Magyar Hirlap, 1899. október (9. évfolyam, 271-301. szám)
1899-10-01 / 271. szám
i%, fie, MM... Budapest, 1899. Szemesitéses, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. IX. évfolyam, 271. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egészen a 14, téléire 1 negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20 Eeves számára, helyben 4 kr., vidéken 5 ki. Erzsébet királyné betegei. Nevében az Asszonynak, a dicsőséges királynénak, a szentnek, a szegénynek és betegnek: gyógyítsátok meg a szenvedőt, aki szintén szent, mert beteg és szegény. Erzsébet szárnyas alakjával fehér zászlójukon egy proczesszió halad el előttünk. Nem imádkoznak, többet tesznek árnál, jó cselekedetet. Énekük uj: száraz adat, orvosi szó, kérés és követelés. Ahová tartanak, nem valami csudatévő kút, misztikus kegyhely, hanem kórház, vagy ma még, csak annak a kimutatott helye: Erzsébet királyné szanatóriuma. Oda tartanak és a búcsú láttán; édes gyermekkori hit száll rá sziveinkre és még a vérünket is átjárja malasztod, emberi vallás. Meghatva nézzük őket, nagy urakat, élükön a királylyal és József nádorunk fiával, tudós doktorokkal, jóságukról és módjukról hires emberekkel. . . Elől pedig a fehér zászlón, kilép a fehér alak, nem holt jelvény, de élő Genius,az arczan, világít, a szenvedés és az öröm, látván, hogy mint mennek utána: gyógyítani a betegeit. Meg kell indulni. Aki előtt elhalad ez az újkori processzió, nem ember, ha állva, ülve, tétlen, tudja nézni amint mennek, mennek, fáradnak és küzködnek mások, kevesek. És ha a szív nem szólítja csatlakozásra, nem készteti cselekedetre azokat, akiknek még jártányi erejük, valami kis tehetségük is van, kell hogy megmozdítsa az ösztön, mert azok, akik a legnagyobb emberi nyomorúságot akarják leimádkozni, nemcsak kegyesek, hanem okosak is, nem csupán imádkoznak, hanem harczolnak is: háborúba szállnak a nemzet legnagyobb ellensége, a tüdősorvadás ellen. Töröknél és németnél ádázabb és gonoszabb ellenfelünk, kinek mérgétől minden esztendőben csaknem százezer névtelen katonánk hullt el, ki bebújtál a szerető csókjába, elrejtőztél az anya lélekzetébe, amelyet gyermeke belehelt, láthatatlan, de nyomon követhető orvgyilkos, birodalmad és uralmad ellenében — tehát mindannyiunk biztonságáért — a szelíd lelkű és szavú bucsusok képében ime látod magad előtt a törhetetlen hadjáratot. A kép oly fantasztikus és az olvasó megbocsásson, ha a köznapi hang túlcsigázza föl hangunkat és fantáziánkat. Mert maga a rideg tény is izgató és rendkívüli dolog: egy önzetlen és önfeláldozó, de reális és erélyes kis társaság a fejébe vette, hogy ott, ahol éri, meggyógyítja a szegénysorú tüdőbetegeket, megmenti az országot egy állandó járványtól, amely rémesebb, mint a nagy kolera, csakhogy már megszoktuk. Megfogja pedig a bajt, ott, ahol a legnagyobb : a szegényeknél, akiknek se kenyerük, se nyugodalmuk nincs, csak levegőjük van, de az rossz és bűzhödt, öl, ahelyett hogy éltetne. Kiviszik a beteget friss levegőre, éltetik, táplálják és ápolják nem egy túlzsúfolt közkórházban, hanem egy óriási kertben elhelyezett szanatóriumban, nem az ágyhoz lánczolva, hanem erdők árnyában, nem budapesti és magyar módra, hanem úgy, ahogy boldog nyugati nemzetek — még kicsinyek is — már is gyógyítják azt a bajt, amely nálunk a fő és halálos nyavalya. Nem tesznek csudát — emberi kötelességet csupán, alapján a mai orvosi ismereteknek és tapasztalatoknak, amelyek bebizonyították, hogy a tüdővész: levegő, táplálkozás, illetve: pénzkérdés! Irtózatos — és megalázó gondolat — hogy lehessenek felebarátaink, egy nemzet, tehát egy család tagjai, akiknek el kell pusztulniok ifjan, gyalázatosan, csak azért, mert nincs módjuk az orvosságot megszerezni. Nincs pénzük, hogy friss levegőt vehessenek maguknak és nincs módjuk, hogy a kórság kezdetén sok és jó fejjel növeljék ellentálló erejüket, hanem kevés és rossz kenyérrel táplálkozva vergődnek, amíg elhullanak védtelenül és magukra, családjukra és a nemzetre haszontalanul, akár ősszel a legyek. . . És ha még a végzet bánna el velük, ha isten szólítaná őket, ha nem volna jelentékeny részük, jyipgrnprUhAl. » v Álo4r*.»l ,óc *• —•----1—‘---a boldogulásnak és a jövendőnek Visszaszerezhető! És ha nem lennénk mi magyarság oly kevesen, bárha sorsunk — és elküldetésünk — megadta nekünk a tehetséget, hogy sokan legyünk ! A szegénység tehát a legtöbb halálok, akár mit mondjon is ön rafiőul tisztelt halottkém uram! Vérlázító gondolat, amely kell, hogy ne csak a szegénységet keserítse el és töltse be irigységgel, meg ádáz gyűlölettel, hanem fölizgassa, gondolkodóvá tegye és tettre indítsa a jó módúakat is. Egészségesek és tehetősek. Házasságok története. (Kathlánnet.) REGÉNY. Irta: Jókai Mór. I. (Minden jog tenta irtva.) Egy férfi, aki senkinek sem udvarol. Ugyan nevezetes ember legyen, aki Monte Carlo babylonvilágában fel akar tűnni. Olyan volt a mi emberünk. A vezetéknevével lehetett spanyol is, olasz is, a keresztneve volt Octáv. A nevét nem kisérte se elől, se hátul semmi czim, se lord, se dán, se maharadzsa, se sheik, amiből a nemzetiségét ki lehetett volna találni: beszélt mindenféle európai nyelven, a néger vadászával arabul, a titkárjával pedig valami olyan idiómán, amit a világon senki sem ért, (tán csak a holdbéli emberek). Termete a szokottnál magasabb volt, úgy hogy a hangversenyeken a mögötte ülők rákiabáltak, hogy «üljön le !» mikor anélkül is ült, csontos, szikár alak volt, hosszú karokkal, iszonyú tenyerekkel. Az arcza még feltünőbbé tette: magas domború homloka, kiülő szemöldökjármai, az erős pofacsontok, a kajló állkapocs, aztán a rücskös arczkőr. Az orra kissé félre volt nyomva. Hanem a szemei szépek voltak, sötétkékek s a szempillái hosszuk. A mi azonban az arczát nevezetessé varázsolta, az volt a jobb pofáján látható hármas sebhely. Három hosszú heg. forradás egymás mellett. Azok egyszerre lettek adva, oroszlán körmének a sebhelyei azok. Az arczra kapott vágás kérkedő dísze minden férfi ábrázatnak, ámde ilyet kaphatott az ember egy diáktól, egy kadéttól is; kaphatta ügyetlenségből, hogy a fejével parírozta a vágást; de egy oroszlántól kapott sebhely, az már valami! — A merész vadász az egyik lövésével az oroszlán szügyét találta el, a másikkal a jobb lábát zúzta szét; de a halálra sebzett szörnyeteg azért még rárohant s bal tenyerével hatalmas csapást mért ellensége fejére, mig az ugyanazon perczben a puskája végén levő dákossal a szivét szúrta keresztül a királyi fenevadnak. Ezt minden ember tudja és odabaitja, s ha akad valaki, aki számon kéri, hogy mért nincs az oroszlán negyedik körmének a helye is ott az emléklapon, annak megmagyarázzák, hogy azt a gazdájának segélyére siető derék néger fegyverhordó vágta le szablyájával. Ez még érdekesebbé teszi az embert. Ez volt aztán a bajvívás! A viselete a lehető legegyszerűbb volt: sötétkék matróz kabát, mindenféle zsebekkel, fehér pantalon, fején lawn tennys kalap, lágy, mindenféle formába nyomorítható. Ezt viselte jó időben, részidőben, regattán, konczertben, nem ugyanazt az egyet, mindennap mást, de hasonló szabásút; frakkot, fehér mellényt semmi alkalom kedvéért fel nem öltött. Elfogadták ezzel a különcségével, különben tökéletes gentleman volt. Részt vett minden mulatságban (kivéve a galamblövést) s fizetett mindenütt, ahová el sem ment. Nem is volt rá szüksége, hogy kicsípje magát, mert nem udvarolt semmiféle nőnek. Talán éppen azért nem, mert tudta jól, hogy olyan jut az arcza. Van ugyan rá elég példa, hogy férfiak, akik inkább hasonlítanak Thersiteshez, mint Antinoushoz, mégis keresik a szerencsét a szép nemnél, sőt de Octávnak egy nagy oka vol Ságra: az, hogy gazdag volt./;4^azdag emb^t'' Mai szamunk 20 óldat.