Magyar Hirlap, 1893. november (3. évfolyam, 302-331. szám)

1893-11-01 / 302. szám

1893. november 1. MAGYAR HÍRLAP ______________________ 3 Az uj kabinet keresése. Az osztrák válság ügye ma egy lépéssel sem haladt előre, sőt úgy látszik, mintha az a mai napon még sokkal kelletlenebbé lett volna. A császár tegnap Kálnoky gróf külügy­minisztert is fogadta és konferált vele a vál­ságról, Taaffe grófot ma ismét egyórai magán­kihallgatáson fogadta, de nem fogadott senkit, a­kire az uj kabinet alakitása várna. Nem fo­gadta Windischgrätz Alfréd herczeget, aki még nem is érkezett meg Bécsbe s a­kinek minisz­terelnöksége kérdésessé vált. A mai bécsi lapok — egyhangúlag kon­statálván, hogy a korona döntése eddig még nem történt meg, legnagyobbrészt a legvaló­­szinübb megoldásnak azt tartják, hogy az egész kabinet visszalépése után koalícziós miniszté­rium fog alakulni a Hohenwart-klub, a lengyel­klub és az egyesült német balpárt tagjaiból. Abból indulnak ki, hogy az ő felsége által teg­nap fogadott parlamenti személyiségek fejtege­tései és tanácsai mind a leghatározottabban ebben az irányban mozogtak. Több oldalról határozottan állítják, hogy a kihallgatáson a személyi kérdést nem érintet­ték. Daczára ennek, egyes lapok ez irányban is különféle kombinácziókkal állanak elő, a­me­lyeknek megbízhatatlansága azonban a dolgok jelenlegi állása mellett nyilvánvaló. A klub elnökei folytatják tanácskozásai­kat. A klubok pártközlönyei aggódó kétel­lyel néznek a koalíczió tartóssága elé, de ama re­ményüknek adnak kifejezést, hogy sikerülni fog megállapodást létrehozni A tanácskozások alapja az, hogy az új kabinetben mindhárom párt egyaránt előkelő politikusok által legyen képviselve. A konferen­­cziákon megállapítják a jövő munkaprogrammot is. A prágai ostromállapotra vonatkozó javas­latokat mindhárom párt helyeselni fogja és aztán a Landwehr-javaslatot fogja a rajkszrát tárgyalni. A munkaprogrammba fölveszik az adóreformot, valamint a választási jog kiter­jesztését az érdekképviselet rendszerének fön­­tartása alapján. Windischgrätz Alfréd herczeg még nem érkezett Bécsbe s így őt az uralkodó Buda­pesten fogja fogadni. A képviselők körében ma az a hir terjedt el, hogy ő a kabinetalakitásra beteg állapota miatt nem fog vállalkozni. Erre az esetre fölmerült a cseh helytartónak, Thun grófnak a jelöltsége, a­mely azonban igen ke­véssé valószínű. Windischgrätz herczeg egy­előre Csehországban vadászik birtokain s egy az emberek aczél, kova, tapló segítségével tá­masztottak reggelenkint lángot. A pipások örök tüzet ápoltak és fidibuszokhoz folyamodtak. Nagyapám szobájában még láttam a mestersé­ges Döbereiner-féle gyújtógépet, a­melyben pla­­tinaspongya lett izzóvá a hidrogéniumtól. Ez a múlt oly közel van, hogy szinte jelennek látszik. És ma itt van asztalunkon a kis üres üvegkörte, a­melyben egy vékony szál szén ég vakító fén­nyel, földalatti vezetékeken egy nagy központból nyerve a szétosztott villám erejét. Az ezeregyésbeli Aladin varázslámpája nem olyan csoda, mint ez. Egy érintésre föllobban, a másik érintésre elalszik és csak egy kis drótra van szükség, hogy szobánk ünnepi kivilágítással várjon, mihelyt az előszoba kilincsére tes­szük kezünket. Gondolni nem kell ezzel a szerény jószággal, teljes ezer óráig szolgál a­nélkül, hogy hozzá­nyúlna valaki. És ha egy napig használtuk, nem bírjuk megérteni, hogyan nyo­moroghattunk eddig, egy életen át gáz, petró­leum és gyertya mellett. Holott az egész találmány alig tizennyolcz éves. Swan és Edison fejében támadt az egy­szerű, de nagy gondolat, hogy a villamos áram üres térben igen lassan fogyasztja el a szenet és izzó fénye nem oly élesen fehér és nem oly erősen árnyékvető, mint a levegőn égő elektro­mosság. A hajszálvékonyságú széndrótot sok mindenféle anyagból készítik; némelyek bam­busznád, mások papiros pernyéjét sajtolják össze több atmoszféra nyomás alatt oly ke­mén­­nyé, hogy a finom szál erős és rugalmas, mint az aczél. Legfontosabb dolog a lámpa üvegkörtéjéből eltávolítani a levegőt; ez rend­szerint kénesős szivattyúval történik és igen verzió szerint még nem kapott az uralkodótól meghívást, hogy audiencziára jelentkezzék. A király ma este 8 óra 20 perczkor Buda­pestre utazott s így az osztrák válság újabb fázisai itt fognak lejátszódni. Az örök ínség földje. (Árvamegye) A kocsi ernyője alá becsapdossa a szél az esőt. Hideg van. A távoli hegyek ormát hó borítja már. Budapesten, úgy lehet, az úri asszonyok még telje­sen felösleges valaminek találják a boát. Idejönn, Árva megyében, ugyancsak jól esik beburkolódznom a meleg, prémes bundába. A kocsim igen mérsékelt gyorsasággal halad előre. Pedig a tót kocsis ugyancsak nem kíméli az ostort és egyre nógatja a lovait: — Nye Huszár! Gyű Katka! Elmerülök a Kralován és Alsó-Kubin közt levő tájnak a nézésébe. A vadregényes, kopár, de fönségesen szép he­gyek most is csak olyanok, mint a­milyenek voltak két esztendő előtt, a nagy ínség idején. Az Árva vize most is csak olyan rohanva, olyan gyors höm­­pölygéssel higyódzik át a kemény gránit-sziklák közt- És a vén tót, aki batyuval a hátán ott ül a parton. — azon gondolkozom, nem láttam-e két év előtt őt is . . . Semmi se változott itt. A nyomorúság se. Rubin felől jön egy kocsi. Egy négy keréken járó sátor. Egy egész sereg asszony húzódik meg benne. Megállítom őket és mert nem valami brilliáns módon beszélem Szvatoplukék nyelvét, hát a kocsi­sommal kérdeztetem meg tőlük: — Honnan? Hová? Azt válaszolták, hogy: — Erdő­dkáról jövünk! Hej, Erdődka! Istenverte, nyomorúságos kis fészek az. úgy fekszik a határszél felé, hogy alig lehet megközelíteni. Két év előtt ott volt a legna­gyobb nyomorúság. Onnan került az a czipó, mely a Magyar Hírlap szerkesztőségében közszemlére volt kitéve. Akik látták, tudom, nem felejtik el egy­hamar azt az ételt! Egy lapos, szennyes, fekete va­lami volt az; sütötték olyan lisztből, amelybe fű­­részport, meg fa­kérget kevertek, hogy több legyen. És azt Erdődkán kenyérnek hívják. És eszik. — Ugyan milyen a termés? — kérdeztem az erdődkaiaktól. — Semmilyen! — félték. — A krumplink megrothadt a földben. A káposzta rossz. Zab semmire alaposnak kell lennie, mert ha oxigénium ma­rad az edényben, a széndrót abban a pillanat­ban hamuvá válik, mikor végigpattant rajta az első villamos szikra. A nyolczvanas évek elején még Amerikából kellett szállítani az izzólámpá­kat és áruk meglehetős nagy volt: darabja 7,8 forint. Ma már alig negyedrész áron kaphatók az itthon készült körték, a­melyek épp oly jók és épp oly tartósak, mint a tengeren túliak. Miután a villamos világítás holnaptól kezdve közkincs, melyre minden nagyobb meg­erőltetés nélkül tehet szert a szegény ember is, fölmerül a kérdés: mikor találkozunk az újítás­sal az operában és a népszínházban, a­hol még mindig gáz ég, ellenére minden józan észnek és színházi technikának. Az operában Lotz gyö­nyörű padozatképét minden előadáson gázlán­gok százai árasztják el romboló füsttel és me­legséggel; a fagerendákból szerkesztett népszín­házi színpadon szintén lángok szárítják a fenyő­fát és napról-napra jobban predesztinálják ez épületet arra, hogy egy szép este porrá égjen. Egyetlen bál- és hangversenytermünket, a vi­gadóbelit, ugyancsak gáz világítja meg s ha egy sereg ember csak fél óráig van e tűzzel fűtött térben, már nincs levegője a tüdőnek. A világ­ért sem sürgetjük, hogy segítsenek e nyomorú­ságokon, mert tapasztalásból tudjuk, hogy ná­lunk az ilyen dolgokhoz tíz esztendő kell s ak­kor is csoda, ha a kérdés átlábal a bizottságok óczeánján. Csak mint tudományos tréfát, ábrán­dos lehetetlenséget említjük: mi lenne az, ha három hónap alatt már villamosság árasztana fényt Budapest minden színházában és gyüle­kező termében? Ugy, mint holnaptól kezve az én dolgozószobámban. £—.. termett. Még az elvetett mag is kárba veszett! Mert kutya komisz idő volt egész nyáron át! Folyton foly­vást esett, egyre esett . . . Az erdődkaiak egy csöppet se túloztak és szo­morú valóság, hogy Árva megye megint nagyon rossz időknek néz elébe. Olyan időknek, mint amilyenek a két év előttiek voltak. Talán még rosszabbaknak. Pe­dig szörnyűséges dolog volt az akkor. Oláh-Dubován járván akkor a * Magyar Hírlap» megbízásából, hírül adtam, hogy ebben a községben az éh-tífusz öt esete fordult elő. Lec­áfolták az állításomat. Pe­dig immár a megye főorvosa se csinál titkot belőle, hogy akkor csakugyan közel százötven tífusz-eset volt Dubován és ebből ötvennyolcz halállal végződött. — Csakhogy nem éhségtífusz ám kérem! — magyarázta most nekem a főorvos. — Olyat a mo­dern pathologia nem ismer! Tifusz-járvány, igen volt, és legfölebb azt koncredálhatom, hogy az ínség, az éhség, növelte az emberekben a tífuszra való haj­landóságot. A patvarba is, én azt hiszem, azoknak az em­bereknek tökéletesen mindig, hogy a modern patho­logia minek hívja azt a betegséget, mely az ő nyo­morúságban elcsigázódott testüket megölte. Hogy a helyzet az idén megint aggasztó, azt megerősítette Szmrecsányi főispán is előttem. Tény­leg úgy áll a dolog, hogy a termés csaknem az egész megyében, de különösen annak északi részé­ben nagyon rossz volt. Hogy pedig a »nagyon rosz« mit jelent Árva­megyében, azt csak az képes igazán megérteni, a­ki tudja, hogy ez a megye igazán az örök viség földje; hogy a legjobb esztendők termése épen csak arra elegendő, hogy a szegény nép éhen ne haljon. Pedig micsoda kevés igényű nép az! Burgonya és káposzta, — ez az eledele ma is, holnap is, holnapután is, foly­ton és mindig. Húst a legnagyobb részük még­­ ünnepnapokon sem eszik. Az idén az a csapás is érte a megyét, hogy igen kevés a takarmány. A széna sokkal drágább, semhogy a szegény tót nép meg tudná fizetni az árát. Hát most úgy van a dolog, hogy a szegény emberek potom áron eladogatják a marhájukat. Be­széltem emberekkel, akik húsz forinton adták el a tehenüket. Mert valahogy túl kell adni az állaton. Inkább keljen el olcsó pénzért, mint hogy — éhen vesszen. A megye marha­állományában különben nagy kárt tett a ragadós tüdőlob is, mint ahogy megtörtént ez egyébként a felsővidék sok részében. Árvában, a­mint hallom, sok száz darab marhát kellett elpusz­títani a ragadós betegség miatt. Ma még tűrhető a helyzet. Ma még van ennivaló. De lesz-e deczemberben még és lesz-e tavaszra?! Akkora elfogy minden és ismét teljes lesz a nyo­­­mor, amely most még csak távolról fenyeget. Hogy a két esztendő előtt történt gyűjtésből még megmaradt állandó inség-alapnak vagy nyolcz­­vanezer forint, az nem valami vigasztaló dolog erre az esztendőre. Nemcsak azért, mert hiszen nyolcz­­vanezer forintnak a kamatja sokkal csekélyebb, sem­hogy egy egész vármegye éhező lakosságot segé­lyezni lehetne belőle, de mert az inségügyi bizott­ság, mely a befolyt pénzeket kezelte, különben is hozott egy famazus határozatot. Azt, hogy a meg­maradt pénzhez és annak kamataihoz tíz esz­tendeig nem szabad hozzányúlni. Bizonyára na­gyon helyes szándék vezette a bizottságot ebben az elhatározásban. Azt akarták elérni, hogy a megma­radt összeg tíz évig gyarapodjék kamatos kamatos­tul. De az adakozó közönség intenczióinak ez nem felelhet meg és íme, már a mostani rossztermésű esz­tendő is eléggé bizonyítja, hogy az elhatározás keresz­­tülvihetetlen. Ha beköszöntenek a nehéz napok, végre is nem marad majd más hátra, minthogy azt a hatá­rozatot feloldják. Kutattam, milyen arányú az idén az árva­megyeiek kivándorlása. Sokan mennek el Budapestre, meg az ország minden vidékére, de Amerikába csak igen kevesen. Mert, akik kinn vannak, újabb idő óta egyre írogatják övéiknek a figyelmeztető levele­ket, hogy ne jöjjenek Amerikába, mert ott nagyon kedvezőtlenek a viszonyok, nem lehet munkát kapni, még úgy se lehet megélni, mint odahaza. És hogy az új világban valóban rosszabbak lehet­­nek a viszonyok, mint rendesen, annak ekklatána

Next