Magyar Hirlap, 1895. március (5. évfolyam, 59-88. szám)

1895-03-26 / 83. szám

Budapest, 1895. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. száma. Megjelenik minden nap»: hétfőn én ünnep után is. ■ fiin.,—I.I mif ...........r-iTi. -- I -■ [UNK] [UNK] „rrrr .-T-ir-rraTTTirrr — V. évfolyam 83. szám. F­őszerkesztő: Felelős­­zerkesztő: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Kedd, márczius 26 Egész erre 14. féterre 7, 7« erre 3 frt 50 kr. egy hóra 1.20 K.-veri sz.n­.ni ara, helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Nyitra a Házban. A Szapáry klubjában kommasszáló­­dott ma a harag, amely a nyitrai bot­rány miatt holnap fog kitörni a parla­mentben. A három ellenzék amint egy botrányos, erőszakos és komikus válasz­tás ellen fölbuzdul és az ellen tenni meg­indul és éppen a Szapáry Gyula ottho­nából — ez jó! Sohse tudja az ember, mire ébred és ha valaki az 1892-iki téli ■választások alatt ezt megjósolta volna, bezárták volna szegényt, mint őrültet. Nem mintha az ellenzékek örök időkre való tartózkodást fogadtak volna a fent­­tisztelt államférfiúval szemben; minden megtörténhetik, csak egynek nem sza­badna, annak, hogy Szapáry Gyula gróf birói széket üljön, amikor választási visz­­­szaélésekről van szó. Ha a czivilis er­kölcs szabványait ö lerázza magáról — mi nem bánjuk. De — emlékezzünk csak az 1892-iki választási elnökök nyugodtan mosolyog­tak ki a katonai kordon mögül, meg­választottjai flegmával dugták zsebre, vitték haza a mandátumot, mig most a szerencsétlen Tarnóczyt tizféle halál ke­rülgeti, magát a nyitrai mandátumot pe­dig a megválasztott tisztelettel leteszi és a kormány nem kívánja azt fölvenni győzelmei, erőssége, szóval szavai közé. A legújabb stikli csúnya is volt, czélja sem volt, mindenfelé, mindeneket kom­promittált. És a mostani választási elnök mindazáltal pironkodva vonulhat a háttérbe a híres tápéi választás elnöke előtt, hiszen ő még közel háromszáz vá­lasztót leengedett szavazni, a tápéi az egyet sem, az odagyűlt ellenzéki képvi­selőket a kordonon kívül helyezte, az ellenzéki választókkal a szuronyok mö­gül érintkezett, sőt az egész rebellis ban­dát Szegedig üldözte, — régi magyar harczi szokás szerint — aztán széjjel is verette. Cak egy eset volt ez is, igaz, hogy tipikus. Sok volt a mására csinálva 92-ben is, akinek nem rossz az emlékező tehetsége, tudhatja, hogy mi mindent nem kellett akkor ezért hallania a szegény Szapárynak? A parlamenti reform szük­sége akkor nagy erővel fölkelt és nagy erővel — elmúlt. Hála Nyitrának, íme megint itt van, követelni a jogait, bizonyítani a halaszt­hatatlanságát. Aktuális lett, nem mert egy szégyenletes választás történt, de mert mindenkit figyelmeztet, hogy ez az eset egy tünete az általános állapotoknak. Nyitra csak még egyszer megerősíti az orszá­got, a parlament iránti bizalmatlanságában. Az emberek már ilyenek: egy ideált állítanak maguknak és azt kívánják, hogy ami erre alkotódik, ne legyen az elképzeltünk épp az ellenkezője. Kívánnák például, hogy a ma­gyar képviselőházban a nagy meggyő­ződések, a számottevő politikai árnyala­tok­ legyenek együtt. És mit találnak ott ezek helyett: jórészt olyan urakat, a­kiknek sikerült magukat megválasz­­tatniok, akik azonban saját személyü­kön kívül sem elvet, sem politikai következetességet nem képviselnek. És hogy a jelenlegi képviselőházban a nem­zet igazi közvéleménye magát képviselve nem látja: ennek oka az, hogy a jelen­­legi választási törvény és választási eljá­­rás mellet ez nem is lehető. Mindjárt a választóknál kezdődik a baj, a választók­nál, akik egyre fogynak, egyre keves­­bednek. A világ minden államában azon törik a fejüket — akik erre illetékesek — hogyan lehetne a választói jogot mind jobban kiterjeszteni. Nálunk meg egyre azon kalkulálnak, hogyan lehetne mind jobban összehúzni. Egy kerület, amely­nek sok a választója, valósággal meg­vetett. Byzancz képeket rombolt, Magyar­­ország választókat irt! Akiket pedig nem lehet kiirtani, azokat meg akarják félemlíteni. Mire való a katonaság a békében? Nyilvánvalóan azért, hogy a választások tisztasága fölött őrködjék! Egy kis galopp, egy szép nagy karré — ha csatákat oly könnyű volna megnyerni e mozdulatokkal, mint amily könnyű mandátumot nyeretni. Azt lehetne mondani, hogy a katonaság választ, ahol egy önkényes választási elnök az úr. A hadügyminiszter és a honvédelmi minisz­ter bizonyára büszkék is erre és ha nem néznék le mindenképpen, ami írás, az egyik is, a másik is csinált volna kézi­könyvet: »Verfassungsrechtliche Taktik oder die Armee bei den Wahlen.« Rövi­den: Cs. és kir. alkotmánytani taktika. Csak egy teljes parlamenti reformnak van meg az ereje. De az ellenzék örül-e a reformnak? Kívánja-e, sürgeti-e a válasz­tási törvény revízióját, és a reformot belül a házban, a tanácskozási rend revízióját? Nem tart-e a ház szabályainak szigorí­tásától, pedig a világos és szigorú sza­bályok a parlament tekintélyét emelik? Egyelőre, azt tudjuk, hogy az egész ellenzék a nyitrai eset fölött van hazafiasan A filozófus. — A Magyar Hírlap eredeti tárciája. — írta: Bársony István. (II.) Másnap Bódyt újra elhozta a kíván­csiság. Látni akarta a nevelőnőt. Nem kis meglepetéssel ösmerte be, hogy a »lassú víz« sikerülten oldotta meg a feladatát. Legalább a maga szempontjából. A manó tudja, hol szedte össze ezt a kis Gries Annát. Bédy Ernő mindjárt azt mondta rá: „gyönyörű kölyök­ 1. — azután összenézett a házi­asszon­nyal s akkor mind a ketten egyet­­értőleg mosolyogtak. Azt mondta ez a mosoly: „ni, a szemtelen öreg! ugyancsak kiválasztotta a javát; ő tudja miért tette.» Hm! . . . „öreg“! de ’iszen Csomós Menyus egy csöppet sem volt öreg, csak olyan csön­des, lanyha természetű. Bédy Ernővel járt va­laha iskolába s egyrészt innen datálódik, hogy ez a bonviván könnyű szerrel bennfentes lett nála. Volt ennek különben egy kis regénye is. Csomósné szerette, ha amerre járt, észrevették s ha vasárnap csinosan kicziczomázva elmehe­tett a tizenegyórás misére, már boldog volt az­napra. Az aszfaltbetyárok sorfalat álltak a templom előtt s minden asszonyra-leányra meg­tették a magok megjegyzését. Csomósnét egy­szer annyira kitüntette valamelyik, hogy a sze­gény asszony majd a föld alá sülyedt zavará­ban. Rédy Ernő segélyére sietett s provokálta a tolakodót. A párbajban ugyan egyik fél sem sérült meg, de Csomósné azért egész életére hálát érzett a lovagja iránt. Azt persze sohase tudta meg, hogy kicsinált komédia volt az egész összeveszés avégett, hogy Bédy nemes védel­mezőként férkőzhessen a közelébe. Ilyen komédiásról ugyan ki tételezne fel valami lelki mélységet ? Az öntelt udvarlók makacsságával kurizált a barátja nejének, anél­kül, hogy cselesepsagából egy mákszemnyit is engedett volna. Szeretni tudta volna ugyanab­ban a pillanatban az egész világ minden szép asszonyát, tán még azokat is, akik nem valami szépek. Mikor a hirtelen szőke, kaczér kis észak­német bonnet megpillantotta, rögtön bolondult érte. A hódolata még a bazsarózsa-asszonyé volt ugyan, de félszemével már a hófehér-arczu,áb­rándos-szemű leányt falta, aki annál jobban ingerelte, mert az a félkegyelmű Menyus csak­ugyan mintha saját magának szánta volna. Tessék! a filozófus! ne­sszen szép kis filozófia az ilyen. Itt van a felesége, aki már közelebb van az elvirágzás, mint a bimbónyi­­lás korszakához; azzal már jóllakott, s most tán ki is neveti titokban, aki utána bomlik. Hanem a maga számára ilyen ravasz körül­tekintéssel, ilyen farizeus-fogással kaparit ide egy nílusi nimpheát, s még úgy tűnik föl emel­lett, mintha ő volna a nemeslelkü is, meg a megcsalatott is. De’isx­ en te Menyus, nem eszel te abból! Hannad-negyed-ötödnap folyvást furcsább szemmel nézte Csomósné a szőke Annácskát. Hatodnap azt mondta végre az urának: — Te, nekem úgy tetszik, hogy nem éppen kifogástalan ez a leány; szeretném, ha szép szerével megszabadulnánk tőle. — Ugyan, lelkem, dünnyögött Csomós, fel se tekintve az újságáról, nagyon szelíd, de­rék leány ez és olyan barátságos . . . — Attól tartok, hogy nagyon is barát­ságos, vágta oda az asszony csipősen. S el­sietett, hogy ne vegye észre az ura, hogy mennyire mérgelődik. Csomós csudál­kozva nézett utána s meg­csóválta a fejét, azután tovább olvasta kedvelt lapját. Két vagy három hétig tartott ez a külö­nös, nyomott hangulat. Az asszony napról-napra idegesebb lett s ahányszor Bédy jött, sorra becsapkodott minden ajtót. Mi köze ahhoz a bonnenak, a cselédségnek, hogy ki jár a ház­hoz ? a gyerekre ügyeljen, az a dolga. A negyedik hét elején arra jött haza Csomós, hogy a felesége egymagában száguld keresztül-kasul a szobákon s nincs cseléd a háznál. Mihelyt az asszony meglátta, neki ugrott: — Ezt neked köszönhetem, ez a te müved, te bárgyú! Csomós körülnézett, de nem volt a háta . Kai esámunk 16 oldal.

Next