Magyar Hirlap, 1892. december (2. évfolyam, 332-361. szám)
1892-12-03 / 334. szám
iss Budapest, 1892. n. évf. 334. sz. E PÉLDÁNY FERTŐTLENÍTVE VAN. Szombat, deczember 3 Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Egész évre 14, fél évre 7, 7, évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Taaffe gróf leszavaztatása. Mindenütt ezen a világon a kormány bukásáról kellene beszélni oly esemény után, aminő ma történt az osztrák rajkszrátban, ahol 21 szótöbbséggel megtagadták a kormány elnökétől, Taaffe gróftól a rendelkezési alapot. De odaát Ausztriában még erre sem következik a leszavazott kormány visszavonulása; nem következik az különösen Taaffe gróf mai nyilatkozata után. A parlamenti viszonyoknak szánalmasabb elposványosodása alig képzelhető, mint aminő osztrák szomszédainknál dühöng. Egy teljesen fejvesztett állapot, ahol a kormány programmjába kevertetnek a pártok s ahol Taaffe gr. miniszterelnök maga kénytelen beösmerni, hogy a rendelkezési alap megszavazása vagy meg nem szavazásának nem tulajdonit oly fontosságot, hogy az őt elveiben megtévelyítené vagy a mérsékelt pártokkal szemben elfoglalt magatartásában megváltoztatná. Ahány tétel, annyi merev ellentéte a parlamenti felfogásnak. Elsősorban is a rendelkezési alap megszavazása vagy megtagadása olyan eminenter bizalmi természetű tény, amely mindenütt a világon maga után vonja a kormánynak bukását, ahol arra adnak valamit, hogy a kormány a nép képviselőinek bizalmából foglalja el helyét. De még komikusabb a másik közjogi novum, amelyet szorultságában fölfedez Taaffe gróf kormánya. Az ember hajlandó volna azt hinni, hogy tisztán nyelvbotlásról van szó, mikor a Taaffe-kormány elveire hivatkozik, ha nem lett volna e fontos nyilatkozat felolvasva. Hát ugyan minő elvei voltak e nagy hosszu kormányzatnak ? Azt ugyan a legkitűnőbb történetbúvár sem lesz képes soha kifürkészni, azon az egyen kívül — amelynek nem egyszer adott kifejezést, — hogy a kormány első dolga: élni. Nekünk úgy tetszik, hogy egy kis szerénység zománcza csillog e derék nyilatkozaton is, s úgy tetszik, hogy boldog osztrák szomszédaink kormányának nemcsak első, de egyetlen vezérelve is volt «megélni.» És betetőzi a naivitásokat a harmadik tétel. Hogy tudniillik, akár szavaznak bizalmat, akár sem az egyes pártok: ez a mellékes fontosságú körülmény egyáltalában nem fogja a kormány magatartását a mérsékelt pártokkal szemben megváltoztatni. Hát ennél nagyobb lelkű kormányt soha sem ismert még a világ! Még nekünk is van mit tanulni Ausztriától. Akár megszavazzák, akár sem a bizalmi kérdést, a kormány oda sem néz nekik. Nem haragszik rájuk. Persze azt mégis megteszi, hogy kormányoz felettük és parolázik Luegerrel. És így lett kanonizálva Taaffe gróf kormányának örökké tartó volta. Voltaképpen, aki az eseményeket figyelemmel kisérte, az már régóta tudhatta, hogy — mint szellemes írók szokták mondani — a gyakorlat ezen a ívért is megelőzte az elméletet s a mai nyilatkozat csak theoretikus becsét adta meg a Taaffe-kormány eddigi viszontagságainak, de tényleg ugyanez történt mindig. Ha nem sikerült többség jobbról: volt balról; ha nem volt balról: került jobbról; a kormány bölcsen fordult ide s tova, amint a pillanatnyi szükség érzete hajtotta, s hála a mérsékelt pártok számtalan változatainak, apró egyéni intrikáinak, kielégítést kereső érdekeinek, a kormánynak mindig sikerült fentartani magát, tudniillik érvényre juttatni legfőbb alapelvét. Őszintén megvallva, bennünket nem is igen bánt a kíváncsiság, hogy az osztrák pártok vagy frakciók mérsékelt árnyalatai közül melyikre hull a felülről lefelé sugárzó hegy sugara. Reánk nézve az a parlament, amelynek pártjai ilyen méltatlan, a parlamenti tisztesség legelemibb fogalmaival merő ellentétben álló játékra felhasználni engedik magukat s melyeknek, úgy látszik, szintén a legfőbb alapelvük a hatalom sugaraiba jutni, nagyon elvesztette érdekes voltát s a zavaros belviszonyok ismertetése hálátlan témául jelentkezik. Csak egy dolog villámlik ki ebből a sűrű, nehéz ködből ellenállhatlan erővel. Az a kérdés tudniillik, hogy ilyen teóriák, ilyen gyakorlat mellett megvan-e ma már tényleg az a parlamentarizmus Ausztriában, amelyre, mint elengedhetlen feltételre, építette fel 1867-ben a kiegyezést Deák Ferencz? Vajjon nem inkább a hatalomhoz való hozzáférés érdekében való frivol frakcziótoborzás, semmint az egész állami élet magasabb felfogásán alapult pártéletről van-e itt szó ? S vájjon a mérsékeltebb pártok idestova balanczírozása nem sokkal inkább mechanikai műtét-e, semmint az állami kormányzat etikai feladatai megengednék? Nem akarunk még ma e kérdés részletezésébe belemenni, bár azt hisszük, nemsokára eljön az idő, amikor e kérdés kikerülhető nem lesz és bátran szemébe kell néznünk akkor is. Egyelőre pedig megnyugvással vesszük tudomásul a választ, melyet Schwarzenberg kgszetlen támadására a magyar viszonyokkal szemben adott Taaffe. Teljesen szabatos a nyilatkozat. De azért Magyarország nem lehet azzal megelégedve. Magyarország megkövetelheti, hogy odaát ne frakcziók domi- Nemzeti színház. (A kapi vár. Teleki-díjjal jutalmazott vígjáték 3 felvonásban, írta: Gabonyi Árpád. ) Először adták a nemzeti színházban 1892. deczember 2-án.) Szinmüiróvá két dolog teheti az embert: a tehetség vagy az erős akarat. A tehetség . . . Istenem, nem gondolok ez alatt semmi rejtelmes energiát, mely afféle volna, mint az elektriczitás; nem képzelődöm valami szent kincsről, mely csak a braminoké volna. Sőt, ha valaki nagyon erősködnék velem szemben, s azt igyekeznék bizonyitani, hogy egyátalán nincsenek se tehetségek se lángelmék, vagy forditva tánczolván körül a témát, minden csecsemőben megvan a lehetőség, hogy egykoron ugyanazt produkálja, amit a tehetségek és a lángelmék szoktak: hajlandó volnék megengedni, hogy — ki tudja ? — talán a legközönségesebb pápuában is megvan annak a csírája, hogy egykor, igen kedvező körülmények között,Lord Bacon-ná váljék, s viszont, hogy milliárd fél milliárd tehetség pusztul el a talált gyermekek intézetében, a Twist-ek iskoláiban vagy a hajléktalanok menedékhelyén. De ha minden egyes, statisztikailag kimutatott csecsemő temérdek, csirázó képességnek a konglomerátuma, másrészt, a tapasztalás arra vall, hogy a különböző képességek az új meg új világpolgároknál nincsenek aránylagosan megosztva, s az ember majd erre, majd amarra a dologra való hajlandóságokkal, hivatottságokkal születik, úgy látszik, Madáchnak igaza van, s Platónnal és Michelangeloval igazságtalanság történik, ha esetleg valamely fantasztikus társadalmi szisztéma iparűzésre kényszeríti őket. Hiszem és vallom, hogy az ember több vagy kevesebb aptitudóval születik arra nézve is, hogy színjátékkal gyönyörködtesse felebarátjait, sőt ki merem fejezni azt a meggyőződésemet is, hogy vannak, akik semmi ilyen aptitudóval nem rendelkeznek. Hiszem és vallom továbbá, hogy az erre való kedv és hivatottság nem járnak mindig együtt; hiszem és vallom végül, hogy vannak határozott jelek, amelyekről valamely szinműirodalmi munkásságon az ilyen aptitudot fel lehet ismerni. Melyek ezek a határozott jelek? — a kimerítő feleletet nem tudnám rögtönözni. De ha azt látom, hogy egy író, nem tudom mily megfigyelések alkalmával, valamely morális nyugtalanságot érzett, s ezt a morális nyugtalanságot közölni tudja velem, hallgatójával, pusztán az által, hogy két vagy három személyt beszéltet, akik ludasok — ha azt látom, hogy egy helyzetet, amely talán már nem ismeretlen előttem, meg tud világítani egy-egy gyújtó szóval vagy mondással, úgy, hogy amikor látom, a dolog megkap, valami különös elégtétel-érzettel tölt el, s később bevésődik az emlékezetembe — ha azt látom, hogy ugyanazokat az érzelmeket, a melyeket mindnyájan ismerünk, a melyek mindnyájunk mellében alaktalanul folyó lávaként kavarognak, s a melyekről mi csak dadogni tudunk, az iró fényesre verve, ezüst pénzekként pattogtatja ki húrjából, úgy, hogy a mi előbb csak fájdalmasnak tetszett, most a szép hatását teszi ránk — ha azt látom, hogy ismerőseimet, a társaságokat és apró világokat, amelyeket magam is megfigyelni igyekeztem, oda tudja szorítani a színpad szűk kulisszái közé, úgy, hogy elterelvén figyelmemet esetleges vonásaikról, lényeges sajátságaikat világítja meg előttem,—ha azt látom, hogy embereinek sorsában szimbolizálni tudja az életről való homályos képzeteinket, vagy velünk rokon karaktereket, eme karakterükből logikusan következő cselekvéseik révén megriasztó helyzetekbe keverve, meg tud leczkéztetni bennünket szép hegedűszóban, amit a legjobb czimboránknak sem engedünk meg — ha azt látom, hogy meg tud eleveníteni világokat, amelyek bár nincsenek meg a valóságban, kedvesek, s talán azért kedvesek, mert már nincsenek vagy soha sem voltak meg a valóságban — ha azt látom, hogy amik az életben furcsaságok gyanánt tűnnek fel előttünk, úgy tudja összegombolyntani, hogy derült hangulatból derült hangulatba vezet, s közben nem engedi észre vennünk, hogy Mai szúrnánk 18 oldal,