Magyar Hirlap, 1897. február (7. évfolyam, 32-59. szám)

1897-02-14 / 45. szám

Budapest, 1997. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. VII. évfolyam, 45. szám. Főszerkesztő : HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Vasárnap, február 14. Egész évre 74. félévre 7,­­1< évre 3 irt 50 kr. egy hivat.ll Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. 1848, 5 I ! Nem mintha ez az esztendő rászorult volna, hogy megünnepeljék. Meg­ünnepeli ezt a ragyogó nap, minden reg­gel, mikor szabad országban kel föl. Meg­ünnepeli éjjel-nappal a fekete föld, amit szabad emberek munkálnak meg. Meg­ünnepeli, ha talán nem is gondolná, min­denki, aki egyáltalában tudja, hogy ma­gyar is van a világon. Mert a magyar, aki 1526-ban meghalt, 1848-ban született meg újra. A negyvennyolca benne van minden lélekzetünkben, — s ha járunk, ha ke­lünk , ha törvényben erő­snek érezzük ma­gunkat s az államban szabadnak; ha a munkánk gyümölcse magunknak jut s a verejtékünk a magunk földjét terméke­nyíti; mikor amit gondolunk, elmondjuk, amit akarunk, küzdünk érte s ami a mienk, megvédjük: ekkor is, mindig is, s valameddig Magyarországon magyarok leszünk, mindörökké a negyvennyolcznak áldozunk, a negyvennyolczat ünnepeljük meg s a negyvennyolczra emlékezünk. Nem határoz: tudatosan teszszük-e, vagy tudatlanul. Még az se határozna, ha meg­tagadnék, vagy megátkoznék. Az éltető levegőnek mindegy, dicsérik-e, vagy szid­ják — ugyanazzal a lélekzettel, amely őbelőle való. Nem arról van hát szó, mikor a Kossuth-párt a negyvennyolc­ megünnep­lését pendíti meg, nem arról, amiről az efféle emlékező ünnepeknél szó szokott lenni, hogy elfeledett dolgokat eszébe jut­tassanak az embereknek. Még csak arra sincs szükség, ami szintén czélja szokott lenni a czélzatos kegyeletnek: hogy a 48-nak talán megkopott eszméit újra megaranyozzák. Egy eszme soha sem fog elkopni: az, hogy élni akarok. A magyar számára pedig ez a negyvennyolcz eszméje. Arról van csak szó, hogy a magyar önön­magához maradjon méltó. Mint az egyes embereket, a nemzeteket is köte­lezi a tisztesség s a hála. Mint ahogy az egyes életében erői­jitő és szándékjavitó fordulópontok a szülőinek s a jóltevőinek emléknapjai, a nemzeteknek is a maguk­­baszállás, a megtisztulás és a megneme­­sedés áldásos lökéseit adják meg amaz ünnepek, melyekkel nagy idei, vagy nagy emberei nagy jótéteményeinek áldoz. Ezzel a belátással egyúttal megcsen­dül az a hangnem is, mely a negyven­nyolcz emlékéhez egyedül méltó. Mint az életben s a teremtésben, e teremtő és alkotó idők ünnepében is csak a harmó­nia és az egység lehet helyén való. Ez ünnepben egynek kell lennie mindennek s mindenkinek, amiben a magyar állam s a magyar nemzet él. S ez ünnepnek nem szabad megt­nnie, hanem inkább új erőre kell bogoznia azokat a szálakat, melyek e nagy egység egyes részeit, rétegeit és alkotmányos tényezőit egymáshoz fűzik. Vagyis ■— és ezen fordul meg min­den •— a negyvennyolczczal agitálni nem szabad. Nyugodtan mondjuk ezt, mert eddig még nem is teszik. Maga az a tény, hogy majd két esztendővel előbb pendítik meg az ünnep eszméjét, a Pató Pálok or­szágában nem szükségképpen hiba; lehet az bölcs előrelátás is. Az, hogy a függet­lenségi párt indítványozza, szinte termé­szetes annál a pártnál, melynek éppen az 1848 teszi az orthodoxiája alapját. Aki­nek nem tetszik, indítványozta volna maga, — senki meg nem haragudott volna érte.­ Hogy Kossuth Ferencz tette meg az indít­ványt, azt el kellett várni­a Kossuth Lajos fiától, aki különben is minden tekintetben a leglojálisabb módon ügyel a törvényesség s az alkotmányosság határaira és korlátaira. S hogy végre az indítvány az egész nemzet, az egész állam s a törvényhozás ünnepévé kívánja tenni a negyvennyolcanak félszázados ün­nepét, az nemcsak, hogy magától értetődő, de lojálisabb is, mintha pecsétet ütne rá, hogy lefoglalja a maga számára. Ezen a mesgyén kell hát tovább ha­ladnunk, s az ügy érdekében reméljük, a függetlenségi párt sem tér le róla. Lehe­tetlenségnek ítéljük, hogy a mai megál­lapodott viszonyok között, a mai fejede­lem alatt s az uralkodóházzal való mai viszonyunkban a nemzeti önérzet és a politikai tapintat ne találná meg a mód­ját a nagy idők méltó és általános meg­ünneplésének. De épp ezért féltékenyen kell megóvnunk e szent ügyet a profánok­ keze érintésétől. Nem szabad megenged­nünk, hogy bármiféle kullancs-agitáczió ebbe erősítse a lábait, hogy a negyven­­nyolczhoz a czélzatosság bármi olyat is hozzá fűzzön, ami az egészet kínossá teszi vagy profanálja. Legyünk őszinték A mi állami létünk­nek egyik legnagyobb erőssége a királyunk­kal való mai jó viszonyunk. Ez nemcsak hogy nem ellenkezik a negyvennyolczczal, sőt inkább azon épül. De 48-tól 96-ig hosszú és nehéz uton tudtunk csak eljutni, amelyen sok a göröngy és sok göröngyé­hez sok drága vér tapad. Ezt az egész Tél a Kárpátok alatt. •— A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Horváth Janka. A fővárosi ember nem ismeri az igazi telet, pedig van elég téli nyomorúsága és gyönyörű­sége, amennyiben a felső tízezrek élvezik a kor­csolyázás, bálok, estélyek mulatság és a többi pedig keservesen nyögi az élelmi, fűtő és vilá­gitó szerek drágaságát, de a főváros sá­ros utczáin, a ködös levegőben fogalmat sem alkothat senki róla, milyen a tél ott távol a Kárpátok völgyeiben, hol szemkápráz­tató fehérség borít el mindent; a hegyek ki­sebbeknek, a völgy magasabbnak tetszik, mintha a hegyet-völgyet takaró vastag burkolat egy­formává akarná tenni a­ természetet, mint a halál az embereket. Három napi tartós havazás után erős fagy állott be, az ég kitisztult,és a hajnali szürkületet világossá teszi a mindent elfödő fehér burkolat, a keleti hegyek felett rózsaszín köd mutatkozik a világosszürke égen és az a már alatta emel­kedő nap sugaraitól mind nagyobb és pirosabb lesz, míg gyenge rózsás színezetet ad az egész, végtelennek látszó fehérségnek, egy kis életet derítve a csendes, egyformán élettelen tájképre, melyből csak egynéhány magas jegenye száraz vesszői — az elhalt nyár e csontvázai — emel­kednek ki éles fekete körvonalakban, nagyob­baknak látszva, mint minők valóságban s az egyik tetejében ülő varjú is óriás fekete madár­nak látszik s messze hangzik rekedt károgása a nagy némaságba. A falu törpe házai alig lát­szanak, oly mélyen feküsznek a hóban, szalma­födeleiket is vastag hóréteg borítja, a kis abla­kokat pedig egészen belepte a változatos jég­virág, csak a kéményből egyenes irányba emelkedő kék füst jelzi, hogy ott belöl élet va­gyon. Egyenesen száll a füst, ma szép időnk lesz s e néphitet igazolják a kelő napnak fehér fényű sugarai. A házak ajtóit már rég kezdték nyito­­gatni, de az nem kis munka most, midőn csak lapát és kapa segítségével lehet kijutni a ház­ból egy, a Nemere szele hordta hóvihar után. A falu között a házsor jelzi, merre megy az út, de azontúl minden egyforma. Birkabőr ködmenbe gombolódzott embe­rek nagy bajjal igyekeznek ösvényt taposni a házukból az istállóig s onnét a kapuig. — Jó napot adjonisten Están bá! Várjon hány ember lesz ma a vásárban ? — kiált egy erőteljes alak szomszédjához, kinek a fáradság­tól vörös arczán, zuzmarás bajuszán kívül csak haragosszürke szemei látszanak ki a nyakig be­húzott báránybőr kocsma alól. — A mi falunkból ugyan egy se, mert sehol se látok nyomot, a mai napon még senki se tette az útra lábát — felel amaz. Még eddigelé mindenki megérte azzal, hogy utat verjen a maga telkén, mikor pirkadni kez­dett, fogtam a munkához s alig hogy a kapuig eljutottam mostanáig. De milyen északa is volt ez, a mar­hák után akartam nézni s nem tudtam az istállóig jutni, övig gázoltam a hóban s hogy a szél arezomba csapta a jeges havat, úgy vágott az, mint a beretva, az hittem, mind­járt meg vesz az isten hidege. — Nem is hiszem, hogy fagyott ember ne találkoznék e sok hó alatt valamerre — szó­lott utal a szembe lakó gazda. — Tavaly Mak­­sánál a vásár után egy héttel találták meg a hófúvásban a kászoni fazekas szekerét, két kicsi lova­s­t maga is meg voltak fagyva. — Aki nem is­sza el az eszét, az nem in­dul a szomszéd faluig se, mikor ilyen Nemere­­fuvás van — mondta nagy hidegvérrel Están bácsi. Az idevaló ember tudja, mikor lehet menni, de járnak-kelnek idegenek is, azok nem ismerik az időjárást. Mind többen-többen gyűltek össze már az utczán, folytatták az átverést, mert nem hányták el a havat — ki győzné azt itt — de lapáttal és nagy csizmákkal keményre tapossák, hogy ne süppedjen bele az ember lába. Itt-ott már egy-egy lompos kuvasz is kiszaladt a taposott ösvényen, de amint kint a lágy hóba süppedt, úgy kapart két első lábával, mintha nagy vízből akarna kiúszni s ijedten a vert ösvényre jutva, nem győzte rázni a vas­tag bundáját. Ittas számmnel 24 olda!«

Next