Magyar Hirlap, 1893. november (3. évfolyam, 302-331. szám)
1893-11-01 / 302. szám
1893. november 1. MAGYAR HÍRLAP ______________________ 3 Az uj kabinet keresése. Az osztrák válság ügye ma egy lépéssel sem haladt előre, sőt úgy látszik, mintha az a mai napon még sokkal kelletlenebbé lett volna. A császár tegnap Kálnoky gróf külügyminisztert is fogadta és konferált vele a válságról, Taaffe grófot ma ismét egyórai magánkihallgatáson fogadta, de nem fogadott senkit, akire az uj kabinet alakitása várna. Nem fogadta Windischgrätz Alfréd herczeget, aki még nem is érkezett meg Bécsbe s akinek miniszterelnöksége kérdésessé vált. A mai bécsi lapok — egyhangúlag konstatálván, hogy a korona döntése eddig még nem történt meg, legnagyobbrészt a legvalószinübb megoldásnak azt tartják, hogy az egész kabinet visszalépése után koalícziós minisztérium fog alakulni a Hohenwart-klub, a lengyelklub és az egyesült német balpárt tagjaiból. Abból indulnak ki, hogy az ő felsége által tegnap fogadott parlamenti személyiségek fejtegetései és tanácsai mind a leghatározottabban ebben az irányban mozogtak. Több oldalról határozottan állítják, hogy a kihallgatáson a személyi kérdést nem érintették. Daczára ennek, egyes lapok ez irányban is különféle kombinácziókkal állanak elő, amelyeknek megbízhatatlansága azonban a dolgok jelenlegi állása mellett nyilvánvaló. A klub elnökei folytatják tanácskozásaikat. A klubok pártközlönyei aggódó kétellyel néznek a koalíczió tartóssága elé, de ama reményüknek adnak kifejezést, hogy sikerülni fog megállapodást létrehozni A tanácskozások alapja az, hogy az új kabinetben mindhárom párt egyaránt előkelő politikusok által legyen képviselve. A konferencziákon megállapítják a jövő munkaprogrammot is. A prágai ostromállapotra vonatkozó javaslatokat mindhárom párt helyeselni fogja és aztán a Landwehr-javaslatot fogja a rajkszrát tárgyalni. A munkaprogrammba fölveszik az adóreformot, valamint a választási jog kiterjesztését az érdekképviselet rendszerének föntartása alapján. Windischgrätz Alfréd herczeg még nem érkezett Bécsbe s így őt az uralkodó Budapesten fogja fogadni. A képviselők körében ma az a hir terjedt el, hogy ő a kabinetalakitásra beteg állapota miatt nem fog vállalkozni. Erre az esetre fölmerült a cseh helytartónak, Thun grófnak a jelöltsége, amely azonban igen kevéssé valószínű. Windischgrätz herczeg egyelőre Csehországban vadászik birtokain s egy az emberek aczél, kova, tapló segítségével támasztottak reggelenkint lángot. A pipások örök tüzet ápoltak és fidibuszokhoz folyamodtak. Nagyapám szobájában még láttam a mesterséges Döbereiner-féle gyújtógépet, amelyben platinaspongya lett izzóvá a hidrogéniumtól. Ez a múlt oly közel van, hogy szinte jelennek látszik. És ma itt van asztalunkon a kis üres üvegkörte, amelyben egy vékony szál szén ég vakító fénnyel, földalatti vezetékeken egy nagy központból nyerve a szétosztott villám erejét. Az ezeregyésbeli Aladin varázslámpája nem olyan csoda, mint ez. Egy érintésre föllobban, a másik érintésre elalszik és csak egy kis drótra van szükség, hogy szobánk ünnepi kivilágítással várjon, mihelyt az előszoba kilincsére tesszük kezünket. Gondolni nem kell ezzel a szerény jószággal, teljes ezer óráig szolgál anélkül, hogy hozzányúlna valaki. És ha egy napig használtuk, nem bírjuk megérteni, hogyan nyomoroghattunk eddig, egy életen át gáz, petróleum és gyertya mellett. Holott az egész találmány alig tizennyolcz éves. Swan és Edison fejében támadt az egyszerű, de nagy gondolat, hogy a villamos áram üres térben igen lassan fogyasztja el a szenet és izzó fénye nem oly élesen fehér és nem oly erősen árnyékvető, mint a levegőn égő elektromosság. A hajszálvékonyságú széndrótot sok mindenféle anyagból készítik; némelyek bambusznád, mások papiros pernyéjét sajtolják össze több atmoszféra nyomás alatt oly keménnyé, hogy a finom szál erős és rugalmas, mint az aczél. Legfontosabb dolog a lámpa üvegkörtéjéből eltávolítani a levegőt; ez rendszerint kénesős szivattyúval történik és igen verzió szerint még nem kapott az uralkodótól meghívást, hogy audiencziára jelentkezzék. A király ma este 8 óra 20 perczkor Budapestre utazott s így az osztrák válság újabb fázisai itt fognak lejátszódni. Az örök ínség földje. (Árvamegye) A kocsi ernyője alá becsapdossa a szél az esőt. Hideg van. A távoli hegyek ormát hó borítja már. Budapesten, úgy lehet, az úri asszonyok még teljesen felösleges valaminek találják a boát. Idejönn, Árva megyében, ugyancsak jól esik beburkolódznom a meleg, prémes bundába. A kocsim igen mérsékelt gyorsasággal halad előre. Pedig a tót kocsis ugyancsak nem kíméli az ostort és egyre nógatja a lovait: — Nye Huszár! Gyű Katka! Elmerülök a Kralován és Alsó-Kubin közt levő tájnak a nézésébe. A vadregényes, kopár, de fönségesen szép hegyek most is csak olyanok, mint amilyenek voltak két esztendő előtt, a nagy ínség idején. Az Árva vize most is csak olyan rohanva, olyan gyors hömpölygéssel higyódzik át a kemény gránit-sziklák közt- És a vén tót, aki batyuval a hátán ott ül a parton. — azon gondolkozom, nem láttam-e két év előtt őt is . . . Semmi se változott itt. A nyomorúság se. Rubin felől jön egy kocsi. Egy négy keréken járó sátor. Egy egész sereg asszony húzódik meg benne. Megállítom őket és mert nem valami brilliáns módon beszélem Szvatoplukék nyelvét, hát a kocsisommal kérdeztetem meg tőlük: — Honnan? Hová? Azt válaszolták, hogy: — Erdődkáról jövünk! Hej, Erdődka! Istenverte, nyomorúságos kis fészek az. úgy fekszik a határszél felé, hogy alig lehet megközelíteni. Két év előtt ott volt a legnagyobb nyomorúság. Onnan került az a czipó, mely a Magyar Hírlap szerkesztőségében közszemlére volt kitéve. Akik látták, tudom, nem felejtik el egyhamar azt az ételt! Egy lapos, szennyes, fekete valami volt az; sütötték olyan lisztből, amelybe fűrészport, meg fakérget kevertek, hogy több legyen. És azt Erdődkán kenyérnek hívják. És eszik. — Ugyan milyen a termés? — kérdeztem az erdődkaiaktól. — Semmilyen! — félték. — A krumplink megrothadt a földben. A káposzta rossz. Zab semmire alaposnak kell lennie, mert ha oxigénium marad az edényben, a széndrót abban a pillanatban hamuvá válik, mikor végigpattant rajta az első villamos szikra. A nyolczvanas évek elején még Amerikából kellett szállítani az izzólámpákat és áruk meglehetős nagy volt: darabja 7,8 forint. Ma már alig negyedrész áron kaphatók az itthon készült körték, amelyek épp oly jók és épp oly tartósak, mint a tengeren túliak. Miután a villamos világítás holnaptól kezdve közkincs, melyre minden nagyobb megerőltetés nélkül tehet szert a szegény ember is, fölmerül a kérdés: mikor találkozunk az újítással az operában és a népszínházban, ahol még mindig gáz ég, ellenére minden józan észnek és színházi technikának. Az operában Lotz gyönyörű padozatképét minden előadáson gázlángok százai árasztják el romboló füsttel és melegséggel; a fagerendákból szerkesztett népszínházi színpadon szintén lángok szárítják a fenyőfát és napról-napra jobban predesztinálják ez épületet arra, hogy egy szép este porrá égjen. Egyetlen bál- és hangversenytermünket, a vigadóbelit, ugyancsak gáz világítja meg s ha egy sereg ember csak fél óráig van e tűzzel fűtött térben, már nincs levegője a tüdőnek. A világért sem sürgetjük, hogy segítsenek e nyomorúságokon, mert tapasztalásból tudjuk, hogy nálunk az ilyen dolgokhoz tíz esztendő kell s akkor is csoda, ha a kérdés átlábal a bizottságok óczeánján. Csak mint tudományos tréfát, ábrándos lehetetlenséget említjük: mi lenne az, ha három hónap alatt már villamosság árasztana fényt Budapest minden színházában és gyülekező termében? Ugy, mint holnaptól kezve az én dolgozószobámban. £—.. termett. Még az elvetett mag is kárba veszett! Mert kutya komisz idő volt egész nyáron át! Folyton folyvást esett, egyre esett . . . Az erdődkaiak egy csöppet se túloztak és szomorú valóság, hogy Árva megye megint nagyon rossz időknek néz elébe. Olyan időknek, mint amilyenek a két év előttiek voltak. Talán még rosszabbaknak. Pedig szörnyűséges dolog volt az akkor. Oláh-Dubován járván akkor a * Magyar Hírlap» megbízásából, hírül adtam, hogy ebben a községben az éh-tífusz öt esete fordult elő. Lecáfolták az állításomat. Pedig immár a megye főorvosa se csinál titkot belőle, hogy akkor csakugyan közel százötven tífusz-eset volt Dubován és ebből ötvennyolcz halállal végződött. — Csakhogy nem éhségtífusz ám kérem! — magyarázta most nekem a főorvos. — Olyat a modern pathologia nem ismer! Tifusz-járvány, igen volt, és legfölebb azt koncredálhatom, hogy az ínség, az éhség, növelte az emberekben a tífuszra való hajlandóságot. A patvarba is, én azt hiszem, azoknak az embereknek tökéletesen mindig, hogy a modern pathologia minek hívja azt a betegséget, mely az ő nyomorúságban elcsigázódott testüket megölte. Hogy a helyzet az idén megint aggasztó, azt megerősítette Szmrecsányi főispán is előttem. Tényleg úgy áll a dolog, hogy a termés csaknem az egész megyében, de különösen annak északi részében nagyon rossz volt. Hogy pedig a »nagyon rosz« mit jelent Árvamegyében, azt csak az képes igazán megérteni, aki tudja, hogy ez a megye igazán az örök viség földje; hogy a legjobb esztendők termése épen csak arra elegendő, hogy a szegény nép éhen ne haljon. Pedig micsoda kevés igényű nép az! Burgonya és káposzta, — ez az eledele ma is, holnap is, holnapután is, folyton és mindig. Húst a legnagyobb részük még ünnepnapokon sem eszik. Az idén az a csapás is érte a megyét, hogy igen kevés a takarmány. A széna sokkal drágább, semhogy a szegény tót nép meg tudná fizetni az árát. Hát most úgy van a dolog, hogy a szegény emberek potom áron eladogatják a marhájukat. Beszéltem emberekkel, akik húsz forinton adták el a tehenüket. Mert valahogy túl kell adni az állaton. Inkább keljen el olcsó pénzért, mint hogy — éhen vesszen. A megye marhaállományában különben nagy kárt tett a ragadós tüdőlob is, mint ahogy megtörtént ez egyébként a felsővidék sok részében. Árvában, amint hallom, sok száz darab marhát kellett elpusztítani a ragadós betegség miatt. Ma még tűrhető a helyzet. Ma még van ennivaló. De lesz-e deczemberben még és lesz-e tavaszra?! Akkora elfogy minden és ismét teljes lesz a nyomor, amely most még csak távolról fenyeget. Hogy a két esztendő előtt történt gyűjtésből még megmaradt állandó inség-alapnak vagy nyolczvanezer forint, az nem valami vigasztaló dolog erre az esztendőre. Nemcsak azért, mert hiszen nyolczvanezer forintnak a kamatja sokkal csekélyebb, semhogy egy egész vármegye éhező lakosságot segélyezni lehetne belőle, de mert az inségügyi bizottság, mely a befolyt pénzeket kezelte, különben is hozott egy famazus határozatot. Azt, hogy a megmaradt pénzhez és annak kamataihoz tíz esztendeig nem szabad hozzányúlni. Bizonyára nagyon helyes szándék vezette a bizottságot ebben az elhatározásban. Azt akarták elérni, hogy a megmaradt összeg tíz évig gyarapodjék kamatos kamatostul. De az adakozó közönség intenczióinak ez nem felelhet meg és íme, már a mostani rossztermésű esztendő is eléggé bizonyítja, hogy az elhatározás keresztülvihetetlen. Ha beköszöntenek a nehéz napok, végre is nem marad majd más hátra, minthogy azt a határozatot feloldják. Kutattam, milyen arányú az idén az árvamegyeiek kivándorlása. Sokan mennek el Budapestre, meg az ország minden vidékére, de Amerikába csak igen kevesen. Mert, akik kinn vannak, újabb idő óta egyre írogatják övéiknek a figyelmeztető leveleket, hogy ne jöjjenek Amerikába, mert ott nagyon kedvezőtlenek a viszonyok, nem lehet munkát kapni, még úgy se lehet megélni, mint odahaza. És hogy az új világban valóban rosszabbak lehetnek a viszonyok, mint rendesen, annak ekklatána