Magyar Hirlap, 1926. november (36. évfolyam, 249-272. szám)
1926-11-03 / 249. szám
Szerda H1BIAP 3926 november 3. 3 Az osztrák alkancellár nem ismeri a tőzsdei szokásokat, és a tudtán kívül játszott a tőzsdén (A Magyar Hírlap bécsi tudósítójától.) Az osztrák parlament tudvalevőleg a Zentralbank szanálására folyósított 650 milliárd kapcsán kiküldött egy vizsgálóbizottságot, amely a Zentralbank ügyein kívül foglalkozik még néhány más olyan bankkal, ahol szanálásra került a sor, noha ezek a bankok szintén hivatalos, vagy félhivatalos támogatásban részesültek. A parlamentáris vizsgálóbizottság tárgyalásai megmagyarázzák, miért hangsúlyozta olyan nagy nyomatékkal Seipel prelátus az osztrák közélet megtisztításának szükségességét, viszont kissé érthetetlenné teszik, miért vette maga mellé kancellárhelyettes gyanánt Dinghofer volt linzi polgármestert, a nagynémetek vezérét. Vagy inkább a magyarázat az, hogy Seipel csak a nagynémetek támogatásával tudott többséget biztosítani kormányának és így nem volt módja válogatni. A parlamentáris vizsgálóbizottság nagyon kíméletesen hallgatta ki Dinghofer alkancellárt, de azért kiderült az, hogy bizonyos tőzsdei veszteségek után kamatmegtérítés gyanánt 135 milliót javára írtak az alkancellárnak, de Dinghofer hangsúlyozta azt, hogy a 135 millió leírása tudtán kívül történt, távolléte alatt és nem politikai befolyása folytán, hanem azért, mivel üzleti barátja volt a banknak. Egyébként vele csak azt tudatták, hogy az eredetileg felszámított kamat helyett a nagybankok kondíciója szerint fogják elszámolni tartozásai után a kamatokat, és neki, mint gazdasági ügyekben tájékozatlan embernek, sejtelme nem volt arról, mit jelent ez a kifejezés és nem is érdeklődött a kifejezés jelentése iránt. Dinghofer alkancellár hangsúlyozta azt, hogy az elmúlt évek alatt szenvedett jelentékeny veszteségek után még mindig van 4,5 milliárd vagyona és így ezt a vagyont kénytelen valamilyen módon kezelni. De Dinghofer sajátságos módon egész szabad kezet adott a vagyonkezelésre nézve azoknak a barátainak, akik félhivatalosan alátámasztott bankokat vezettek, és mindig csak utólag értesült a számláján keresztülvezetett tranzakciókról, akkor, amikor nem volt módja többé tiltakozni. Az kis szépséghiba volna, hogy az egyik ilyen bank 2000 darab Steweag-részvénytvásárolt Dinghofer részére és néhány hét múlva közel háromszoros árfolyamon adta el a részvényeket, mivel ez csakugyan nem jelentett végösszegben nagy nyereséget. A súlyos a dologban mindössze az, hogy a Steweag-részvények árfolyamát a néhány hét alatt mesterségesen felhajtották, azután pedig a stájer tartományi kormány vásárolta meg a felhajtott árfolyamon a részvényeket Dinghofer nagynémet vezértől, néhány keresztényszocialista képviselőtől, és a stájer tartomány néhány főhivatalnokától, mégpedig egy amerikai kölcsön felhasználásával. Ez a furcsa részvényvásárlás volt az oka annak, hogy a stájer szocialisták obstrukció árán is meghiúsították Rintelen volt közoktatásügyi miniszter újabb megválasztását stájer tartományfőnökké, mert néhány más szokatlan tőzsdei műveleten kívül a Steweng-részvények összevásárlása is mintelen műve volt. Akármilyen fontos érdeket jelentett a stájer vízierők kiépítése ennek az osztrák tartománynak, a részvények árfolyamának felhajtása és a baráti kezekbe került részvények megvétele a stájer tartomány számlájára semmivel nem mozdította elő a vízierők kiépítését. Dinghofer egyébként önérzetesen hivatkozott arra, hogy akkor, amikor fedezetlen tartozásai már nagyon megnövekedtek, nem akart többé banknak tartozni és ezért gondoskodott a tartozás kiegyenlítéséről, eladva Linz városának egy olyan telket, amelyre nagy szüksége volt a városnak. Ha az alkancellár ezt mondja, akkor bizonyára így van, hiszen Dinghofer az évek során át volt Linz polgármestere és így tudnia kell, milyen telkekre van szüksége Linznek. De azért voltak idők, amikor kissé különösnek tartották volna azt, ha egy város sok éven át volt polgármestere és egy politikai párt vezére, elad ennek a városnak egy telket akkor, amikor tőzsdei veszteségeit akarja kifizetni, a város pedig éppen akkor tartja sürgősnek a telekvásárlást, amikor a volt polgármester számára sürgős a tartozások kifizetése. Dinghofer nagyon önérzetesen beszélt a parlamentáris bizottság előtt, mindig újból hangsúlyozva, milyen kevéssé érdeklődött vagyonának kezelése iránt és milyen szabad kezet engedett erre nézve néhány pénzembernek, de azért a 135 millió kamatkülönbözet leírása, a Dinghofer által vásárolt Steweng-részvények átvétele háromszoros árfolyamon a stájer tartomány által és a linzi telekvásárlás mégis különös dolgok, akármennyire hangsúlyozza Dinghofer alkancellár, hogy más a közéleti szereplés és más a vagyonkezelés. Úgy látszik azonban, hogy Dinghofer teljesen meggyőzte jóhiszeműségéről a parlamentáris vizsgálóbizottság nagy többségét. Amint kiderült, Dinghofer titkárának is volt 487 millió tartozása tőzsdei spekulációk folytán, amint a nagy frank hadművelet idején Dinghofer titkárának számlájára 120.000 frankot vezettek át, de ezek Dinghofer kijelentése szerint a titkár magánüzletei voltak, és Dinghofer semmit nem tudott róluk. így azután a parlamentáris vizsgálóbizottság csak tanú gyanánt hallgatta ki az alkancellárt és ez a formaság is hangsúlyozza, mennyire igazoltnak látják a vizsgálóbizottság tagjai Dinghofer üzleti tranzakcióit. De azért bizonyos, hogy Seipel prelátusnak igaza van, mikor hangsúlyozza,milyen fontos demarkációs vonalat lefektetni a politikai tevékenység és a közgazdasági érdeklődés között. Dinghofer alkancellárt vallomása szerint nem terheli más, csak a teljes nemtörődömség a közgazdasági vonatkozásokban. Dinghofer saját kijelentése szerint többnyire nem tudta, milyen részvényeket vesznek, és milyen részvényeket adnak el számlájára barátai, amint nem érdeklődött aziránt, mit jelent a kamatkondíciók utólagos megváltoztatása, és mit jelent 135 millió leírása számlájának terhéről. Pálmay Ilka felháborodással értesült arról hogy újságot fog árulni . . . (A Magyar Hírlap tudósítójától.) Egy estilap közlése szerint a könyv- és újságárusító pavillonok száma ismét megszaporodik. A kis üvegpavillonok szaporodása korántsem olyan jelentőségű, hogy erről külön híradás jelenjen meg, a cikk megírásának azonban az adott érdekességet, hogy az újságárusító pavillon tulajdonosa, Pálmay Ilka lesz. Az esti lap értesülése szerint a Károly körút és Rákóczi út sarkán jelölték ki a művésznő pavillonját, ahol ezentúl napilapokat és könyveket fog árusítani. A régi Népszínház ünnepelt Szép Helénája állítólag kérvényt adott be a főváros illetékes ügyosztályához, hogy újságpavillont építhessen A kérelem ügyében döntöttek és a klasszikus operettekben egykoron tündöklő Nebántsvirág kisasszony már készülődik arra, hogy a Kossuth Lajos utca előtt könyveket és újságokat árusítson. Ebből az alkalomból fölhívtuk gróf Kinskyné Pálmay Ilkát, hogy programot adjon legújabb szerepét illetően. A művésznő azonban program helyett erélyes cáfolatot adott. Mondván: — Valósággal meg vagyok botránkozva a cikk miatt. Nagyon sok rosszindulat kell ahhoz, hogy azt állítsák rólam, hogy újságot fogok árusítani, élek csendesen, magamnak, s darabot nem írnak nekem, de rosszindulatú cikkeket, azt igen. Nem tudom megérteni, honnan vették azt, hogy újságárusító pavilionra kértem engedélyt? Még csak nem is gondoltam erre. Habár rámférne egy kis mellékjövedelem, de sajnos, a pavillonról nem tudok semmit. A legjobban az bánt, hogy ezt Bécsben olvasni fogják, mert éppen most kaptam egy bécsi színháztól szerződtetési ajánlatot. — Szóval a legközelebbi programja? — Ismét a színpad. A jövő héten Győrben tesz önálló hangversenyem a Blaha Lujzaszobor-alap javára. Azután Nagykanizsán lépek fel, november 27-én pedig a budapesti Zeneakadémiában. Mindenütt a Blaha Lujzaszobor javára, rendezendő hangverseny keretében. A nyár folyamán Kolozsvárott és Szovátafürdőn léptem fel a román királyné jelenlétében. Magyar, francia, német és angol dalokat énekeltem. Frenetikus sikerem volt. Az erdélyi magyar lapok hasábokat írtak róla. A budapesti lapok azonban tudomást se vettek rólam. De az újságpavillonról, amiből egy szó sem igaz, arról írnak... Végül még kijelenti a grófnő, hogy ne újságcikkeket írjanak róla, hanem jó színdarabot, amelynek természetesen ő játssza el címszerepét. Kossuth és Najládi mégis csak jobb cégérek, mint a reakció—mondja a kisgazdacsoport egyik tagja (A Magyar Hírlap tudósítójától.) A kisgazda-képviselők — mint Nagyatádi Szabó István halála óta minden esztendőben — az idén is leutaztak Erdőcsokonyára, hogy halottak napján koszorút helyezzenek volt vezérük sírhantjára. A Mayer János vezetésével lent járt küldöttség szónoka, Szijj Bálint keserűen állapította meg beszédében, hogy a kisgazda-képviselők sorai egyre ritkulnak és megígérte, hogy hívek maradnak a Nagyatádi-féle programhoz. Politikai körökben nem tulajdonítottak túlságos jelentőséget ennek az ígéretnek, mert a kisgazdák ezt már többször hangoztatták, de valahányszor arra került a sor, hogy a Nagyatádi-féle programért síkraszálljanak, mindig hajlandók voltak az egységes párt jobboldali szárnya előtt meghajolni és így ha néha-néha meg is indult a kisgazdák részéről egy-egy akció, nem tudták sikerre vinni, mert az utolsó percekben leszerelték őket. Érdeklődtünk a kisgazda-csoport egyik vezető tagjánál, vájjon ez az ígéret nem olyan könnyen tovaszálló füst-e, mint a többiek és hajlandók-e tényleg komolyabb akciót kezdeni programjuk megvalósítására. A válasz a következő volt: — Nagyatádi Szabó István programja nem bukhatik meg, legfeljebb az emberek, akik e programot most képviselik, bukhatnak bele abba, hogy nem tudják megvalósítani ígéreteiket. Mi azt hisszük, most különösen szükséges volna annak kidomborítása, hogy a kisgazdacsoport változatlanul ragaszkodik nagyatádi Szabó István programjához, és azt hisszük, rövidesen eljön az az idő, amikor akcióba lehet lépni. A rövidlátó, szélső reakcióval szemben a demokratikus rétegekre akarunk támaszkodni. Kossuth és Nagyatádi mégis csak jobb cégérek, mint azakció Bővebbet most már csak azért sem lehet mondani, mert hiszen a levegő tele van választási hírekkel, és nem lehet tudni, kik lesznek azok, akik tovább is a politikai porondon maradnak, tehát kik lesznek azok, akik a program megvalósításáért a fórumon küzdhetnek. Elmondotta még informátorunk, hogy a kisgazdacsoport mostani látható visszavonulásának az az oka, hogy a kisgazdákat a felsőházi javaslat nem érdekli, és az a tapasztalatuk, hogy a vidéki választóközönség úgy ezzel a javaslattal, mint a választásokról szóló híresztelésekkel szemben teljesen közömbös, csak gazdasági kérdések felé fordul minden figyelme, az embereket az érdekli, miből fizetik meg az adót és arról panaszkodnak, hogy az állam által reájuk rótt terhet nem tudják elviselni. Egy kokainista osztrák báró öngyilkossága (A Magyar Hírlap bécsi tudósítójától.) Vasárnapról hétfőre virradó éjjel az Imperiál-szálló mellett a Bösendorferstrassen a járókelők arra lettek figyelmesek, hogy egy igen jól öltözött 35 év körüli úr támolyog, majd még mielőtt a járókelők segítségére siethettek volna, összeesik. Hamarosan rendőr került elő, aki értesítette a mentőket és intézkedett, hogy az eszméletlen állapotban fekvő ismeretlen férfit a Künstler- Haus vestibule-jébe vigyék. Zsebei átkutatásakor egy kis fiola került elő, amelyről a mentők már felületes vizsgálat után megállapították, hogy sztrichnintartalmú méreg volt benne. Az első segély nyújtása közben a beteg egy pillanatra magához tért és a rendőr kérdéseire elmondotta, hogy Hans Mayerhofernek hívják, azelőtt báró volt és katonatiszt. A rendőr kérdésére kijelentette, hogy azért követett el öngyilkosságot, mert nem tudott gyógyíthatatlan szenvedélyétől, amely már valósággal betegségévé vált, megszabadulni. Mayerhofer bárót a mentők kórházba szállították, ahol élet és halál között lebeg. A báró nevét Bécsben városszerte minden jobb társaságban ismerték, sőt az utolsó időkben egy kellemetlen hátterű affér miatt a lapok is foglalkoztak személyével. A báró tragédiája a leszerelt katonatiszt tragédiája, aki sehogyan sem tud belehelyezkedni a megváltozott viszonyokba. Mayerhofer báró régi osztrák katonatiszti családból származik, így természetesen öngyilkossága mindenütt nagy feltűnést keltett. Mayerhofer báró maga is tényleges tiszt volt, egészen az összeomlásig, de mikor levetette a császár kabátját, nem tudott beleilleszkedni a megváltozott viszonyokba és hiába próbálta előkelő rokonsága érdeklődését a gazdálkodás vagy pedig az ipar iránt fölkelteni, a fiatal báró nem akart sem rokonsága gyárvállalatainál, sem birtokai egyikén munkához látni. Bárhogyan is kapacitálták, teljes részvétlenségén és gyakran hangoztatott életuntságán nem tudtak változtatni, egyre csak azt hangoztatta, hogy az élet már nem jelent számára semmit, és semmi sem érdekli őt a világon többé. Ilyenformán családja számára nem is volt túlságosan nagy meglepetés vasárnapi öngyilkossága. Mayerhofer báró ma harmincöt éves és néhány év előtt nősült. Felesége egy gazdag bécsi gyáros leánya, így anyagi gondok nem bántották a fiatal bárót. A fiatal pár házasélete nem volt boldog, mert Mayerhofer báró néhány év előtt megismerkedett egy spanyol arisztokratával, Lassaén gróffal, aki megismertette őt a fehér méreg, a kokain gyönyöreivel. Mayerhofer báró hamarosan egészen rabjává vált szenvedélyének és egy idő óta nem csupán nappalait, hanem még az éjjeleket is feleségétől távol, kokainista barátai társaságában töltötte. Mayerhofer báró öngyilkosságával kapcsolatban most ismét sokat beszélnek Bécsben arról az afférról, amelyből kifolyólag először került a báró neve az újságokba. Néhány hét előtt történt, hogy Sahn grófné följelentést tett a rendőrségen, hogy lakásából több, igen értékes műtárgy és ékszer hiányzik. Salm grófnő arra az időre, amit távol töltött Bécstől, átadta lakását unokatestvérének, Erlangen Miklós bárónak, aki attól kezdve szinte nap-nap után vendégül látta Salm grófnő lakásában kokainista barátait. A grófnő hazaérkezése után megdöbbenéssel vette észre, hogy lakásából értékesnél értékesebb tárgyak hiányzanak. A rendőrség annak idején megindította a nyomozást, amelynek eredményeképpen Erlangen báró társaságának több tagját le is tartóztatták. Mayerhofer báró neve ekkor került az újságokba és bár a rendőrségi nyomozásrá nézve semmi terhelőt nem hozott napvilágra, az eset mégis igen kellemetlenül hatott rá és alkalmasint ez is hozzájárult tettének, elkövetéséhez. * Azt csinálom, amit az uram csinált: dolgozom—mondja özv. Hönich Henrikné Egy gazdasági termékeket értékesítő üzlet nyílt meg a napokban a Király utcában, az új üzletnek az az érdekessége, hogy tulajdonosnője özv. Hönich Henrikné, született Madarassy- Beck bárónő, a Concordia-malom , tragikus körülmények közt elhunyt vezérigazgatójának felesége. — Igen — mondja az új nagykereskedőnő — engem sok súlyos és váratlan csapás ért, de azt mondtam: nem szabad megtörni. Nekem családom van, akikért dolgozni akarok. — Nem új dolog ez nálam. A háború alatt ápolónő voltam, akkor sem kényszerűségből, hanem mert éreztem, hogy nem szabad tétlenkednem, míg mások kiveszik a részüket az áldozatból. — 2400 holdas birtokunk volt Vác mellett. Láttam, hogyan kótyavetyélik el a termékeit, mikor Pesten nagyszerű piacuk lehetne. Teherautót fogadtam és az hoz be hagymát, almát, lisztet és naponta 400 liter tejet. Nem panaszkodhatott jól bevált az üzlet, amit teljesen egyedül irányítok. — A fiaim hivatalnokok, egyik lányom könyvkötészetet, a másik kerámiát tanul, ők sem azért,mintha kényszerítve volnának rá, hanem mert ez a legfőbb dolog: a munka. — Tragikus események középpontjába kerültem, sok mindent írtak, sok mindent mondtak rólam, el se olvastam, meg se hallgattam. Az én részemre most már meghalt a nyilvánosság, én most folytatni akarom azt, amit szerencsétlen uram abbahagyott: dolgozni, dolgozni, amíg lehet...