Magyar Hirlap, 1895. november (5. évfolyam, 299-328. szám)
1895-11-01 / 299. szám
jóindulatú szándékkal, hogy egy újkori feudális alapra fektesse az egész monarkiát. Hiva, hívta a szellemet, és hiába akarna megszabadulni tőle most vagy a jövőben. A szláv uralom itt csak szolga a nagy orosz idea előtt. Arra viszi adóját, oda imádkozik, arra sóhajt és indul. Látni fogjuk, hogy ki tudja megállítani e menetet? Akik felelősséggel tartoznak a megindításáért, azok csaknem kivétel nélkül letűntek a kormány kerekei mellől, Taaffe gróf haldoklóban, Kálnoky gróf — nincs. Súlyos örökségükkel mit tudhat egy ember csinálni, mit tudhat csinálni a harmadik gróf, ha akármily világos előtte a helyzet, ha Oroszországot közelről ismeri is, de ha ő sem más, mint közös külügyminiszter, a császári és kir. ház minisztere, az udvar a milienje és Bánffy Dezső a munkatársa. Oroszország tehát nem vár többé, indul. Tudósítók tények alapján azt hiszik, hogy gyermeke megszületését várja csak a czár, aztán a tavaszt és megfuvatja a harczi kürtöket. Sőt az első kürt máris megszólalt: annak az orosz ezrednek, amely 1700-ban Berlint bevette, Miklós czár a napokban ezüst trombitát ajándékozott. Ennek nem volt apropója, hacsak nem válaszul akart szolgálni Vilmos császár hozzá intézett atyai pareneziseire. A sajtó izgatott, az államférfiak izgatottak, a börze vesztét érzi. A pénzt megrémíti a vér szimatja. Már ilyenek a ma hangos helyeken azok az urak, az ő fejük szédül és az ő kezük reszket a bizonytalan helyzetben és ráfogják az aranybányákra, hogy ezeknek a gyomra fáj. A nagy szerepnek a színfalak mögött való duruzsolása hallatszik. A moraj nem kellemes, az bizonyos. Hanem és ez oly megnyugtató, mi is készülődünk A monarkiának, hál’istennek, két főkormánya is van, oly erős az egyik, mint a másik, egyképpen bölcs mind a kettő. Mily boldogság és biztonság lesz velük, az ismert állapotok mellett, belemenni a nagy, izgató, veszedelmes bonyodalmakba! Mert megyünk bele, akár jónak látja Oroszország megkezdeni a világfelforgató háborút, már most tavasszal, akár a további és még tökéletesebb korhadásra vár. A helyzet már ma is súlyos és a bizonytalanság nagyobb hadisarctot ró ki az államokra és az egyesekre, mint amennyibe került egy régi, nagyszabású háború. A pénz máris patakokban folyik el a semmiségbe, helyesen a haszontalanságba, a vér még tartja magát, még forr, gyülekezik a mindig közelebbi, közelebbi jövendőre. ;* h »* I ..... j ■ ..ii i.i I .1 rövid időn tönkre megy. Mondtam neked: Kálmán, feloldlak szavad alól, én szegény leány vagyok. Szegény fia vagy te is. A te apád gazdagsága is csak látszólagos. Aminek egykor, mikor még serdülő gyerekek voltunk, annyira őrültek a te szüleid is, az a szép ábránd, hogy egymásnak nevelnek minket, lassanként foszladozni kezdett. Látom, mondtam én, hogy szüleid tiltanak tőlem, mert ők jól tudják, hogy én szegény vagyok s rajtok és rajtad csak gazdag házasság segít. Te hevesen tiltakoztál. Nem és nem! Történjék bármi, egymásé leszünk! Dolgozni fogok! Tudtam már akkor, hogy pillanatnyi felhevülés volt ez nálad. Kálmán. Vagy nem adott igazat a jövő ? Te hallgatsz, Kálmán . . . Aztán jött az a szörnyű téli nap, mikor az apám az én édes, drága jó anyám helyére ültetett egy közönséges teremtést. Új remény éledt benned, az esküvő után való nap megjöttél Budapestről, egyenesen hozzánk. Azt hiszed, a mostoha megmenti az apámat a bukástól, tehát ismét gazdag vagyok. — Nem gondoltam arra . . . — Arra gondoltál, Kálmán, ne tagadd! Te azt mondtad: ne komédiázz, Katalin, a szegénységgel. Gazdag vagy, tudom. Vagy nem volt meg az esküvő? . . . Szörnyű világosság gyűlt agyamban. Beláttam a lelkedbe, Kálmán! Beláttam és megborzadtam. Előttem állottál «SBSTßR SZííium9 Budepest, októban 31. A főrendiházból: A főrendiház közgazdasági bizottsága november hónap 7-én ülést tart, melyen tárgyalás alá vesznek 19 rendbeli helyiérdekű vasútra vonatkozó miniszteri előterjesztést és három törvényjavaslatot. November hónap 8-án a közjogi és törvényhozási bizottság tárgyalja a Budapesten felállítandó bünfenyítő törvényszékre vonatkozó törvényjavaslatot. November hónap 9 én az igazoló bizottság tárgyalja Sellymossy László báró kérvényét a királyi meghívólevél tárgyában, törli továbbá a főrendek jegyzékéből Bohus Zsigmond bárót,Tóth Vilmost pedig be fogja iktatni. 1895. november 1. Festetich gróf megbukott. Festetich gróf földmivelési miniszter el van ejtve, be is adta ma lemondását. Ez a mai nap legnevezetesebb politikai újdonsága. Elejtette Bánffy báró miniszterelnök, az általa sugalmazott sajtó, saját minisztertársai és természetesen a szabadelvű párt. Ki tehet arról, hogy a Bánffy-kormány és elbizakodott szatellisei a kormányzat minden terén feladatuknak tekintik igazolni azt a politikát és jövendöléseket, melyeket a szabadelvű irányzat ellenesei előre hirdettek. Agrárpolitikája a kormánynak nincsen, de vannak konzorcziális szempontok és egyéni czélok, melyek az ország földművelési politikáját uralják. Irányelvekkel nem törődnek, de vesződnek személyes és pártérdekekkel, melyeket az ország nagy érdekei fölé helyeznek. Az egyik napon Miklóst, másik napon Festetich grófot áldozzák föl; a főváros egészségügyi és élelmezési érdekeinek áldozatul kínálják Festetich-el együtt a gazdaközönség érdekét; a gazdaközönségnek rekompenzáczióképpen nyújtják a Miklós távozása mellett az országos gazdasági egylettel való ankétirozást. Szóval igazgatják, foltozgatják a maguk pártállapotját személyek föláldozásával és az ország nagy érdekeinek megrontásával, teljes silányságodban, nyomorultságodban. Fogadtad, hogy dolgozni fogsz, nem volt rá erőd, tovább folytattad könnyelmű életedet, nem törődve, hogy örvénybe rántod apádat is s csak akkor jutottam ismét eszedbe, mikor azt hitted, hogy házunk felett elvonult a fergeteg. Te azt hitted s én mindjárt mondtam: csalódok A mostoha megmenti a birtokot, de a maga, az ő gyermekei részére! Nem volt igazam? Nem úgy történt? — úgy történt, úgy . . . — ... Bálba készült a mostohám az ő édes lányával. Az első bál . . . Aznap tudtam meg, hogy a birtok, a kastély már nem az apámé. Hogy ő is, mi is, a gyermekei kegyelemkenyéren élünk. És nem volt egy erős kar, mely megfogjon s kivezessen a házból! Hogy én kegyelemkenyéren éljek! Én! Szentpáli Katalin! Fordulhattam volna-e te hozzád: segíts, Kálmán, fogd meg a kezemet! Egyedül, hallod, Kálmán? Egyedül indultam a nagy világnak a sötét téli éjszakában. Te a bálban voltál. Te éretted vitték oda a mostoha testvéremet... Azt tudtam, hogy felsülnek. Hogy te ezt a leányt nem veszed el ? De azt hiszed, balzsam volt ez az én sebzett szivemre. Mit bántam én akkor: veszed, nem veszed. Én akkor csak egyet tudtam: két nap óta kegyelemkenyéren élek, a mostoha Ki birja tovább, a Bánffy-regime-e, vagy az ország ? * A miniszter bukásáról szóló mai értesítéseinket itt közöljük: A félhivatalos »D. É.« jelenti a következőket : Mint hiteles forrásból értesülünk, Festetich Andor gróf, földmivelésügyi miniszter állásáról lemondott. A pusztapéteri sertésveszteglő-intézet ügyében kötött szerződés, mely a miniszter bukására vezetett, megsemmisült. Az a konzorczium ugyanis, mellyel Festetich miniszter az intézet felállítására megkötötte a szerződést, kijelentette, hogy a miniszter által kiállított eredeti példányt visszaadja, kauezióját visszavesszi és a szerződésből származó minden jogáról lemond. A miniszter most ankétot akar összehívni, hogy a termelőknek véleményét ki tudja. Az ankéten részt vesznek az Országos Gazdasági Egyesület, a fővárosi hatóság a kőbányai sertéskereskedők és a hentesek. A lapok most igen sokat foglalkoznak a miniszternek, a legtöbb szerint, biztos bukásával. Ezek közül érdekesnek tartjuk a »Hazánk« az agráriusok napilapjának e tárggyal foglalkozó közleményét ismerteni: ■ Meglepetve kérdi majd a magyar közönség — írja azz említett lap vezérczikkében — mi történt? Talán a kormány kebelében elvi kérdések körüli küzdelmek támadtak, vagy talán a parlamentben helyezkedett a többség a miniszterrel ellenkező álláspontra? Vagy a király bizalmát veszítette el? Dehogy. Fátuma érte utol, a korpa közé keveredett .... A kőbányai kérdés ölte meg. A földművelési miniszter kegyetlen csapda elé került. Megköti a szerződést a péterii vesztegvásárra, — hangsúlyozzuk, hogy ez a szerződés sem illetéktelen kedvezést nem nyújt, sem szerzett jogokat nem sért, legfeljebb a vagyonosodás, gazdagodás buja mezejét osztja két részre és konkurrenseket enged a sorompóba azokkal szemben, akik abban a boldog tudatban éltek, hogy politikai és gazdasági összeköttetéseik révén egyszer és mindenkorra tudták maguknak biztosítani a monopóliumot azon a téren, ahol tulajdonképpen a termelő érdekeit kellett volna megóvni. Később így folytatja az idézett újság: »Tehát Festetich miniszter megbukhatik azért a merészségéért, hogy a kőbányai milliósokkal ujjat mert húzni. És a szabadelvű párt és Bánffy Dezső báró, akik oly fennen hangoztatják szolidaritásukat, »a magasabb közéleti erkölcstant« követő kormány egyik tagját kibukni engedik egy konczkérdés miatt. Igazán mosolyogni való helyzet, ha nem volna oly szomorú jele annak, hogy a magyar közélet eseményeit milyen rugók dirigálják.« Ezután elbeszéli az ügy összes előzményeit a kőbányai milliós kereskedők békétlenkedéseit, a kegyelemkenyeren. Tőle magától tudtam meg, ő vágta arczomba. Ó, hogy égett az arczom! , Alig tudtam Megvárni, míg bemennek a várost>£ Összeszedtem holmimat és azzal az ürüggyl, hogy én is bálba megyek, mint a mesebeli Hamupipőke, kocsiba fogattam. A bálház előtt vitt el a kocsi a vasut felé. Lehallatszott a zene . . . Láttam a tánczoló párok árnyékait, amint elsuhantak az ablakok mellett. Köztük voltál te is, Kálmán! Bárótly Kálmán megsemmisülten állott Katalin előtt. A dali szép fiatalember alakja összeesett s oly szánalmas alak volt e pillanatban, hogy Katalin önkéntesen azt kérdezte magától: és ezt az embert szerettem én!? — Katalin . . . — Akarsz valamit mondani Kálmán? — Bocsáss meg! Nem tehettem másként! — Tudom, tudom! Te, az erős férfi megijedtél a küzdelemtől, én meg, a gyönge fiatal leány idejöttem ebbe az idegen világba, munkát kerestem és találtam! Az első nap! Mindjárt találtam. Egy tűvel tartom el kicsi húgaimat, segítem két öcsémet! Oh Istenem, de jó vagy! Megsegítettél. Nem hagytál el! — És én . . . mily nyomorult vagyok! Megvetsz, ugye ? — Nem, Kálmán. Egyszerűen: sajnállak. Végre is, nem tagadom, egykor szerettelek...,