Magyar Hirlap, 1892. december (2. évfolyam, 332-361. szám)
1892-12-01 / 332. szám
1892. deczember 1. 31 AGYAR HÍRLAPa A zajos napok után szinte jótékonyan hatott a mai ülés, melynek egyetlen tárgya a Vaskapu-csatorna mélyítéséről szóló törvényjavaslat volt. A mi képviselőink közt kevesen érdeklődnek közgazdasági kérdések iránt s ezt a keveset nem becsülhetjük meg eléggé. A vitát Gaál Jenő nyitotta meg egy valóban szakszerű beszéddel. Gaál a legkiválóbb szakértők véleményét kérte ki s azután szólott a kérdéshez. Az egész Ház méltányolta e ritka lelkiismeretességet s élénk figyelemmel hallgatta a szónok érdekes és tanulságos fejtegetéseit. A kereskedelmi miniszter csak rövid beszédet mondott s az egész vita során mindössze egy párszor nyílt alkalma a felszólalásra. Ebben a vitában részt vettek: Horváth Gyula, Papp Elek és Miklós Ödön. A Ház többsége úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadta a törvényjavaslatot s aztán Vajay István papképviselő interpelláczióját hallgatta meg. Az interpelláczió megokolása számos közbeszólást és ellenmondást provokált. A képviselőház ülése nov. S6-án. Elnök az ülést megnyitván, a Ház harmadszori felolvasásban is megszavazza az indemniti-törvényjavaslatot. Következik a napirend: a Vaskapsz-csatorna mélyítéséről szóló törvényjavaslat. Bokross Elek előadó a pénzügyi bizottság nevében elfogadásra ajánlja a törvényjavaslatot. Közlekedési és így közgazdasági szempontból nagyon fontos kérdésről van szó: a 2 és fél méter hosszú Vaskapucsatornának lemélyítéséről, miáltal lehetővé válnék a nagyobb hajókkal való közlekedés az egész vonalon. Ez a nagyszabású munkálat csak átmenetileg terheli az állampénztárt, mert a kiadás megtérül az idők folyamán a külföldi hajóktól szedett vámokból. Még egyszer ajánlja a törvényjavaslat elfogadását. (Helyeslés tobbfelől.) Gaál Jenő: Mindenekelőtt két kérdésre kíván felelni. Az első az, hogy áll-e, amit a kormány indokolásában felemlít, hogy itt oly nagy közgazdasági érdek forog fenn, amely szükségessé teszi, hogy a Vaskapu csatornája a két méteren túl még egy méterrel mélyíttessék. A második kérdés az, hogy e javaslatnak műszaki tekintetben milyen visszahatása lesz az egész munkálatra. Ami az első kérdést illeti, mindenekelőtt vizsgálnia kell, hogy minő tulajdonképpen az az aldunai hajóforgalom és minők azon hajók, amelyeknek felhozatalát egész Orsováig reméli a kormány a munkálat keresztülvitele esetén. Az Aldunán, a közönséges hajókon kívül, amelyek a közép Dunán is járnak, léteznek nagyobb gázolású hajók, melyek rendszerint Braila, Galacz és a tenger közt közlekednek. Nagy víz esetében feljönnek egész Turn-Szeverinig, azonban egész forgalmuk főleg a tenger felé irányul. A kormány e hajóknak átrakodási állomását át akarja tenni Brailából, illetőleg Galaczból az ország területére. Mindenesetre tetszetős indok, de ő határozottan kétségbe vonja, hogy ezt nálunk meg lehetne valósítani. Közgazdaságilag nem látja ez előterjesztésnek alapos indokolását, mert ha valaki azt mondja, hogy hiszen mi nemcsak a behozatalra, hanem a kivitelre is számítunk és nekünk az alduna-melléki államok felé irányuló kivitelre is szükségünk van, akkor ő ezzel szemben azon meggyőződését kénytelen hangsúlyozni, hogy sokkal könnyebben juthatunk oda, ha a szállítás átrakodás nélkül történik, ami sokkal jobban megdrágítja a forgalmat, mint a netán magasabb önköltség, amelybe kisebb hajónak rövid úton leendő alkalmazása kerül. Határozottan káros lehet ez az előterjesztés műszaki szempontból is. Azok a kiváló szakértők, akikkel ő érintkezett, habár egymást nem ismerték, feltűnő egyhangúsággal két dolgot tartanak — egyet bizonyosnak, a másikat pedig nagyon kétségesnek. (Halljuk! Halljuk!) Bizonyosnak mondják az előterjesztésből kiindulva azt, hogy a víz sebessége abban a szóban levő csatornában jelentékeny módon emelkedni fog. Pedig a vízsebesség ott már ma is olyan nagy, hogy azt a kormány által alkalmazott szakértők irodalmi közleményei alapján másodperczenkint 4 méterben lehet megállapítani. Ez rendkívüli vízsebesség már magában véve s e nyilatkozatok szerint, még most sem jöttek tisztába azzal, hogy e sebbességet hogyan, miféle gépek és hajózási eszközök segítségével fogják legyőzni. Tehát a vízsebesség e munkálat folytán lényegesen fokozódik s igazat kell adnunk azoknak, akik azt mondják, hogy e szabályozás által a Vaskapu csatornája még veszélyesebb úttá tétetik, mint amilyen az másként lenne. Hogy veszélyes az út, az kétségtelen, s a nehézségek, melyek e hajózás alatt járni fognak, még nincsenek legyőzve, sőt még megállapított terv sincs és a kormány mégis hozzányúl e tervhez, anélkül, hogy meghallgatta volna saját szakértőinek véleményén kívül, legalább azon kiváló szakértőket, kikkel idehaza rendelkezünk. Nagyon kétséges az is, hogy el fog-e éretni az a közvetlen czél, amely azon mélység öregbítésében rejlik, mert a szakértők egybehangzó véleménye szerint, a mélyesítés magában nem jelenti annak biztosítását, mert éppen a vízsebesség folytán nagyon könnyen megtörténhetik, hogy nem három, de esetleg még két méter sem lesz a víz abban a csatornában. Az 1879-ben behívott külföldi szakértők véleménye, akik Német-, Franczia- és Olaszország és Hollandiának legelső kapacitásai voltak, egyszerűen könnyedén mellőztetett egy nemzetközi jelentőségű kérdésben. (Igaz! Úgy van a bal-és szélsőbalon.) Mindezek alapján a maga és elvbarátai nevében kijelenti, hogy az előterjesztéshez hozzá nem járulnak és a javaslatot általánosságban sem fogadják el. (Élénk helyeslés bal felől.) Lukács Béla kereskedelmi miniszter mielőtt a javaslatot beterjesztette, meghallgatta azt a szakértőt, kit a megboldogult Baross alkalmazott s állíthatja, hogy a tervezett mélyítés nemcsak indokolt, de feltétlenül szükséges is. A mélyítés emelni fogja ugyan a vízsebességet, de a megtörtént számítások alapján kijelentheti, hogy ez a hajózásnál bajokat okozni nem fog. E sebesség mellett még vontatás is eszközölhető rendes vízállásnál, ami ma nem lehetséges. Nincs még megállapítva, vájjon lánczvontatás vagy a part mentén létesítendő vasúti vontatás fog-e alkalmaztatni, de az bizonyos, hogy a vontatás egyik vagy másik formában lehetséges lesz. Arra a megjegyzésre, hogy miért nem vették alapul a külföldi szakértők véleményét, azt válaszolja, hogy a külföldi szakértőt nem kell fölébe helyezni a hazainak s a kormánynak nem áll érdekében, hogy magáról a felelősséget külföldi szakértőkre hárítsa. A külföldi szakértők csak mellékesen foglalkoztak a Vaskapucsatorna szabályozásának kérdésével s így a hazai szakértők beható tanulmányozásból eredő véleményét kellett alapul elfogadni a munkálatoknál. Annak idején minden lehető szakközeg előtt megvitatták, hogy a zsiliprendszer nem fogadható el s csak akkor nyújtották be a törvényjavaslatot, mely aztán a csatornarendszert hozta javaslatba. Midőn a kérdés minden fórumot megjárt s már a végrehajtás stádiumában van, akkor ő nem érzi magát, jogosisítottnak, hogy más rendszerre térjen át csak azért, hogy a felelősséget külföldi szakértőkre háríthassa. Szerinte a csatorna mélyítésnek meg lesz az a közgazdasági haszna, melyet a javaslat indokolása a a pénzügyi bizottság jelentése kilátásba helyeznek. A külföldi hajók ezentúl fel fognak jöhetni odáig, hol már a magyar vasutakkal jönnek kapcsolatba s ez a forgalmi előny közgazdaságunknak jelentékeny emelésére fog szolgálni. A javaslatot elfogadásra ajánlja. (Helyeslés jobbfelől.) Gaál Jenő szavai értelmének helyreigazításáért szólal fel. Ő nem mondta, hogy most térjenek át a zsiliprendszerre, hanem sajnálatának adott kifejezést, hogy ez annak idején nem történt. Most az egész felelősséget a képviselőházra hárítják, mely nincs abban a helyzetben, hogy a kérdés részleteit teljesen áttekinthesse. Nemzetközi illembeli kötelességet teljesít, midőn a külföldi szakértők véleményét nem engedi felületesnek mondani. Lukács Béla kereskedelmi miniszter teljes tisztelettel viseltetik a külföldi szakértők iránt, de szerinte azok csak mellékesen foglalkoztak a Vaskapu-szabályozás kérdésével. Elnök az ülést öt percre felfüggeszti. Szünet után Papp Elek beszél. Nem csatlakozik Gaál Jenő kételyeihez a Vaskapu-szabályozásáról szóló törvényjavaslattal szemben. Az előterjesztés közgazdasági részével nem kíván foglalkozni, mert a Duna-hajózást messze kiható fontosságúnak tartja. A Duna medrének mélyítését Gaál Jenővel szemben helyesnek tartja. Szerinte jobb volna ezt már most nyélbe ütni és közgazdasági momentumból a nagy és súlyos hajók járását czélszerűbbnek tartja. Műszaki szempontból a csatorna mélyítését helyesnek tartja. Ő mint egyszerű polgárember, elfogadja a javaslatot s nem hiszi, hogy ez pártkérdés volna. (Helyeslés a szélsőbalon és a kormánypárton.) Horváth Gyula helyesnek tartja azt, mit előtte szóló hangsúlyozott, hogy ez nem pártkérdés. A hajózási és csatornázási kérdések, melyek az ország fontos érdekeit képviselik, háttérbe szorulnak most a Vaskapu-szabályozás mellett, mely tulajdonképpen nem is a hazai közgazdaság érdekeit czélozza, hanem a dunai tartományokét. Papp Elekkel szemben hangsúlyozza ezt és kijelenti, hogy a törvényjavaslat ha nem is káros, de mindenesetre kevés haszonnal jár. ---1-----1---mn—rrm-T—MirwunMMin Mim ■ [UNK] [UNK] - ~ — Ezek a zsákhordók egy külön emberfaj. Vallásukra nézve többnyire izraelita. Amit sokszor emlegetnek az én barátaim, akik arról akarnak meggyőzni engemet, hogy a zsidó testi munkát is végez. Állításuk éppenséggel nem ul előttem. A Kelet kikötőiben, főképp Szalonikiben, elégszer meggyőződtem, hogy a teherhordók legnagyobb része zsidó és épp a legnehezebb dolog az övék. Nem egyszer láttam zsidó hamált, aki egymaga Bösendorfer-féle hangverseny-zongorát vitt a hátán. Ezt az adatot, ha jól emlékszem, Vogt Károly említette először az európai közönség előtt. És, mondhatom, igen sokan kételkedtek állításában. Az emberi csontváz és összekötő szöveteinek teherbírását emlegették ellenvetésképpen. Valóban hihetetlen is látni, mikor egyetlen teherhordó négy-öt métermázsányi súlyt czipel, azt a rengeteg zongorásládát, melyet nálunk, legalább is három munkás szokott kocsira emelni. A halnal két lapocskája között, szijjakkal vállára erősített tevepup forma, kemény bőrvánkost visel, mely arra való, hogy mikor lehajlik, háta vízszintes sík legyen és minden terhet kényelmesen rá lehessen rakni. E bőrvánkosnak a török neve szamár és használja a Kelet minden teherhordója. Mikor zongora vagy más ily rengeteg podgyász szállításáról van szó, egy-egy halnál nem viszi tovább a roppant terhet ötven-hatvan lépésnél; mihelyt fáradni kezd, egy szót szól és társai közül más veszi hátára a holmit. Ez a csere bámulatos ügyességgel történik; a kisérő hétnyolcz ember egy pillanatra a levegőbe emeli a málhát; az addigi vivő mint a kígyó csúszik ki alóla s ugyanakkor már más foglalja el a helyét. Konstantinápoly kikötőjében egyszer megkérdeztem egy ilyen zongorát hurczoló csoportot: «Vagytok vagy kilenczen, hát miért engedtek egy embert nyavalyogni? Nem vihetnétek egyszerre mindannyian?» — A derék legények mosolyogtak beszédemen, mint az olyanén, aki századok óta hasznosnak bizonyult dolgokat akar megdönteni: «így egyre kevesebb munka jut.» A budapesti zsákhordónak sem csekély az ő mestersége, mert nagy gyakorlaton és hogy ügyességen épül. Nem egy, különben pompásan kifejlesztett izomzatú athléta rokkanna meg menten, ha vállára zökkentenék a gabonás zsákot. Mig ezek között a zsákhordók között, hatalmas vasgyurók mellett akad akárhány szemre vézna és őszszakállu öreg is. De mind tudják a dolog fortélyát s a százkilós terhet olyan könnyen hozzák föl a hajó gyomrából s aztán a kőpart lépcsőin, mintha játszanának. És nem mondok sokat, ha azt állitom, hogy egy ember naponkint százszor fordul Napszámjuk négyszerese-ötszöröse a rendesnek, de dolgoznak is iiz annyit, pint a más munkás. A hajó és a part között még mindig hosszú az út és bár manapság már világszerte gépekkel akarják végeztetni az ember munkáját, naponkint millió és millió ember küzd a kenyérért a teherhordás robotjában. Kevés városa van Európának, ahol ez a kikötői munka oly nagyban folynék, mint Budapesten. És az alsó Dunapartnak ez adja meg a maga tarka, mozgalmas, de nem vidám színét. Mi, jóllétnek örvendő, fejünkkel dolgozó városi írnak, egyszerre látjuk itt az életnek ama szívbe markoló nagy ellentétét: a metropolisi gazdagságot és a puszta embert, aki állati munkát végez, hogy sikeresen küzdhessen a létért. Ezek a szomorú — vagy ha jobban tetszik: társadalmi tudományos — gondolatok forognak elménkben, mikor szép délelőttökön végigjárjuk a kikötőt, ahol mától fogva a partról lehajtó lépcsőkön üresség és némaság lesz, mert a zajló jég biztos révbe kergetett minden hajót. Csak a halászbárkák maradnak meg a kőpart mellett, tutajokból összetákolt sarkantyúkkal védekezve az éles, zöld kristálytáblákat hordó folyam rohanása ellen. És mikor a fővárosi közönség már beleunt a jégzajlás újdonságába is, nem lesz kint egyéb, mint a jó hű kofák és a jó hű sétáló bácsik, akik még mindig azt hiszik, hogy a Dunánál jobb levegő van, mint a váczi utczán. A kikötő élete, a munka, téli álomba merült, a nagy viz puszta, csak vadkacsák gágognak fölötte s egy-egy fehér, úszó jégdarabon fekete varjú ül, mig el nem unja magát és nehézkes röppenéssel föl nem kerekedik, hogy a kelenföldi majorságok felé szálljon eleséget keresni. t. B.