Magyar Hirlap, 1893. január (3. évfolyam, 1-31. szám)
1893-01-13 / 13. szám
Budapest, 1893. , Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. ( Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. m. évfolyam 13. szám. MAGYAR HÍRLAP Egész évre 14, fél évre 7,7* évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 frt 20 kr Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Főszerkesztő: HORVÁTH Gyula. Péntek, január 13. A gyermekirtó. Megrémülve és bátortalanul állunk meg a szó előtt, melyet e czikkely czímeül felírtunk. De újságírói kötelességünk parancsolja, hogy vegyünk erőt a fázós és vigasztalan érzésen, amely bennünket is épp úgy eltölt, mint akármely családos olvasónkat, amikor szembenállunk egy képzettel, amelyet e gonoszul hangzó szó jelez: difteritisz. Nagy járványokkal és nagy szerencsétlenségekkel szemben egy pillanatra se jut eszünkbe, hogy engedjünk az ember természetes érzésének és elrejtőzzünk a kellemetlen, vagy megdöbbentő való elől. De amikor a rettenetes gyermekirtó járványról kerültek a kezünkbe ridegebbnél-ridegebb, megdöbbentőbbnél - megdöbbentőbb tudósítások, hagytuk ezeket magukat beszélni és mi is oly megrémülve és bátortalanul födtük be szemeinket a való elől, mint akár a kormányzat, mint akár a szülők! Jobb talán nem gondolkozni erről! Helyesebb talán itt a könnyelműség, nem gondolni arra, hogy az, ami most valóságos nemzeti szerencsétlenség, egyszerre egyéni katasztrófává, szubjektív kétségbeesés okává válhatik. Avagy ha ki nem tud könnyelmű lenni, megemberedve várja, amig a nagy, országot borító fekete felhő leereszkedik az ő kicsiny családja fölé is. A roppant feketeségből leválik egy nem látható fekete pont és abban a láthatatlan kicsiségben a legintenzívebb emberi szerencsétlenség előidézője: ott a gyermekirtó. Mi hallgattunk erről és vártuk, hogy cselekszenek azok, akiké a cselekvés hatalma Magyarországon. De a nyilvánossággal, olvasóinkkal szemben vállalt kötelezettségünk ellen vétenénk, ha továbbra is hallgatnánk ezen a helyen arról a tényről, hogy a difteritisz ma állandó járvány Magyarországon. Ez a faktum, ezt mindenki tudja hónapok, sőt évek óta. Boldog az, aki csak híréből, az újság közlemügyeiből ismerős e zordon valóval. De a soha vigasztalás juthat azoknak, akiknek kedvesebb gyermeke egy puszta szám lett a lesújtó statisztikában ? A difteritisz — tudvalevő — bizonyos formájában gyógyíthatlan, föltétlenül halálos betegség. Keressük a gyógyszerét, de eddig csak lelketlen vagy naiv kuruzslóit találtuk meg. A lázadás vagy a rezignálás érzésével eltelve, káromolva a végzetet, vagy összetörve az isteni akarat előtt, úgyszólván összetett kézzel kell néznünk pusztítását, így az orvos, így a szülő, amikor eset vagy esetek előtt áll. Ámde az ország előtt régtől fogyást nem az esetek állanak. Az ország benn van a járványban. És szemben ezzel nincs mentség a rezignálásra, a tétlenül összefont károkra. A járvány már nem egy kóreset, azt enyhíteni, sőt megszüntetni is lehet. Avagy lehet legalább is harczolni ellene. Aki hivatott lett volna erre a harczra, a nemrég kiszenvedett belügyi kormányzat nem érzett rá magában erőt, képességet, talán kedvet. Úgy lehet, ilyen vállalkozás nem volt esze ágában sem. Hogy gondolt volna rája, ezt tagadja az a körülmény, hogy a belügyminisztériumban rendszeres följegyzéseket a járvány méreteiről nem találtunk. Bizonyos, hogy azt kell legelőbb tudni, milyenek a difteritisz-járvány méretei, hol és hogyan és miért úgy jelentkezik, ahogy? Megtudandó a szükséges tudnivalókat: magunkra vállaltuk a belügyminisztérium egy kötelezettségét és — természetesen a kellő szerénységgel — helyettesítettük egy rég elmulasztott munkájában. Megkértük a megyei főorvosokat, hogy legyenek szívesek, küldjenek a Magyar Hírlaphoz értesítést a gyermekirtó rombolásainak mérveiről és szolgáljanak mi általunk a nyilvánosság előtt tanáccsal vagy véleménnyel: mit kellene tenni? A vármegyei főorvosok közül eddigelé huszonheten voltak szívesek kérésünknek eleget tenni. Hozzánk beérkezett leveleikből azt véljük kiolvasni, hogy nagyobb részüknek szinte jól esett, hogy ebben a nagyfontosságú kérdésben szóba áll velük valaki, ha csak egy újság és nem a kormányzat is. Hogy számuk mégsem teljes, azt leginkább a válaszadásra adott rövid idő magyarázza meg. Talán várnunk kellene még valamely kis ideig, hogy az értesítésekből teljes kép legyen rekonstruálható. De a huszonhét szakértő nyújtotta képet így is oly megdöbbentőnek találjuk, hogy ebben kiegészítésre nem szorul. Másrészt pedig, amikor e sorok napvilágot látnak, a képviselőházban megkezdődik a belügyi tárcza költségvetése fölött a vita. Ebben a tárczában egy-egy kicsike kis részlet: a közegészségügyé. Az apró részletkérdéshez szolgálunk talán nem hiába gyűjtött anyaggal a mostani belügyminiszter úrnak és mindazoknak, akiket ez a kérdés illet és érdekel. Úgy lehet, emberséges, üdvös, sőt szükséges volna megállani a kormányzatnak és a háznak a magyar főorvosok nyújtotta vi ssza. Írta: Guy de Maupassant. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — A két fiatal asszony mintha csak virágok közé temetkezett volna. Hintójuk csupa bokréta, valóságos virágos kosár. Elől a kis ülésen két fehér selyem tartó tele nizzai ibolyával és egy rózsa, mimóza, százszorszép, árvácska, tubarózsa, narancsvirág a medvebőr-takaró, mely szinte nyomja az alatta meghúzódó két gyöngéd alakot. Csak a válluk és karjuk látszik ki e tarka, illatos ágyból, meg egy-egy ujjnyi selyme a kék és orgona-virágszín ruhaderéknak. A kocsis ostornyele végig kökörcsin, az istrángokat jáczint bodrai fonják körül, a kerék küllőit rezeda födi. A lámpák helyén két óriás, kerek bokréta van; mintha csak a szeme volna ennek a robogó virágszörnyetegnek. A hintó végig gördül az Antibes-utczán, előtte és utána virágokkal és asszonyokkal teli kocsik. Ma van a kannesi virágünnep. Kiérnek a Fontiére-boulevardra, ahol a bokréta-háború van. A roppant után fölvirágozott fogatok kettős sora vonul föl s alá, mint egy végtelen szalag. Egyik kocsiból a másikba dobálják a bokrétákat, melyek, mint bombák repülnek, végigsimitanak egy-egy üde arczet, aztán lehullanak a porba, hol utczagyerekek raja kap rajtuk. A két fiatal asszony teli marokkal szórja a virágot a bokréták záporában , de egy óra múlva beleunnak a harczba és megparancsolják a kocsisnak, hogy hajtson a tengerpartra, a Juan-öböl felé. A nap eltűnik Esterel mögött és a tüzes égre feketén rajzolódik a hosszú, csipkés hegység. A sima, kék tenger a szemhatáron összeolvad a végtelenséggel. Az öbölben nyugvó sötét hajóraj olyan, mint valami mesés állatok serege. A nehéz takaró alatt meghúzódó hölgyek bágyadt pillantással nézik a vidéket. Végre az egyik megszólal: — Az ilyen gyönyörű estéken igazán boldog az ember. Ugye, Margót? — Boldog, boldog, de valami mégis hiányzik. — Ugyan mi? Én teljesen elégedett vagyok. Nincs szükségem semmire. — Dehogy nincs. Csak nem jut eszedbe. Hiába ringatódunk el ilyen édesen, a szívünk mégis kíván valamit. — Egy kis szerelmet? — Azt. Elhallgattak és egy darabig némán tekintettek maguk elé, míg végre az, akinek Marguerite volt a neve, ismét megszólalt: — Szerelem nélkül az élet gyötrelem. Én nem bírnék élni, ha nem szeretne valaki. És hogy ki szeret, az mellékes. Különben mi nők mind ilyenek vagyunk, akármit is mondasz, Simone. — Nincs igazad, édesem. Én azt mondom, inkább ne szeressen senki, mint valami jöttment. Vájjon örülhetnék-e annak, ha például belém szeretne . . . Keresgélve pillantott körül, hogy kit is említsen. Szeme végre megakadt a kocsis hátán csillogó két fényes gombon és nevetve folytatta: «a kocsisom.» Margót alighogy elmosolyodott e szóra és halkan monda: — Hidd meg, igen mulatságos, mikor a cselédeink szerelmesek belénk. Velem már többször megesett ez a dolog. Majd meghaltam nevettemben, mikor olyan epedőn forgatták a szemüket. Természetesen annál keményebben kell velük bánni, mentői szerelmesebbek, végül pedig valami ürügy alatt el kell csapni őket, mert nevetségessé válnánk, ha valaki észre találná venni a históriát. Simone elmélyedve hallgatta, aztán így szólt: — No engemet az inasom szíve nem elégítene ki ... De mondd csak, min vetted észre, hogy szerelmesek beléd? — Azon, amivel minden férfi elárulja, hogy szerelmes, ostobák kezdtek lenni. — Én nem veszem észre, hogy ostobák volnának, akik engemet szeretnek. — Pedig valósággal hülyék, kedvesem. Nem tudnak beszélgetni, felelni, nem értenek meg semmit. És ugyan mit éreztek mikor egy-egy Mai szálfánk 20 oldal.