Magyar Hirlap, 1899. január (9. évfolyam, 7-31. szám)
1899-01-14 / 14. szám
IX. évfolyam, 14. szám. Szombat, január 14. Budapest, 1899. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szekesztő: FENYŐ S aKDOR. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20. Earges számára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Jöjjön a király! A parlament pártközi békéjének helyreállítására és munkába állásának megkezdésére a szövetkezett ellenzék megszabta föltételeit, azokat az alkudozások közvetítője útján közölte a miniszterelnökkel, aki holnap Bécsbe viszi írásban a föltételeket és ő Felsége fog dönteni. Az alkotmányosságban szokatlan, hogy a pártok harcza közepette megjelenik a Felség. De a magyar parlament pártviszonyai is mások, mint más parlamenteké. Itt közjogi különbségek választják el a pártokat, s nagy állami átalakulás nélkül az egyik párt a másiknak helyét el nem foglalhatja. A kormánypárttal közjogi alapon álló nemzeti pártot is úgy szokás tekinteni, hogy a szabadelvűpárt egységét dúlná föl, ha kormányra jutna, a szabadelvűpárt tradíczióit mindenesetre csorbítaná. A nemzeti pártnak a szabadelvűpártba olvadását veszik természetesnek. A függetlenségi párt a jövendőé-e vagy a múlandóságé — ennek eldöntése a szabadelvűpárt falankszával szemközt nem sürgős. A néppártról meg szó se legyen! E pártviszonyokhoz a szokatlanság körülményeit szolgáltatja továbbá az uralkodó közössége egy más állammal. A magyar király és osztrák császár két birodalom uralkodója, s a két birodalmon való kormányzásban a Felség annyi ellentétes párt fölött áll, hogy választania kell köztük a kormányzás bölcsessége sugalata szerint. Mondjuk, szokatlan kár, hogy válságos esetekben a kormány a koronára hivatkozik. Szokatlan, hogy egy kormánynak válságos esetben tett előterjesztéseire a korona utasítja a miniszterelnököt körülményesebb vizsgálódásra. Szokatlan, hogy miniszterelnök legfelsőbb akarat következtében tudakolja a pártok kívánságát. Az is szokatlan, hogy a nyilatkozó kívánságokra a kormány maga nem nyilatkozik, hanem föntartja a véleményét akkorra, ha a korona elé terjeszti. Ám közjogi helyzetünk sajátossága és pártjaink keményen ellenkező volta sokat magyaráz. Törvényes gyakorlat a helybeli alkalom szerint fejlődik. A miniszterelnök tehát az ellenzék követelésével fölmegy Bécsbe és mint megbízott beszámol vele. A legfelsőbb akarat erre megnyilatkozik. És ennél a pillanatnál látjuk meg a korona magasságának helyét, melynek nincs se kelte, se nyugta, csak zemtbje. Amikor a pártok visszálykodásában és a parlament dermedtségében a korona mint az alkotmányosság faktora érvesül, mily megnyugvást nyújtana az aggodalmaknak, ha fénye itt ragyogna köztünk. Bécs távol nekünk, ott a koronának is északi fénye van. E válságos időben mért ne ragyoghatna teljes fényében mi köztünk! A békeföltételek, melyeket Bánffy visz magával, és hozzájuk kapcsolódó következmények nemcsak érintik, hanem megrázhatják alapjában alkotmányos életünket. Ezt királyi eskü biztosítja nekünk. Milyen magyarázatokkal nyújtja azt át az a férfin, kinek távozását követelik a föltételek, nem vitatjuk. A döntést sem tudhatjuk. Előre látni lehet azonban, hogy a kedélyek nyugalmát még sokáig rezgésben tartja a tudat,hogy ebben a nagy pörben,mely közéletünket mardossa, csak az egyik fél tanúskodott. A korona fényét ezért szeretnék látni most köztünk való ragyogásban. A korona akaratát nyilvánította, hogy a pártok sérelmeiről és kívánságairól értesüljön. És bizonyára a koronának is van, kell lenni akaratának. Győződjék meg erről az ország közvetlenül, mert ez oly akarat, mint a parlamenté. Az tény, hogy a korona nem kormányoz, de uralkodik, másrészt az is tény, hogy az ország abba a helyzetbe jutott, mikor a kormány akaratának világosan nyilatkoznia kell. Nagy a válság, a kormány aligha tarthatja helyét. De vannak a kormányon kívül is hazafiak és politikusok s van azoknak is véleményük, tanácsok. A közvetlen érintkezés visz legbiztosabban a már lehetetlenné vált helyzet megváltoztatásához, a senyvedés gyógyításához. Semmi kétség, hogy a Felség világosan látja azokat, amik történtek. Megalkotta véleményét, sőt állást foglalt, amint ez különböző — az igaz, hogy nem hiteles, de meg sem czáfolt — közleményekből nyilvánosságra jutott. Ez mégsem zárja ki és nem is zárhatja ki azt, hogy meghallgatásra találjanak azok, kik, ha fölfelé nem is rokonszenves politikai magatartást követnek, ám ön- A szív mártírjai. Regény. (11) A Magyar Hírlap számára írta: Jókai Mór. (Utánnyomás tilos.) Még most is elfulladt a szava, mikor ezt elmondta. Nekem is a hideg futott végig az idegeimen. Ilyen fordulatot csak a sors fantáziája tud kigondolni. Egy menyasszony, aki fél a vőlegényétől, az meg aztán halottul jön eléje a találkozásra: «ne félj már, jó vagyok.» — Mi történt velem és körülöttem hosszú ideig, arról nem tudok semmit. Az ájulásra forró láz következett. Hagymázos álmaim közé élő embersírás, asszonyátkozódás vegyült-e? hallottam-e, vagy csak álmodtam a temetési zsolozsmákat ? Nem tudom. Eszméleten kívül voltam sokáig. Egy idegen háznál, ahová akkor érkeztem vendégül. Ha kidobtak volna az utczára, igazságuk lett volna, mert az én ros szivemnek az akarata szuggerálta annak a gyilkos fegyvernek, hogy a csövét a legkedvesebb fiú szívev fölé irányozza. De ők hűségesen ápoltak engem. Talán maga a holt fiúnak az anyja. Én csak a pokolbeli szenvedéseimre emlékszem. Nézze ön, hogy elment a hajam! Azzal levette a fejéről azt a fekete fátyol kendőt, melyet kalap helyett viselt. Az ujan nőtt s haja rövid volt. Úgy tűnt elő vele, mintha fiú volna. — De a testi kínokat még messze fölülmúlta a lelki szenvedés. Nem tudtam menekülni attól a rögeszmétől, hogy annak a szerencsétlen ifjúnak én okozata a halálát. Ébren is mindig magam előtt láttam az arczát, az alakját, láttam a szívéből felbugyogó vért és hangosan könyörögtem bocsánatáért. A megtébolyodás jelei mutatkoztak rajtam. Pedig a házbeliek mindent elkövettek, hogy megnyugtassanak: maga a gyászba borult anya gyöngéden megölelgetett, megcsókolt, s azt rebegte, hogy drága jó fia helyett engemet fogadni gyermekéül. Én pedig mird csak azon rimánkodtam, hogy adják nekem a kezembe azt a végzetes fegyvert, annak a másik csöve még meg van töltve, hadd vigyen el engem is az áldozatom után. Éjjel felugrottam az ágyamból s végig lopóztam a sötét szobákon mezítláb, hogy megkaphassam azt a fegyvert. Elfogtak, visszavittek az ágyamba, s többet nem hagytak őrizetlenül. — Édes Eszta, szóltam közbe, ne idézze maga elé olyan elevenen ezeket a kínzó emlékeket. — Kénytelen vagyok vele, hogy önnel megértessem a mostani állapotomat, mely idehozott. A rokonaimnak volt egy háziorvosuk, derék jó öreg úr, ki mindennap meglátogatott. Kikérdezett, megvizsgált, mérte a lázfokot, aztán új receptet irt. Fejet csóvált, nem értette a dolgot. Egyszer aztán az ő tanácsára az én áldott jó rokonaim egy fiatal fővárosi orvost hivattak le hozzám. — Megálljon csak Eszta! Hát a szülei idehaza nem vettek tudomást arról, hogy a leányuk idegen háznál betegen fekszik, s hogy a vőlegénye meghalt ? — Majd azokról is beszélek , a katasztrófám végén. Azoknak nagyobb bajuk volt akkor egy szerencsétlen leány lázbetegségénél, aki iránt különben is megnyugtathatták őket jó rokonaim levelei. — Ugyan mi nagyobb bajuk lehetett ? •— Hallott ön arról eleget. — Hát a sertésvész. Megértettem. Bsz az nagyobb baj. — A fiatal orvos, amint megérkezett, rögtön felkereste az öreg kollégáját s annak a társaságában jött be hozzám. — Félálomban voltam, a szempilláimat nem bírtam felnyitni. De hallottam, hol mit beszélnek, a legtöbb szó diákus volt. De annyit már tanultam a betegségem alatt, hogy egyes ismert szavakból következtetni tudjak. A házi orvos azt mondta ü mai számunk 18 oldal