Magyar Hirlap, 1896. március (6. évfolyam, 60-90. szám)

1896-03-26 / 85. szám

Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A Kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam­, 85. szám. Csütörtök, márczius 26. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, félévre 7, V. évre 3 írt 50 kr. egy hóra 1.20 Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Széll Kálmén. A jelzálog-hitelbank fennállásának mai tizenötödik évfordulóján Benczúr Gyula mester ecsetjének egy remekét lep­lezték le: Széll Kálmánnak, a bank elnö­kének arczképét. E külső képhez meg­festeni a staffage-t: ez a mi feladatunk. Megkezdeni megkezdte a bank részvényesei nevében Mészáros Károly doktor talpraesett beszédben, melynek minden szava hozzáillett az alka­lomhoz éppúgy, mint az ünnepekhez. De Széll Kálmán nemcsak ama banké, hanem az egész országé, s mikor egyik kiváló alkotása révén ünneplés tárgya, mind a többi alkotásai, az egész múltja s az egész egyénisége is előtérbe emel­kednek. Keresni bizonyára nem kereste ez alkalmat Az egész pályája mind csupa ilyen kitérésekből fűződik együvé. Kitérni a nyilvánosság, a zajos sikerek, a hangos szereplés elől, de zajtalanul munkálkodva, csöndesen érdeklődve és színfalak mö­gött dolgozva használni a köznek: ez a Széll Kálmánok életfelfogása. Bátornak lenni a vállalkozásban, serénynek a mun­kában, s magánmunkásság elé mindig a közérdeket tűzni czélul: ez a Széll Kál­mánok életmunkája. Amely ma ünnepel, az az érdemes intézet is okos hazafiságnak a szülötte. Az ország mezőgazda jellegének, s a mezőgazdaság számára adandó hitel fon­tosságának nemzeti szempontja egyesült ebben az eszes vállalkozással. Aminthogy egyáltalában nem tudjuk gúny és felháborodás nélkül nézni azt az őrült hajszát, amely újabban az üres zsebet, szerencsétlen kezet és gazdasági élhetetlenséget tekinti az egyetlen államfér­fi- kvalifikácziónak. A pénzről általában olyan hangon kezdenek szólani, mint a középkori aszkéták s a kereskedelemről vagy pénzgazdaságról megint olyan úri dégoulval beszélnek, mint mikor a heti­vásáros izraelita volt az egyetlen bankár. Pedig hogy a pénz s a pénzgazda­ság mit jelent egy nemzet életében, épp a Széll Kálmán munkássága mutatja, aki a járadék behozatalával vetette meg a magyar hitel alapjait, s megépítette pénzügyminisztersége alatt ama funda­mentumot, melyen a nemzet legerősebb bástyájaképp emelkedik most a rendezett államháztartás. S hogy a magánvállal­kozásnak az ország e fölvirágzásában, a a gazdasága különböző ágainak fejlődé­sében mekkora a része, azt ismét a Széll Kálmán példája bizonyítja, az a nagy rész, mely a vezetése alatt álló s e czélokra teremtett intézeteket e sike­rekből megilleti. Az ország közleke­dése közül a tiszai Vasaltak megteremté­sével szerzett érdemeket — egész mun­kásságán keresztülvonul az a törekvés, hogy a magánvállalkozást a közönség számára hasznosítsa. S ez a helyes és hazafias fölfogás: az embereket nem színfalhasogató frázisokkal elkedvetlení­teni s elriasztani, hanem a magánérde­keikkel fűzni őket a közérdekhez, a be­csületes munkáért járó becsületes haszon reményével kötni össze az állam hasznát, s a magánvállalkozás leleményességét és fürgeségét harmóniába szerezni a köz föl­adataival. Az élhetetlenség Demosz Iheneszei­­nél szebben beszél a tett, s a Széll Kál­mán egész pályája mind csupa ilyen némaságában is beszédes tett. Ez jellemzi az ő politikai működését is. A magánéletnek ez a kifogyhatatlan s mindig érdekes csevegője a politikában a hallgatag munka embere. A financzem­ber józansága nem szavakat kiván, hanem tényeket — ez volt az ő elve, mikor hi­vatalból tartozott a nemzet vezetői közé, ez most is, mikor a közvélemény érzése és bizalma tartja őt e magas polczon. Szólani ő akkor szokott, mikor a szó több a tettnél. Mikor a birodalmában megrendült fejedelem s a törekvéseiben megcsalódott nemzet között súlyos félre­értések szinte megrendítették azt a jó vi­szonyt is, amely nélkül papír az alkot­mány s élettelen gépezet a parlamenta­rizmus, a Széll Kálmán fölvilágosító szava elűzött nem egy felhőt, s az ő karakterén alapuló befolyás nem egyszer volt villám­hárító. Persze az ilyesmi nem a nyilvá­nosság előtt történik s nem a nyilvános­ság számára. De igenis az ország számára. S ha Széll Kálmán nem egy ízben tért ki szerényen ez érdemei következései elől, nem fogadván el az értük neki ki­­vant kormányzó hatalmat: az ország tudja, mit köszönhet neki, s a közéletbe észrevétlen beszívódnak az eszmék, me­lyek az ő hitvallásából valók. Ez a hitvallás tiszta, szabadelvűség, de sohasem véresszájú szabadosság. Egé­szen ifjan, magasan kezdette a pályáját, de egy tapasztalatokban gazdag férfi mértéktartásával. A haza bölcse révén, akinek rokona is volt, drága hagyomá­nyoknak lett részese, s míg ezekhez min­dig méltó maradt, másrészt mindig meg­őrizte az önállóságát. Emberölő. A Magyar Hírlap eredeti tárczájai — írta: Babai­ Kálmán. Manó-major felől mentem Kenesére a múlt nyár elején. Még a nagy vizből egy parányi sem látszott, de az a kellemes fuvalom, mely megérintett s azon dús vizpárával volt telítve, sejttette, hogy ott hullámzik lenn a mély völgyben, nyaldosva a vitorlások karcsú orrát s a vizben vihánczoló hajadonok még karcsúbb termetét. Átellenben, a mező-földi útnak Matacsra kapaszkodó keleti felén, le egész a kenesei nagy horpadásig, gyönyörű piros baltaczim-buga-miriádol csavarintott hullámba a hűs balatoni szellő. Ez a piros virággal borított hullámzó lejtő az emberölő. Csodálatos ellentét. Ez a hegyoldal Nápolynak a tengerre bámészkodó Tuszkulanuma kicsinyben és mégis puszta, elhagyatott hely, legfeljebb aczélos búzát vagy takarmányfüvet termel, holott aranyakat ér helyzeténél fogva négyszögmétere. Nem hinném, hogy a hozzá fűződő tradíczió riasztotta volna el onnét az embert, mert vajmi kevesen ismerik azt; inkább ott keresem mellőzését, hogy a Balaton vi­dékén ezrével találkozik ehez hasonló szép pont, melyeknek felkarolását és paradicsommá tételét a jövendőkbe szorította a magyar vagyonos osztálynak kozmopolitikus érzülete. Meg-m­ég oda kell visszatérnem, mikor a győr­­sopron-bécsi piaczokra a Baranya-Somogy és Szlavó­niából felhajtott kondiknak útiránya a Balaton keleti oldalán elvezető mezőföldi ut volt, mely dolognak emlékét őrzik a máig is sűrűén fennálló csárdák Ditmo-domb elnevezés stb. Ez útvonalnak minden stáczióján hizlalók épültek, így—pusztán csak a me­­zőföldi részt értve — a Sió hidjától félórára eső Tiszta­­odább Akarattya, Kenese, két Daka és Gelemér, melyekben darázták, kukoriczázták és ezer számban soványan elindított s útközben felhizott sertéseket. Praktikus eljárás volt ez abban az időben, mikor vasút nem volt, mert ily nagy mennyiségnek hízott állapotban tengelyen való szállítása elképzel­hetetlen nehézségekbe ütközött. A fél esztendő alatt, míg a konda Berzencze, vagy Eszék vidékéről Győrbe felért, teljesen érett anyag került a piaczra. Az ily mozgó hizlalás igen jövedelmező fog­lalkozás lehetett, mit bizonyít a köztudatban máig is élő ama hit, mely a disznóhajcsárokat milliomo­soknak képzeli. A Bakony rengetegeiben tanyázó szegény le­gényeknek legzsírosabb falatjai az ily vásárról haza­térő hajcsárok voltak s talán a jó búvóhely után ez lehetett fő oka annak, hogy ez a speczialitás miért lakta kiváló előszeretettel a Bakonynak Balatonra eső részét. Valamint ez magyarázza meg azt a ro­mantikát, mely Tisztaviztől kezdve Gelemérig minden csárdához fűződik. A maitól teljesen elüt az akkori csárdáknak képe. Hajcsár- és betyárjárás lévén ez itt, a pénz­nek vajmi csekély értéke volt s annak összegyűjté­sére a csárdások czéda leányokat tartottak az ivók­ban, maguk pe­dig a legtöbb esetben orgazdái voltak a szegény legények keresményének. Ily körülmények között nyilvánvaló volt, hogy akit a rossz sors ez útra vitt el, az végrendelkezni soha el nem mulasz­totta s övéitől úgy vett búcsút, mintha a viszont­­találkozás a lehetetlenséggel volna határos. Maguk a hajcsárok valóságos hadjárati felszereléssel tették meg ez utat, mégis sűrűén történtek vérengzések, mi­nek a tisztavizi Makuba, az akarattyai Raditics esete s ez is, amelyet ez alkalommal elregélni akarok. Rubanics volt a hajcsárok legvagyonosabbika, kinek magának volt 5 hizlalója az utón, közöttük a kenesei, mint központ. Társaitól abban is eltért, hogy a kondik árát, a 40—50,­00 frtot soha ma­gával nem vitte, jó barátainál helyezte el azokat Bécsben és Sopronban s az esetleges támadások alkalmával soha ki nem volt annak a veszélynek téve, hogy pénzét elvegyék. Mindazonáltal kíséreté­ből a 10 markos legény soha el nem maradt, mert a pénz mellett élete is nyomott valamit a latban S diai számunk 12 oldal.

Next