Magyar Hirlap, 1896. március (6. évfolyam, 60-90. szám)
1896-03-26 / 85. szám
Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A Kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 85. szám. Csütörtök, márczius 26. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, félévre 7, V. évre 3 írt 50 kr. egy hóra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Széll Kálmén. A jelzálog-hitelbank fennállásának mai tizenötödik évfordulóján Benczúr Gyula mester ecsetjének egy remekét leplezték le: Széll Kálmánnak, a bank elnökének arczképét. E külső képhez megfesteni a staffage-t: ez a mi feladatunk. Megkezdeni megkezdte a bank részvényesei nevében Mészáros Károly doktor talpraesett beszédben, melynek minden szava hozzáillett az alkalomhoz éppúgy, mint az ünnepekhez. De Széll Kálmán nemcsak ama banké, hanem az egész országé, s mikor egyik kiváló alkotása révén ünneplés tárgya, mind a többi alkotásai, az egész múltja s az egész egyénisége is előtérbe emelkednek. Keresni bizonyára nem kereste ez alkalmat Az egész pályája mind csupa ilyen kitérésekből fűződik együvé. Kitérni a nyilvánosság, a zajos sikerek, a hangos szereplés elől, de zajtalanul munkálkodva, csöndesen érdeklődve és színfalak mögött dolgozva használni a köznek: ez a Széll Kálmánok életfelfogása. Bátornak lenni a vállalkozásban, serénynek a munkában, s magánmunkásság elé mindig a közérdeket tűzni czélul: ez a Széll Kálmánok életmunkája. Amely ma ünnepel, az az érdemes intézet is okos hazafiságnak a szülötte. Az ország mezőgazda jellegének, s a mezőgazdaság számára adandó hitel fontosságának nemzeti szempontja egyesült ebben az eszes vállalkozással. Aminthogy egyáltalában nem tudjuk gúny és felháborodás nélkül nézni azt az őrült hajszát, amely újabban az üres zsebet, szerencsétlen kezet és gazdasági élhetetlenséget tekinti az egyetlen államférfi- kvalifikácziónak. A pénzről általában olyan hangon kezdenek szólani, mint a középkori aszkéták s a kereskedelemről vagy pénzgazdaságról megint olyan úri dégoulval beszélnek, mint mikor a hetivásáros izraelita volt az egyetlen bankár. Pedig hogy a pénz s a pénzgazdaság mit jelent egy nemzet életében, épp a Széll Kálmán munkássága mutatja, aki a járadék behozatalával vetette meg a magyar hitel alapjait, s megépítette pénzügyminisztersége alatt ama fundamentumot, melyen a nemzet legerősebb bástyájaképp emelkedik most a rendezett államháztartás. S hogy a magánvállalkozásnak az ország e fölvirágzásában, a a gazdasága különböző ágainak fejlődésében mekkora a része, azt ismét a Széll Kálmán példája bizonyítja, az a nagy rész, mely a vezetése alatt álló s e czélokra teremtett intézeteket e sikerekből megilleti. Az ország közlekedése közül a tiszai Vasaltak megteremtésével szerzett érdemeket — egész munkásságán keresztülvonul az a törekvés, hogy a magánvállalkozást a közönség számára hasznosítsa. S ez a helyes és hazafias fölfogás: az embereket nem színfalhasogató frázisokkal elkedvetleníteni s elriasztani, hanem a magánérdekeikkel fűzni őket a közérdekhez, a becsületes munkáért járó becsületes haszon reményével kötni össze az állam hasznát, s a magánvállalkozás leleményességét és fürgeségét harmóniába szerezni a köz föladataival. Az élhetetlenség Demosz Iheneszeinél szebben beszél a tett, s a Széll Kálmán egész pályája mind csupa ilyen némaságában is beszédes tett. Ez jellemzi az ő politikai működését is. A magánéletnek ez a kifogyhatatlan s mindig érdekes csevegője a politikában a hallgatag munka embere. A financzember józansága nem szavakat kiván, hanem tényeket — ez volt az ő elve, mikor hivatalból tartozott a nemzet vezetői közé, ez most is, mikor a közvélemény érzése és bizalma tartja őt e magas polczon. Szólani ő akkor szokott, mikor a szó több a tettnél. Mikor a birodalmában megrendült fejedelem s a törekvéseiben megcsalódott nemzet között súlyos félreértések szinte megrendítették azt a jó viszonyt is, amely nélkül papír az alkotmány s élettelen gépezet a parlamentarizmus, a Széll Kálmán fölvilágosító szava elűzött nem egy felhőt, s az ő karakterén alapuló befolyás nem egyszer volt villámhárító. Persze az ilyesmi nem a nyilvánosság előtt történik s nem a nyilvánosság számára. De igenis az ország számára. S ha Széll Kálmán nem egy ízben tért ki szerényen ez érdemei következései elől, nem fogadván el az értük neki kivant kormányzó hatalmat: az ország tudja, mit köszönhet neki, s a közéletbe észrevétlen beszívódnak az eszmék, melyek az ő hitvallásából valók. Ez a hitvallás tiszta, szabadelvűség, de sohasem véresszájú szabadosság. Egészen ifjan, magasan kezdette a pályáját, de egy tapasztalatokban gazdag férfi mértéktartásával. A haza bölcse révén, akinek rokona is volt, drága hagyományoknak lett részese, s míg ezekhez mindig méltó maradt, másrészt mindig megőrizte az önállóságát. Emberölő. A Magyar Hírlap eredeti tárczájai — írta: Babai Kálmán. Manó-major felől mentem Kenesére a múlt nyár elején. Még a nagy vizből egy parányi sem látszott, de az a kellemes fuvalom, mely megérintett s azon dús vizpárával volt telítve, sejttette, hogy ott hullámzik lenn a mély völgyben, nyaldosva a vitorlások karcsú orrát s a vizben vihánczoló hajadonok még karcsúbb termetét. Átellenben, a mező-földi útnak Matacsra kapaszkodó keleti felén, le egész a kenesei nagy horpadásig, gyönyörű piros baltaczim-buga-miriádol csavarintott hullámba a hűs balatoni szellő. Ez a piros virággal borított hullámzó lejtő az emberölő. Csodálatos ellentét. Ez a hegyoldal Nápolynak a tengerre bámészkodó Tuszkulanuma kicsinyben és mégis puszta, elhagyatott hely, legfeljebb aczélos búzát vagy takarmányfüvet termel, holott aranyakat ér helyzeténél fogva négyszögmétere. Nem hinném, hogy a hozzá fűződő tradíczió riasztotta volna el onnét az embert, mert vajmi kevesen ismerik azt; inkább ott keresem mellőzését, hogy a Balaton vidékén ezrével találkozik ehez hasonló szép pont, melyeknek felkarolását és paradicsommá tételét a jövendőkbe szorította a magyar vagyonos osztálynak kozmopolitikus érzülete. Meg-még oda kell visszatérnem, mikor a győrsopron-bécsi piaczokra a Baranya-Somogy és Szlavóniából felhajtott kondiknak útiránya a Balaton keleti oldalán elvezető mezőföldi ut volt, mely dolognak emlékét őrzik a máig is sűrűén fennálló csárdák Ditmo-domb elnevezés stb. Ez útvonalnak minden stáczióján hizlalók épültek, így—pusztán csak a mezőföldi részt értve — a Sió hidjától félórára eső Tisztaodább Akarattya, Kenese, két Daka és Gelemér, melyekben darázták, kukoriczázták és ezer számban soványan elindított s útközben felhizott sertéseket. Praktikus eljárás volt ez abban az időben, mikor vasút nem volt, mert ily nagy mennyiségnek hízott állapotban tengelyen való szállítása elképzelhetetlen nehézségekbe ütközött. A fél esztendő alatt, míg a konda Berzencze, vagy Eszék vidékéről Győrbe felért, teljesen érett anyag került a piaczra. Az ily mozgó hizlalás igen jövedelmező foglalkozás lehetett, mit bizonyít a köztudatban máig is élő ama hit, mely a disznóhajcsárokat milliomosoknak képzeli. A Bakony rengetegeiben tanyázó szegény legényeknek legzsírosabb falatjai az ily vásárról hazatérő hajcsárok voltak s talán a jó búvóhely után ez lehetett fő oka annak, hogy ez a speczialitás miért lakta kiváló előszeretettel a Bakonynak Balatonra eső részét. Valamint ez magyarázza meg azt a romantikát, mely Tisztaviztől kezdve Gelemérig minden csárdához fűződik. A maitól teljesen elüt az akkori csárdáknak képe. Hajcsár- és betyárjárás lévén ez itt, a pénznek vajmi csekély értéke volt s annak összegyűjtésére a csárdások czéda leányokat tartottak az ivókban, maguk pedig a legtöbb esetben orgazdái voltak a szegény legények keresményének. Ily körülmények között nyilvánvaló volt, hogy akit a rossz sors ez útra vitt el, az végrendelkezni soha el nem mulasztotta s övéitől úgy vett búcsút, mintha a viszonttalálkozás a lehetetlenséggel volna határos. Maguk a hajcsárok valóságos hadjárati felszereléssel tették meg ez utat, mégis sűrűén történtek vérengzések, minek a tisztavizi Makuba, az akarattyai Raditics esete s ez is, amelyet ez alkalommal elregélni akarok. Rubanics volt a hajcsárok legvagyonosabbika, kinek magának volt 5 hizlalója az utón, közöttük a kenesei, mint központ. Társaitól abban is eltért, hogy a kondik árát, a 40—50,00 frtot soha magával nem vitte, jó barátainál helyezte el azokat Bécsben és Sopronban s az esetleges támadások alkalmával soha ki nem volt annak a veszélynek téve, hogy pénzét elvegyék. Mindazonáltal kíséretéből a 10 markos legény soha el nem maradt, mert a pénz mellett élete is nyomott valamit a latban S diai számunk 12 oldal.