Magyar Hirlap, 1897. március (7. évfolyam, 60-90. szám)
1897-03-26 / 85. szám
Budapest, 1897. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. ; A kereskedelmi akadémiával szemben. ---------------------------- ---------------- A~- .1. ViI. évfolyam, 85. szám. Főszerkesztő : HORVÁTH GYULA. Péntek, márczius 2F. Felelős szerkesztő: I Egész évre 14, félévre 7, 7* évre 3 frt 50 kr. egy hóra 1.20 FENYŐ SÁNDOR. Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. V . , • 1 A titkolózás eredménye. A félhivatalos Bud. Tud. szerkesztőségébe, ezelőtt vagy két héttel, egy igénytelen öreg ur lépett be és szerényen így szólt: — Megengedi-e szerkesztő úr, hogy nagybecsű lapjában egy közérdekű hírt tehessek közzé ? A Bud. Tud. szerkesztője, természetesen rögtön ráismert Magyarország pénzügyminiszterére, de miután hozzászokott már ahhoz, hogy lapjába miniszterelnökök is írnak, meglehetősen egykedvűen így szólt: — Csak írja meg, kegyelmes úr, de figyelmeztetem, hogy sok helyem nincs, így azután elég röviden, de mégis megtudtuk, hogy a kiegyezési tárgyalásoknak vége, minden rendben van, a megállapodások megtörténtek, röviden: «ki vagyunk egyezve», sőt megtudtuk azt is, hogy márczius hónap végén, az összes javaslatok a képviselőház előtt lesznek. Nagy örömmel fogadtuk ezt a hírt. Hogyne! Mikor hónapok óta úgy érezzük magunkat, mint akinek befogták a szemeit, hogyne örülnénk annak a hírnek, hogy végre látni fogunk. Örömünk kissé rövid ideig tartott. Néhány nap előtt már azt hangoztatták, hogy baj van a junktim körül. Az osztrákok másfélét akarnak, mi is. Ez már gyanús jelenség volt. Ha olyan nagyon kiegyeztünk már, mint félhivatalosan jelentették, hogy mer az osztrák mást akarni, mint mi, és minek akarunk mi mást, mint az osztrák? Ez a kérdés ott volt mindenkinek az ajkán, feleletet persze nem kapott senki, mert a kormánynak a politikája eleitől fogva a hallgatás volt, legfölebb néha-néha kedveskedett azzal a humánus és a nagy emberbarátokhoz méltó tanáccsal: — Ne legyenek kiváncsiak, mert aki kiváncsi, az nem él sokáig. Ez volt a legtöbb, amit jókedvükben a közvélemény megnyugtatására mondottak, mert ha rosszkedvű volt a kormány, akkor ezekre a kérdésekre, hogy milyen magas lesz a kvóta, mikor lesz meg a kiegyezés, be vannak-e fejezve a tárgyalások, ilyen feleleteket is adott: ■— Ki korán kel, aranyat lel. — Éjjel minden tehén fekete. ■—■ Nagypénteken mossa holló a fiát. Ezekből aztán mindenki azt olvashatta ki, ami neki tetszett. Most végre, kerülő után, nem kormánynyilatkozat, hanem kormánylap révén mégis megtudtunk valamint. Nemcsak a junktim körül van leai, hanem — úgy látszik — egyebütt is, mert egy kormánypárti újság azt írja, hogy előbb az osztrák képviselőháznak kell megalakulnia és csak az "alkotmányos tényezők tárgyalása után", alkalmasint júniusban kerülnek a kiegyezési javaslatok a képviselőház elé. íme, előbb azt mondták: holnap, majd holnapután, most pedig kisül, hogy valamikor. Arról persze nem szólnak, hogy dróton tartotta, olykor féltékennyé tette, olykor megkonozta. Ebből is látszik, hogy az ideál okos leány volt, amit még megerősített az, hogy kevés pénzből kitünően öltözködött, egyszerűen, mint a főherczegasszonyok, és modorás mindenképpen csiszolni iparkodott. Tökéletes leány volt, akinek jól állt egy szál szekfű, egy mosoly, egy kifordított kabát. A vasárnapokat csöndes dorbézolással tölte el az ifjú pár. Délután beültek a kávéházba és végignézték a franczia lapok illusztráczióit, Paulin sherrit ivott, a keztyüit pedig nem vetette le. Este színházba mentek és a Pannóniában vacsoráztak. A pinczérek átutazó angoloknak nézték őket s mindketten jól tudták ezt. A kalendárium Laetare napját hirdette, mikor a nemzeti színházban megnézték az Utolsó szerelmet. Színház után vágyuk támadt egyet járni és a Dunapartra mentek, ahol gyönyörű holdvilágban volt részük. A vontató hajók, kürtőjükből tűzvirágokat szórva paskolták a kis hullámokat, a Gellért-hegy felől langyos szellő a friss föld illatát hozta át. Orbán úr a sok verstől ábrándos hangulatba ringatózott, Paulin elmerengve nézte a habokban reszkető holdfényt. — Mégis csak szép az élet, vélekedett Orbán és gyönyörködve bámulta a karcsú leányt, a maga oldalán. Egyet mondok, kettő lesz belőle. Mért ne házasodnánk mi össze? A leány mosolyogva sütötte le tekintetét. —• Hogy mért ne házasodnánk mi össze? — Igen. Szeretjük egymást és boldogok lennénk, örökre az egymáséi volnánk. Éppen úgy, mint a színdarabban, miért akkor, s miért nem most ? A közönség képzelőerejére is csak kell bízni valamit. Talán valami gonosz szándék lappang e mögött osztrák részről, vagy valami taktika magyar részről? Mindegy! A fődolog az, hogy ily fontos ügy, mint a kiegyezés, mennyi kísérletezésnek van kitéve és még jelentősebb az a tény, hogy a kísérletezések okait mily kínos gondossággal titkolják el. Alkotmányos szempontból is tiltakoznunk kellene ez ellen, ha nem volna az a meggyőződésünk, hogy alkotmányosság manapság csak névleg létezik Magyarországon. A legutóbbi választások, amelyek kinevezések voltak, az összeférhetlenségi esetek, amelyekből összeférhetőségi eseteket csinálnak, mutatják, hogy Magyarország politikai tőzsdéjén az alkotmányosságnak csak afféle értéke van, mint a dunaparti börzén az omnibuszrészvényeknek. A kormány felelőssége mintha megszűnt volna. H hába kéri számon tőle a közvélemény ezt is, azt is. Fejét a homokba dugja és tűri, hogy a homokon kívül maradt részét üssék, amint akarják. „ „Körülötte történjék bármi, az nem bántja. Az általános fejetlenségben, zűrzavarban az a helyzet állott be, hogy a tegnapi közgyűlésen a kormány mellett szavazók és az utczán tüntetők, tulajdonképen ugyanegy indokból cselekedtek és éppen ezért egyik részt sem szabad feltétlenül elitélni. Paulin csodálkozva hallgatta gavallérját. — Komolyan beszél? — A lehető legkomolyabban. Van szerencsém az ön kezét megkérni. A leány egy ideig hallgatott, azután karját az Orbánéba akasztva így szólt: — Szereti ön a színházat, a vasárnapesti vacsorákat, a fényes czilindert, a jó ruhákat és a jó életet? — Mindenesetre. Sőt alig tudnék nélküle Fővárosi történet. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. —■ Irta: Lövik Károly. Orbán úr a székesfőváros legelegánsabb kereskedősegédje volt, akinek kabátjából sose hiányzott az ibolya, a czipője sose volt borjúbőr és kalapjának nyúlszőrét sose borzolta össsze a tavaszi szellő. Orbán úr úgynevezett csinos fiú volt, aki egy hidalgó előkelőségével s egy gall lovag udvariasságával tett-vett a posztó-csomók között, amelyek kizárólag a hölgyek számára voltak felhalmozva. A sors kegyetlenségének köszönhette, hogy aranybölcső helyett a Ranolder-utczában született s ha lett volna is oka a kétségbeesésre, Orbánt senki se látta szomorúnak, a jókedvű emberek könnyelműségével vette tudomásul a balesetet. Esténkint, mikor az üzlet lámpáit lecsavarták, Orbán úr a hatvani utcza déli végére vonult s megvárta Paulin kisasszonyt, aki problémaszell volt a váczi utczában. Kettőjüket igaz szerelem fűzte egymáshoz, amely abból az időből származott, mikor Orbán még személyesen bocsátotta le a vasfüggönyöket és Paulin kisasszony kalapdobozokat szállított házhoz. Paulin ábrándozva gondolt az állítólag szép időkre, Orbán azonban borzadt tőlük és begombolkozva megtagadta múltját. A lányt különben őszintén szerette s üres óráiban gyakran elmélkedett azon, mi mindenre volna képes a kis szőkeségért. Paulin kisasszony tartózkodóbban viselkedett. Jól tudta, hogy a szerelemben a változatosság fő dolog s azért gavallérját mindig élni. — Csak annyira szereti, mint én a friss virágot, a shorrit, Nádayt és az uj kertyüket. Nem tudnék lemondani róluk, eleget voltam el nélkülük. Ha mi összeházasodnánk, minderről le kellene mondanunk: sötét lakásba kellene hurczolkodni, kozmás levest kéne enni és a nemzeti színháznak mindenkorra vége volna! Újra eljönne az az idő, mikor, ön emlékezik, a vasfüggönyöket . . . — Elég szólt elborzadva Orbán úr. Önnek több esze van, mint nekem. De hát lemondjak önről!? kiáltotta elkeseredve. — Egy időre mindenesetre, mosolygott Paulin kisasszony. — Egy időre? Nem értem. Nem szeret? — Szeretem, de nőül máshoz fogok menni. Azért nem vonom meg öntől a reménységet, hogy . . . — Értem! kiáltott fel Orbán örvendezve. Ön angyal! valóságos angyal! Az este a Hungáriában vacsoráztak, azután kocsiba ültek és a ligeten át vargabetűt írva, tértek haza. Orbán úr továbbra is mosolyogva nézte az angol és morva szöveteket, Paulin kis vas ssáavaEiíife BO olsiai»