Lipót, a kegyed közegészség­­politikájának az intézője, lázasan inté a himlőnyirktermelő-intéze­­tek ügyeit. A másik intéző, Lőrinczy úr pedig nyugodtan hirdeti lapjában a pom­pásan szaporodó intézeteket. Az állandó közegészségügyi tanács hevesen vitatkozik a Bedécs Palkó esete fölött. Szegényt a szihalmi búcsún tarkón vágta Kadét István. És most azt kell eldönteni, hogy súlyos testi sértés-e az a könnyű testi sértés, amit rajta ejtettek. Mert Bedécs Pál követeli a fájdalma díját ... Belátom, hogy egyik minisztériumá­nak illető szakosztálya sokkal jobban el van foglalva, mintsem hogy törődhetnék olyan bagatell dolgokkal, mint. es a kolera esen a Budapesten. Én veszek hát ma­gamnak bátorságot, hogy kegyelmességed­­nek jelentést tegyek az ügyek miben­­állásáról. Teszem ezt úgyis mint kegyel­mességed egy titkos hive és ebben a kel­lőleg dezinficziált levélben. * Rekruta-idő. (Önkéntesi reminiszciencziák.) Irta: Pollák Illés. Örök kár, hogy bakáink első művelődési kísérletei, nem úgy mint régebben, zárt tereken mennek végbe. Nagy haszna volna a közműve­lődésnek az első drill nyilvánosságából. Egy az, hogy az állam legfontosabb tudománya általá­­nosíttatnék. Ismerek igen művelt eszű tudós embereket, akik egy tüzér-Vormeistert semmi­képen nem tudnak megkülömböztetni egy pa­­szományos legénytől; azt az igen jelentőségtel­jes külömbséget pedig, a­mi a hornista és a trombitás közt mutatkozik, teljes életükben nem fognak kitalálni. Pedig az én marczona kapi­tányom, Herr Hauptmann Schrecklich von Fürch­terlich szerint ez valami nagyon egyszerű do­log, mert a hornista a gyalogságnál fújja a trombitát, míg ellenben a trombitás a lovas­ságnál van besorozva a kürt mögé. így ma persze nagyon hézagos a mi műveltségünk és nem csoda, ha lenézi a hadsereg. Sohasem felejtem el azt a büszke szóza­tot, melylyel bennünket végtagjainknak nyolcz heti erős szellemi munkája után először bocsá­tott szélnek a városba a mi derék őrmesterünk. — Fiuk, mondá — fiuk, csak czibilisták közé ne keveredjetek, mert azokban nincsen semmi műveltség. Igaz műveltség, fiuk, csak a katona­ságnál létezik ... hogy kétszázezer komiszegység feküdné meg jó négy hétig a gyomrotokat! A másik nagy előnye az volna a nyilvá­nos drillnek, hogy fiatal véreink már az önkén­­tesi esztendő előtt kezdenek traviirozni vég-Legelsőbb is a hangulatról. Elég csen­des az a fővárosban, de mégsem a leg­kedvezőbb kegyelmességedre nézve. Túloz­nék, ha azt állítanám, hogy áldva emle­getik a nevét. A járvány kezdetén még elég vidá­man voltunk. Sőt nevettünk is egy külö­nös jelenségen. Két árva parasztember — odahaza adóba kibecsülhették őket a vityillójükből — húzott városszerte va­lami kis formás taligát. A taligára rá volt irva, hogy «Budapesti fertőtlenítő ...» A öltöztetésemet követték. Már maga a beöltöz­­tetés titokszerű aktusa is telve volt a legza­matosabb romantikával. Waffenrockot kaptam, magyar nadrágot, egy szürke hosszú klepetust, sapkát, csákót és egy pár kötni való bakancsot, amelyhez azért adtak méterhosszú szíjakat, mert másutt, mint a háton, egy világért nem lehe­tett hordani ezt a jeles járművet. A nadrágom fájdalom kissé rövidre nyúlt. Őrmesterem ezt azzal magyarázta ki, hogy a delegácziók a hadügyi budgeten kegyetlen széles levonást végeztek amely csudálatos módra éppen a nadrágom déli meridiánján járt keresz­tül. De ezt a fogyatékosságot, úgy igéré, a Waf­fenrock egy csodálatos példányával fogja igaz­ságosan helyreütni. Meg is tette. Waffenrockom csakugyan minden tiszteletet kiérdemelt. Mond­ták, hogy ezen jeles posztódarab már Gusztáv Adolfnak tündökölt hősi mellén, mikor Lützen mellett hátba lőtték. Ami igen plauzibilis volt, mert vagy rat lyukat olvastam egymagam a hátán. Később, v. napoleoni hadjáratokban ez a posztódarab állítólag mint zászló ját­szott igen előkelő szerepet. Hogy a sors­nak miféle szeszélyéből került végül ezen tiszteletre méltó reliquia az én hátamra, az örökre titka marad az intéző végzetnek; bizo­nyos, hogy jobb sorsot érdemelt volna. A köpenyről ne legyen említés. Könnyező szemmel és hálás érzelmekkel emlékezem vissza e­gy társamra, akinek annyi csendes boldog órát köszönök. Valahány téliparádénk volt ugyanis, mindannyiszor hazakergettek eme csudálatos hü­velyes veteménynek miatta, nehogy eláruljam vele a hazát. 91a! szájúnak gS oldal

Next