Magyar Hirlap, 1892. december (2. évfolyam, 332-361. szám)

1892-12-03 / 334. szám

iss Budapest, 1892. n. évf. 334. sz. E PÉLDÁNY FERTŐTLENÍTVE VAN. Szombat, deczember 3 Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Egész évre 14, fél évre 7, 7, évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Taaffe gróf leszavaztatása. Mindenütt ezen a világon a kormány­­ bukásáról kellene beszélni oly esemény után, aminő ma történt az osztrák rajksz­­rátban, ahol 21 szótöbbséggel megtagad­ták a kormány elnökétől, Taaffe gróftól a rendelkezési alapot. De odaát Ausztriában még erre sem következik a leszavazott kormány vissza­vonulása; nem következik az különösen Taaffe gróf mai nyilatkozata után. A parlamenti viszonyoknak szánalma­sabb elposványosodása alig képzelhető, mint aminő osztrák szomszédainknál dühöng. Egy teljesen fejvesztett állapot, ahol a kor­mány programmjába kevertetnek a pártok s ahol Taaffe gr. miniszterelnök maga kény­telen beösmerni, hogy a rendelkezési alap megszavazása vagy meg nem szavazásá­nak nem tulajdonit oly fontosságot, hogy az őt elveiben megtévelyítené vagy a mérsékelt pártokkal szemben elfoglalt ma­gatartásában megváltoztatná. Ahány tétel, annyi merev ellentéte a parlamenti felfogásnak. Első­sorban is a rendelkezési alap megszavazása vagy megtagadása olyan eminenter bizalmi természetű tény, amely mindenütt a világon maga után vonja a kormánynak bukását, ahol arra adnak valamit, hogy a kormány a nép képvise­lőinek bizalmából foglalja el helyét. De még komikusabb a másik közjogi novum, amelyet szorultságában fölfedez Taaffe gróf kormánya. Az ember hajlandó volna azt hinni, hogy tisztán nyelvbotlás­ról van szó, mikor a Taaffe-kormány elveire hivatkozik, ha nem lett volna e fontos nyilatkozat felolvasva. Hát ugyan minő elvei voltak e nagy hosszu kormányzatnak ? Azt ugyan a legkitűnőbb történetbúvár sem lesz képes soha kifürkészni, azon az egyen kívül — amelynek nem egyszer adott kifejezést, — hogy a kormány első dolga: élni. Nekünk úgy tetszik, hogy egy kis szerénység zománcza csillog e derék nyilatkozaton is, s úgy tetszik, hogy bol­dog osztrák szomszédaink kormányának nemcsak első, de egyetlen vezérelve is volt «megélni.» És betetőzi a naivitásokat a harma­dik tétel. Hogy tudniillik, akár szavaznak bizalmat, akár sem az egyes pártok: ez a mellékes fontosságú körülmény egyáltalá­ban nem fogja a kormány magatartását a mérsékelt pártokkal szemben megvál­toztatni. Hát ennél nagyobb lelkű kormányt soha sem ismert még a világ! Még ne­künk is van mit tanulni Ausztriától. Akár megszavazzák, akár sem a bizalmi kérdést, a kormány oda sem néz nekik. Nem ha­ragszik rájuk. Persze azt mégis megteszi, hogy kormányoz felettük és parolázik Luegerrel. És így lett kanonizálva Taaffe gróf kormányának örökké tartó volta. Volta­képpen, aki az eseményeket figyelemmel kisérte, az már régóta tudhatta, hogy — mint szellemes írók szokták mondani — a gyakorlat ezen a ívért is megelőzte az elméletet s a mai nyilatkozat csak theo­­retikus becsét adta meg a Taaffe-kormány eddigi viszontagságainak, de tényleg ugyanez történt mindig. Ha nem sikerült többség jobbról: volt balról; ha nem volt balról: került jobbról; a kormány bölcsen fordult ide s tova, amint a pillanatnyi szükség érzete hajtotta, s hála a mérsékelt pártok számtalan változatainak, apró egyéni intri­káinak, kielégítést kereső érdekeinek, a kor­mánynak mindig sikerült fentartani magát, tudniillik érvényre juttatni legfőbb alapelvét. Őszintén megvallva, bennünket nem is igen bánt a kíváncsiság, hogy az osz­trák pártok vagy frakc­iók mérsékelt ár­nyalatai közül melyikre hull a felülről le­felé sugárzó hegy sugara. Reánk nézve az a parlament, amelynek pártjai ilyen mél­tatlan, a parlamenti tisztesség legelemibb fogalmaival merő ellentétben álló játékra felhasználni engedik magukat s melyek­nek, úgy látszik, szintén a legfőbb alap­elvük a hatalom sugaraiba jutni, nagyon elvesztette érdekes voltát s a zavaros bel­­viszonyok ismertetése hálátlan témául jelentkezik. Csak egy dolog villámlik ki ebből a sűrű, nehéz ködből ellenállhatlan erővel. Az a kérdés tudniillik, hogy ilyen teóriák,­­ ilyen gyakorlat mellett megvan-e ma már tényleg az a parlamentarizmus Ausztriában, amelyre, mint elengedhetlen feltételre, építette fel 1867-ben a kiegye­zést Deák Ferencz? Vajjon nem inkább a hatalomhoz való hozzáférés érdekében való frivol frakczió­toborzás, semmint az egész állami élet magasabb felfogásán alapult pártéletről van-e itt szó ? S vájjon a mér­sékeltebb pártok ide­s­tova balanczírozása nem sokkal inkább mechanikai műtét-e, semmint az állami kormányzat etikai fel­adatai megengednék? Nem akarunk még ma e kérdés rész­letezésébe belemenni, bár azt his­szük, nemsokára eljön az idő, amikor e kérdés kikerülhető nem lesz és bátran szemébe kell néznünk akkor is. Egyelőre pedig megnyugvással ves­­­szük tudomásul a választ, melyet Schwar­zenberg kg­szetlen támadására a magyar viszonyokkal szemben adott Taaffe. Telje­sen szabatos a nyilatkozat. De azért Magyarország nem lehet azzal megelégedve. Magyarország megkö­vetelheti, hogy odaát ne frakcziók domi- Nemzeti színház. (A kapi vár. Teleki-díjjal jutalmazott vígjáték 3 felvo­násban, írta: Gabonyi Árpád. ) Először adták a nem­zeti színházban 1892. deczember 2-án.) Szinmü­iróvá két dolog teheti az embert: a tehetség vagy az erős akarat. A tehetség . . . Istenem, nem gondolok ez alatt semmi rejtelmes energiát, mely afféle volna, mint az elektriczitás; nem képzelődöm valami szent kincsről, mely csak a braminoké volna. Sőt, ha valaki nagyon erősködnék velem szem­ben, s azt igyekeznék bizonyitani, hogy egyáta­­lán nincsenek se tehetségek se lángelmék, vagy forditva tánczolván körül a témát, minden csecsemőben megvan a lehetőség, hogy egyko­ron ugyanazt produkálja, a­mit a tehetségek és a lángelmék szoktak: hajlandó volnék megen­gedni, hogy — ki tudja ? — talán a legközön­ségesebb pápuában is megvan annak a csírája, hogy egykor, igen kedvező körülmények között,­­Lord Bacon-ná váljék, s viszont, hogy milliárd fél milliárd tehetség pusztul el a talált gyerme­kek intézetében, a Twist-ek iskoláiban vagy a hajléktalanok menedékhelyén.­­ De ha minden egyes, statisztikailag kimu­tatott csecsemő temérdek, csirázó képességnek a konglomerátuma, másrészt, a tapasztalás arra vall, hogy a különböző képességek az új meg új világpolgároknál nincsenek aránylagosan meg­osztva, s az ember majd erre, majd amarra a dologra való hajlandóságokkal, hivatottságok­­kal születik, úgy látszik, Madáchnak igaza van, s Platónnal és Michel­angeloval igaz­ságtalanság történik, ha esetleg valamely fantasztikus társadalmi szisztéma iparűzésre kényszeríti őket. Hiszem és vallom, hogy az ember több vagy kevesebb aptitudó­val születik arra nézve is, hogy színjátékkal gyönyörköd­tesse felebarátjait, sőt ki merem fejezni azt a meggyőződésemet is, hogy vannak, akik semmi ilyen aptitudóval nem rendelkeznek. Hiszem és vallom továbbá, hogy az erre való kedv és hi­­vatottság nem járnak mindig együtt; hiszem és vallom végül, hogy vannak határozott jelek, a­melyekről valamely szinműirodalmi munkásságon az ilyen aptitudo­t fel lehet ismerni. Melyek ezek a határozott jelek? — a ki­merítő feleletet nem tudnám rögtönözni. De ha azt látom, hogy egy író, nem tudom mily meg­figyelések alkalmával, valamely morális nyugta­lanságot érzett, s ezt a morális nyugtalanságot közölni tudja velem, hallgatójával, pusztán az ál­tal, hogy két vagy három személyt beszéltet, a­kik ludasok — ha azt látom, hogy egy hely­zetet, a­mely talán már nem ismeretlen előttem, meg tud világítani egy-egy gyújtó szó­val vagy mondással, úgy, hogy a­mikor látom, a dolog megkap, valami különös elégtétel-érzettel tölt el, s később bevésődik az emlékezetembe — ha azt látom, hogy ugyanazokat az érzelmeket, a melyeket mindnyájan ismerünk, a melyek mind­nyájunk mellében alaktalanul folyó lávaként kavarognak, s a melyekről mi csak dadogni tudunk, az iró fényesre verve, ezüst pén­zekként pattogtatja ki húrjából, úgy, hogy a mi előbb csak fájdalmasnak tetszett, most a szép hatását teszi ránk — ha azt lá­tom, hogy ismerőseimet, a társaságokat és apró világokat, a­melyeket magam is megfigyelni igyekeztem, oda tudja szorítani a színpad szűk kulisszái közé, úgy, hogy elterelvén figyelmemet esetleges vonásaikról, lényeges sajátságaikat világítja meg előttem,—ha azt látom, hogy em­bereinek sorsában szimbolizálni tudja az élet­ről való homályos képzeteinket, vagy velünk rokon karaktereket, eme karakterükből logi­kusan következő cselekvéseik révén meg­riasztó helyzetekbe keverve, meg tud leczkéz­­tetni bennünket szép hegedűszóban, a­mit a leg­jobb czimboránknak sem engedünk meg — ha azt látom, hogy meg tud eleveníteni világokat, a­melyek bár nincsenek meg a valóságban, ked­vesek, s talán azért kedvesek, mert már nin­csenek vagy soha sem voltak meg a valóság­ban — ha azt látom, hogy a­mik az élet­ben furcsaságok gyanánt tűnnek fel előt­tünk, úgy tudja összegombolyntani, hogy de­rült hangulatból derült hangulatba vezet, s közben nem engedi észre vennünk, hogy Mai szúrnánk 18 oldal,

Next