Magyar Hirlap, 1898. november (8. évfolyam, 302-331. szám)
1898-11-08 / 309. szám
Budapest, 1898 Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. VIII. évfolyam, 309. szám Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Kedd, november 8. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20. Estyes számára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Unalom és utálat. A mai napnak annyi az úgynevezett eseménye, hogy alig tudjuk egybefoglalni. Elsőbb is a miniszterelnök megint nyilatkozott a kvóta s a kiegyezés dolgában, ha többet nem is mondott, mint amennyit eddig a Házzal közölni jónak látott. De oly határozottan hangsúlyozta, hogy e szűkszavúságban nem a parlament kicsinylése vezeti, hanem az ország érdeke, hogy más, nyugodtabb időkben az ilyen nyilatkozat sokat tenne arra, hogy még az ellenzék is megadja egy nemzetközi ügyben tárgyaló kormányembernek a taktikai atitüdjét. Nyilatkozott a miniszterelnök a famózus Dessewffy ügyben is. A nyilatkozata csak megerősítése a főszolgabíró úr ma közzétett előadásának, amely viszont megerősíti a mi abbeli felfogásunkat, hogy ebben az egész gyűlöletes esetben magánügyről s egy magánember privát becsületszaváról szó sem volt; — a miniszterelnök nem Dessewffyt akarta ráerőszakolni, hogy a kormány jelöltjére szavazzon — mit is ért volna ezzel az egy szavazattal ? — hanem a főszolgabíróra akart nyomást gyakorolni, hogy hivatali befolyásával a kormány jelöltjét támogassa. Ez magyar »alkotmányos szokás« és ma a miniszterelnök úr hiteles előadása még másban is megerősít bennünket: abban a nézetünkben, melyet a Bánffy választásairól vallani szoktunk. Ezt a »Vallomást a Dessewffy-ügyben« úgy is nevezhetnők, hogy: »Részlet a tatárjárásból.« A miniszterelnök első nyilatkozatával egybefügg az a bizonyosság, hogy a magyar kvótabizottság a maga részéről befejezte, mégpedig eredménytelenül, a munkáját, s az osztrák bizottságnak még mette levő utolsó nuncziuma csak befejező formaság. Ez azt jelenti, hogy a jövő évre még megmarad a mai kvóta, mivel a király dönt s az ő alkotmányos érzése húzódik a más, mint formális döntéstől. Épp ezért, hogy a király döntésének kissé abszolutista szó expediensét elkerüljék, a kormány körében megpendült az eszme, hogy a két ország parlamentje közös megegyezéssel egy esztendei provizóriummal tartsa fenn a mai kvótát. Szép terv, de a két parlament mai állapotában aligha lesz foganatja. Ez állapotokkal függ egybe némely fővárosi köröknek az a terve, hogy Bánffy bárónak díszpolgárrá való emelésével adjanak némi elégtételfélét. Mai első czikkünkben kifejtettük e kérdés körül az aggodalmainkat, melyekhez még azt is hozzáfűzhetjük, hogy általában, ha a törvényhatóságoknak nemrég megindult, bizonyára tiszteletreméltó okokból fakadt mozgalmain, az obstrukcziónak nemcsak megbélyegzését, hanem leszerelését is czélozzák, ennek éppen az ellenkezőjét érik el. Mint minden anarkia, ez is csak vérszemet kap a higgadtság szavára, s az akczióra reakczióval felel. Más körülmények közt aligha húzódnának olyan érdemek megjutalmazásától, mint amelyeket Bánffy báró tagadhatatlanul szerzett a főváros körül. Ma máris hűlik, hogy az obstrukcziót a Sándor-utczából beczepelik a városházába is, sőt ugyancsak Sándor-utczai mintára, a király személyét is belevonják majd a játékba. Ha a miniszterelnök kitüntetésére a Hentziemlék dolgát vetették föl ürügynek, egy városatya viszont azt fogja indítványozni, hogy a főváros közönsége az örömével s a hálájával föliratban forduljon egyenesen a királyhoz. Hogy a királynak az ő mostani lélekállapotában mekkora örömet szereznek ezzel a kegyeletes ötlettel, azt gondolják el maguk. Egészítsük ki a krónikánkat azzal, hogy a képviselőház szokásos korcsmái tónusát stílszerűen egészítette ki két úgynevezett ügy is, mely különben békésen oldódott meg s melyek közül az egyik abból támadt, hogy egy képviselő úr nem a helyén ült, hanem a középen állott, a másikban pedig egy ugyancsak képviselő úr abban látott sértést, hogy az ő egyéni felfogására hivatkoztak. Ezek után még csak az van hátra, hogy vért kívánó sértésnek minősítsék, ha egyik honatya a másiknak azt kiáltja oda: te képviselő! Ámbár hogy manapság nagy dicsőség volna magyar képviselőnek lenni, azt mi sem állítjuk. Nem, nem az, s ha az igazi közvélem Feszty kiállítása. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Az a két nagy magyar kép, amelynek ma volt a bemutatója a városligeti műcsarnokban, a Feiszty Árpád történelmi festményei: a legmagasabb rendű művészi munkák közé tartoznak. Sietek jegyzetet tenni ez impressziómról az olvasó számára és magamnak is, mielőtt belemerülnék abba a nem kellemes generbe, amelyet képkritikának neveznek. Megpróbálom nem látni a vernissage közönségét, amelynél — mellékesen megjegyezve — soha szebbet és érdekesebbet. Megkísértem, hogy «elvonatkozzam» magától a magyar földtől és azt képzeljem: idegenben vagyok, valamelyik külföldi tárlaton és a nevét sem ismerem annak a festőnek, akinek a kiállítását nézem. Lehet, hogy a fantáziám nem elegendő ilyen nagy munkára, de komolyan és erősen hiszem: akárhol látom ezeket a képeket és akárki festette légyen is, nekem imponálnak, sőt mi több: megragadnak. Óriási vászon mind a kettő, olyan, amilyeneket nálunk csak Munkácsy szokott volt festeni, ő sem idehaza, csak úgy küldte, ha már Párisnak megmutatta elébb. Igaz, még Benczúr is próbálkozott egyszer ily méretű és ilyen zsánerű képpel, a Budavár bevételeivel, de csak most, e két magyar munka előtt látjuk, mennyire német, utánérzett, nagy méretei daczára milyen kisszabású alkotás volt az. Valódi „Kleinmalerei“ három méteres alakokkal, túléletnagyságú stúdiumokkal. És akkor azt mondtuk: millenáris festmény, megrendelt, nehéz volt, hagyjuk. De íme, ezek is millenáris képek! Megfogadtam, hogy a Festy Árpád új képeit úgy nézem, mintha nem is tudnám, hogy ő csinálta és máris benne vagyok a honi paralellákba, holott tudom, hogy ez a legkellemetlenebb neki, aki Benczúrt kétségkívül fölöttébb tiszteli. Tisztelheti a szívében, de tényleg levágta; köszönöm az ilyen tiszteletet. És levágott mindenkit, aki eddig a millenáris grand artban dolgozott. Pedig neki eddig nem volt a kenyere az ilyen pompás és pompázó, vármegyeházi festészet, sőt ellenkezőleg: az intimus, a finom, az eredeti. Mi okán mutatkozik hát ilyen erősnek ? Elsősorban gondolkodó elméjénél fogva, azért, mert a magyar históriát — ott, ahol ködbe vész is — művész ember nem látta nála jobban senki, sőt, ha van egy, aki csak úgy is látja, az csupán Székely Bertalan lehet. Aki e két nagy magyar képet festette, ha Feszty Árpádnak hívják, ha Péter Pálnak hívják, a történelmi felfogás dolgában igazi előkelőség. Oda merek menni a vásznaihoz, nézem közvetlen közelből, először az egyiket: az Árpád fiának eljegyzését. Sem többet, sem kevesebbet nem kívántak ezúttal a festőtől, csak azt, hogy alkosson egy órási tablót olyan korról, amelyről nemhogy képes ábrázolni, de egy sor írás sem maradt. Árpádot, a honalapítót kellett megfestenie népének és ellenségeinek közepette, amint kis fia Zsolt esküszik Mén Maróth picziny leányával, Hamzsával. Ejnye, de könnyű kis tárgy, ugye ? ! Alig tudok ma magyar festőt, aki el ne vérzett volna, mielőbb belefogott e tárgyba. Hiába tud komponálni, hiába tud festeni, először gondolkodnia és tudnia kell, de nem mesterségebeli dolgokat. Nagy költői szív és jelentékeny tudományos elme volt szükséges ahhoz, hogy ebből a képből olyan munka legyen, ami előtt a skepzis nem szánakozik és nem mosolyog. Ki kellett találni hozzá előbb egy egész etnográfiát, megcsinálni az emlék nélkül maradt kor egész levegőjét. Aztán, mellékesen, utóbb, következik egy másik kis munka: egy száz alakos képnek a megkomponálása és megfestése, e model-szegény, kosztüm-koldus Budapesten! De ez igazán a kisebbrendű dolog itt, habár, miután sikerült, nagyobbnak látszik. De engem nem vakítanak el a kép pompázó színei, sok gyönyörű részlete, az, hogy brilliánsan és könnyen van festve, nekem ez nem imponál, ezt tudják Bihari és Benczúr is, de azt, ami a kép lelke, azt csinálják Feszty Árpád után, aki némely mesterségbeli dologban, kisebbrendű fogásokban, igaz, utánuk hátra maradt! De ha az ő tüzes, alkotó — és nem pepecselő — szellemét nem űznék magasabb ambícziók, ha a festékes tudósok az ő szemhatárát is el tudnák fogni, mint sok társáét, ha szék volna nőve az ő hátsó testrészéhez és nem szárny: ebben is föléjük törne és szállna, mert mesterségbeli dolgokra is rendkívüli, veleszületett, ha nem is egészen kiművelt tehetsége van. A másik magyar kép — nagyságra az előbbihez hasonló — Árpád nagy diadala a bánhidai csatában .— még jobb, mint az előbbi. Ez, absolute véve is érdekes és becses, és ennél már, akárhogy akarnék is alakoskodni Hai számunk 18 oldal