Magyar Hirlap, 1898. november (8. évfolyam, 302-331. szám)

1898-11-08 / 309. szám

Budapest, 1898 Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. VIII. évfolyam, 309. szám Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Kedd, november 8. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20. Estyes szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Unalom és utálat. A mai napnak annyi az úgyneve­zett eseménye, hogy alig tudjuk egybe­foglalni. Elsőbb is a miniszterelnök megint nyilatkozott a kvóta s a kiegyezés dol­gában, ha többet nem is mondott, mint amennyit eddig a Házzal közölni jónak látott. De oly határozottan hangsúlyozta, hogy e szűkszavúságban nem a parla­ment kicsinylése vezeti, hanem az ország érdeke, hogy más, nyugodtabb időkben az ilyen nyilatkozat sokat tenne arra, hogy még az ellenzék is megadja egy nemzetközi ügyben tárgyaló kormányem­bernek a taktika­i atitüdjét. Nyilatkozott a miniszterelnök a fa­­mózus Dessewffy ügyben is. A nyilatkozata csak megerősítése a főszolgabíró úr ma közzétett előadásának, amely viszont meg­erősíti a mi abbeli felfogásunkat, hogy eb­ben az egész gyűlöletes esetben magán­ügyről s egy magánember privát becsület­szaváról szó sem volt; — a miniszter­­elnök nem Dessewffyt akarta ráerőszakolni, hogy a kormány jelöltjére szavazzon — mit is ért volna ezzel az egy szavazat­tal ? — hanem a főszolgabíróra akart nyomást gyakorolni, hogy hivatali befo­lyásával a kormány jelöltjét támogassa. Ez magyar »alkotmányos szokás« és ma a miniszterelnök úr hiteles előadása még másban is megerősít bennünket: abban a nézetünkben, melyet a Bánffy választásai­ról vallani szoktunk. Ezt a »Vallomást a Dessewffy-ügyben« úgy is nevezhetnők, hogy: »Részlet a tatárjárásból.« A miniszterelnök első nyilatkozatá­val egybefügg az a bizonyosság, hogy a magyar kvóta­bizottság a maga részéről befejezte, még­pedig eredménytelenül, a munkáját, s az osztrák bizottságnak még m­­­ette levő utolsó nuncziuma csak befejező formaság. Ez azt jelenti, hogy a jövő évre még megmarad a mai kvóta, mivel a király dönt s az ő alkotmányos érzése húzódik a más, mint formális döntéstől. Épp ezért, hogy a király döntésének kissé abszolutista szó expediensét elkerüljék, a kormány körében megpendült az eszme, hogy a két ország parlamentje közös megegyezéssel egy esztendei provizórium­mal tartsa fenn a mai kvótát. Szép terv, de a két parlament mai állapotában aligha lesz foganatja. Ez állapotokkal függ egybe némely fővárosi köröknek az a terve, hogy Bánffy bárónak díszpolgárrá való emelésével ad­janak némi elégtétel­félét. Mai első czik­­künkben kifejtettük e kérdés körül az aggodalmainkat, melyekhez még azt is hozzáfűzhetjük, hogy általában, ha a tör­vényhatóságoknak nemrég megindult, bi­zonyára tiszteletreméltó okokból fakadt mozgalmain, az obstrukcziónak nemcsak megbélyegzését, hanem leszerelését is czélozzák, ennek éppen az ellenkezőjét érik el. Mint minden anarkia, ez is csak vérszemet kap a higgadtság szavára, s az akczióra reakczióval felel. Más kö­rülmények közt aligha húzódnának­ olyan érdemek megjutalmazásától, mint amelyeket Bánffy báró tagadhatatlanul szerzett a főváros körül. Ma­ máris hű­lik, hogy az obstrukcziót a Sándor-utczá­­ból beczepelik a városházába is, sőt ugyancsak Sándor-utczai mintára, a király személyét is belevonják majd a játékba. Ha a miniszterelnök kitüntetésére a Hentzi­­emlék dolgát vetették föl ürügynek, egy­ városatya viszont azt fogja indítványozni, hogy a főváros közönsége az örömével s a hálájával föliratban forduljon egye­nesen a királyhoz. Hogy a királynak az ő mostani lélekállapotában mekkora örö­met szereznek ezzel a kegyeletes ötlettel, azt gondolják el maguk. Egészítsük ki a krónikánkat azzal, hogy a képviselőház szokásos korcsmái tónusát stílszerűen egészítette ki két úgy­nevezett ügy is, mely különben békésen oldódott meg s melyek közül az egyik abból támadt, hogy egy képviselő úr nem a helyén ült, hanem a középen állott, a másikban pedig egy ugyancsak képviselő úr abban látott sértést, hogy az ő egyéni felfogására hivatkoztak. Ezek után még csak az van hátra, hogy vért kívánó sértésnek minősítsék, ha egyik honatya a másiknak azt kiáltja oda: te képviselő! Ámbár hogy manapság nagy dicsőség volna magyar képviselőnek lenni, azt mi sem állítjuk. Nem, nem az, s ha az igazi közvélem Feszty kiállítása. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Az a két nagy magyar kép, amelynek ma volt a bemutatója a városligeti műcsarnokban, a Feiszty Árpád történelmi festményei: a leg­magasabb rendű művészi munkák közé tartoz­nak. Sietek jegyzetet tenni ez impressziómról az olvasó számára és magamnak is, mielőtt belemerülnék abba a nem kellemes generbe, amelyet képkritikának neveznek. Megpróbálom­ nem látni a vernissage kö­zönségét, amelynél — mellékesen megjegyezve — soha szebbet és érdekesebbet. Megkísértem, hogy «elvonatkozzam» magától a magyar föld­től és azt képzeljem: idegenben vagyok, vala­melyik külföldi tárlaton és a nevét sem isme­rem annak a festőnek, akinek a kiállítását nézem. Lehet, hogy a fantáziám nem elegendő ilyen nagy munkára, de komolyan és erősen hiszem: akárhol látom ezeket a képeket és akárki festette légyen is, nekem imponálnak, sőt mi több: megragadnak. Óriási vászon mind a kettő, olyan, ami­lyeneket nálunk csak Munkácsy szokott volt festeni, ő sem idehaza, csak úgy küldte, ha már Párisnak megmutatta elébb. Igaz, még Benczúr is próbálkozott egyszer ily méretű és ilyen zsánerű képpel, a­­ Budavár bevételeivel, de csak most, e két magyar munka előtt lát­juk, mennyire német, utánérzett, nagy méretei daczára milyen kisszabású alkotás volt az. Va­lódi „Kleinmalerei“ három méteres alakokkal, túléletnagyságú stúdiumokkal. És akkor azt­­ mondtuk: millenáris festmény, megrendelt,­­ nehéz volt, hagyjuk. De íme, ezek is millenáris képek! Megfogadtam, hogy a Festy Árpád új képeit úgy nézem, mintha nem is tudnám, hogy ő csinálta és máris benne vagyok a honi para­­lellákba, holott tudom, hogy ez a legkellemet­lenebb neki, aki Benczúrt kétségkívül fölöttébb tiszteli. Tisztelheti a szívében, de tényleg­­ levágta; köszönöm az ilyen tiszteletet. És le­vágott mindenkit, aki eddig a millenáris grand artban dolgozott. Pedig neki eddig nem volt a kenyere az ilyen pompás és pompázó, vármegye­házi festészet, sőt ellenkezőleg: az intimus, a finom, az eredeti. Mi okán mutatkozik hát ilyen erősnek ? Első­sorban gondolkodó elméjénél fogva, azért, mert a magyar históriát — ott, ahol ködbe vész is — művész ember nem látta nála jobban senki, sőt, ha van egy, aki csak úgy is látja, az csupán Székely Bertalan lehet. Aki e két nagy magyar képet festette, ha Feszty Árpádnak hívják, ha Péter Pálnak hív­ják, a történelmi felfogás dolgában igazi elő­kelőség. Oda merek menni a vásznaihoz, nézem közvetlen közelből, elő­ször az egyiket: az Árpád fiának eljegyzését. Sem többet, sem kevesebbet nem kívántak ezúttal a festőtől, csak azt, hogy alkosson egy órási tablót olyan korról, amelyről nemhogy képes ábrázolni, de egy sor írás sem maradt. Árpádot, a honalapítót kellett megfestenie né­pének és ellenségeinek közepette, amint kis fia Zsolt esküszik Mén Maróth picziny leányával, Hamzsával. Ejnye, de könnyű kis tárgy, ugy­e ? ! Alig tudok ma magyar festőt, aki el ne vérzett­­ volna, mielőbb belefogott e tárgyba. Hiába tud komponálni, hiába tud festeni, először gondol­­kodnia és tudnia kell, de nem mesterségebeli dolgokat. Nagy költői szív és jelentékeny tudo­mányos elme volt szükséges ahhoz, hogy ebből a képből olyan munka legyen, ami előtt a skepzis nem szánakozik és nem mosolyog. Ki kellett találni hozzá előbb egy egész etnográfiát, megcsinálni az emlék nélkül ma­radt kor egész levegőjét. Aztán, mellékesen, utóbb, következik egy másik kis munka: egy száz alakos képnek a megkomponálása és meg­festése, e model-szegény, kosztüm-koldus Buda­pesten! De ez igazán a kisebbrendű dolog itt, habár, miután sikerült, nagyobbnak látszik. De engem nem vakítanak el a kép pompázó színei, sok gyönyörű részlete, az, hogy brillián­­san és könnyen van festve, nekem ez nem imponál, ezt tudják Bihari és Benczúr is, de azt, ami a kép lelke, azt csinálják Feszty Árpád után, aki némely mesterségbeli dolog­ban, kisebbrendű fogásokban, igaz, utánuk hátra maradt! De ha az ő tüzes, alkotó — és nem pepecselő — szellemét nem űznék ma­gasabb ambícziók, ha a festékes tudósok az ő szemhatárát is el tudnák fogni, mint sok tár­sáét, ha szék volna nőve az ő hátsó testrészé­hez és nem szárny: ebben is föléjük törne és szállna, mert mesterségbeli dolgokra is rend­kívüli, veleszületett, ha nem is egészen kiművelt tehetsége van. A másik magyar kép — nagyságra az előbbihez hasonló — Árpád nagy diadala a bánhidai csatában .— még jobb, mint az előbbi. Ez, absolute véve is érdekes és becses, és en­nél már, akárhogy akarnék is alakoskodni Hai számunk 18 oldal

Next