Magyar Hirlap, 1899. január (9. évfolyam, 7-31. szám)

1899-01-14 / 14. szám

IX. évfolyam, 14. szám. Szombat, január 14. Budapest, 1899. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős sze­kesztő: F­ENYŐ S aKDOR. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20. Earges szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Jöjjön a király! A parlament pártközi békéjének hely­reállítására és munkába állásának meg­kezdésére a szövetkezett ellenzék meg­szabta föltételeit, azokat az alkudozások közvetítője útján közölte a miniszterel­nökkel, aki holnap Bécsbe viszi írásban a föltételeket és ő Felsége fog dönteni. Az alkotmányosságban szokatlan, hogy a pártok harcza közepette megjele­nik a Felség. De a magyar parlament pártviszonyai is mások, mint más parla­menteké. Itt közjogi különbségek választ­ják el a pártokat, s nagy állami átala­kulás nélkül az egyik párt a másiknak helyét el nem foglalhatja. A kormány­párttal közjogi alapon álló nemzeti pártot is úgy szokás tekinteni, hogy a szabad­­elvűpárt egységét dúlná föl, ha kormányra jutna, a szabadelvűpárt tradíczióit min­denesetre csorbítaná. A nemzeti pártnak a szabadelvű­pártba olvadását veszik termé­szetesnek. A függetlenségi párt a jöven­dőé-e vagy a múlandóságé — ennek eldöntése a szabadelvűpárt falankszával szemközt nem sürgős. A néppártról meg szó se legyen! E pártviszonyokhoz a szo­­katlanság körülményeit szolgáltatja to­vábbá az uralkodó közössége egy más állammal. A magyar király és osztrák császár két birodalom uralkodója, s a két birodalmon való kormányzásban a Felség annyi ellentétes párt fölött áll, hogy válasz­tania kell köztük a kormányzás bölcses­sége sugalata szerint. Mondjuk, szokatlan kár, hogy válsá­gos esetekben a kormány a koronára hivatkozik. Szokatlan, hogy egy kormány­nak válságos esetben tett előterjesztéseire a korona utasítja a miniszterelnököt kö­rülményesebb vizsgálódásra. Szokatlan, hogy miniszterelnök legfelsőbb akarat következtében tudakolja a pártok kíván­ságát. Az is szokatlan, hogy a nyilat­kozó kívánságokra a kormány maga nem nyilatkozik, hanem föntartja a vélemé­nyét akkorra, ha a korona elé terjeszti. Ám közjogi helyzetünk sajátossága és pártjaink keményen ellenkező volta sokat magyaráz. Törvényes gyakorlat a hely­beli alkalom szerint fejlődik. A miniszterelnök tehát az ellenzék követelésével fölmegy Bécsbe és mint megbízott beszámol vele. A legfelsőbb akarat erre megnyilatkozik. És ennél a pillanatnál látjuk meg a korona magas­ságának helyét, melynek nincs se kelte, se nyugta, csak zem­tbje. Amikor a pár­tok visszálykodásában és a parlament der­medtségében a korona mint az alkotmá­nyosság faktora érv­­­­esül, mily meg­nyugvást nyújtana az­­ aggodalmaknak, ha­­ fénye itt ragyogna köztünk. Bécs távol nekünk, ott a koronának is északi fénye van. E válságos időben mért ne ragyog­hatna teljes fényében mi köztünk! A békeföltételek, melyeket Bánffy visz magával, és hozzájuk kapcsolódó kö­vetkezmények nemcsak érintik, hanem megrázhatják alapjában alkotmányos éle­tünket. Ezt királyi eskü biztosítja nekünk. Milyen magyarázatokkal nyújtja azt át az a férfin, kinek távozását követelik a föl­tételek, nem vitatjuk. A döntést sem tud­hatjuk. Előre látni lehet azonban, hogy a kedélyek nyugalmát még sokáig rezgésben tartja a tudat,hogy ebben a nagy pörben,mely közéletünket mardossa, csak az egyik fél tanúskodott. A korona fényét ezért sze­­retnék látni most köztünk való ragyo­gásban. A korona akaratát nyilvánította, hogy a pártok sérelmeiről és kívánságai­ról értesüljön. És bizonyára a koronának is van, kell lenni akaratának. Győződjék meg erről az ország közvetlenül, mert ez oly akarat, mint a parlamenté. Az tény, hogy a korona nem kor­mányoz, de uralkodik, másrészt az is tény, hogy az ország abba a helyzetbe jutott, mikor a kormány akaratának vi­lágosan nyilatkoznia kell. Nagy a válság, a kormány aligha tarthatja helyét. De vannak a kormányon kívül is hazafiak és politikusok s van azoknak is vélemé­nyük, tanácsok. A közvetlen érintkezés visz legbiztosabban a már lehetetlenné vált helyzet megváltoztatásához, a senyvedés gyógyításához. Semmi kétség, hogy a Felség világosan látja azokat, amik történtek. Megalkotta véleményét, sőt állást foglalt, amint ez különböző — az igaz, hogy nem hiteles, de meg sem czáfolt — közle­ményekből nyilvánosságra jutott. Ez még­sem zárja ki és nem is zárhatja ki azt, hogy meghallgatásra találjanak azok, kik, ha fölfelé nem is rokonszenves politikai magatartást követnek, ám ön- A szív mártírjai. Regény. (11) A Magyar Hírlap számára írta: Jókai Mór. (Utánnyomás tilos.) Még most is elfulladt a szava, mikor ezt elmondta. Nekem is a hideg futott végig az idegei­men. Ilyen fordulatot csak a sors fantáziája tud kigondolni. Egy menyasszony, a­ki fél a vőlegényétől, az meg aztán halottul jön eléje a találkozásra: «ne félj már, jó vagyok.» — Mi történt velem és körülöttem hos­­­szú ideig, arról nem tudok semmit. Az ájulásra forró láz következett. Hagymázos álmaim közé élő embersírás, asszonyátkozódás vegyült-e? hallottam-e, vagy csak álmodtam a temetési zsolozsmákat ? Nem tudom. Eszméleten kívül voltam sokáig. Egy idegen háznál, a­hová ak­kor érkeztem vendégül. Ha kidobtak volna az utczára, igazságuk lett volna, mert az én ros­ szivemnek az akarata szuggerálta annak a gyilkos fegyvernek, hogy a csövét a legkedve­sebb fiú szívev fölé irányozza. De ők hűségesen ápoltak engem. Talán maga a holt fiúnak az anyja. Én csak a pokolbeli szenvedéseimre emlékszem. Nézze ön, hogy elment a hajam! Azzal levette a fejéről azt a fekete fátyol­­­ kendőt, melyet kalap helyett viselt. Az ujan nőtt s haja rövid volt. Úgy tűnt elő vele, mintha fiú volna. — De a testi kínokat még messze fö­lülmúlta a lelki szenvedés. Nem tudtam menekülni attól a rögeszmétől, hogy an­nak a szerencsétlen ifjúnak én okoz­ata a halálát. Ébren is mindig magam előtt láttam az arczát, az alakját, láttam a szívéből felbugyogó vért és hangosan könyörög­tem bocsánatáért. A megtébolyodás jelei mu­tatkoztak rajtam. Pedig a házbeliek mindent elkövettek, hogy­ megnyugtassanak: maga a gyászba borult anya gyöngéden megölelgetett, megcsókolt, s azt rebegte, hogy drága jó fia helyett engemet fogadni gyermekéül. Én pedig mi­rd csak azon rimánkodtam, hogy adják nekem a kezembe azt a végzetes fegyvert, annak a másik csöve még­­ meg van töltve, hadd vigyen el engem is az áldozatom után. Éjjel felugrottam az ágyamból s végig lopóz­­tam a sötét szobákon mezítláb, hogy megkap­hassam azt a fegyvert. Elfogtak, visszavit­tek az ágyamba, s többet nem hagytak őrizet­lenül. — Édes Eszta, szóltam közbe, ne idézze maga elé olyan elevenen ezeket a kínzó emlé­keket. —­­ Kénytelen vagyok vele, hogy önnel­­ megértessem a mostani állapotomat, mely ide­hozott. A rokonaimnak volt egy háziorvosuk, derék jó öreg úr, ki mindennap meglátogatott. Kikérdezett, megvizsgált, mérte a lázfokot, aztán új rec­eptet irt. Fejet csóvált, nem ér­tette a dolgot. Egyszer aztán az ő tanácsára az én áldott jó rokonaim egy fiatal fővárosi orvost hivattak le hozzám. — Megálljon csak Eszta! Hát a szülei ide­haza nem vettek tudomást arról, hogy a leányuk idegen háznál betegen fekszik, s hogy a vőle­génye meghalt ? — Majd azokról is beszélek , a katasz­trófám végén. Azoknak nagyobb bajuk volt akkor egy szerencsétlen leány lázbetegségénél, a­ki iránt különben is megnyugtathatták őket jó rokonaim levelei. — Ugyan mi nagyobb bajuk lehetett ? •— Hallott ön arról eleget. — Hát a ser­tésvész. Megértettem. Bsz az nagyobb baj. — A fiatal orvos, a­mint megérkezett, rögtön felkereste az öreg kollégáját s annak a társaságában jött be hozzám. — Félálomban voltam, a szempilláimat nem bírtam felnyitni. De hallottam, ho­l mit beszélnek, a legtöbb szó diákus volt. De annyit már tanultam a betegségem­ alatt, hogy egyes ismert szavakból­­ következtetni tudjak. A házi orvos azt mondta ü mai számunk 18 oldal

Next