Magyar Hirlap, 1893. január (3. évfolyam, 1-31. szám)

1893-01-13 / 13. szám

Budapest, 1893. , Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. ( Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. m. évfolyam 13. szám. MAGYAR HÍRLAP Egész évre 14, fél évre 7,7* évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Főszerkesztő: HORVÁTH Gyula. Péntek, január 13. A gyermekirtó. Megrémülve és bátortalanul állunk meg a szó előtt, melyet e czikkely czí­­meül felírtunk. De újságírói kötelességünk parancsolja, hogy vegyünk erőt a fázós és vigasztalan érzésen, amely bennünket is épp úgy eltölt, mint akármely családos olvasónkat, amikor szembenállunk egy képzettel, amelyet e gonoszul hangzó szó jelez: difteritisz. Nagy járványokkal és nagy szerencsét­lenségekkel szemben egy pillanatra se jut eszünkbe, hogy engedjünk az ember ter­mészetes érzésének és elrejtőzzünk a kel­lemetlen, vagy megdöbbentő való elől. De amikor a rettenetes gyermekirtó járvány­ról kerültek a kezünkbe ridegebbnél-ride­­gebb, megdöbbentőbbnél - megdöbbentőbb tudósítások, hagytuk ezeket magukat be­szélni és mi is oly megrémülve és bátor­talanul födtük be szemeinket a való elől, mint akár a kormányzat, mint akár a szülők! Jobb talán nem gondolkozni erről! Helyesebb talán itt a könnyelműség, nem gondolni arra, hogy az, ami most valóságos nemzeti szerencsétlenség, egyszerre egyéni katasztrófává, szubjektív kétségbeesés okává válhatik. Avagy ha ki­­ nem tud könnyelmű lenni, megemberedve várja, amig a nagy, or­szágot borító fekete felhő leereszkedik az ő kicsiny családja fölé is. A roppant fekete­­ségből leválik egy nem látható fekete pont és abban a láthatatlan kicsiségben a leg­intenzívebb emberi szerencsétlenség elő­idézője: ott a gyermekirtó.­­ Mi hallgattunk erről és vártuk, hogy cselekszenek azok, akiké a cselekvés ha­talma Magyarországon. De a nyilvánossággal, olvasóinkkal szemben vállalt kötelezettségünk ellen vé­tenénk, ha továbbra is hallgatnánk ezen a helyen arról a tényről, hogy a difteritisz ma állandó járvány Magyarországon. Ez a faktum, ezt mindenki tudja hó­napok, sőt évek óta. Boldog az, aki csak híréből, az újság közlemü­gyeiből ismerős e zordon valóval. De a soha vigasztalás juthat azoknak, akikn­e­k kedvesebb gyer­meke egy puszta szám lett a lesújtó statisztikában ? A difteritisz — tudvalevő — bizo­nyos formájában gyógyíthatlan, föltétlenül halálos betegség. Keressük a gyógyszerét, de eddig csak lelketlen vagy naiv kuruzs­­lóit találtuk meg. A lázadás vagy a rezig­­nálás érzésével eltelve, káromolva a vég­zetet, vagy összetörve az isteni akarat előtt, úgyszólván­­ összetett kézzel kell néznünk pusztítását, így az orvos, így a szülő, amikor eset vagy esetek előtt áll. Ámde az ország előtt régtől fogyást nem az esetek állanak. Az ország benn van a járványban. És szemben ezzel nincs mentség a rezignálásra, a tétlenül össze­­font károkra. A járvány már nem egy kór­eset, azt enyhíteni, sőt megszüntetni is lehet. Avagy lehet legalább is harczolni ellene.­­ Aki hivatott lett volna erre a harczra, a nemrég kiszenvedett belügyi kormány­zat­ nem érzett rá magában erőt, képes­séget, talán kedvet. Úgy lehet, ilyen vállal­kozás nem volt esze ágában sem. Hogy gondolt volna rája, ezt tagadja az a kö­rülmény, hogy a belügyminisztériumban rendszeres följegyzéseket a járvány mére­teiről nem találtunk. Bizonyos, hogy azt kell legelőbb tudni, milyenek a difteritisz-járvány méretei, hol és hogyan és miért úgy jelentkezik, ahogy? Megtudandó a szükséges tudnivalókat: magunkra vállaltuk a belügyminiszté­rium egy kötelezettségét és — természe­tesen a kellő szerénységgel — helyettesí­tettük egy rég elmulasztott munkájában. Megkértük a megyei főorvosokat, hogy legyenek szívesek, küldjenek a Magyar Hírlap­hoz értesítést a gyermekirtó rom­bolásainak mérveiről és szolgáljanak mi általunk a nyilvánosság előtt tanác­csal vagy vélemén­nyel: mit kellene tenni? A vármegyei főorvosok közül eddigelé huszonheten voltak szívesek kérésünknek eleget tenni. Hozzánk beérkezett leveleik­ből azt véljük kiolvasni, hogy nagyobb részüknek szinte jól esett, hogy ebben a nagyfontosságú kérdésben szóba áll velük valaki, ha csak egy újság és nem a kor­mányzat is. Hogy számuk még­sem tel­jes, azt leginkább a válaszadásra adott rövid idő magyarázza meg. Talán várnunk kellene még valamely kis ideig, hogy az értesítésekből teljes kép legyen rekonstru­álható. De a huszonhét szakértő nyújtotta képet így is oly megdöbbentőnek találjuk, hogy ebben kiegészítésre nem szorul. Más­részt pedig, amikor e sorok napvilágot lát­nak, a képviselőházban megkezdődik a belügyi tárcza költségvetése fölött a vita. Ebben a tárczában egy-egy kicsike kis részlet: a közegészségügyé. Az apró részletkérdéshez szolgálunk talán nem hiába gyűjtött anyaggal a mos­tani belügyminiszter úrnak és mindazok­nak, akiket ez a kérdés illet és érdekel. Úgy lehet, emberséges, üdvös, sőt szüksé­ges volna megállani a kormányzatnak és a háznak a magyar főorvosok nyújtotta vi­­ s­s­z­a. Írta: Guy de Maupassant. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — A két fiatal asszony mintha csak virágok közé temetkezett volna. Hintójuk csupa bokréta, valóságos virágos kosár. Elől a kis ülésen két fehér selyem tartó tele nizzai ibolyával és egy rózsa, mimóza, százszorszép, árvácska, tuba­rózsa, narancsvirág a medvebőr-takaró, mely szinte nyomja az alatta meghúzódó két gyön­géd alakot. Csak a válluk és karjuk látszik ki e tarka, illatos ágyból, meg egy-egy ujjnyi selyme a kék és orgona-virágszín ruhade­réknak. A kocsis ostornyele végig kökörcsin, az istrángokat jáczint bodrai fonják körül, a ke­rék küllőit rezeda födi. A lámpák helyén két óriás, kerek bokréta van; mintha csak a szeme volna ennek a robogó virág­szörnyetegnek. A hintó végig gördül az Antibes-utczán, előtte és utána virágokkal és asszonyokkal teli kocsik. Ma van a kannesi virágünnep. Kiérnek a Fontiére-boulevardra, ahol a bokréta-háború van. A roppant után fölvirágozott fogatok ket­tős sora vonul föl s alá, mint egy végtelen szalag. Egyik kocsiból a másikba dobálják a bokrétákat, melyek, mint bombák repülnek, vé­­gigsimitanak egy-egy üde arczet, aztán lehul­lanak a porba, hol utczagyerekek raja kap rajtuk. A két fiatal asszony teli marokkal szórja a virágot a bokréták záporában , de egy óra múlva beleunnak a harczba és megparancsolják a kocsisnak, hogy hajtson a tengerpartra, a Juan-öböl felé. A nap eltűnik Ester­el mögött és a tüzes égre feketén rajzolódik a hosszú, csipkés hegység. A sima, kék tenger a szem­határon összeolvad a végtelenséggel. Az öbölben nyugvó sötét hajóraj olyan, mint valami mesés állatok serege. A nehéz takaró alatt meghúzódó hölgyek bágyadt pillantással nézik a vidéket. Végre az egyik megszólal: — Az ilyen gyönyörű estéken igazán bol­dog az ember. Ugy­e, Margót? — Boldog, boldog, de valami mégis hiányzik. — Ugyan mi? Én teljesen elégedett va­gyok. Nincs szükségem semmire. — Dehogy nincs. Csak nem jut eszedbe. Hiába ringatódunk el ilyen édesen, a szívünk mégis kíván valamit. — Egy kis szerelmet? — Azt. Elhallgattak és egy darabig némán tekin­tettek maguk elé, míg végre az, akinek Margue­rite volt a neve, ismét megszólalt: — Szerelem nélkül az élet gyötrelem. Én nem bírnék élni, ha nem szeretne valaki. És hogy ki szeret, az mellékes. Különben mi nők mind ilyenek vagyunk, akármit is mondasz, Simone. — Nincs igazad, édesem. Én azt mondom, inkább ne szeressen senki, mint valami jött­­ment. Vájjon örülhetnék-e annak, ha például belém szeretne . . . Keresgélve pillantott körül, hogy kit is említsen. Szeme végre megakadt a kocsis hátán csillogó két fényes gombon és nevetve folytatta: «a kocsisom.» Margót alighogy elmosolyodott e szóra és halkan monda: — Hidd meg, igen mulatságos, mikor a cselédeink szerelmesek belénk. Velem már több­ször megesett ez a dolog. Majd meghaltam ne­­vettemben, mikor olyan epedőn forgatták a sze­müket. Természetesen annál keményebben kell velük bánni, mentői szerelmesebbek, végül pe­dig valami ürügy alatt el kell csapni őket, mert nevetségessé válnánk, ha valaki észre találná venni a históriát. Simone elmélyedve hallgatta, aztán így szólt: — No engemet az inasom szíve nem elé­gítene ki ... De mondd csak, min vetted észre, hogy szerelmesek beléd? — Azon, amivel minden férfi elárulja, hogy szerelmes, ostobák kezdtek lenni. — Én nem veszem észre, hogy ostobák volnának, akik engemet szeretnek. — Pedig valósággal hülyék, kedvesem. Nem tudnak beszélgetni, felelni, nem értenek meg semmit.­­ És ugyan mit éreztek mikor egy-egy Mai szálfánk 20 oldal.

Next