Magyar Hirlap, 1899. május (9. évfolyam, 120-148. szám)

1899-05-02 / 120. szám

2 MAGYAR HÍRLAP 1899. május 2 belerohanna ilyen kiadásokba? Ausztriá­ban egyébként minden reform ellen azzal izgatnak, hogy az csak Magyarországnak van érdekében s csak a magyar pöffesz­­kedés követeli. A valóság az, hogy egy­formán érdekünk, mert a monarkia ér­deke, hogy egyfelől ne zárkózzunk el a haladó idők parancsai elől, másfelől kétszer is meggondoljuk, mit bírunk el s mely határon túl nem mehetünk. Ha vádolják a kormányt, hogy ezeken gon­dolkodik, mi megköveteljük, hogy gon­dolkozzék rajtuk. De viszont megadjuk, amit a kis pesszimisták nem adnak meg: a gondolkodási időt. Osztrák követelések — ki tagadná, hogy Ausztria az ő végtelen nyomorúsá­gában szeretne benünket is magához nyo­morítani ? Negyedik éve él Ausztria az ellenünk való fenekedésből s a kormá­nyai is ezzel tengetik rövid lélekzetű éle­tüket. Épp ez ellen, a közös — nem mondjuk ellenség, de mondjuk, másik fél ellen kellett Széll Kálmánnak erre a nagy erőgyűjtő akczióra vállalkozni, hogy a nehéz európai helyzettel s az osztrák fenekedésekkel egy megbékélt, tu­datos és egységes nemzetet állíthassunk szembe. Ez a komoly és nagy feladata Szél­­nek és ez ellen a Széli ellen kissé nehéz trombitálni — pláne papír-trombitával. Nem rontjuk egyébként e furcsa, zenei mulatságot, mert nyilvánvaló, hogy a­bban a pillanatban, amint a hatalom kedvéért való hatalom korszakának be­­lelegzett, az ellenkezés kedvéért való ellen­­zékeskedés is — nevetségessé vált. ORSZÁGGYŰLÉS A tűzzel nem jó játszani. Ahol nagy baj­jal, az összes pártok vállvetett működésével lehetett csak az európai erkölcsöket jogaikba visszahelyezni, mint a t. Házban mostanában, ott az olyan jelenetek, aminőket ma Várossy és néppárti, hasonszőrű társai provokáltak, hamar állíthatják helyre a siralmas státuskvót. Váratlanul pattant el ma a röppentyű, mely nagy robajt idézett fel. Olay Lajos beszélt s hazafias tüze csakhamar a Lepsényi-Zi­mándy-féle Kossuth-gyalázás ostorozására vitte. Arról beszélt, hogy a magyar papság Rómával tart s a Kossuth-gyalázók közülök kerültek ki Erre a mondásra iszonyú vihar tört ki a néppárton. A néppárti képviselők felugráltak, öklükkel verték a padot, lábaikkal dobogtak és reprodukálhatlan kifejezéseket röpítettek Olay felé, aki mellett némán ültek a párttársai. — Papgyalázó! — Eláll! Eláll! Nem beszélhet! — dü­börgőtt viharosan, Kálmán Károly pedig ma­gánkívül kiabálta: — Ki vele! Ki kell dobni! Olay szava elvész a viharban. A középen halljukoznak, az elnök csönget, a zsivajból most kiválik Várossy Gyula éles hangja: — Bánffy-csatlós! Olaj szembe fordul vele és amint rekedt hangjától telik, kiáltja: — Ceokil A fura szóra meghatványozódik a vihar. A néppártiak áthúzódnak a függetlenségiek padj­aira és ököllel döngetik azt. — Rendre! — Rendre! kiáltják szaka­datlan. — Paraszt! — hallatszik egy éles hang. — Ki mondta ezt? —­ kérdi Olay. Meszlény Pál fölemelkedik: — Én! Ugyanekkor Rakovszky is kiált valamit Olay féle, mire ez szembefordul vele és három­szor egymásután kiáltja: — Rakovszky úr hazudik! — Tiltakozom a jó izlés nevében! — kiáltja megint Várossy, mialatt egyre zúg a kiáltás: — Rendre! Rendre! Végre egy pillanatra megtöri a zajt az elnöki csengő hangja. — Nem utasíthatok addig rendre senkit, amíg nem hallom, mit mond. — szól Dániel Gábor elnök. — Azt mondta, hogy: czoki! — Igen, amit mondtam, azt mondom is!... —■ élősü­geti Olay, — mert én férfi vagyok. — Még nem tudom!— kiáltja Rakovszky. — Önnek már megmondtam, hogy hazudik! — kiáltja megint felé Olay. — Vá­rossy azzal vádolt, hogy engem Bánffy vá­lasztatott meg. Erre a komisz támadásra . . . — Rendre! Rendre! —■ viharzik megint. — Meg fogom nézni a gyorsírói jegyze­­teket! — csitítja őket az elnök. — Nem szükséges,én állom, amit mondtam. — kiáltja Olay. — Hát mit mondott ? — kérdi az elnök. — Azt mondtam: czokit — A képviselő urat rendreutasítom! léleknek valami olyan irányú működésére kell találnunk, amely kizárólag az emberi léleké, és amelynek legkisebb és abszolúte semmi csí­ráját sem fedezhetjük fel az állatok életében. Az állati idegrendszernek kétféle mozgását szoktuk megkülönböztetni, az öntudatost és az öntudatlant. Például ha egy csuka a vízben úszva bekapja az eléje kerülő kis ha­lat és azt lenyeli, azt még tán oly öntu­datlanul cselekszi, mint a gyermek, ami­kor mindent a szájába dug, de ha az a csuka, egy, a vizen ringó lapulevél alá bújik és azt tapasztalva, hogy így ezen leshelyből sokkal több halat tud megfogni, s ezen tapasztalat folytán máskor is odamegy — ez már nemcsak öntudatos működés, hanem ebben már benne van első szimptó­­mája annak, amire az emberiség olyan büszke — a logikának is. És ha más alkalommal az ő leshelyén egy másik csukát talált — mint első foglaló, jogot érez ezen helyhez, és el akarja ker’getni a bitorlót, de ha az, jogát nem respektálja akkor úgy oldják meg a vitás kérdést, mint az emberek, azaz megverekesznek, és aki bírja, az marja —­ az erősebbé lesz a hely. Ebben a mű­ködésben tehát már feltaláljuk a logikának, a jogérzéknek és a hadászatnak legelső csíráit — és valljuk meg — hogy ebben a tekintet­ben lényegileg az emberiség még ma sem tudja kérdéseit más bölcsebb alapokon megoldani. — Ki kell utasítani! — dörgi Kálmán Károly. — Rendezze az uzsorapöreit, — kiáltja­­ Olaynak Rakovszky. Nagy nehezen állt helyre a nyugalom, amikor aztán meghallgatták Olay, Rakovszky és Várossy kijelentéseit, melyek után Olay Lajos fejezte ki sajnálatát Várossyval szem­ben a sértő Szó miatt, melyet használt, mert pap se nem kérhet, se nem kaphat más elég­tételt. Rakovszkyval párbaja lesz Olaynak. Egyébként is a mai nap a néppárt napja volt: két szónokuk, az ifjú Zichy János gróf s Rakovszky István érveltek a kanzel-paragrafus ellen. E két beszéd stílszerü háttere volt a főrendek kar­zata, melyről a néppárti hadak egyházi és világi fővezérei, Majláth, a harczias erdélyi püspök és Zichy Nándor gróf hallgatták híveik speechjeit feszült figyelemmel. Mindkét néppárti szónok okfejtése magán viseli a kanzel-paragrafus elleni hadjáratban követett ferdítő és megtévesztő taktika bélye­gét. A vallás törvényeit, a kúria tekinté­sét, a nép érzését, a felekezeti békét s a tem­plomi politizálást össze-vissza boronálva igye­keznek egy czéljuknak megfelelő szerves egésszé összefoglalni. Hogy azonban e jelszavakat a logika összekapcsoló ereje semmiképpen sem akarja együvé fűzni, arról Rakovszky és Zichy János gróf érvelései egyaránt meggyőztek. Kalocsay Alán cziszterczita Ugronékhoz csatlakozott ugyan, de néppárti érzelmeinek megfelelően ma szintén kikelt a szószék-szakasz ellen. Veszter Imre pár személyes megjegyzést tett. A Ház különben az ülés végéig feszült figyelemmel várta, hogy Szilágyi Dezső fog be­szélni, de a várt beszéd elmaradt. Részletes tudósításunk ez: A képviselőház ülése május 1-én. — Délelőtt 10 órakor. — Elnök: Dániel Gábor. Jegyzők: Esterházy Kálmán gróf, Nyegre László, Lakatos Miklós. A kormány részéről jelen vannak: Széli­­ Kál­mán miniszterelnök, Plotz Sándor igazságügyminisz­ter, Fejérváry Géza báró, honvédelmi miniszter, Szé­chenyi Manó gróf, a király személye körüli miniszter. Hitelesítették a múlt ülés jegyzőkönyvét. Apáthy Péter, az összeférhetetlenségi bizott­ság elnöke benyújtja az összeférhetlenségi bizottság jelentését, mely szerint a Holló Lajos, Sztufca István és Lepsényi Miklós ellen bejelentett esetekben összeférhetetlenség nem forog fönn. Tudomásul vétetik. A kúriai bíráskodás. A művészi nevelésről. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — A Szabad Líczeum­­ közgyűlésén előadta Feszty Árpád. Mily nagy a művészi nevelés fontossága s milyennek kell a művészi nevelésnek lenni, arra a legvilágosabban úgy kapjuk meg a vá­laszt, ha végig futunk a művészet származá­sán és fejlődésén. Mi a művészet tulajdonképpen ? A keresztény szentatyáknak isten feletti vitájában erre a kérdésre, hol van az isten? Szent Crysostomus azt mondá: as Isten a művészetben van. Századunk egyik legnagyobb gondolko­dója, Herbert Spenczer a művészet eredetét az érzékiségben keresi. Akár az utóbbit higyjük,vagy azt, hogy a művészetet egy felettünk álló nagyobb hata­lom oltotta belénk, mintegy előkészítőül egy későbbi tisztultabb inkarnáczió felé — ha ez eldöntetlen marad — és az állat életét összehasonlítva az ember művészi törek­véseivel, akkor kimondhatjuk, hogy a művé­szet az emberben a lélek megnyilatkozása — maga az emberi lélek. Hol válik el az ember az állattól? Ott, ahol a legnagyobb a különbség az állati agyvelő öntudatos működése és az em­beri lélek nyilvánulása között? Ha a különb­­séget meg akarjuk látni, akkor az emberi A fejlettebb állatok világában nézzük meg egy ürge, vagy hörcsög lakását, már I Elnök: Következik a kúriai bíráskodásról szóló részletes tárgyalások folytatása. Itt is egy újabb, magasabb működéssel—mond­hatnám a tudomán­nyal — találkozunk, mert mikor a hörcsög különböző kamarákba rakja el télire a különböző gabonamagvakat, akkor már tudja, hogy a nyár után tél következik és meg tudja különböztetni a búzát a rozstól, ár­pától stb. Itt találjuk már a gazdasági és az ebből kifolyó természettudományok iránti ér­tékek legelső csíráját. A medve barlangot ke­res lakásul. A róka lyukat kapar, a madár fészket rak. Sok majom a diót kővel töri fel, a gorilla ágat tör le s azt — mint az ember — támaszkodásra és verekedésre használja. Egyes majomfaj — mint Brehm említi — pálmalevelet tör le, s azzal, mint naper­nyővel, védi fejét a napsugarak ellen. Ez már az ipari beszerzés egyik primitiv stádiuma. A társadalmi rend iránti érzék folytán szá­mos állat él külön csapatban, amelynek vezére, — sőt mint például a túzokoknak, külön kiállított őreik vannak, akik, míg társai legelnek — fel­váltva — kinyújtott nyakkal figyelnek és ad­nak jelt a veszély közeledtéről. A szerzett és öröklött hely iránti érzéket a konstantinápolyi kutyák árulják el legjobban; jaj annak a kutyának, amelyik egy más or­szágba, illetőleg egy másik utczába akar be­tolakodni. Sőt még az orvosi tudomány sem isme­­retlen az állatvilág előtt. Az állat nyelvével tartja tisztán sebét, a­míg az begyógyul s látjuk, hogy a kutya, amely nem fűevő állat, mégis, ha beteg, kikeresi a

Next