Magyar Hirlap, 1892. december (2. évfolyam, 332-361. szám)

1892-12-01 / 332. szám

1892. deczember 1. 31 AGY­AR HÍRLAPa A zajos napok után szinte jótékonyan ha­tott a mai ülés, melynek egyetlen tárgya a Vaskapu-csatorna mélyítéséről szóló törvény­­javaslat volt. A mi képviselőink közt kevesen érdeklődnek közgazdasági kérdések iránt s ezt a keveset nem becsülhetjük meg eléggé. A vitát Gaál Jenő nyitotta meg egy való­ban szakszerű beszéddel. Gaál a legkiválóbb szakértők véleményét kérte ki s azután szólott a kérdéshez. Az egész Ház méltányolta e ritka lelkiismeretességet s élénk figyelemmel hallgatta a szónok érdekes és tanulságos fejtegetéseit. A kereskedelmi miniszter csak rövid be­szédet mondott s az egész vita során mind­össze egy párszor nyílt alkalma a felszólalásra. Ebben a vitában részt vettek: Horváth Gyula, Papp Elek és Miklós Ödön. A Ház többsége úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadta a törvényjavaslatot s aztán Vajay István papképviselő interpelláczió­­ját hallgatta meg. Az interpelláczió megokolása számos közbeszólást és ellenmondást provokált. A képviselőh­áz ülése nov. S6-án. Elnök az ülést megnyitván, a Ház harmad­szori felolvasásban is megszavazza az indemniti-tör­­vényjavaslatot. Következik a napirend: a Vaskapsz-csatorn­a mélyítéséről szóló törvényjavaslat. Bokross Elek előadó a pénzügyi bizottság nevében elfogadásra ajánlja a törvényjavaslatot. Közle­kedési és így közgazdasági szempontból nagyon fontos kérdésről van szó: a 2 és fél méter hosszú Vaskapu­­csatornának lemélyítéséről, miáltal lehetővé válnék a nagyobb hajókkal való közlekedés az egész vonalon. Ez a nagyszabású munkálat csak átmenetileg terheli az állampénztárt, mert a kiadás megtérül az idők folyamán a külföldi hajóktól szedett vámokból. Még egyszer ajánlja a törvényjavaslat elfogadását. (He­lyeslés tobbfelől.) Gaál Jenő: Mindenekelőtt két kérdésre kíván felelni. Az első az, hogy áll-e, amit a kormány in­dokolásában felemlít, hogy itt oly nagy közgazdasági érdek forog fenn, amely szükségessé teszi, hogy a Vaskapu csatornája a két méteren túl még egy mé­terrel mélyíttessék. A második kérdés az, hogy e javaslatnak műszaki tekintetben milyen visszahatása lesz az egész munkálatra. Ami az első kérdést illeti, mindenekelőtt vizs­gálnia kell, hogy minő tulajdonképpen az az aldunai hajóforgalom és minők azon hajók, amelyeknek fel­hozatalát egész Orsováig reméli a kormány a mun­kálat keresztülvitele esetén. Az Aldunán, a közönséges hajókon kívül, amelyek a közép Dunán is járnak, léteznek nagyobb gázolású hajók, melyek rendszerint Braila, Galacz és a tenger közt közlekednek. Nagy víz esetében fel­jönnek egész Turn-Szeverinig, azonban egész forgal­muk főleg a tenger felé irányul. A kormány e ha­jóknak átrakodási állomását át akarja tenni Brailá­­ból, illetőleg Galaczból az ország területére. Minden­esetre tetszetős indok, de ő határozottan kétségbe vonja, hogy ezt nálunk meg lehetne valósítani. Közgazdaságilag nem látja ez előterjesztésnek alapos indokolását, mert ha valaki azt mondja, hogy hiszen mi nemcsak a behozatalra, hanem a kivitelre is számítunk és nekünk az alduna-melléki államok felé irányuló kivitelre is szükségünk van, akkor ő ezzel szemben azon meggyőződését kénytelen hang­súlyozni, hogy sokkal könnyebben juthatunk oda, ha a szállítás átrakodás nélkül történik, ami sokkal jobban megdrágítja a forgalmat, mint a netán maga­sabb önköltség, amelybe kisebb hajónak rövid úton leendő alkalmazása kerül. Határozottan káros lehet ez az előterjesztés műszaki szempontból is. Azok a kiváló szakértők, akikkel ő érintkezett, habár egy­mást nem ismerték, feltűnő egyhangúsággal két dol­got tartanak — egyet bizonyosnak, a másikat pedig nagyon kétségesnek. (Halljuk! Halljuk!) Bizonyos­nak mondják az előterjesztésből kiindulva azt, hogy a víz sebessége abban a szóban levő csatornában jelentékeny módon emelkedni fog. Pedig a vízsebes­­ség ott már ma is olyan nagy, hogy azt a kormány által alkalmazott szakértők irodalmi közleményei alapján másodperczenkint 4 méterben lehet megálla­pítani. Ez rendkívüli vízsebesség már magában véve s e nyilatkozatok szerint, még most sem jöttek tisztába azzal, hogy e sebbességet hogyan, miféle gé­pek és hajózási eszközök segítségével fogják le­győzni. Tehát a vízsebesség e munkálat folytán lénye­gesen fokozódik s igazat kell adnunk azoknak, akik azt mondják, hogy e szabályozás által a Vaskapu csatornája még veszélyesebb úttá tétetik, mint ami­lyen az másként lenne. Hogy veszélyes az út, az kétségtelen, s a nehézségek, melyek e hajózás alatt járni fognak, még nincsenek legyőzve, sőt még meg­állapított terv sincs és a kormány mégis hozzá­nyúl e tervhez, anélkül, hogy meghallgatta volna saját szakértőinek véleményén kívül, legalább azon kiváló szakértőket, kikkel idehaza rendelkezünk. Nagyon kétséges az is, hogy el fog-e éretni az a közvetlen czél, amely azon mélység öregbítésében rejlik, mert a szakértők egybehangzó véleménye sze­rint, a mélyesítés magában nem jelenti annak bizto­sítását, mert éppen a vízsebesség folytán nagyon könnyen megtörténhetik, hogy nem három, de eset­leg még két méter sem lesz a víz abban a csa­tornában. Az 1879-ben behívott­­ külföldi szakértők véle­ménye, akik Német-, Franczia- és Olaszország és Hollandiának legelső kapac­itásai voltak, egyszerűen könnyedén mellőztetett egy nemzetközi jelentőségű kérdésben. (Igaz! Úgy van­ a bal-és szélsőbalon.) Mindezek alapján a maga és elvbarátai ne­vében kijelenti, hogy az előterjesztéshez hozzá nem járulnak és a javaslatot általánosságban sem fogad­ják el. (Élénk helyeslés bal felől.) Lukács Béla kereskedelmi miniszter mielőtt a javaslatot beterjesztette, meghallgatta azt a szak­értőt, kit a megboldogult Baross alkalmazott s állít­hatja, hogy a tervezett mélyítés nemcsak indokolt, de feltétlenül szükséges is. A mélyítés emelni fogja ugyan a vízsebességet, de a megtörtént számítások alapján kijelentheti, hogy ez a hajózásnál bajokat okozni nem fog. E sebesség mellett még vontatás is eszközölhető rendes vízállásnál, ami ma nem lehet­séges. Nincs még megállapítva, vájjon láncz­vontatás vagy a part mentén létesítendő vasúti vontatás fog-e alkalmaztatni, de az bizonyos, hogy a vontatás egyik vagy másik formában lehetséges lesz. Arra a meg­jegyzésre, hogy miért nem vették alapul a külföldi szakértők véleményét, azt válaszolja, hogy a külföldi szakértőt nem kell fölébe helyezni a hazainak s a kormánynak nem áll érdekében, hogy magáról a fe­lelősséget külföldi szakértőkre hárítsa. A külföldi szakértők csak mellékesen foglalkoztak a Vaskapu­csatorna szabályozásának kérdésével s így a hazai szakértők beható tanulmányozásból eredő vélemé­nyét kellett alapul elfogadni a munkálatoknál. Annak idején minden lehető szakközeg előtt megvitatták, hogy a zsiliprendszer nem fogadható el s csak akkor nyújtották be a törvényjavaslatot, mely aztán a csatornarendszert hozta javaslatba. Midőn a kérdés minden fórumot megjárt s már a végrehajtás stádiumában van, akkor ő nem érzi magát, jogosi­­sítottnak, hogy más rendszerre térjen át csak azért, hogy a felelősséget külföldi szakértőkre háríthassa. Szerinte a csatorna­ mélyítésnek meg lesz az a közgazdasági haszna, melyet a javaslat indokolása a a pénzügyi bizottság jelentése kilátásba helyeznek. A külföldi hajók ezentúl fel fognak jöhetni odáig, hol már a magyar vasutakkal jönnek kapcsolatba s ez a forgalmi előny közgazdaságunknak jelentékeny emelésére fog szolgálni. A javaslatot elfogadásra ajánlja. (Helyeslés jobbfelől.) Gaál Jenő szavai értelmének helyreigazításáért szólal fel. Ő nem mondta, hogy most térjenek át a zsiliprendszerre, hanem sajnálatának adott kifejezést, hogy ez annak idején nem történt. Most az egész felelősséget a képviselőházra hárítják, mely nincs ab­ban a helyzetben, hogy a kérdés részleteit teljesen áttekinthesse. Nemzetközi illembeli kötelességet tel­jesít, midőn a külföldi szakértők véleményét nem engedi felületesnek mondani. Lukács Béla kereskedelmi miniszter teljes tisztelettel viseltetik a külföldi szakértők iránt, de szerinte azok csak mellékesen foglalkoztak a Vas­kapu-szabályozás kérdésével. Elnök az ülést öt perc­re felfüggeszti. Szünet után­ Papp Elek beszél. Nem csatlakozik Gaál Jenő kételyeihez a Vaskapu-szabályozásáról szóló törvény­­javaslattal szemben. Az előterjesztés közgazdasági részével nem kíván foglalkozni, mert a Duna-hajó­­zást messze kiható fontosságúnak tartja. A Duna medrének mélyítését Gaál Jenővel szemben helyes­nek tartja. Szerinte jobb volna ezt már most nyélbe ütni és közgazdasági momentumból a nagy és súlyos hajók járását czélszerűbbnek tartja. Műszaki szem­pontból a csatorna mélyítését helyesnek tartja. Ő mint egyszerű polgárember, elfogadja a javaslatot s nem hiszi, hogy ez pártkérdés volna. (Helyeslés a szélsőbalon és a kormánypárton.) Horváth Gyula helyesnek tartja azt, mit előtte szóló hangsúlyozott, hogy ez nem pártkérdés. A hajózási és csatornázási kérdések, melyek az ország fontos érdekeit képviselik, háttérbe szorulnak most a Vaskapu-szabályozás mellett, mely tulajdonképpen nem is a hazai közgazdaság érdekeit czélozza, ha­nem a dunai tartományokét. Papp Elekkel szemben hangsúlyozza ezt és kijelenti, hogy a törvényjavaslat ha nem is káros, de mindenesetre kevés haszon­nal jár. ---1-----1---mn—rrm-T—Mirwun­MMin­ Mim ■ [UNK] [UNK] - ~ — Ezek a zsákhordók egy külön emberfaj. Vallásukra nézve többnyire izraelita. Amit sok­szor emlegetnek az én barátaim, akik arról akarnak meggyőzni engemet, hogy a zsidó testi munkát is végez. Állításuk éppenséggel nem ul előttem. A Kelet kikötőiben, főképp Szaloniki­­ben, elégszer meggyőződtem, hogy a teherhor­dók legnagyobb része zsidó és épp a legnehe­zebb dolog az övék. Nem egyszer láttam zsidó hamált, aki egymaga Bösendorfer-féle hangver­seny-zongorát vitt a hátán. Ezt az adatot, ha jól emlékszem, Vogt Károly említette először az európai közönség előtt. És, mondhatom, igen sokan kételkedtek állításában. Az emberi csont­váz és összekötő szöveteinek teherbírását em­legették ellenvetésképpen. Valóban hihetetlen is látni, mikor egyetlen teherhordó négy-öt méter­­mázsányi súlyt czipel, azt a rengeteg zongorás­­ládát, melyet nálunk, legalább is három mun­kás szokott kocsira emelni. A halnal két la­­pocskája között, szijjakkal vállára erősített teve­­pup forma, kemény bőrvánkost visel, mely arra való, hogy mikor lehajlik, háta vízszintes sík legyen és minden terhet kényelmesen rá lehes­sen rakni. E bőrvánkosnak a török neve szam­ár és használja a Kelet minden teherhordója. Mi­kor zongora vagy más ily rengeteg podgyász szállításáról van szó, egy-egy halnál nem viszi tovább a roppant terhet ötven-hatvan lépésnél; mihelyt fáradni kezd, egy szót szól és társai közül más veszi hátára a holmit. Ez a csere bámulatos ügyességgel történik; a kisérő hét­­nyolcz ember egy pillanatra a levegőbe emeli a málhát; az addigi vivő mint a kígyó csúszik ki alóla s ugyanakkor már más foglalja el a he­lyét. Konstantinápoly kikötőjében egyszer meg­kérdeztem egy ilyen zongorát hurczoló csopor­tot: «Vagytok vagy kilenczen, hát miért enged­tek egy embert nyavalyogni? Nem vihetnétek egyszerre mindannyian?» — A derék legények mosolyogtak beszédemen, mint az olyanén, aki századok óta hasznosnak bizonyult dolgo­kat akar megdönteni: «így egyre kevesebb munka jut.» A budapesti zsákhordónak sem csekély az ő mestersége, mert nagy gyakorlaton és hogy ügyességen épül. Nem egy, különben pompásan ki­fejlesztett izomzatú athléta rokkanna meg men­ten, ha vállára zökkentenék a gabonás zsákot. Mig ezek között a zsákhordók között, hatalmas vasgyurók mellett akad akárhány szemre vézna és őszszakállu öreg is. De mind tudják a dolog fortélyát s a százkilós terhet olyan könnyen hozzák föl a hajó gyomrából s aztán a kőpart lépcsőin, mintha játszanának. És nem mondok sokat, ha azt állitom, hogy egy ember naponkint százszor fordul Napszámjuk négysze­­rese-ötszöröse a rendesnek, de dolgoznak is iiz annyit, p­int a más munkás. A hajó és a part között még mindig hos­­­szú az út és bár manapság már világszerte gépekkel akarják végeztetni az ember munká­ját, naponkint millió és millió ember küzd a kenyérért a teherhordás robotjában. Kevés vá­rosa van Európának, ahol ez a kikötői munka oly nagyban folynék, mint Budapesten. És az alsó Dunapartnak ez adja meg a maga tarka, moz­galmas, de nem vidám színét. Mi, jóllétnek örvendő, fejünkkel dolgozó városi írnak, egyszerre látjuk itt az életnek ama szívbe markoló nagy ellentétét: a metropolisi gazdagságot és a puszta embert, aki állati munkát végez, hogy sikeresen küzdhessen a létért. Ezek a szomorú — vagy ha jobban tetszik: társadalmi tudományos — gondolatok forognak elménkben, mikor szép délelőttökön végigjárjuk a kikötőt, ahol mától fogva a partról lehajtó lépcsőkön üresség és némaság lesz, mert a zajló jég biztos révbe kergetett minden hajót. Csak a halászbárkák maradnak meg a kőpart mellett, tutajokból összetákolt sarkan­tyúkkal védekezve az éles, zöld kristály­táblá­kat hordó folyam rohanása ellen. És mikor a fővárosi közönség már beleunt a jégzajlás új­donságába is, nem lesz kint egyéb, mint a jó hű kofák és a jó hű sétáló bácsik, akik még mindig azt hiszik, hogy a Dunánál jobb levegő van, mint a váczi­ utczán. A kikötő élete, a munka, téli álomba merült, a nagy viz puszta, csak vadkacsák gágognak fölötte s egy-egy fe­hér, úszó jégdarabon fekete varjú ül, mig el nem unja magát és nehézkes röppenéssel föl nem kerekedik, hogy a kelenföldi majorságok felé szálljon eleséget keresni. t. B.

Next