Magyar Hirlap, 1928. július (38. évfolyam, 147-172. szám)
1928-07-01 / 147. szám
Vasárnap CONFITEUR... Irta: MÓRA FERENC Gyónok a mindenható Istennek és neked, lelki atyám, Isten helyett... * Atyám, emlékszik még az első találkozásunkra, most negyven esztendeje? Van még egy-két ember, aki tud rólam abból az időből. Úgy mondják, nagyon fehér arcú, nagyon fekete hajú és nagyon piros szájú kisfiú voltam. De hát ezek nem valami különös ismertető jelek, a különös ismertető jelem az volt, hogy nagyon féltem öntől, erről talán ma is rám fog ismerni. Hetvenhárman jártunk az első gimnáziumba, hetvenhárom forró kis szív ficánkolt az ön erős, fehér markában, amelynek akkor is kemény volt a fogása, mikor cirógatott, azaz, hogy egy kis szív sohasem ficánkolt, mindig ijedten pihegett, mint a foglyul esett verébfiókáé: az enyém. Pedig az ön tenyere, atyám, engem akkor is puhán cirógatott, mikor büntetni akart. Iletvenhármunk közül egymagamat. Miért? Hiszen voltak ott otkolonba fürdetett, selyeminges úrigyerekek is, akiknek finom úri arca csak úgy kínálta magát a simogató tenyérnek. Én kócos kis parasztvoltam, nem igen fogta a hajamat a töröttfogú fésű és csak vasárnap ért rá édesanyám lavórból mosdatni, hétköznap magam mosakodtam, csak úgy szájból. Mért éppen az én gubancos fejemre simult az ön felszentelt tenyere puhán és melegen és mért mindig akkor szorult össze legjobban az én ijedt szívem? ! Strosz Száminak köszönhetem azt, hogy ön személy szerint kiválasztott engem a nyájból, atyám. Addig csak egy voltam a hetvenhárom közül, attól fogva lön rám ütötte a kiválasztottság bélyegét. Számi szomszédunk volt a Daru uccában és szenvedélyesen szerette a füstölt kolbászt, valószínűleg azért, mert hite törvényei szerint az neki tilalmas dolog volt. Én a könyvet szerettem szenvedélyesen, de ősi kastélyunk híjával volt a családi könyvtárnak, csak az adókönyvecske tartózkodott a tükör mögött és a szentírás az elérhetetlen magasban, a gerendán. De a kölcsönös segítség, mint természeti törvény és társadalmi jelenség érvényes volt a Daru uccában is. Én a padlásunk szelelőlyukán füstölt kolbászokat hajigáltam át a velem barátsági szerződésben álló szomszédnak, ő pedig a kapunk alatt lelki táplálékot csempészet a folyókánkba. Egyszer Ponson du Terrailt, máskor Jókait, Victor Hugót és egyéb klasszikusokat is, akiknek nem szolgált úgy a szerencse, mint a nevezett auktoroknak, ennélfogva teljesen kikoptak a világi forgalomból. De a tökéletes mű mindig túléli mesterét és ha elfelejtettem is már, ki írta A disznóvá vált regálebérlő-t, álmomban még most is kiver olykor a verejték, mikor megjelenik előttem ez a fába metszett pénzügyi kapacitás. Isten a tanúm, atyám, hogy a műélvezet után a szerencsétlenül járt regálezérlőt én újra visszadugtam a folyókába és máig is azt hiszem, hogy Számi megtalálta és elvitte onnan. De Számi két évvel öregebb volt, mint én és világi dolgokban különösen is jobban fogott az esze, mint az enyém, ennélfogva nem riadt vissza a terror eszközeitől sem. Kijelentette, hogy ha a könyvet vissza nem adom, akkor agyonvág engem. Nem egyéni bosszúból, hanem muszájból, mert a könyv nem az övé volt, hanem az unokatestvéréé, a Blau Vilié, az pedig őt vágja agyon, ha visza nem kapja jogos tulajdonát. Nekem az agyonvágások ellen nem lett volna elvi kifogásom, ha a sorrendet meg lehetett volna változtatni, így azonban dermedten néztem Számira, mint a Koplaló Mátyás, vagy a Három veres ördög című regényben a gályarab menyasszonya az éjféli órán kísérte páncélos lovagra. Kortársam szíve megesett rajtam. — Adjál tíz krajcárt azon én majd megveszem a könyvet a históriaárulónál. *— Nincsen én nekem tíz krajcárom, — fogództam meg a kapufélfában és abban a pillanatban tanultam meg az egész életre, mi az a szegénység. — No, nem baj, — veregette meg a vállamat a jólelkű nagyhatalom, aki az erkölcsi világrendet képviselte a folyóka partján — ha adsz egy szál kolbászt, akkor én rábeszélem Vilit, hogy ne adjon föl Trängel tisztelendő úrnak. Azóta sokat hallottam én arról, hogy a diplomáciai szolgálat milyen sokba kerül, de nem hiszem, hogy a világtörténelem ismerne diplomáciát, amely annyi áldozatba került volna, mint a szóban forgó. Az édesapám minden héten agyonvert egy macskát a ház körül és egyre megközelíthetetlenebb helyre akasztotta a kolbászos rudat. A vége mégis az lett, hogy az utolsó szál kolbász is elveszett a rúdról és egyszer ön azt mondotta nekem, atyám, hittanóra után. — Gyere csak be, te kis fiú, a múzeumba. A hosszú, fehér folyosó végében volt egy komor ajtó, fölötte egy fekete deszka ezzel a felírással: Museum. Mindenféle réveteg hírek jártak róla, hogy mik vannak itt, de biztosat senki se tudott. Akit oda beinvitáltak, az sohase ért rá körülnézni, illetve minden megfigyelőképessége testének ama leggömbölydedebb részére koncentrálódott, amely, méterrúddal méretett fel. Engem is cserbenhagyott a megfigyelőképességem, amikor magában kelt a kínok és fogak csikorgatásának helye. Keringett velem a kis sötét zúg, mint a forgókomédia a vásárban, csak középen a keskeny zöld asztal állott mozdulatlan és izzott rajta a piros méterrúd, mint mikor ráfot tüzesít a kovács. Akkor először tette ön az állam alá a kezét, atyám. Az én állam reszketett és az ön tenyere lágyan szorította meg. — Nézz rám. Fölnéztem. Két ragyogó szem mélyedt az elködösödött szemembe. — Hazudni sohasem szabad. Tudod?— Tudom. — Hát igaz? — Igaz, — hunytam be a szememet. És kérdezhetett volna tőlem akármit, atyám, mindent ráhagytam volna. A térdéig se értem önnek, aki az igazságot akarta. — Na látod, Fercsike, — veregette meg az arcomat. — Mindenkinek vissza kell adni, ami az övé. Érted? — Értem. — A Strausz gyerekeknek is, ugye. Vagy a Blau gyereknek. — Igen. — Hát ne mondhassa az a zsidó, hogy a keresztény megkárosította. Husvét vasárnapjáig rendben legyen a dolog. Az nap nagyszerda volt. Husvét vasárnapján, ahogy a templomból kijönnek, ön odaintett magához. — No? Ki van elégítve a zsidó? — Igen. — Megkapta a tíz krajcárt? — Meg. — Így már szeretlek. A jó Isten is szeret. Mert tudod, a jó Isten senkiét se engedi elvenni. Még a zsidóét se. Ilyen különös antiszemitizmust tanultam én öntől, atyám, ezelőtt negyven esztendővel. Attól fogva én lettem az ön kegyence, atyám. Hetvenhármunk közül mindig nekem magyarázott, ha az ördög tarisznyájával fenyegette az osztályt, engem mindig kikímélt belőle, hittanórán engem tett meg vigyázónak és a fehér mellényét is énvelem vitette haza a szabótól, ami nagyobb méltóság volt akkor nekem, mintha a király után kellett volna hurcolnom a Szent István palástját. — Fercsike — kérdezte tőlem egyszer hittanórán — tudod te a minisztrációt? Hogyne tudtam volna. Még akkor magyarul se igen tudtam olvasni, mikor már kívülről tudtam az egész latin szövegét a minisztrációnak. Azt is, azai a pap dolga, azt is, ami a minisztráns kötelessége. Az apámtól tanultam tán még a bölcsőmben, ő meg az ő apjától. Az volt neki minden tanultsága. — No hadd hallom. — Introibo ad altare Dei — kezdtem bele a hadarásba. — Derék dolog. Holnaptól kezdve te leszel a minisztránsom. Álmatlan éjszaka után nagyon sápadtan mentem másnap reggel a sekrestyébe. Csukladozott a térdem, mikor megemeltem a misekönyvet s akkorát rántottam a misehirdető falicsengőn, hogy még akkor is szólt, mikor az oltár előtt térdelve már a confiteur-t mondták. De ön, atyám, azért nem nézett rám haragosan, csak értetlenül csóválta a fejét ügyefogyottságom egymásba fonódó láncszemein. Az úrfelmutatási ezüstcsengő az oltár mögé lendült a kezemből, az ámpolnát, amelyből vizet kellett volna öntenem az ön ujjaira, rátettem a lépcső kövére és a hívek bosszúsan riadtak fel ájtatosságukból a homályos padokban. Soha ilyen botrány még a mi öreg templomunkban nem történt. Se holt, se eleven nem voltam, mire a mise véget ért és szerettem volna kiszaladni a világból. De ön, atyám, nem vette le rólam szomorú tekintetét, míg levetette a stólát és miseinget és halkan rám szólt: — Várj meg. Aztán megfogta a kezem, kivezetett az üres templomba és megállt velem a szószék alatt, ahová legjobban odatűzött a nap. Az istenszem szigorúan nézett le rám az aranysugaras háromszögből és Szent Mihály arkangyal lángoló pallossal írta a szószék fehér falára, a lebukó sátán fölé a diadalmas kérdést: Quis, ut Deuss — Mi bajod neked, fiam? — próbálta ön felemelni lehorgasztott fejemet. Félek. a— A jó Isten színe előtt? Mitől félsz? Mondd meg?— Csak félek. ■— Hát a jó Isten majd megbocsát. Holnap reggel megint te minisztrálsz. De nem minisztráltam. Otthon odaálltam a katlanhoz, amin az ebédünk főtt és amíg édesanyám megterített, először vettem hasznát életemben a klasszikus műveltségnek. Teleszedtem kis markomat eleven parázzsal és úgy fölhólyagosítottam a tenyeremet, hogy Mucius Scaevola énhozzám képest csak kókler volt. Egy álló hétig kanalat se tudtam fogni, nem hogy Isten, szolgálatára alkalmas lettem volna. Azalatt ön, atyám, mgfeledkezeti rónám és én soha többet neki minisztráltam az életben. *" Ahogy növekedtem, úgy nőtt irántam az ön atyai szeretete. Imádságokat tanultam öntől, amiket soha nem fogok elfelejteni és szentképeket kaptam, amiket az unokámra fogok hagyni. Mindig az ön gyónója voltam és esztendővégi gyónáskor, amikor ön kirótta rám a penitenciát -s kioldotta lelkemet a bűnök kötelékeiből, mindig újra kötötte rajta a szeretet csomóját. — Előre megmondom neked, édes fiam, hogy a tanári kar most is neked juttatta a legnagyobb jutalomdíjat és hidd el, hogy a jó Isten ,sohase veszi le rólad a szemét. Soha senki olyan könnyes szemmel nem csókolta meg az áldó stóla végét és soha senki olyan halálos-sápadtan nem kelt fel térdeléséből, mint én, mikor ön közbenjárt értem az Istennél: *— Absolve Te ... Harminckét esztendeje annak, atyám, hogy utoljára láttuk egymást. Én akkor hatodikos gimnazista deák voltam és valami törvényen kívüli állapotot élveztem az iskola falai közt. Éveken keresztül soha engem professzoraim fel nem hívtak felelni, egészen becsületemre bízták az összes tudományokat s ezért morajlott át a megdöbbenés az egész osztályon, amikor ön egyszer kiszólított felelni. — A megszentelő malasztról beszéljen ! Atyám, ma már nem tudnék a megszentelő malasztról beszélni, mert Egélytan volt a hittankönyvünknek a címe és ha Daniénak abból kellett volna egély-t tanulni, akkor bizonyosan konstruált volna még egy kínzószerszámot a pokolban olyan tankönyvírók részére, akik nem tudnak magyarul írni a magyar gyermekeknek. De akkor olyan folyékonyan beszéltem a megszentelő malasztról, atyám, hogy önnek mosoly ragyogott az arcán és az szinte megszentelt engem a kopott katedráról. A mosoly a következő hittanórán is ott sütött még az ön arcán, mig az osztálykönyvbe beírta az apró, metszett betűit, de valami különös kedves hamiskodás bujkált benne.— Most Cézárt fogunk, fiúk — kacsintott bozontos szemöldökei alól az osztályra és megint engem hivott föl felelni. Hat egymásután következő órán tett ön próbára, atyám és mikor a hatodik próbát is megúsztam, akkor lejött a katedráról és odaállt elébem, az első pad elé. Az arca sápadt volt és a szeméből kibuggyant a könny. — Édes gyerekeim, ma engem utoljára láttatok magatok közt. Az Úristen más munkakört rendelt, mint ahol eddig szolgáltam. Itthagyom a szülővárosomat, messzire megyek innét plébánosnak, de mindnyájatok emlékét elviszem a szívem sublótjába zárva. HÍRLAP ftZ iflfstpulli ■ RUHASELYEM VAJÁR i miillilli tart. , m toen mtien MHsvHSziffff.dRe9,M9zzei»vfisffm!sa& zm ex©» a rtnduivül ©leső inak M AUAS is HAMU s#**® m» Sj 1928 július 1. 3 nem kell aggódva lesni, vájjon jön-e? nem kel ketsegbe esni, ha nem jönne. Teljesen független a jegestől es nyugodtan nyapalhat.ua ipNAii, jO/ — tt -it jrrni. PlPlítrOTOOS cllltOIT13.' r & Sl3Élítf *€% tikus hűtőszekrényt f Automatik«*« hti*3h«szí'.f*v állít *el nyaralójában. — -----v .*----------------------------Tekintse meg még ma nálunk, ahol kedvező ajánlatot kap iHsiin Jtrthyr és Tárrití Menest. VI.. Kossuth latos neca 12. Telefon. aii?. non ss I jiAt» .«.fv. Illioi. Ml ||»«I jjAi.' _|nSSU