Magyar Hirlap, 1896. január (6. évfolyam, 1-30. szám)
1896-01-01 / 1. szám
1896. január 1. Ezer év. Csüggedező lámpa mellett Forgatom a történelmet. Valamire jól megtanít: Nem a múlt, a jövő van itt. Zord századra zordabb század, Lázálmokként tova szállnak, Haragjával, mint a vihar, Egymagában küzd a magyar. Maga küzd egy világ ellen Váltig híven, rendületlen; Európa dőlne rommá Ha ez a nép meg nem ónd, Csüggedező lámpa mellett Forgatom a történelmet. Valamire jól megtanít: Nem a mult, a jövő van ittl Hosszú, véres küzdelemben Hányszor fordul maga ellent ■ Hányszor tépi széjjel szivét Igazáért,jogaiért! Mennyi könnye, mennyi gondja! JDe gyász-sorsát megdaczolja, Ezer sebből hull a vére: Szabadság sarjad belőle. MAGYAR HÍRLAP 3 Bartók Lajos: A Petőfi társaság alelnökének a fogadószobájában egy különös kép lóg a falon. A sixtini Madonna a gyermek Jézussal, lábai alatt a két angyalfej, a két mellékalak hiányzik. Az ismeretes drezdai képtől csak egyben különbözik. A Madonna itt más arczot visel. S amikor az ember utána kutat, hogy kihez hasonlít, eszébe jut a nemzeti színház egy szépségének elismert tagja és egy másik ember, aki volt... — Képviselő úr, kitől való ez a kép ? — Nagy Imre hagyatékából való. ő maga festette közvetlen halála előtt Várady Rafaelje számára, amelyben neki kellett volna a czimszerepet játszani. Tárgyunkra térve a Petőfi-társaság alelnöke a következőket mondotta: — Az 1896-iki év egy ezredéves és ötvenéves ünnepi évfordulót jelent a Petőfi-társaság számára. Először is a millennium, amelyből a mi társaságunk múltjának és jelenének megfelelő részt kér magának. 1896-ban van azonkívül ötvenéves évfordulója annak, hogy Petőfi személye körül megalakult a tizek társasága, amelyhez Tompa, Lisznyai, Obernyik és mások tartoztak. Ezek közül még három ember él. Az egyik elnökünk, Jókai Mór, a másik kettő Degré és Pálfi. Ezeket megválasztottuk tiszteletbeli tagoknak és a február havi gyűlés ezt formaliter fogja bevégezni. Ezzel a magasztos ünneppel ölelkezik a mi körünkben a millennium, amelyet még másképpen is meg fogunk ülni. Szana Tamás és én azon buzgólkodunk, hogy a fővárosban egy Pantheonszerű épületet emeljenek nagy íróinknak az ereklyék számára. Petőfi ereklyéi például Szama Tamás magánlakásában vannak, ő akárhányszor elutazik a legnagyobb aggodalommal, hogy valami baj érheti őket. Erre a czélra igen jó volna a királyi pavilion, de ez már föl van használva. De tovább törekszünk ennek a tervnek a megvalósítására, mert a millennium nagy politikai ünnepét nem lehet jobban megélni, mint dicsőítésével a magyar költészet legnagyobb alakjának, Alpár Ignácz. A millennáris kiállítás történelmi főcsoportjának a tervezője alig negyvenéves, tizenhat első díjat nyert, pályázaton még sohase bukott meg. Csupa középületet épített. — A történelmi főcsoport czélja bemutatni a magyar műemlékeket. Nem lehetett másképen eljárnom, mint hogy három részre osztottam be ezeket: egy román (Árpád királyok kora), egy csúcsíves (Anjou és vegyes házakból való királyok kora) és egy reneszánsz csoportra, amely a mohácsi vésztől kezdve öleli fel a műemlékeket. Czélom volt egy stíl határán belül a különböző műemlékeket bemutatni. Itt háromféleképen jártam el: vagy másoltam, vagy az illető munka szellemét juttattam érvényre, vagy pedig egyes fragmentumokat dolgoztam föl. Világos, hogy méret dolgában nem felelnek meg az eredetinek, mert például az eperjesi Bátonyházból csupán egy erkélyt és egy ablakot használtam föl. De mindig arra törekedtem, és úgy hiszem sikerült is, hogy az illető stíl szellemében járjak el. Ami a dolog technikai kérdését illeti, a vakolatot mesterséges uton elrontattam, hogy fölkeltsem a romok illúzióját. A magasban fekete földdel és szeméttel vegyítettem a meszet, ami által a felső réteg ripacsos. Most a télen e részek okvetlenül kifagynak, tehát a jövő tavaszra okvetlenül megkapják az ódonság szalmáját. Továbbá lécz és zsinór nélkül dolgoztak munkásaim, ami által a munka lágy vonalakat, ferdeséget és elhajlást kapott, — tehát mindazt, ami a régi épületekhez hasonlóvá teszi. Régi cserepekkel tataroztattam, azonfelül a tornyokat és a tetőt munkásaim dorongokkal paskolták, míg el nem vesztették új formájukat. A kiállítás után, amikor már folyondár és vadrózsa fogja befutni ezt a csoportot, lesz a legszebb az az arcitekturai utánzat. Kár volna lebontani, hiszen itt lehetne elhelyezni az ethnographiai múzeumot, amelynek hiányát oly régen észleljük. Steindl tanár. Az országház építőmestere markáns, hatalmas alak — ilyen lehetett az az ó-német mester, akinek lelkéből aranyos rajnai bor mellett a strassburgi dóm gót költeménye fakadt. Csupa egyszerűség és erő, csupa természetesség és energia az az építőmester, akit sokan támadnak és sokan szeretnek. — A millenniumra — úgymond — természetesen nem lehet még készen az országház. De elkészül a kupolacsarnok, a lépcsőház és a delegácziók folyosója. A parlament mintája, amelyet Marhenke 14 m. szélességben 7 m. magasságban és 8 m. mélységben elkészített, nem lesz kiállítva, mert erre se pénz, se hely nincsen. Pedig kár ezért a gyönyörű munkáért. Az ablakhoz léptünk. A szürke égből csöndesen hullottak a hópihék a földre, amelyből előttünk merészen nőtt ki az új parlament fehérsége. Mire olyan régen várunk. Nem lesz mese boldogságunk. Búra, gondra, vesződségre Ünnepünk is megjön végre. Csüggedező lámpa mellett Forgatom a történelmet. Valamire jól megtanít: Nem a múlt, a jövő van itt! — Lássa, sok megtámadtatásnak vagyok kitéve, hogy a stílegységet nem tartottam be. De hát a jelenkor kulturális természete kizárja egy új stíl föltalálását. Tehát a régiekre vagyunk utalva. Igen ám, de a mi igényeink mások , és ezeknek az igényeknek kell szolgálatába hajtani a régi formákat, de természetesen úgy, hogy azok jellegükből mit se veszítsenek. Vannak bizonyos belső törvények, amelyek alapján egy stilt tovább lehet fejleszteni. Különben nem védekezem, ha az ember valamit tud, — az nem az ő érdeme, hanem istené. Még a modern szivet is meg tudja hatni egy ember, aki épit és istenbe hisz. Jobban, mint Solness építész. Vágó Pál, a történelmi menet tervezője a következőket mondotta: — Évek óta kutatok, történeti piktor szeretnék lenni. A magyar művésznek még csak akarnia is nehéz, hogy jó történeti piktor lehessen. Könnyű nektek íróknak, írott adat,okmány, betű maradt fenn elég, hanem az a verőfényes világ, a képzőművészet világa, jelmezek, fegyverek, ruhaszabások, műkincsek, mind mélyen a föld alatt vannak. Ez a nemzedék, amely megérte hazája ezredéves fennállását, köteles volna erről tenni. Csináljon egy történeti menetet. Kitűnő alkalom van hozzá. Az országos kiállítás összegyűjtötte az ország kincseit, együtt van csaknem minden adat, amire szükségünk van. Évek óta kolportálom egy történeti menet eszméjét. Meg voltam győződve, hogy ebben az eszmében találkozik a legtöbb gondolkodó ember. Milliókat igénylő tervek születtek, de olyan, ami kifejezőbb megünneplése volna a millenniumnak, egy sem. Nyolcz hónapja már hogy megjelentem egy részletes tervvel, amely kifogástalanul oldotta meg, hogyan lehet a magyar történetet egy menetbe illeszteni, s abban egykori nagyságunkat szemlélhetővé tenni. Már ott készen voltam feladatommal, már ott befejeztem küldetésemet, a többit a társadalomnak vagy a kormánynak kellett volna csinálni. Eljöttek hozzám az emberek, főurak és polgárok lelkesültek, dicsértek és azt mondták: nagyon szép! De csináljam még magam! Meg is volt már papiroson. Egy tökéletes gépezet a történeti menet, amely magát állítja elő és fedezi a saját költségeit. Egy részletes költségvetés ami sok idől és tanulmány eredménye, azt igazolja, hogy ez a menet sokkal népét fogja ülni, a fiatalságot intette, hogy e napot tegyék a jövendő kor előtt emlékezetessé nagy és hasznos tettek által. Ez volt az első szózat a millennáris év megülésére, mely sajtó utján megjelent s Szabó ebben meghatározott évtől, 1889-től soha sem is állott él. Azután 1875-ben a Pesti Napló figyelmeztette a nemzetet a honszerzés évének ezredik évfordulójára s némi keserűséggel jegyezte meg, »nem látszik semmi komoly készület megünneplésére«. Nem is volt, sőt Pató Pál úr úgy találta, hogy van még rá elég idő. Azonban a felvetett eszme felett történetírói körökben folyt az eszmecsere, de a kérdés magva, a millennáris év felett majd mindenik szakembernek külön véleménye volt. Ezt kellett mindenek előtt tisztázni — s a kérdés a bevándorlás történetének tanulmányozásához vezetett. Ipolyi, Salamon, Pauler a Századokban, s Hunfalvy Pál egy nagyobb munkájában (Ethnográphiájában) dolgoztak megoldásán. Végre a Magyar Történelmi Társulatban Botka Tivadar egyenesen felvetette a millennium kérdését. »Millenarium vagyis a magyar államiságának ezeréves fordulójára 884—1884-ig« egy nagyobb és beható tanulmányt irt a Századok számára, mely e folyóirat 1878-iki folyamában látott világot. Erre Pauler saját álláspontjának megvédésére 1880-ban a Századokban felelt »Lebédia Etelköz millenarium« czim alatt s a millennium évéül 1895-öt ajánlotta. Még egyszer felszólalt Botka 1880-ban »a magyar ezeréves jubileum kérdéséhez« czimü csikkével. Mindezek az előmunkálatok csak arraszolgáltak, hogy a millennium megünneplésének eszméjét elterjesszék széles körben; de hogy Endrődi Sándor. A millennium éve. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Szilágyi Sándor. Saul a próféták közt. Joggal kérheti tőlem minden ember, hogyan jutottam én ahhoz, hogy a millennium évéről írjak, mikor a bevándorlás vagy a honfoglalás történetével soha sem foglalkoztam? Egyszerűen úgy, hogy e lapok tisztelt szerkesztője azt a kérdést intézte hozzám: minő állást foglalnak el a történetírók a millennium hivatalosan megállapított évével szemben ? Mivel pedig minden e kérdéssel foglalkozó szakembernek véleménye nyomtatásban megjelent, nem is lesz olyan nehéz a felelet. Éppen harmincz év előtt, 1865-ben —jegyezzük meg jól, két évvel a kiegyezés előtt —Szabó Károly megemlékezett arról, hogy 24 év múlva tehát, 1889-ben lesz ezer éve annak, hogy Árpád a Kárpátokon áttörvén, magának és utódainak maradandó hazát alkotott. Nem bízva abban, hogy a nehéz idők viszontagságai által megtört nemzedék felviradni lássa a nagy napot, melyen nemzetünk ezer éves fennállásának ün