Magyar Hirlap, 1899. február (9. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-01 / 32. szám

1899. február 1_____________________ »nAGYflft HÍRLAP 3 Abban a pillanatban, midőn a koronia a tanács­kozásokat nem a miniszterelnökre bízza, mert az el­lenzék vele nem tárgyal, hanem egy a kormányon kívül álló férfiúra, a kormánynak rögtön le kellett volna mondania. Most pedig még azt akarják, hogy a béke biztosítékai az így dezavuált kormány ölébe tétessenek le. Az egyesült ellenzék nem térhet el semmiféle béke­konferenc­ia határozata után sem attól az elhatározástól, hogy ennek a kormánynak semmiféle függő­ javaslatot sem szavaz meg. Ha álláspontjától eltérne, épp úgy elveszti hitelét az ország előtt, mint Bánffy és pártja. Hol vannak az eddigi eredmények. Hát csak azért küzdött az ellenzék, hogy Bánffy után Lukács László folytassa az eddigi rendszert. Madarász csenget s közbeszól: Midőn három napi szünetet indítványoztam, a képviselő úr nincs jogosítva arra, hogy az elleni szavazatát a béketárgyalások és miniszterelnök — kombinácziók fejtegetésével indokolja. E kérdéseket ne tessék ezzel az indítván­nyal összevegyíteni. — Hely­esi Hely­esi — kiáltják minden­felől. — Hissen essel indokolja meg! — kiáltja Kubik. Sima kijelenti, hogy csak állásfoglalását indo­kolja. Az ellenzék azért küzd, hogy Bánffy lemon­dásával, új rendszer következzék. Ezzel szemben Lukács László miniszterelnökségét kínálják. Ez a mai rendszer folytatása lenne. Az ellenzék fegyvereit, csak teljes rendszerváltozással szemben teszi le. Helyteleníti a béke­bizottság untató eljárását. Ellenzi ,a szünetet, mert az exlex alatt alkotmánysértés. Vessenek véget ennek a politikai komédiának. Indít­­ványozom, hogy ne tartson a Hás szünetet. Az ellenzéknek folytatnia kell küzdelmét. Hegedűs Sándor szót kér. Helyesli a korelnök indítványát. Nem polemizál Simával, de azt kijelenti, hogy az elnapolás elutasítása nem vezetne a helyzet tisztázására. A bonyadalmak eloszlatására jobb a szünet. Ezt az ország érdeke kívánja. — Én is azt mondom! — kiáltja Sima Ferencz. — Hallgasson! kiáltják — jobbról haragosan. Hegedűs Sima indítványát indokolatlannak tartja s hozzájárul a korelnök indítványához. — Helyes! — hangzik mindenfelől. Madarász felteszi a kérdést. Csaknem az egész Ház feláll — elfogadja Madarász indítványát. A függetlenségiek közül csak Ihaly és Lukács Gyula állanak fel. A többi függetlenségi Simával szavaz. — Kinek a nevében beszélt Sima! — kiáltják jobbról. Egynegyed egykor Madarász eloszlatja az ülést. Béke-spekulácziók. A békének ma gyenge napja volt. Azok a pártapostolok, akik elejétől fogva előszere­tettel játszták a fenegyereket, ma ketté akar­ták vágni a béke gordiusi csomóját — helye­sebben úgy tettek, mintha kettévágnák. Az történt, hogy a pártköziek mai ülésén kétfelé váltak a nézetek. Néhányan azt köve­telték, hogy a kormány merev üzenetére, — melyben az indemnitásra feltétlenül igényt tart, a személyi garancziákat pedig ki nem elégítő módon adja — az legyen a válasz, hogy a békealkudozásokat rögtön meg­szakítsák és a már­is kiéheztetett ellenséget pardon nélkül tovább böjtöltessék addig, amíg a szégyenigán is keresztülhajthatják. Szerencsére többségben voltak a konfe­­renczián azok, akik a korrektség szempontjá­ból fogták fel a béketárgyalásokat és megértet­ték a hazardírozó megbízottakkal, hogy amit tenni akarnak, az nemcsak könnyelműség, de erősen hasonlít ahhoz, amit börzei nyelven — melyet a békekilátások értékhullámzásainak megállapításánál amúgy előszeretettel használ­tak — határidőspekulácziónak neveznek. A határidőspekulánsok ugyanis abban bíznak, hogy miután Bánffy amúgy is meg­bukott, most már várhatnak a békével addig, amíg teljesen tarthatatlan lesz az állása, akkor szó nélkül az övék minden . . • Elfelejtik természetesen azt, hogy ez a ha­­táridő-spekuláczió, mint minden szerencsejáték, kétféleképpen végződhetik: nyereséggel is vesz­teséggel is. Lehet ugyanis, hogy Bánffy csak­ugyan végleg el van ejtve, s csak hetek vagy napok kérdése az ő lehanyatlása, — ebben az esetben a spekuláczió kitünően beütött. De az is lehetséges, — és az eddigi jelek, hogy t. i. mindig Bánffy személyes önfeláldozásáról volt szó, inkább erre mutatnak — hogy a minisz­terelnök csak feltételesen van elejtve: a béke létrejötte fejében ; — és akkor mi történhetik? Az, hogy a békétlenek kedvéért a nyakunkba varrják a véglegesen békétlen állapotot, amely­nek keresztülvitelére a Bánffy-ks­met teljesen alkalmas. Ebben az esetben tehát veszteséggel végződnék a határidőüzlet, melynek erkölcste­lensége éppen abban rejlik, hogy a differencziá­­kat nem a börzejátékosok fizetnék, hanem­­ az ország. Szerencse, hogy a mai pártközi béke­tárgyaláson nem az elszak­adók kerültek felül, de a politikai hausse-játék irányzata az ellen­zék mai határozatán mégis meglátszik: az, — hogy megint a börze nyelvét használjuk — roppant «szilárd». Egyszerűen eluta­sítja a kormány garancziáit, miután azokat ki nem elégítőknek minősíti. Ám a szakítás nem történt meg, tovább fognak tárgyalni, s ez egyelőre valami. Mert remélni lehet, hogy kinyílik a szemük és belátják, hogy sem az ellenzéket megalázni, sem az ország zsebére hazardírozni nem szabad és jobb ma egy tisz­tességes béke, mint holnap — egy inkorrekt háború.* A mai «béke»-híreket itt közöljük: A válasz átadása, A mai nap jelentős eseményei a kor­mány üzenete körül csoportosulnak. Erről és az általa megteremtett helyzetről beszéltek ma a Házban mindenfelé. A képviselőház első emeleti termében adott ma a kormány találkozót Széll Kálmánnak és a disszidensek bizalmi embereinek. Ezen az összejövetelen jelen voltak: Bánffy báró, Fejér­­váry báró (Lukács László nem volt a Ház­ban), Széll Kálmán, Szilágyi, Csáky gróf, és Andrássy Gyula gróf. Amíg ez értekezlet folyt, a folyosón Molnár János nyilatkozatát kolportálták, mely szerint az ellenzék nem megy bele a házszabályok reví­ziójának a tárgyalásába sem a kormány pont­jai alapján s igy a békeakczió teljesen meg fog hiúsulni. A kormány tagjai és Széll nemsokára lejöttek az emeletről s csak a disszidensek maradtak odafönn, kik aztán fölkérették Kossuth Ferenczet. A folyosón a kormánypárt békeba­­rát elemei körülfogják Széll Kálmánt, aki az­tán egyenként fölkereste az ellenzék vezető embereit. Széll nemsokára távozott a Házból. Eközben be is estel­edett­ ideje, hogy visszatérjen a hajóra. De az ösvényt elvesztette! Úttalan, bián­szövevényes őserdőbe hajtotta a cserkész és vak szenvedelme s most tanácstalanul állt a hang­talan erdőben. Még az iránytű sem volt vele; azt ben­­feledte a tengerészkabátjában, melyet a hajón hagyott. Rá kellett bíznia magát a jó Istenre. Öles átmérőjű leveles pálmabokor lombsátra alá ült. Legalább megpihen, míg téveteg útjára kél. Egyszerre susogó nesz verte föl az őserdő csendjét. Vastag cseppekben kezdett hullni a meleg eső, de abból ő nem érzett semmit. Az óriás levelű pálmasátor teljesen megvédte az eső ellen, mely pár percz alatt zuhogó záporrá erősbült. Vak sötétség borult az erdőre. Az égen a tropikus égöv hirtelen támadó fekete viharfelhői jelentek meg s a vakító villámok száraz dör­renése pillanatonkint megreszkettette az őserdőt, melynek ezeréves fái s pálmasudarai nyöszö­rögve ingtak meg a légnyomás súlya alatt. Az elemek e csatazajában elhallgatott az erdő minden állata s félve bujt meg a liánok zsom­­békjai között. Tengerészembert cseppet sem izgat a legpokolibb vihar sem. Hiszen az azzal való küzködés a mestersége. Csak azért vannak a tengerésziskolák, hogy a viharral való viasko­­dást megtanulja — és a­bból a tudományából éljen aztán , egész életen át. Hát a „Lus­­signons ifjú parancsnok* is egykedvün gyönyör­ködött az őserdő borzalmas viharának villám­­í csatáján, sőt nagy lelki örömmel leste-várta,­­ hogy az orkán még erősebben törjön ki. Mert akkor bizonyosan megszabadul. A távol­ban majd elkezd harsogni a felkorbácsolt tenger s bőszült áradata, ami hívogató, barátságos zene­­ lesz az ő füleinek, amit meg fog ismerni e pokoli konc­ert dörgő zajában is — s amelynek irányában aztán a megváltó tengerpartra ér. Nem csalódott. Délfelől eleintén elmosódva, később mindig erőteljesebben hangzottak fel a szigetre hömpölygő hullámok üzemszerű csob­­banásai s az állandó dörej, amit az egymásba temetkező haborlások okoznak. Itt az idő, a visszaindulásra! Az eső elállt, de a szélvész még teljes erővel tombolt. Úttalan, folyondárral behálózott pálmapagonyban törtetett a tengerzaj irányában az ifjú tengerész, miközben vászonpapucsai fosz­lányokká tépődve szakadtak le róla. Egyszerre, mintha ezernyi villámlámpa lobbant volna föl — napvilágos lett a rengeteg. Óriási raj villás m­oselto rebbent fel előtte s­­ mikor e tüzcsomó a távolba szélledt, ismét uj raj szállt fel előtte. Csomónkint csapott reája is ez apró reptilfaj s agyon meg agyoncsipte, — de hát megnyugodott. . . legalább olykor né­­­hány perczre megvilágították előtte az erdőt. Süppedékes páfrány-ingoványba vezetett az útja. Itt a mosoltóktól megszabadult, de a békák miriádjain kellett átgázolnia. Ahová lépett, moz­gott minden s a megzavart hüllő­tábor dühödt kvakogása kisérte. Az ingovány túlsó szélén mohos szikla mellett kellett felkapaszkodnia. Mikor a szikla­oromra ért, hogy jobban-jobban fogózhassék, karjával egy pálma sudarába kapaszkodott —, de ugyane pillanatban a vér is meghűlt benne. Érezte, hogy egy csúszós, lágy testet szorított karjával, melynek vége aztán lábaihoz csapó­dott. Egy óriási csörgő kígyó volt, mely a pál­mán függve fiestázott, de megzavartatván, dühödt keringéssel csapódott egyik pálmáról a másikra, majd leszállt s farkvégének csörgő­jével rémítette fel az erdő csöndjét. Most már sehogysem válogatta az utat a «Lussignon» tisztje s annyival inkább, hogy a kígyó csörgésére még borzalmasabb viszhang felelt az erdő mélyéből. Az óriás kígyók örökös ellenségei, a párduczok siví­tó üvöltése hangzott föl. . . jaj annak, aki azt egyszer közvetlen közelből hallja! Minden tagjából vérezve, a hajnali nap pirkadó órájában ért ki a tengerpartra, az agyoncsigázott tengerész. Valahonnan messze, a keleti partirányból fellövés hangját hallotta­­ meg. A Lanterrel feleletet adott s aztán a sekélyes tengerszélre dűlt le. Abéltan találták ott szeretett parancsnoku­kat a «Lussignon» emberei, kit már elsirattak, — hogy bizonyosan széttépték a jaguárok. Mikor a hajóra viendő a rögtönzött hord­­­­ágyra fektették, föleszmélt: — A madaraimat el ne veszítsétek, fiuk! ... Aztán a félholtak álmát álmodta .. tovább. K. T.

Next