Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-16 / 75. szám

a____ flftBYftB HÍRLAP 1898. márczius 16. »éti­ ateza elejéi gyü­lekezt­et, MäikhZä? festWSy?”­­telkes szavai után fölvonulnak és az egyetem zász­lajának utat nyit a szorongó sokaság. Czigányok mennek elől és a Himnuszt játszák, a fiatalság vére fölpezsdül, dalát ismétli ezer és ezer ember a muzeum rácsánál meghúzódó szoczialisták marse­­illese most az egyszer nem képes tulharsogni a ha­zafias éneket. A diákok a kertbe értek. A nép tódul utána és a szoczialisták is be akarnak jutni. Egy diszruhás jogász a rácsra kapasz­kodik és csöndesiteni akarja a betódulókat, de hangja elvész a zsivajban . . . Lassan-lassan mégis lecsön­­desedik a nép és amikor az ifjúság első szónoka, Wolfner Pál, fekete díszmagyarjában odaát a gyö­nyörűen dekorált oszlopok elé, már minden szava hallható. Wolfner Petőfi szellemét idézi fel. A szellem megvádolja a mai fiatalságot, hogy bár ünnepi a ruhájuk, képzett az elméjük, a szívük üres, hiányzik belőle az idealizmus. — Igazad van —• mondja a szónok — nem vagyunk méltók, hogy utódaitok lehessünk, de azért ne ítélj el. Nézek ez . a fekete tömeg, amely itt hömpölyög, eljött, hogy lerójja a kegyelet és szeretet adóját. Ti vagytok a mi oltár­képeink. Nem vagyunk képesek oly tettekre, minőket ti vittetek véghez, de ha nem is tudjuk csinálni, a történelmet, ismerjük és lelkesedünk rajta A lépcsőn emelt pódiumon ezután Holló La­jos országos képviselő jelent meg. Pia kérdezitek — kezdi a szónok — mit ün­­nepelünk márczius 15-ikén — a belük rideg kuta­tói felütik e kérdésre a történelem megsárgult lob­án­­csait és azt mondják : sem trónok összeomlása, sem vérnek hullása nem hirdeti e napnak jelentőségét. Márczius 15-én tehát nem történt semmi. Ám men­jetek a napkeleti bölcsek példája után. Az Írástudók akkor is azt hirdették : Názárethnek kicsiny falujában nem történt semmi, csak egy gyermek született. De a népek milliói ezt a semmit az emberiség megvál­tásának, a hit, az üdvösség, az örök boldogság forrásának tekintik. A magyar nemzet milliói is márczius 15-ikét a szabadság megszületésének, a nemzeti nagyság és nemzeti dicsőség fényes kor­szaka megnyitásának tekintik. És bármit hirdesse­nek az írástudók, ekként lesz az örökre be­írva a nemzet szívébe. Aztán emelkedett hangon beszéli el sorra azokat az eseményeket, a­melyek ötven esztendeje, ezen a napon történtek és megindítói voltak a nemzet egyik legdicső’sége­­sebb, legnemesebb, legszebb mozgalmának. A már­­cziusi napok — úgymond — szo­láljanak örök tanúságul, hogyan kell törvényeket kodifikálni. Nem elég azokat beírni a Corpus Jurisba, be kell azokat ártani a népnek szívébe, Ötven évvel ezelőtt a főváros terein és utczáin, a csarnokban, az emelvényen, gyűlésen és a tanteremben mindenütt csak az hang­zott: Mit kíván a magyar nemzet? Ez ment faluról­­falura, áthatotta a nemzet rétegeit, visszhangzott milliók és milliók ajkán. És ezek a kívánságok,­­mint a lavina gördültek tova és ellenálhatatlanná erősödtek, nemzeti akarattá jegeezesedtek és mikor később a hatalom azokat erőszakkal és önkénynyel ledöntötte; a nemzet, mint egy test meg egy lélek­­ kelt azok védelmére. Így hoz egy szabad nemzet törvényeket. És micsoda törvények voltak azok —­ folytatja azután — nem is törvények, örök igazságok. A magyar nemzetnek legyen alkotmánya. Az egyénnek legyen szabadsága. A sajtó legyen szabad. E körül a három nagy eszme körül csoportosították annak a kornak a nagyjai a nemzetnek tizenkét pontban összefoglalt kívánságait. És ki is vívták mindezeket. B­eszéde végén Holló Lajos áttért arra, hogy ezen a napon mi a magyar nemzet kötelessége, hogyan szó]ja le legméltóbb háláját a nemzeti hősök emléke iránt? Folytatta a mai állapotok festésével és megrázó formában ecsetelte, mennyire eltértünk a 148-as eszméktől. Sorakozásra, a nemzeti hősök­­ példáinak követésére hívja fel a közönséget. Utána Kordhordó Árpád mondott lelkes beszédet. Amint szavait bevégezte, Rács Pali,­­Balogh és Radics bandái rázendítették a Szózatot utána meg a Kossuth-nótát. Az ünnepi hangulat tetőpontjára emelkedett. Könnyezett mindenki. Fény­ffy Kálmán volt a következő szónok. A hazaszeretetről beszélt, amelynek szent szavára a legszebb refrén volt Petőfi dala. Ditrói Nándor egyetemi hallgató elszavalja a­­ Talpra magyart, ugyanazon a helyen, ahol 48-ban­­ Petőfi szavalta el s utána még csak Lukács János szólt a magyar munkások nevében. Holló Lajosé volt a végszó. Rövid befejező­­ beszéde után megindult a tömeg Budára, a sza­­­badsághősök szobra felé. A menet. Még vége se volt a múzeum-kertbeli ünnep­inek, amikor a menet első szárnya megindult. A IfflWKSR­ egyletek tagjai már megunták a vaíalo­zást és mivel úgy se hallottak ki a beszédekből semmit, négy lovasrendőr vezetése alatt megkezdték az impozáns felvonulást. A Károly köruton azonban megállapodtak, mert ott megszakadt a menet. A szónokok még javában beszéltek és a lovasstaféták ötször is fölvágtattak, hogy a türelmetlenkedőket megnyugtassák. Négy órakor azonban a kertből is kitódult a nép. A muzeum-köruton egy talpalatnyi hely se volt üresen és a tömeg lassan hullámzott lefelé. A szoczialisták közbeékelték magukat és a­­ mar­­seillese hangjai mellett, jelszavaikat kiáltozva és a Népszavát meg vörös rongyokat lo­bogtatva törtek előre. Ez egy kissé megza­varta a felvonulás rendjét, mert a hazafias gyülekezetek nem akartak ehhez a csoporthoz csat­lakozni. Visszamaradtak és csak akkor indultak el újra, amikor a munkások éneke már messze hang­zott. Az egyetemi ifjúság megkerülte az Eszterházy­­utczát és a Kossuth Lajos-utcza felé tartva keresz­tülvágott a tömegen, így elaprózva jutottak aztán a Lánczhidig, ahol egy kis időre ismét összetömörültek, de a várba vezető út derekán megint csak ott termettek a szo­czialisták és kettéválasztották a menetet. Itt egy kis összetűzés is volt. Az egyetemi ifjak méltatlankodva szóltak oda a szoczialistáknak, hogy a nemzet ünnepén tán mégse illő föltartóztatni útjában a diákságot és az egyetem zászlaját, mire a munkások mérgesen feleltek vissza. Dulakodás támadt és az ifjúság kénytelen volt néhány rendőr­rel visszaszorittatni az okvetetlenkedő szoczialista csapatot. Odafönn avarban hatalmas füttyök és abezu­­gok hangzottak a honvédelmi minisztérium dísztelen palotája elé. A nép zászlót követelt, de bizony a szürke kőpalota ablaki zárva maradtak és homlok­zatán nem jelent meg a trikolór . . . Annál nagyobb hatása volt azonban a tömeg zugó szavának az át­ellenes sarot­ház előtt, ahol az abezugokra hamaro­san kitűztek egy nemzetiszinü lobogót. A dísztér két oldalán erős rendőrkordon védte a Henlsi-szoborhoz vezető két mellékutczát. A szobor felé nem is bocsájtottak senkit. Csönd és némaság volt ott, amikor a közelben felhangzott az első szónok harsogó szava. Sieg­el a nagy számmal czirkáló rendőrtisztek minden igyekezete daczára volt egy kis tüntetés. A munkások a népjogot és a világot megváltó szocziál* demokrácziát emlegették, amig a rendőrök szét nem kergették őket. A honvédszobornál, A szobor előtt pódium volt rögtönözve, arra elsőnek Meszlényi Lajos lépett. Meszlényi szép beszédben emlékezett meg a dicső időkről s a hős 48-as honvédekről, »mert — úgymond — nem volt küzdelmük hiábavaló, ezt köszönjük, ezért áldunk mi ezerek ajakával titeket. Elesett és elhalt baj­társaitok porából minden tavasz friss virágot fakaszt. A ti élők hozzátok nekünk ezt még sok ideig áldo­zatul, s ti maradjatok még soká közöttünk meg bár roskadozó testtel, de lelketek teljességével rázzátok föl ezt a nemzetet, hogy lelkesedve a múl­ton meg tudjon teremteni egy jobb, egy szebb jövőt. Ez a mi reményünk, amelyekért küzdeni fogunk helyettetek s ma e dicső napon, e dicső helyen hál , ezerek alakéról szállt az éghez kiáltva: Köszönjük neked Magyarok Istene, hogy adtál a hazának honvédeket! A dalkör hazafias éneke után Lakatos Miklós országos képviselő mondotta el tüzes, lelkes hangú beszédét, amelyben köszönetet mondott a polgárság­nak és az ifjúságnak azért a példás lelkesedésért, amelyet tanúsítottak. Köszönetét fejezi ki még élő honvédbaj­társai nevében Örül a szíve, a lelke, amikor ezt az igaz lelkesedést látja, amely­ből reményt s bizalmat merít arra, hogy a hazafias polgárság és ifjúság a mult emlékét kegye­lettel őrzendi meg, s a 48-as eszméket ápolni fogja. Jól esik látnia, hogy van még lelkes polgárság, ifjú­ság, hazafiság, mely nem hajlik meg az önkény uralma alatt, s el mer jönni a szoborhoz, hogy ke­gyelete adóját lerójja. A félszázados ünnepen lelke­sen azt kiáltja: «Éljen a független Magyarország!» Aztán Grämling Frigyes joghallgató szólt s utána Klein Pál, az iparos asztaltársaságok elnöke lépett az emelvényre s tartott a polgárok nevében beszédet, egyben letéve annak remek babérkoszorú­ját, amelynek széles nemzeti szin szalagján a kö­vetkező felirás olvasható: «A független Magyarországért és népszabad­ságért elvérzett 1848,/49-iki hősöknek — Vérünket magyar hazánkért 1898 márczius 15.» Közben a szózatot énekelték. A munkások folyvást próbálták a marseilleset a dalba keverni, de a hazafias énekkar túlharsogta­ őket. Kun Bála debreczeni joghallgató volt az utolsó, aki a közönség elé lépett. Nagy hatással szavalta el Félszázados ünnepen czimü költe­ményét. A szoczialisták megint előre törtek és az Albrecht-úton zajongva mentek lefelé, a polgárság pedig jó darabig várt még, hogy elvonuljanak. Alkonyodott. Be is sötétedett, mire a lassan­ként szétszóródó menet leért a várból. A szoc­ialisták a szabadelvűpárt előtt várták A Petőfi-szobornál. Egész délután várták a polgárságot a Petőfi- szoborhoz s bár a tömeg nagy része estére szétosz­lott, még mindig több ezren voltak együtt, amikor a Budáról jövő menet odaérkezett. Itt aztán végképp sikerült a szoczialistáknak­ megbontani a rendet. Egész délután kellemetlenkedő csoportjuk jóval elébb ért a szobor elé és az egyik nagyszájú agitátor hamarosan föl is tolakodott a nemzeti szinti drapériával diszitett emelvényre. A honvédszobortól jövő ifjúság lezavarta ugyan a szoczialistát a pódiumról, de azért a munkásnép nem maradt veszteg és amig a polgárok szónoka beszélt, a másik oldalon az agitátor hangja dörgött. Erőszakkal kellett őket elhajtani onnan, amikor aztán egy kissé megértették a körülállók Molnár Jenő dr. beszédét. Molnár Petőfiről, a nagy napok lánglelkű poétájáról beszélt; Víg Viktor dr. is a halhatatlan költő emlékével lelkesítette az egybegyűlteket, mire Komlóssy Imre joghallgató lépett az emelvényre. Ő is Petőfiről szólt. Mi ifjak — úgymond — igye­kezzünk méltók lenni Hozzá, ki ,minden magyar ifjúnak ideálja kell, hogy legyen. Ünnepeljük min­den évben növekvő kegyelettel márczius 15-ikét s amit a törvényhozás felejtett, a nemzet szive ün­neppé avatja e szent napot. A történelmet hami­sítja meg, ki e napot ki akarja törölni a nép szi­véből. Kornay István egy alkalmi versét szavalta el, Erdélyi Emil pedig a talpra magyarral fe­jezte be a dikeziók sorát. Mezey Péter a rendező­bizottság nevében díszes koszorút tett a szoborral ezzel a felirattal: A függetlenség és a népszabadság költőjének — függetlenséget a hazának, szabadsá­got, jólétet a népnek. Az eperjesi jogászok is ko­szorút hoztak, amelyet Mandics Dezső joghallgató tett a talpazatra. . . . Mindez, ahol szétszóródó, hol meg újra összekerülő szoczialisták szünetlen zsivajgása közötti történt, sí lovasrendőrök tömegesen vágtattak a szobor körül és a mellékutcáéban olyan tumultus támadt, hogy az asszonyok sikoltozva menekültek a kapuk alá. Szétzúzott ablakok csörömpölése is hallatszott. A tömeg lassan oszlott szét és egyes csoportok együtt maradtak. A polgárság a Vigadóba ment az ünnepi lakomára. A Pillvax-ban. Szép ünnepség folyt le a hajdani Pilvax, ma Souaney-Ule koronaherczeg-utczai kávé­házban is. Az ünnepélyen leleplezték Petőfi Sándor és Jókai Mór arczképét, amelyeket a kávéház mostani tulajdonosa festetett a nagy napok emlékére. Ott voltak: Herczegh Mihály egyetemi­ rektor, Kováts Gyula egyetemi tanár, Káldy Gyula, Dalmady Győző, Szinnyey József, Bartók Lajos, Sztana Tamás és a közéletnek még számos ki­magasló alakja. Az ünnepélyt Herczegh Mihály szép beszéde nyitotta meg, majd Kovács Dénes dr. hirlapiró, Tóth Ödön, az egyetemi olvasókör elnöke és Bartók Lajos mondtak beszédeket. Az éljenzések lecsillapulta után a Hymnusz eléneklésével lelkes hangulatban távozott az egybegyült közönség. A szabadság-lakoma. Az Otthon irók és hirlapirók, valamint a pol­gárság szabadságharcz-ünnepi bizottsága este a­ Vigadó dísztermében tartott szabadság-lakomával fe­­­jezték be a félszázados évforduló ünneplését. Az asztalfőn ültek Rákosi Jenő, az Otthon elnöke, Holló Lajos dr. országos képviselő a pol­gárság szabadságharcz­ ünnepi bizottságának elnöke, Győry Elek, Lakatos Miklós, Meszlényi Lajos orsz. képviselők, Krivácsy József 1848-diki honvéd­­tüzér ezredes, Herczegh Mihály dr. egyetemi rektor, Fenyő Sándor, Székely Béla lapszerkesztők, Zilahi Simon, Madary Gábor, Jámbor Gyula dr., Molnár Jenő dr. Mezei Péter főv. bizottsági tag és mások. Egész asztalsort foglaltak el az öreg 48-as honvédek, akik közül a honvédmenház tagjai a rendező bizottság vendégei voltak. Balogh Károly zenekara a Klapka-induló hangjaival nyitotta meg az esti ünnepséget.

Next