Magyar Hirlap, 1926. szeptember (36. évfolyam, 197-221. szám)

1926-09-01 / 197. szám

Szerda Négyszáz református lelkész a Hortobágyon, ahol a papkisasszonyok autogramot kértek a csikóstól Hortobágy, augusztus.­­ (A Magyar Hírlap kiküldött t­udó­sít­ó­jától.) Ida hajnali négy órakor négyszáz református lelkész indult el különvonaton Hajdúböször­ményből a Hortobágy végtelen szőnyegére. Kedvezett a szerencse a lelkészkongresszus tagjainak, mert már reggel hét órától ká­nikulai nap sütött a pirosvirágú legelőkre ,és így órákon át köröskörül remegő délibáb­­öltöztette meseszerű varázslatba a horizontot. Előbb a kétezerhétszáz holdas halastót kézték meg a papok, majd Nagyhortobágy állomásra futott be a különvonat és rövide­sen a híres hortobágyi csárda elé érkezett a papok karavánja, ahol Jókai cigánya, az öreg Rimóczi zenekarral várta a kiránduló­kat, akiket Debrecen városa vendégelt meg bőkezűen.­ ­ A CSIKÓS — BAKA LESZ ! Rimóczi a legszebb hortobágyi pásztor­­hátát húzta: „Kiszáradt a tóból mind a víz, m­ind a sár.. A csárda tulajdonosának előadása szerint­­évtizedek óta nem volt olyan mozgalmas nap a hortobágyi csárda körül, mint amikor m­ost négyszáz papot vendégeltek meg. Kékruhás, kesztyűs hajdúk, filmoperatő­rök, árvalányhajas kocsisok, csikósok, gu­lyások forgolódtak a Ferenc József-kabátba­­és magyaros attilába öltözködött kálvinista lelkészek körül. Lázas készülődés, érdeklő­dés adott elevenséget az impozáns tömeg­nek. A kilenclábú hortobágyi kőhíd körül, amelyen Petőfi is gyakran sétálgatott, a leg­mozgalmasabb az élet. Itt ül ugyanis a híd kövén egy öreg Számadó csikós, Kovács József. Neki van a legnagyobb közönsége. Pontosan olyan a külseje, ahogyan iskoláskönyvekben vagy festményeken ábrázolják a hortobágyi csi­kóst. Széles, felfelé csapott pásztorkalapja, bevarrott ujjú szűrje, rézzel kirakott kari­kás ostora, kék gatyája és ami a legkedve­sebb, kerek, mosolygó, szökés arca, ame­lyen­ dugóhúzó módjára kanyarodik a vas­tag bajusz vékony hegye, indokolttá teszi a rendkívüli érdeklődést. Szemlátomást örül az öreg, hogy ilyen si­kere van, de azért takarékosk­odik a szóval, nehogy azt gondolják, hogy­ ő szerepelni akar. Mosolyogva elhárítja a vála­szokat. " Elmondja, hogy már ham­inchét eszten­deje járja a Hortobágyot, m­ájustól őszig leint alszik a szabadban. Csak akkor lesz beszédes, amikor meg­kérdezem tőle:­­ •— Miért nézi le a csikós a gulyást? ] Magától értetődő egyszerűséggel felel: f — A gulyás gyalog jár, a zsikós meg lo­gon. Hogyne lenne nagyobb i­tt Elmondja az öreg, hogy r­észt vett a vi­lágháborúban. ,— Természetesen huszár­­­olt, úgy­ el­­­kérdezték tőle, hiszen egy csikós nem is lehet más, különösen hort­obágyi csikós nem, mint huszár. Meglepetésünkre így szólt: ' .— Nem én. Balra voltam, 39-es. Hál' Is­tennek. . .— Miért háll Istennek?. r i— Mert ha huszár lettem volna, a ló éle­tét is kellett volna félteni, ily meg csak mint baka, a magamét. Nem lett volna szí­­vem lovat tűzbe vinni. Kiderült a szavaiból, hogy mindent elkö­vetett a világháború kitörése­kor, hogy ba­kának osszák be, mert sajná­la az állatot a halálba vinni... A cifra­ménes két csikósát, az öreg Buj­dosót és a fiát, szintén nagyot bámulják. Ez a két kékgatyás csikós, artéitamutatványok­­kal szórakoztatja a közönséget. Amint körül­­száguldják lovaikkal a ménest, ugratnak, terelnek, hajtanak — mindezt villámgyor­san, rapszódikus hirtelenséggel és mégis bá­mulatos éleslátással —a rendkívüli látvá­nyosság. Éljenzik, tapsolják őket.­­ A PAPKISASSZONYOK OSTROMA [ Kedves, fehérruhás, mosolygó papkisasszo­­f­y­ok szaladnak szilaj lovával pillanatra meg­álló csikósbojtárhoz, ceruzát és papirost nyújtanak feléje és — autogramot kérnek. A szép szál parasztlegénytől, itt a hortobágyi ég alatt . . . Leszáll a lováról erre a furcsa megtisztel­tetésre Bujdosó és piros arccal veszi a kezébe a ceruzát, a papírt megtámasztja a ló hátá­nak és lassan, nagyon lassan, valósággal rajzolva az egyes betűket, írja le a nevét a nevető papkisasszonyok kedves koszorújában. Ez hiába, nem megy olyan gyorsan, mint a lovaglás, úgyhogy eltart egy negyed óráig, amíg a kisasszonyok levelezőlapjaira auto­gramot ad. * A csárda mögött a fák alatt pusztai isten­tiszteletet végez Molnár Zoltán hajdúhadházi lelkész. Szentbeszédének befejeztével felzen­­dül a pusztán az ének: Tebenned bíztunk, eleitől fogva ... Délben több mint négyszáz terítékű ebédet adott Debrecen város a vendégeknek: a kő­híd közelében, a legelő cifragulya és a cifra­ménes között terítettek föl. Csikósok főzték az ebédet, szolgafán csüngő bográcsban a gulyást, és ebéd közben az öreg Rimóczi húzott régi betyárnótákat és elhaló, fáradt hangján énekelte is. Elutazás előtt az egyik bojtárgyerektől va­laki meg akarta vásárolni a zsíros, színét vesztett pásztor­kalapot, amely már huszonöt esztendős — a bojtár nagyapjától örökölte. Azt felelte a vásárló úrnak a bojtár, hogy nem adja el semmi pénzért sem. — De hiszen nagy pénzt fizetek érte s ebből vehetsz magadnak újat. Tagadón rázta a fejét és nevetve hunyorí­tott a szemével a bojtár: — De nem huszonöt esztendőses. Nekem pedig ez kell. Diószeghy Miklós. — B—WEra——PMrvti 111 —ti fin inmw«»a——— I ELEKTROMOTOROK] javítása, tekercselése. Villanyszerelés. Vidékre is ki­küldünk. Hamvas és Társa mérnökök. Budapest, V^ers Kálmán uccalJO^Ké^ A halott Vetsera Mária bárónő, Rudolf trónörökös szerelmese miatt öngyilkos lett egy bécsi postahivatalnok (A Magyar Hírlap bécsi tudósítójától.) Bécs érdeklődését egy romantikus öngyilkosság tart­ja lekötve már két nap óta. Heiligenkreutz­­ben, Rudolf trónörökös utolsó szerelmének, Vetsera Mária bárónőnek sírjánál megjelent vasárnap egy jól öltözött fiatalember, egy csokor rózsát tett le az egyszerű kőkereszt elé és a fiatalembert aznap este átlőtt fejjel hol­tan találták heiligenkreutzi szállodájának szo­bájában. A rendőrség hamarosan kiderítette, hogy az öngyilkos Ewald Laumann, aki ba­rátjának, Georg Dollinernek a társaságában érkezett Heiligenkreutzbe. A csendőrség Dol­­linert, aki az egyik bécsi templom énekese, letartóztatta, miután az öngyilkosság körül­ményeit még nem látja tisztázottnak. A badeni törvényszéknek a felfogása szerint azért kellett Dollinert letartóztatni, mert a templomi énekes a jelek szerint együt­tes öngyilkosságra bírta rá barátját és azután, hogy Laumann eldobta magától az életet, visszariadt­ attól, hogy barátját kövesse a halálba. A törvényszék utasítására a heili­genkreutzi csendőrség megindította a nyo­mozást abban az irányban is, vájjon nem fűzték-e tiltott viszony szálai a két fiatal­embert egymáshoz. Dolliner természetesen tagadja, hogy együttes öngyilkosságot akar­tak volna elkövetni barátjával és tagadja azt is, hogy bármi más szál, mint a barátság szálai fűzték volna egymáshoz. A heiligenkreutzi csendőrséggel egyidejűleg a bécsi rendőrség is megindította a nyomozást és rövidesen kiderítette, hogy pünkösd táján Ewald Laumann egy másik barátjával, Heinrich Bur-ral, a mayerlingi katasztrófa színhelyén járt és Vetsera Mária sírjánál fölkiáltott: — Milyen jó is volna itt feküdni, csak nem egyedül! Ettől a perctől kezdve Laumann Vetsera Mária rajongójává vált, és összevásárolta Bécs könyvkereskedéseiben mindazokat a könyveket és röpiratokat, amelyek a bárónő személyével foglalkoztak. Szobáját valóság­gal megtöltötték a szép szőke Vetsera Mária képei és két hónap óta Laumann csak ebben a gondolatkörben élt. Természetes, egészen megváltozott s a mayerlingi tragédia har­minchét év múlva annyira megfeküdte egész gondolkodását, hogy családja szinte rá sem ismert. Sűrűn hangoztatta, hogy mennyire sajnálja a szép szőke bárónőt, amikor nem is követett el más bűnt, mint hogy egy királyfit szeretett. Laumann sűrű látogatója volt a kapuci­nusok sírboltjának és elmesélte testvéreinek és ismerőseinek, hogy milyen különös hangulat vett rajta erőt a Habsburg-család kriptájában. Ismert minden szarkofágot és könyv nélkül tudta a rajtuk álló feliratokat. Laumann szüleinek legfiatalabb gyereke volt és nemcsak édesapja és édesanyja, ha­nem tizenegy testvére is fiatal kora óta ké­­nyeztetgette, becézgette a csinos fiút. Csak az utolsó három hétben tűnt fel testvéreinek, hogy Laumann természete megváltozott, azóta, amióta Georg Dollmnerrel barátságot kötött. Augusztus huszonötödikén Laumann egyik nővérének, akivel az utcán találkozott, még bejelentette, hogy a hét vége felé meg fogja látogatni. Ezt az ígéretét azonban már nem váltotta be, mert úgy látszik, életében a múlt hét vége felé döntő fordulat állott be. Laumann az egyik bécsi postahivatal tisztviselője volt és fölöttesei a tehetséges, okos, ügyes fiatal­embernek nagy jövőt jósoltak. Egymillió­­kétszázezer korona fizetése volt egyelőre csak a postánál, azonban miután csupán lakásáért kellett négyszázezer koronát fizetnie — Lau­mann egyik sógoránál étkezett teljesen in­gyen —, a nyolcszázezer korona fölösleg zsebpénznek maradt a fiatalember számára. Augusztus huszonnyolcadikán, pénteken Laumann nem ment be hivatalába, hanem anélkül, hogy testvéreinek bármit is szólt volna, beteget jelentett. Szombaton egész délelőtt szobájában tartózkodott és csak dél­tájban ment el rövid időre. Hatalmas rózsacsokorral tért vissza a kezében és mikor a háziasszonya megkérdezte, hogy mennyiért és minek vásárolta a virágot, csak annyit mondott, hogy tizenöt­ezer koronába került, de arról nem árult el semmit, hogy mi célból vásárolta. Egy órakor elment hazulról egyik nővéré­nek a lakására és ott megebédelt. Félkettő tájban ment el sógoráéktól és attól kezdve h­íreni látták többé Béc­sben. Hétfőn délelőtt a nővére levelezőlapot ka­pott tőle Mayerlingből, amelyen csak annyi állt a nyomtatott „Szívélyes üdvözlet“ alatt, Ernárdtól. Nővérének még feltűnt, hogy a d. betű kacskaringója egy keresztet mutatott. A rendőrség nyomozása során kihallgatta Laumann szállásadónőjét is, aki elmondotta, hogy a fiatal postatisztviselő két hét óta, ellentétben az addigiakkal, szobáját állan­dóan zárva tartotta és még a szobalányt sem engedte be takarítani, hanem maga hozta rendbe szobáját. A múlt hét közepén Laumann megkérte szállásadónőjének szoba­lányát, aki híres volt arról, hogy kártyából jósol, hogy menjen el vele a nővéréhez és ott jósolja neki azt, hogy rövidesen agyon fogja magát lőni. A szobalány megbeszélés szerint el is ment Laumann nővéréhez és ott tényleg megjósolta neki öngyilkosságát. Laumann nővére és sógora az egész dolgot nem vették komolyan és csak nevettek az ostoba jóslaton. Ewald Laumann azonban nagyon komolyan vette a szobalány jóslatát. Laumann szobáját testvérei kívánságára a rendőrség feltörte és valóban sok dolgot találtak, ami világosságot vett a titokzatos öngyilkosságra. Laumann íróasztalán egy fényképállványt találtak, amelyen még nemrégiben testvérei fotográfiái állottak, azonkívül két rámát is találtak, melyek közül az egyikben barátjának Heinrich Barnak, a másikban pedig saját magának a fényképe állott. Ezek a fényképek már nem állottak többé a helyükön, amikor a rendőrség behatolt Laumann szobájába, hanem helyettük Vetsera bárónő, Rudolf trónörökös számtalan képe és Dolliner egyik fényképe állott. Dolliner képe alatt a követ­kező jellemző sor állott: „Az én drága Györgyöm.“ Heiligenkreutzból Laumann szinte min­den ismerősének levelezőlapot küldött, me­lyek kivétel nélkül mind Vetsera Mária sírját ábrázolták. 7 OHIiORHK legjutányosabban I VR A ET. 1 En.ábet kürüt 13 M­M R.­ nál Földrengések mindenfelé Lisszaboni jelentések szerint a portugál partvidéken ma hajnalban óriási földren­gés pusztított, amelynek központja a Fayal­­szigeten volt. Az eddigi jelentések szerint a sziget fővárosában, Hort­óban egyetlen ház sem maradt épen és a halottak száma meghaladja a százat. Közelebbi részletek még nincsenek. Athéni jelentések szerint a Földközi ten­ger partvidékein pusztító földrengést Gö­rögországban Théba és Pireus sínylették meg a legjobban, ahol több ház beomlott. Emberéletben az eddigi jelentések szerint nem esett kár. 1926 szeptember 9. 3 A NAP LOVAGJA, * K­ *. RIPKA Még nem olvastam újságot, mondotta ma félben Ripka Ferenc egy déli lap tudósí­­tójának, és azután kifejtette programját. Nagy szerencse, hogy Ripka nem olvasta a reggeli lapokat, mert talán elmarad a pro­­gram kifejtése, ha Ripka látja, milyen egyhangú hatást vált ki polgármester-jelölt­­sége a sajtóban, jobbfelé és balfelé egyaránt. Mert a Wolff-párt emberei, ha lehet még,­­okkal nyomatékosabban utasítják vissza Ripka jelöltségét, mint a blokk pártjai. Ripka Ferenc olyan váratlanul jelent meg a városi politikában jó két évvel ezelőtt, mint Lohengrin akkor, amikor a hattyú hozta­­ a sarkán, hogy legyen, aki megvív Telramunddal, a szép Elza hercegnő ke­­zéért Henrik király előtt. Üresedés folytán­ lett a gázgyár vezérigazgatójává Ripka, és sokfelé azt mondják, igen jól bevált ebbesz az állásban, amint azelőtt szorgalmas mér­­nök-tisztviselője volt a Ganz-Danubius-nak és esténként szorgalmasan látogatta az egyik budai kaszinót, míg valamilyen véletlen nyári találkozás a Balaton partján, Buda­­pest közigazgatásának élére állította. Mert oly későn, levelek hullása idején, ez a kérdés egész természetességgel vetődik fel akkor, amikor Ripka Ferenc ma délben­ ígéreteket tett és programot rajzolt arra az esetre, ha polgármesterré választanák. Mint kormánybiztosnak és azután mint főpolgár­­mesternek két esztendeje volt a hatalom Ripka kezében már idáig is, hiszen Sipőcz Jenő nem jelentett ellensúlyt és nehézséget a Ripka-féle koncepciók megvalósulásának szempontjából. De az a két év, amely Ripka Ferenc irányítása alatt, vagy irányításának­ hiányában pergett le a városházán, elmúlt eredmények, és elmúlt sikerek nélkül. Ripka Ferenc kormányozta a városházát akkor, amikor nem ült ott semmiféle ellen­­zéki párt, kormányozta a városházát akkor, amikor nem volt közgyűlés, és a fő­­polgármesteri székben ült akkor, amikor a pártközi értekezletek csendes megbeszélé­­sein intéződött el a legtöbb kérdés, békésen­és nyugalommal. Azokat az eredményeket, amelyeket most helyez kilátásba Ripka, már régen kiépíthette volna minden nehéz­ség és minden feltartóztatás nélkül. Hóna­­pok óta hevernek Ripka íróasztal fiókjában a külföldi kölcsönajánlatok, de hónapok óta nincsen kidolgozva az a produktív be­ruházási program, amely előfeltétele volna a 20 millió dollár felvételének, és azokból a nagyszabású ígéretekből, amelyeket ma délben sorakoztatott fel a gázgyár volt ve­zérigazgatója, két év alatt könnyűszerrel lehetett volna megvalósítani legalább ötven százalékot, csak éppen Ripka idáig gondo­san eltitkolta nagy terveit. Igazán nem akarunk egyetlen kellemetlen szót sem mondani Ripka Ferencről, aki most újból mint providenciánig ember szere­pel, mert a polgármesteri hivatalon kívül feléje int a kereskedelmi miniszter tárcája is. Csak egyet nem értünk: ez a providen­­ciális ember két év előtt kapott kezébe nagy hatalmat a városi politika fölött és akár­milyen pozitív előterjesztése Budapest újjá­építése, Budapest életmentése körül simán érvényesült volna az elmúlt két év alatt. Csak éppen Ripkának, aki most két kézzel adja az ígéreteket: a két év alatt nem volt egyetlen pozitív előterjesztése sem, és töb­bek közt a 20 millió dolláros külföldi köl­csön felvételéről azért nem lehetett tárgyalni, mert nem volt semmiféle konkrét terv a 20 millió dollár felhasználására. A fővárosi tanács rögtönözve összeállított egy olyan beruházási programot, amely el­­sősorban az amúgy is félig üres szállodá­kat akarta néhány monumentális és egészen üres szállodával kiegészíteni: szállodákkal a budai oldalon, szállodákkal a Belvárosban, szállodákkal a Városligetben. Ez a beruhá­zási program komolytalanságánál fogva vita nélkül, vagy szinte vita nélkül került le a napirendről és Ripka Ferencnek könyö­­nyű módja lett volna előterjeszteni egy má­sik, szelíd, józan, megalapozott beruházási programot. Ez azonban­­ nem követke­­zett be. Ne vegye rossz néven Ripka Ferenc, aki­nek kvalitásait szívesen elismerjük, de az a két év, amelyet a városi politika élén töl­tött, nem igen hozott más pozitív eredményt, mint egy kínos választási bukást az általa életrekeltett pártnak. De nem igen tudunk egyetlen olyan megvalósított, vagy akár csak fölvetett ötletről, amely Ripkától, mint Bu­dapest kormánybiztosától, vagy Ripkától, mint Budapest főpolgármesterétől eredne. Ezért bajos egy kevéssé komolyan venni azokat a nagyvonalú és bőkezű ígé­reteket, amelyeket a polgármesterválasztás alkalmából visz ki a nyilvánosság elé Ripka Ferenc, nem véve tudomásul azt, hogy nagy terveket csak a bizalom atmoszférájá­ban lehet megvalósítani. A bizalomnak ez az atmoszférája pedig mintha mégis csak Bárczy Istvánból áradna ki. Igazán nem akarjuk bántani Ripka Ferencet, de attól tartunk: Bárczy Istvánban még ellenségei is inkább bíznak — ami Budapest újjáépítését illeti —, mint Ripka Ferencben barátai és fü­vei. .. .

Next