Magyar Hirlap, 1896. szeptember (6. évfolyam, 241-270. szám)

1896-09-11 / 251. szám

Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: h­onvéd-utczal A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 251. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA, Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Péntek, szeptember II. Egész évre 14, félévre 7, 7« évre 3 írt 50 kr. egy hóra 1.20 Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Ki akar háborút ?_ Faure elnök ur néhány nap óta nagyban tanácskozik meghittjeivel, vájjon papagály- avagy paradicsom-madár szinü disz-egyenruhában fogadja-e Francziaország hatalmas szövetségesét: Miklós, orosz czárt? A hatalmas szövetséges ugyan még távol van, egyelőre Dániában üdül, s aztán Londont fogja útba ejteni. De Páris lesz utjának főállomása s az euró­pai színjáték habituéi máris tisztában vannak vele, hogy ami itt következik, az lesz a c­ári utazás program­jának piéce de resistance-a. A béke barátai nagy érdeklődéssel tekintenek e látogatás elé s a revanche eszméjének megfogyat­kozott számú fanatikusai tele vannak várakozással. Mi fog történni? Az fog történni, hogy Faure elnök úr, elvetvén a díszruhák eszméjét, felölti fekete kabátját, kivonul hatalmas szövet­ségese elé, körülkocsikázik vele a Champ de Mars-on, néhány toasztot mond a czár és a czárné egészségére. Páris három napig öröm­mámorban úszik, a czár pe­dig parolázni fog a legkevésbbé panamista urakkal, s a béke ismét biztosítva lesz, mint már annyiszor. Azóta, hogy a czár útra kelt, tehát nem egészen egy hónap óta, éppen ne­gyedszer fogja szétröpiteni a hirt tele­gramu­, kábel, s diplomata-posta, hogy a béke egyszer s mindenkorra biztosítva van. Az a bizonyos galamb, mely olaj­ágat tart a csőre közt, ismét vígan fog röpdösni szuronyokból készült kalitkájá­ban, mint vígan röpdösött a bécsi talál­kozó után. Azok is szép napok valának, a bécsi napok. Lobanov és Golub­ovszki behatóan megbeszélték a helyzetet, min­denben megértették egymást, s a béke egyszer s mindenkorra biztosítottnak lát­szott. De huszonnégy óra múlva a ga­lambnak egy kis baja esett. Lobanov hirtelen meghalt, s nagy jön az aggoda­lom: vajh, ki lesz az utódja? A galamb ijedten szorongott kalitkájában. . . . sze­rencsére, Berlinben a békét újból talpra állították. Most már ismét biztosítva van, úgy baleset ellen, mint halálesetre.­­­­ Kétségtelen, hogy Parist is szerencsé­sen járja meg a szegény, sokat bolygatott galamb. Ott lesz még csak biztosítva istenigazában, s a revanche őrültjei, akik már egyes-egyedül az orosz szövetségben reménykednek, mindössze egy újabb csa­lódással lesznek gazdagabbak. Igazán, rossz idők járnak a »revanche« eszméjé­nek jelenlegi haszonbérlőire. Otthon ret­tentő az eszme iránt való elhidegedés; akkora eljózanodás szállotta meg az em­bereket, hogy a megcsúfolt Globre »éjféli buszúállói«-nak valósággal kétségbe kell esniök. S íme, az egyetlen reménység, az egyetlen hatalmas protektor, felcsap evan­géliumot hirdető barátnak, kozákok élén várják, s ő mint egy commis voyageur, vasútra ül, ahol »béké«-ben utazik! Czár­ez? Nem, hanem: az európai béke ve­zér-ügynöke. S mily komolyan veszi ezt a szere­pét! Mennyi fáradságot tűr el, mennyi nyűgnek veti alá magát s mennyi aggó­dást állhat ki — hisz a lovas nyomában folyvást ott leskelődik a sápadt Halál — csakhogy utazásának sikere legyen! úgy látszik, nem kis munka, amire vállalko­zott. Azt mondja, a békét akarja. De ki nem akarja a békét? Az összes hatalmak a békét akarják,­ az egész világ a békét akarja. Régente az volt a legenda, hogy a békének csu­pán egy ellensége van, de ez rendkívül félelmetes, szívós ellenség. Ez az ellenség, a czár. Most kiderül, hogy a czár is a békét akarja, sőt mindenkinél jobban akarja a békét. De hát akkor ki az, aki a békét nem j^jpja ? Ki az ördög az, aki háborút ! T Kegyetlen talány — mondanák a francziák. Senki se akarja a háborút s az uralkodók mégis folyvást a békét csi­nálják. Nem győzik egymást békés haj­landóságaikról biztosítani s levél, ha­ zörren, a diplomáczia tüstént mozgósítja pánczélos hajóit. Mennyit fáradoznak, mennyit eről­ködnek azért az egy dologért, amit min­denki akar ? Nem múlik az, hogy az ural­­­kodók találkozást ne rendezzenek, s a találkozások czélja folyton-folyvást: a béke. Ezek a találkozások mindig nagy lelkese­dést keltenek, beszédek hangzanak el, s e beszédek minden szava csupa meg­­nyugtatás, de ennek a sok találkozónak s ennek a meg-megújuló lelkesedésnek, nincs meg a maga gyakorlati eredménye.­ Minden újabb találkozó után nagy had­gyakorlatokat tartanak, hajó-demonstrá­­­cziókat rendeznek, uj fegyvereket s uj robbantó szereket rendelnek meg, a dip­lomáczia sürög-forog, a bonyolult viszo­nyok bonyolultak maradnak, a hadügyi kiadások egyre emelkednek s a fegyveres béke rettegős költségeit évről-évre job­ban sinti az ipar és a kereskedés, a munkás és a termelő, mindenki a világon. És béke nincs. Csak fegyveres béke .— Kedves vendégünk. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Benedek Elek. Kedves vendégünk még a tél derekán ke­zét adta, hogy, ámbátor a világ végén van a mi falunk, ezen a nyáron a hatheti szabadsá­gából egyet nekünk szentel. Akkor este, a ba­rátságos meleg szobában, szürcsölgetvén az illa­tos teát, egyébről sem beszéltünk, csak a falu­ról, a falusi élet egyszerű, tiszta örömeiről. — Mind megegyeztünk abban, hogy a nagyvárosi ember közönséges rabszolga, falun van csak az igazi szabad s fesztelen élet. S ami mindennek a koronája: a falusi magyar konyha még nem ismeri a gyomorrontó nagyvárosi kotyvalé­­kokat, megőrizte őseredeti karakterét, dia­dalmasan visszavervén a nyugati czivilizáczió meg-megkisérlett beütéseit. Kedves vendégünk­nek arcza, szeme ragyogott, amint végigsétál­tattuk az erdélyi speczialitások ínycsiklandozó sorai közt s mikor a szivárvány-pettyes pisz­tránghoz értünk, melyet azon elevenen hoznak házunkhoz a havasi patakból, nem minden fel­indulás nélkül ismételte az ígéretét, hogy, törik-szakad, jő. Eddig csak nagy ritkán vette igénybe a hat hetét, de többet nem lesz miniszterek bo­londja. Ugyan ki köszöni meg, ha feláldozza egészségét, tönkreteszi magát s időnek előtte girba viszi a mértéktelen munka. Kedves vendégünknek, ki, mellesleg legyen mondva, évek hosszú során a váltakozó mi­niszterek jobb, sőt, némelyek szerint, balkeze is volt s az ma is, egy szívvel lélekkel igazat adtunk: bolond, aki agyon­dolgozza magát; bölcs ember az, aki egy napot sem enged a hat heti szabadságából, sőt, ha lehet egy pár héttel megtoldja. Most meg kedves vendégünk adott nekünk igazat s nemcsak hogy kezét adta, de meg is esküdött, hogy a hat he­tet megtoldja kettővel s ez a két hét a mienk lesz. Egy napot sem enged belőle. Ünnepélye­sen jegyzékbe vettük a két hetet, aztán a tél folyamán megcsináltuk kedves vendégünk mu­­lattatásának tervrajzát is. Hová, merre vis­­­szük ? Mely családokat tisztelünk meg vele ? Mert a falusi emberek egyszerűen jüst formál­nak a mások vendégeihez is, különösen ha messze földről jönnek s halálig tartó harag lesz abból, ha legalább egy ebédre, mely haj­nalig szokott tartani, át nem engedik a ven­déget. Minek állítanám, úgy sem hinnák el: mi falusiak sem vagyunk mentek minden­ gyarló­ságtól. Kedves vendégünkkel már heteivel elébb eldicsekedtünk s vidékbeli barátaink, mikor megtudták tőlünk, hogy kedves vendégünk a miniszter jobb, sőt balkeze is, versengve fog­lalták le, ki ebédre, ki vacsorára. Még azt sem tudtuk, mikor jó s már annyian pályáztak rá, hogy alapos számolás után, a mi számunkra kedves vendégünknek még a kis­ujja sem ma­radott. Eközben telt, múlt az idő, az asszonyok még abban is megállapodtak, hogy ki mit főz­zön, nehogy kedves vendégünk elé mindenütt tejfölös paprikás csirkét meg malaczpecsenyét tálaljanak. Csirke, kacza, liba, pulyka, malacz s miden ami jó, az asszonyok megállapodása szerint, más-más háznál került volna asztalra, ha t. i. kedves vendégünk lejő Budapestről. Az asszonyok folyton ostromoltak, mikor jő a vendég. Ezt csakugyan magam is szerettem volna tudni. írtam is neki: jere már, mert nincs nyugtom az asszonyoktól. Kedves ven­dégünk posta fordultával válaszolt: jövök, bizo­nyosan jövök. Addig is add át a hölgyeknek kézcsókomat. A hölgyeknek pontosan átadtam kedves vendégünk kézcsókját, mire minden háztól lovas legények vágtattak be a városba — le­foglalni a mészárosoknál a bélpecsenyét! Én is befogattam táltosaimat s indultam a vasúti állomáshoz. De még a szomszéd faluig sem értem, lovas legény ügetett felém. — Instálom, telegrám. Kedves vendégünktől jött. Az volt benne: miniszterrel Árpád-emléket megyek fölavatni, levélben többet. Igen, igen, »levélben többet«. Mi falusiak is tudjuk már, hogy mit jelent ez. Az lesz a levélben, hogy erről a nyárról — végtelen . ..-—I IMHPI I f. .................. II. I Mai számunk 16 oldal«

Next