Magyar Hirlap, 1896. szeptember (6. évfolyam, 241-270. szám)
1896-09-11 / 251. szám
Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: honvéd-utczal A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 251. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA, Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Péntek, szeptember II. Egész évre 14, félévre 7, 7« évre 3 írt 50 kr. egy hóra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Ki akar háborút ?_ Faure elnök ur néhány nap óta nagyban tanácskozik meghittjeivel, vájjon papagály- avagy paradicsom-madár szinü disz-egyenruhában fogadja-e Francziaország hatalmas szövetségesét: Miklós, orosz czárt? A hatalmas szövetséges ugyan még távol van, egyelőre Dániában üdül, s aztán Londont fogja útba ejteni. De Páris lesz utjának főállomása s az európai színjáték habituéi máris tisztában vannak vele, hogy ami itt következik, az lesz a cári utazás programjának piéce de resistance-a. A béke barátai nagy érdeklődéssel tekintenek e látogatás elé s a revanche eszméjének megfogyatkozott számú fanatikusai tele vannak várakozással. Mi fog történni? Az fog történni, hogy Faure elnök úr, elvetvén a díszruhák eszméjét, felölti fekete kabátját, kivonul hatalmas szövetségese elé, körülkocsikázik vele a Champ de Mars-on, néhány toasztot mond a czár és a czárné egészségére. Páris három napig örömmámorban úszik, a czár pedig parolázni fog a legkevésbbé panamista urakkal, s a béke ismét biztosítva lesz, mint már annyiszor. Azóta, hogy a czár útra kelt, tehát nem egészen egy hónap óta, éppen negyedszer fogja szétröpiteni a hirt telegramu, kábel, s diplomata-posta, hogy a béke egyszer s mindenkorra biztosítva van. Az a bizonyos galamb, mely olajágat tart a csőre közt, ismét vígan fog röpdösni szuronyokból készült kalitkájában, mint vígan röpdösött a bécsi találkozó után. Azok is szép napok valának, a bécsi napok. Lobanov és Golubovszki behatóan megbeszélték a helyzetet, mindenben megértették egymást, s a béke egyszer s mindenkorra biztosítottnak látszott. De huszonnégy óra múlva a galambnak egy kis baja esett. Lobanov hirtelen meghalt, s nagy jön az aggodalom: vajh, ki lesz az utódja? A galamb ijedten szorongott kalitkájában. . . . szerencsére, Berlinben a békét újból talpra állították. Most már ismét biztosítva van, úgy baleset ellen, mint halálesetre. Kétségtelen, hogy Parist is szerencsésen járja meg a szegény, sokat bolygatott galamb. Ott lesz még csak biztosítva istenigazában, s a revanche őrültjei, akik már egyes-egyedül az orosz szövetségben reménykednek, mindössze egy újabb csalódással lesznek gazdagabbak. Igazán, rossz idők járnak a »revanche« eszméjének jelenlegi haszonbérlőire. Otthon rettentő az eszme iránt való elhidegedés; akkora eljózanodás szállotta meg az embereket, hogy a megcsúfolt Globre »éjféli buszúállói«-nak valósággal kétségbe kell esniök. S íme, az egyetlen reménység, az egyetlen hatalmas protektor, felcsap evangéliumot hirdető barátnak, kozákok élén várják, s ő mint egy commis voyageur, vasútra ül, ahol »béké«-ben utazik! Czárez? Nem, hanem: az európai béke vezér-ügynöke. S mily komolyan veszi ezt a szerepét! Mennyi fáradságot tűr el, mennyi nyűgnek veti alá magát s mennyi aggódást állhat ki — hisz a lovas nyomában folyvást ott leskelődik a sápadt Halál — csakhogy utazásának sikere legyen! úgy látszik, nem kis munka, amire vállalkozott. Azt mondja, a békét akarja. De ki nem akarja a békét? Az összes hatalmak a békét akarják, az egész világ a békét akarja. Régente az volt a legenda, hogy a békének csupán egy ellensége van, de ez rendkívül félelmetes, szívós ellenség. Ez az ellenség, a czár. Most kiderül, hogy a czár is a békét akarja, sőt mindenkinél jobban akarja a békét. De hát akkor ki az, aki a békét nem j^jpja ? Ki az ördög az, aki háborút ! T Kegyetlen talány — mondanák a francziák. Senki se akarja a háborút s az uralkodók mégis folyvást a békét csinálják. Nem győzik egymást békés hajlandóságaikról biztosítani s levél, ha zörren, a diplomáczia tüstént mozgósítja pánczélos hajóit. Mennyit fáradoznak, mennyit erőlködnek azért az egy dologért, amit mindenki akar ? Nem múlik az, hogy az uralkodók találkozást ne rendezzenek, s a találkozások czélja folyton-folyvást: a béke. Ezek a találkozások mindig nagy lelkesedést keltenek, beszédek hangzanak el, s e beszédek minden szava csupa megnyugtatás, de ennek a sok találkozónak s ennek a meg-megújuló lelkesedésnek, nincs meg a maga gyakorlati eredménye. Minden újabb találkozó után nagy hadgyakorlatokat tartanak, hajó-demonstrácziókat rendeznek, uj fegyvereket s uj robbantó szereket rendelnek meg, a diplomáczia sürög-forog, a bonyolult viszonyok bonyolultak maradnak, a hadügyi kiadások egyre emelkednek s a fegyveres béke rettegős költségeit évről-évre jobban sinti az ipar és a kereskedés, a munkás és a termelő, mindenki a világon. És béke nincs. Csak fegyveres béke .— Kedves vendégünk. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Benedek Elek. Kedves vendégünk még a tél derekán kezét adta, hogy, ámbátor a világ végén van a mi falunk, ezen a nyáron a hatheti szabadságából egyet nekünk szentel. Akkor este, a barátságos meleg szobában, szürcsölgetvén az illatos teát, egyébről sem beszéltünk, csak a faluról, a falusi élet egyszerű, tiszta örömeiről. — Mind megegyeztünk abban, hogy a nagyvárosi ember közönséges rabszolga, falun van csak az igazi szabad s fesztelen élet. S ami mindennek a koronája: a falusi magyar konyha még nem ismeri a gyomorrontó nagyvárosi kotyvalékokat, megőrizte őseredeti karakterét, diadalmasan visszavervén a nyugati czivilizáczió meg-megkisérlett beütéseit. Kedves vendégünknek arcza, szeme ragyogott, amint végigsétáltattuk az erdélyi speczialitások ínycsiklandozó sorai közt s mikor a szivárvány-pettyes pisztránghoz értünk, melyet azon elevenen hoznak házunkhoz a havasi patakból, nem minden felindulás nélkül ismételte az ígéretét, hogy, törik-szakad, jő. Eddig csak nagy ritkán vette igénybe a hat hetét, de többet nem lesz miniszterek bolondja. Ugyan ki köszöni meg, ha feláldozza egészségét, tönkreteszi magát s időnek előtte girba viszi a mértéktelen munka. Kedves vendégünknek, ki, mellesleg legyen mondva, évek hosszú során a váltakozó miniszterek jobb, sőt, némelyek szerint, balkeze is volt s az ma is, egy szívvel lélekkel igazat adtunk: bolond, aki agyondolgozza magát; bölcs ember az, aki egy napot sem enged a hat heti szabadságából, sőt, ha lehet egy pár héttel megtoldja. Most meg kedves vendégünk adott nekünk igazat s nemcsak hogy kezét adta, de meg is esküdött, hogy a hat hetet megtoldja kettővel s ez a két hét a mienk lesz. Egy napot sem enged belőle. Ünnepélyesen jegyzékbe vettük a két hetet, aztán a tél folyamán megcsináltuk kedves vendégünk mulattatásának tervrajzát is. Hová, merre visszük ? Mely családokat tisztelünk meg vele ? Mert a falusi emberek egyszerűen jüst formálnak a mások vendégeihez is, különösen ha messze földről jönnek s halálig tartó harag lesz abból, ha legalább egy ebédre, mely hajnalig szokott tartani, át nem engedik a vendéget. Minek állítanám, úgy sem hinnák el: mi falusiak sem vagyunk mentek minden gyarlóságtól. Kedves vendégünkkel már heteivel elébb eldicsekedtünk s vidékbeli barátaink, mikor megtudták tőlünk, hogy kedves vendégünk a miniszter jobb, sőt balkeze is, versengve foglalták le, ki ebédre, ki vacsorára. Még azt sem tudtuk, mikor jó s már annyian pályáztak rá, hogy alapos számolás után, a mi számunkra kedves vendégünknek még a kisujja sem maradott. Eközben telt, múlt az idő, az asszonyok még abban is megállapodtak, hogy ki mit főzzön, nehogy kedves vendégünk elé mindenütt tejfölös paprikás csirkét meg malaczpecsenyét tálaljanak. Csirke, kacza, liba, pulyka, malacz s miden ami jó, az asszonyok megállapodása szerint, más-más háznál került volna asztalra, ha t. i. kedves vendégünk lejő Budapestről. Az asszonyok folyton ostromoltak, mikor jő a vendég. Ezt csakugyan magam is szerettem volna tudni. írtam is neki: jere már, mert nincs nyugtom az asszonyoktól. Kedves vendégünk posta fordultával válaszolt: jövök, bizonyosan jövök. Addig is add át a hölgyeknek kézcsókomat. A hölgyeknek pontosan átadtam kedves vendégünk kézcsókját, mire minden háztól lovas legények vágtattak be a városba — lefoglalni a mészárosoknál a bélpecsenyét! Én is befogattam táltosaimat s indultam a vasúti állomáshoz. De még a szomszéd faluig sem értem, lovas legény ügetett felém. — Instálom, telegrám. Kedves vendégünktől jött. Az volt benne: miniszterrel Árpád-emléket megyek fölavatni, levélben többet. Igen, igen, »levélben többet«. Mi falusiak is tudjuk már, hogy mit jelent ez. Az lesz a levélben, hogy erről a nyárról — végtelen . ..-—I IMHPI I f. .................. II. I Mai számunk 16 oldal«