Magyar Hirlap, 1897. február (7. évfolyam, 32-59. szám)
1897-02-14 / 45. szám
Budapest, 1997. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. VII. évfolyam, 45. szám. Főszerkesztő : HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Vasárnap, február 14. Egész évre 74. félévre 7,1< évre 3 irt 50 kr. egy hivat.ll Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. 1848, 5 I ! Nem mintha ez az esztendő rászorult volna, hogy megünnepeljék. Megünnepeli ezt a ragyogó nap, minden reggel, mikor szabad országban kel föl. Megünnepeli éjjel-nappal a fekete föld, amit szabad emberek munkálnak meg. Megünnepeli, ha talán nem is gondolná, mindenki, aki egyáltalában tudja, hogy magyar is van a világon. Mert a magyar, aki 1526-ban meghalt, 1848-ban született meg újra. A negyvennyolca benne van minden lélekzetünkben, — s ha járunk, ha kelünk , ha törvényben erősnek érezzük magunkat s az államban szabadnak; ha a munkánk gyümölcse magunknak jut s a verejtékünk a magunk földjét termékenyíti; mikor amit gondolunk, elmondjuk, amit akarunk, küzdünk érte s ami a mienk, megvédjük: ekkor is, mindig is, s valameddig Magyarországon magyarok leszünk, mindörökké a negyvennyolcznak áldozunk, a negyvennyolczat ünnepeljük meg s a negyvennyolczra emlékezünk. Nem határoz: tudatosan teszszük-e, vagy tudatlanul. Még az se határozna, ha megtagadnék, vagy megátkoznék. Az éltető levegőnek mindegy, dicsérik-e, vagy szidják — ugyanazzal a lélekzettel, amely őbelőle való. Nem arról van hát szó, mikor a Kossuth-párt a negyvennyolc megünneplését pendíti meg, nem arról, amiről az efféle emlékező ünnepeknél szó szokott lenni, hogy elfeledett dolgokat eszébe juttassanak az embereknek. Még csak arra sincs szükség, ami szintén czélja szokott lenni a czélzatos kegyeletnek: hogy a 48-nak talán megkopott eszméit újra megaranyozzák. Egy eszme soha sem fog elkopni: az, hogy élni akarok. A magyar számára pedig ez a negyvennyolcz eszméje. Arról van csak szó, hogy a magyar önönmagához maradjon méltó. Mint az egyes embereket, a nemzeteket is kötelezi a tisztesség s a hála. Mint ahogy az egyes életében erőijitő és szándékjavitó fordulópontok a szülőinek s a jóltevőinek emléknapjai, a nemzeteknek is a magukbaszállás, a megtisztulás és a megnemesedés áldásos lökéseit adják meg amaz ünnepek, melyekkel nagy idei, vagy nagy emberei nagy jótéteményeinek áldoz. Ezzel a belátással egyúttal megcsendül az a hangnem is, mely a negyvennyolcz emlékéhez egyedül méltó. Mint az életben s a teremtésben, e teremtő és alkotó idők ünnepében is csak a harmónia és az egység lehet helyén való. Ez ünnepben egynek kell lennie mindennek s mindenkinek, amiben a magyar állam s a magyar nemzet él. S ez ünnepnek nem szabad megtnnie, hanem inkább új erőre kell bogoznia azokat a szálakat, melyek e nagy egység egyes részeit, rétegeit és alkotmányos tényezőit egymáshoz fűzik. Vagyis ■— és ezen fordul meg minden •— a negyvennyolczczal agitálni nem szabad. Nyugodtan mondjuk ezt, mert eddig még nem is teszik. Maga az a tény, hogy majd két esztendővel előbb pendítik meg az ünnep eszméjét, a Pató Pálok országában nem szükségképpen hiba; lehet az bölcs előrelátás is. Az, hogy a függetlenségi párt indítványozza, szinte természetes annál a pártnál, melynek éppen az 1848 teszi az orthodoxiája alapját. Akinek nem tetszik, indítványozta volna maga, — senki meg nem haragudott volna érte. Hogy Kossuth Ferencz tette meg az indítványt, azt el kellett várnia Kossuth Lajos fiától, aki különben is minden tekintetben a leglojálisabb módon ügyel a törvényesség s az alkotmányosság határaira és korlátaira. S hogy végre az indítvány az egész nemzet, az egész állam s a törvényhozás ünnepévé kívánja tenni a negyvennyolcanak félszázados ünnepét, az nemcsak, hogy magától értetődő, de lojálisabb is, mintha pecsétet ütne rá, hogy lefoglalja a maga számára. Ezen a mesgyén kell hát tovább haladnunk, s az ügy érdekében reméljük, a függetlenségi párt sem tér le róla. Lehetetlenségnek ítéljük, hogy a mai megállapodott viszonyok között, a mai fejedelem alatt s az uralkodóházzal való mai viszonyunkban a nemzeti önérzet és a politikai tapintat ne találná meg a módját a nagy idők méltó és általános megünneplésének. De épp ezért féltékenyen kell megóvnunk e szent ügyet a profánok keze érintésétől. Nem szabad megengednünk, hogy bármiféle kullancs-agitáczió ebbe erősítse a lábait, hogy a negyvennyolczhoz a czélzatosság bármi olyat is hozzá fűzzön, ami az egészet kínossá teszi vagy profanálja. Legyünk őszinték A mi állami létünknek egyik legnagyobb erőssége a királyunkkal való mai jó viszonyunk. Ez nemcsak hogy nem ellenkezik a negyvennyolczczal, sőt inkább azon épül. De 48-tól 96-ig hosszú és nehéz uton tudtunk csak eljutni, amelyen sok a göröngy és sok göröngyéhez sok drága vér tapad. Ezt az egész Tél a Kárpátok alatt. •— A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Horváth Janka. A fővárosi ember nem ismeri az igazi telet, pedig van elég téli nyomorúsága és gyönyörűsége, amennyiben a felső tízezrek élvezik a korcsolyázás, bálok, estélyek mulatság és a többi pedig keservesen nyögi az élelmi, fűtő és világitó szerek drágaságát, de a főváros sáros utczáin, a ködös levegőben fogalmat sem alkothat senki róla, milyen a tél ott távol a Kárpátok völgyeiben, hol szemkápráztató fehérség borít el mindent; a hegyek kisebbeknek, a völgy magasabbnak tetszik, mintha a hegyet-völgyet takaró vastag burkolat egyformává akarná tenni a természetet, mint a halál az embereket. Három napi tartós havazás után erős fagy állott be, az ég kitisztult,és a hajnali szürkületet világossá teszi a mindent elfödő fehér burkolat, a keleti hegyek felett rózsaszín köd mutatkozik a világosszürke égen és az a már alatta emelkedő nap sugaraitól mind nagyobb és pirosabb lesz, míg gyenge rózsás színezetet ad az egész, végtelennek látszó fehérségnek, egy kis életet derítve a csendes, egyformán élettelen tájképre, melyből csak egynéhány magas jegenye száraz vesszői — az elhalt nyár e csontvázai — emelkednek ki éles fekete körvonalakban, nagyobbaknak látszva, mint minők valóságban s az egyik tetejében ülő varjú is óriás fekete madárnak látszik s messze hangzik rekedt károgása a nagy némaságba. A falu törpe házai alig látszanak, oly mélyen feküsznek a hóban, szalmafödeleiket is vastag hóréteg borítja, a kis ablakokat pedig egészen belepte a változatos jégvirág, csak a kéményből egyenes irányba emelkedő kék füst jelzi, hogy ott belöl élet vagyon. Egyenesen száll a füst, ma szép időnk lesz s e néphitet igazolják a kelő napnak fehér fényű sugarai. A házak ajtóit már rég kezdték nyitogatni, de az nem kis munka most, midőn csak lapát és kapa segítségével lehet kijutni a házból egy, a Nemere szele hordta hóvihar után. A falu között a házsor jelzi, merre megy az út, de azontúl minden egyforma. Birkabőr ködmenbe gombolódzott emberek nagy bajjal igyekeznek ösvényt taposni a házukból az istállóig s onnét a kapuig. — Jó napot adjonisten Están bá! Várjon hány ember lesz ma a vásárban ? — kiált egy erőteljes alak szomszédjához, kinek a fáradságtól vörös arczán, zuzmarás bajuszán kívül csak haragosszürke szemei látszanak ki a nyakig behúzott báránybőr kocsma alól. — A mi falunkból ugyan egy se, mert sehol se látok nyomot, a mai napon még senki se tette az útra lábát — felel amaz. Még eddigelé mindenki megérte azzal, hogy utat verjen a maga telkén, mikor pirkadni kezdett, fogtam a munkához s alig hogy a kapuig eljutottam mostanáig. De milyen északa is volt ez, a marhák után akartam nézni s nem tudtam az istállóig jutni, övig gázoltam a hóban s hogy a szél arezomba csapta a jeges havat, úgy vágott az, mint a beretva, az hittem, mindjárt meg vesz az isten hidege. — Nem is hiszem, hogy fagyott ember ne találkoznék e sok hó alatt valamerre — szólott utal a szembe lakó gazda. — Tavaly Maksánál a vásár után egy héttel találták meg a hófúvásban a kászoni fazekas szekerét, két kicsi lovast maga is meg voltak fagyva. — Aki nem issza el az eszét, az nem indul a szomszéd faluig se, mikor ilyen Nemerefuvás van — mondta nagy hidegvérrel Están bácsi. Az idevaló ember tudja, mikor lehet menni, de járnak-kelnek idegenek is, azok nem ismerik az időjárást. Mind többen-többen gyűltek össze már az utczán, folytatták az átverést, mert nem hányták el a havat — ki győzné azt itt — de lapáttal és nagy csizmákkal keményre tapossák, hogy ne süppedjen bele az ember lába. Itt-ott már egy-egy lompos kuvasz is kiszaladt a taposott ösvényen, de amint kint a lágy hóba süppedt, úgy kapart két első lábával, mintha nagy vízből akarna kiúszni s ijedten a vert ösvényre jutva, nem győzte rázni a vastag bundáját. Ittas számmnel 24 olda!«