Magyar Hirlap, 1893. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)

1893-09-16 / 256. szám

Budapest, 1893. III. évfolyam 256. szám. Szombat, szeptember 16. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Főszerkesztő: Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, félévre 7, V* étre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Uralkodók találkozása. Uralkodókat lát holnap falai közt Kőszeg, a kis királyi város, őre a ma­gyarságnak ott a nyugati határszélen. Két császár — a kik közül az egyik csak ki­rályul kedves a mi szivünknek — egy király és fenséges házak koronás sarjai találkoznak össze ott, hogy nézői legyenek a hadi színjátéknak, mely hű képét nyuj­­tandja a csaták kábító varázslatának, de azok iszonyai nélkül. A sok koronás fő közül egyet lát leginkább a magyar nép szeme, rajta nyugszik fiúi szeretettel; azt, a­melyet Szent­ István zománczos koronája ékesít. Százan és ezeren, szegény, földhöz ragadt zselléremberek fognak Kőszegre tódulni, nem azért, hogy a fejedelmi fény nézésé­ben elkáprázzanak, hanem hogy meglát­hassák a szivüknek kedves, lelküknek drága királyukat. Köztük fog járni Ferencz József. Fegyveres katonák, délereg testőrök nem fogják őrizni, mert hűséges őrizője, védel­mezője neki maga a nép, amely szivébe zárta, úgy fog járni köztük, mint a­hogy járt negyven év óta mindig e földön még akkor is, mikor ürömmé vált borát itta Pannóniának a szörnyű szivszorongásban élő magyar, mikor fejét nem illette még a hordozóját szentté avató korona, mikor a néppel el akarták hitetni, hogy rabszolga csak, az uralkodóval pedig, hogy hódított ország földjét tapodja. Bátran és őrizetlen járt akkor is és nem jutott senkinek eszébe az akkor még oly ifjú szív mélyén keresni az átélt borzalmak forrását. Oh pedig mennyi tanácsosa volt és milyenek? Milyen elátkozott, kárhozatra ítélt országnak és népnek festették előtte ezt a mi országunkat, a mi népünket. Milyen buzgalommal ásták, szélesítették az árkot, amely elválas­sza az uralkodót népétől s hogy omlott össze, hogy teme­tődön be ez a nagy gonddal ásott szaka­dék egy júniusi reggelen, midőn a nap­sugár pajzánul játszott egy székesegyház színes üvegeivel, ragyogásra keltve egy ódon korona drágaköveit.... A nép és a király megtalálták egy­mást, nem értve, hogy miért űzték eddig egymást hasztalan. S azóta, hogy együtt haladnak, micsoda csodaszámba menő dolgok történtek e hazában. Uram isten! Szinte meséket lehet írni róla. Mert akkor, az új élet első éveiben, évtizedeiben bámulatos harmóniában élt ennek az államnak minden tényezője. Az alkotmányosság mámora uralkodott Ki­rályhágón innen és túl, korona, kormány és a hazafiak teljes csapata egyesült erő­vel, egyaránt nemes és egyaránt közös czélokkal indultak kiküzdeni e haza bol­dog jövendőjét. Ma már mintha holmi apró félreér­tések bolygatnák meg ezt a zavartalan vi­szonyt. Valóban, ezeknek a félreértéseknek nem oka a király, akinek népeihez való szeretete változatlan, nem a nép, amely őseitől öröklött hódolatával környezi. Ha e két dolgot konstatáltuk, talán fölösleges is nevén nevezni a harmadikat, ahol a keletkező baj igazában lappang. És minek is neveznők, mikor úgyis mindenki tudja, érzi. És minek neveznők, mikor a bajon úgy sem lehet segíteni, mert hiszen ő nélkülözhetetlen, legalább így mondja fenn és lent is, ahányszor alkalma nyílik beszélni. Nélküle a szabadelvűség ma már csak egy szomorú roncs volna, egy szik­re dobott hajónak idomtalan váza. Nélküle nem volna ez országban pénz, egészség, boldogság. Nélküle nem teremne búzát a róna, bort a hegy, nem élnének a dalos madarak és nem folynának a vizek. Nél­küle nem volna békesség sohasem, mert örökös veszedelem a királyra a nép, ame­lyet féken csak ő tud tartani és sötétben botorkáznék a király, mert neki a vilá­gosságot csak ő nyújtja. Nélküle állam, jogrend, véderő, valuta, dohánytőzsde, il­­letéki birság és kis lutri nem képzelhető, azért nekik léteznie kell így, ahogy van, addig, ameddig akar, mert ha nem bírna vagy nem akarna létezni, akkor itt volna az utolsó ítélet. És hogy ez valahogy így ne történ­jék, azért lesz ő ott, ha nem is nyolczas teljességében, de legalább részleteiben. A hiányzókat pótolni fogja Futtaki Gyula, az absentium ablegatus, akinél szabadságra menő miniszterek az eszüket deponálni szokták, mint a bundát a szűcsnél nyárára. S azért teljes nyugalommal nézünk a kőszegi napok elé. Ha Wekerle megint rossz beszédeket találna fogalmazni felső* tatárok, de mielőtt elfoglalhatták volna, az ősi székely székekből egy sereg vakmerő kézdi góbé jött segítségül, a vad hordákat szétverte és a várat a benne levőkkel együtt meg­mentette. Toroczkói Dlés a várat és területét, IV. Béla király pedig a vártól keletre, az Aranyos folyó mellett elterülő vidéket a Keresztesmező­vel együtt örökös jogon a vitéz székelyeknek adományozta. Akkor nevezték el Kengürthöt a székelyek dicsőségének emlékére Székelykőnek, Turuch (Toroczkó) várát Székelyvárnak és a király adománylevelében kijelölt területet Ara­nyosszéknek. A kézdi székelyek az ősi székely­földről idetelepitették családjaikat s az elhagyott, feldúlt területen, a Keresztesmező környékén és távolabb, egymásután emelkedtek az uj fal­vak és szállások. Akkor alapították Pólyán községet is Aranyos-Pólyán, vagy Székely- Pólyán néven, az Aranyos folyó mellett, a Keresztesmezőn, a háromszékmegyei Pólyán község neve után. Negyedik Béla adománylevele nem maradt fönn napjainkig, de megvannak a régi Aranyos­szék levéltárában a következő királyok egyiké­­nek-másikának okiratai, melyekkel az aranyos­széki székelyeket birtokukban s a Székelyföldön gyakorolt és onnan az uj székbe is átültetett ősi jogokban megerősítik, hogy a szabad neme­sekék éppen élhessenek, a véradón és ökörsüté­sen kívül semmiféle adót fizetni ne tartozzanak s közigazgatási szervezetüket a főkapitánynak, fő- és alkirálybirónak, dulónak és szókülőnek nevezett tisztviselők alkalmazásával fentarthas­­sák. Ezekben a megerősítő királyi okiratokban A polyáni virtus. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Híres-nevezetes Keresztesmezőről uj vir­tus hire érkezik. A polyáni meg a gyéresi mo­­kányok nem félnek az ott lakó székelyektől, ki akarják őket irtani a faluból s titokban foly­tatott tanakodásaik közben kitör belőlük az oláh virtus: búvóhelyeikről orozva megtámadják a falun átvonuló bicziklistákat. Egyelőre az ide­gen, azután a falubeli magyarokat. Ezt a szisz­témát követték a polyáni mokányok 1848-ban is. Hires-nevezetes Keresztesmezőnek az a része, ahol most Pólyán községe húzódik meg, Decebál és Traján óta, kik itt vívták döntő csatájukat, más természetű virtushoz volt szokva hajdanában. Róma légiói itt verték le Dácziát, azt a népet, amelynek a birtokához most az oláhok vér szerint való jogot próbál­nak formálni. Róma uralma megbukott s a hó­dítókat Attila hun király vitéz katonái hódítot­ták meg. A hun birodalom összeomlása után új hatalom birtokába ment át a Keresztesm­ező, s környékén, a havasokon, nagyon kevés hun vitéz telepedett le abból a huszonkét ezerből, amely a szétvert hun sereg maradványaként Emenz-Ur és Uzind-Ur vezetése alatt, Abrud­­bányán, Toroczkón és a Keresztesmezőn át a későbbi Erdély legkeletibb részeibe vonult. Hogy itt bevárja nemzeti mondája hősének, Csaba királyfinak a visszatérését. Csaba királyfi nem tért vissza többé, de eljöttek utódai, a magyarok, az öreg Álmossal. Árpád fejedelem visszavette ősei birodalmát s a Keresztesmezőn és a későbbi Erdély legkele­tibb részeiben, hol hadai elvonultak s hova ha­talma ért, örökre szabaddá tette az ott talált hun ivadékokat. Ezek a hun ivadékok lettek a székelyek, az idők folyamán keresztül híven őrzött területen. Negyedfél századig, a kilenczedik század végétől a tizenharmadik század közepe utánig, csak négy székre terjedt a magyarok birodalma területén a székelyek ősi birtoka, a Székely­föld, Háromszék, Csikszék, Udvarhelyszék, Ma­rosszék. Most hetedfélszáz esztendeje, a tizen­harmadik század közepe után, létesült ötödik székely szék gyanánt a mai Torda-Aranyos­­megyébe olvasztott Aranyosszék, amelynek leg­nevezetesebb részét a Keresztesmező foglalta el. Addig a Keresztesmező környékét a hun sereg itt maradt részeinek leszármazottjai, to­vábbá az Árpáddal bejött magyarok s azok lakták, akik a magyarnak meghódoltak és a hűségesküt letették. Negyedik Béla idején ezek nagy része elpusztult a tatárjárás miatt, úgy, hogy a Keresztesmező környékén élő lény a régi lakosságból nem maradt; életüket csupán azok menthették meg, akik idejében elhúzódtak a falvakból a havasok megközelíthetetlenebb régióiba. Rabszijra fűzött vagy felkonczolt prédája lett a tatároknak a Keresztesmezőn túl eső helységek lakossága is az Aranyos folyó mentén mindenütt, egész Toroczkóig. Itt, a mai Szé­­kelykő, akkor Kengürth nevű 1130 méter ma­gas szikla tetején állt Turuch (Toroczkó) vára. Ebben a várban vonult meg a tatárok elől Torocskói Illés alvajda a családjával, meg az alattavalóival. Napokig ostromolták a várat a Mai számunk fő oldal.

Next