Magyar Hirlap, 1928. július (38. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-01 / 147. szám

Vasárnap CONFITEUR... Irta: MÓRA FERENC Gyónok a mindenható Istennek és ne­ked, lelki atyám, Isten helyett... * Atyám, emlékszik még az első talál­kozásunkra, most negyven esztendeje? Van még egy-két ember, aki tud rólam abból az időből. Úgy mondják, nagyon fehér arcú, nagyon fekete hajú és nagyon piros szájú kis­fiú voltam. De hát ezek nem valami különös ismertető jelek, a különös ismertető jelem az volt, hogy nagyon féltem öntől, erről talán ma is rám fog ismerni. Hetvenhárman jártunk az első gimnáziumba, hetvenhárom forró kis szív ficánkolt az ön erős, fehér markában, amelynek akkor is kemény volt a fogása, mikor cirógatott, azaz, hogy egy kis szív sohasem ficánkolt, mindig ijedten pihegett, mint a foglyul esett verébfiókáé: az enyém. Pedig az ön te­nyere, atyám, engem akkor is puhán cirógatott, mikor büntetni akart. Iletven­­hármunk közül egymagamat. Miért? Hi­szen voltak ott otkolonba fürdetett, se­­lyeminges úrigyerekek is, akiknek finom úri arca csak úgy kínálta magát a simo­gató tenyérnek. Én kócos kis paraszt­­voltam, nem igen fogta a hajamat a tö­röttfogú fésű és csak vasárnap ért rá édesanyám lavórból mosdatni, hétköz­nap magam mosakodtam, csak úgy száj­ból. Mért éppen az én gubancos fejemre simult az ön felszentelt tenyere puhán és melegen és mért mindig akkor szorult össze legjobban az én ijedt szívem? ! Strosz Száminak köszönhetem azt, hogy ön személy szerint kiválasztott en­gem a nyájból, atyám. Addig csak egy voltam a hetvenhárom közül, attól fogva lön rám ütötte a kiválasztottság bélyegét. Számi szomszédunk volt a Daru uccá­­ban és szenvedélyesen szerette a füstölt kolbászt, valószínűleg azért, mert hite törvényei szerint az neki tilalmas dolog volt. Én a könyvet szerettem szenvedé­lyesen, de ősi kastélyunk híjával volt a családi könyvtárnak, csak az adóköny­vecske tartózkodott a tükör mögött és a szentírás az elérhetetlen magasban, a gerendán. De a kölcsönös segítség, mint természeti törvény és társadalmi jelenség érvényes volt a Daru uccában is. Én a padlásunk szelelőlyukán füstölt kolbá­szokat hajigáltam át a velem barátsági szerződésben álló szomszédnak, ő pedig a kapunk alatt lelki táplálékot csempé­szet a folyókánkba. Egyszer Ponson du Terrailt, máskor Jókait, Victor Hugót és egyéb klasszikusokat is, akiknek nem szolgált úgy a szerencse, mint a nevezett auktoroknak, ennélfogva teljesen kikop­tak a világi forgalomból. De a tökéletes mű mindig túléli mesterét és ha elfelej­tettem is már, ki írta A disznóvá vált regálebérlő-t, álmomban még most is ki­ver olykor a verejték, mikor megjelenik előttem ez a fába metszett pénzügyi ka­pacitás. Isten a tanúm, atyám, hogy a műélve­zet után a szerencsétlenül járt regále­­zérlőt én újra visszadugtam a folyókába és máig is azt hiszem, hogy Számi meg­találta és elvitte onnan. De Számi két év­vel öregebb volt, mint én és világi dol­gokban különösen is jobban fogott az esze, mint az enyém, ennélfogva nem riadt vissza a terror eszközeitől sem. Ki­jelentette, hogy ha a könyvet vissza nem adom, akkor agyonvág engem. Nem egyéni bosszúból, hanem muszájból, mert a könyv nem az övé volt, hanem az unokatestvéréé, a Blau Vilié, az pe­dig őt vágja agyon, ha visza nem kapja­­ jogos tulajdonát. Nekem az agyonvágások ellen nem lett volna elvi kifogásom, ha a sorrendet­­ meg lehetett volna változtatni, így azon­ban dermedten néztem Számira, mint a Koplaló Mátyás, vagy a Három veres ör­dög című regényben a gályarab meny­asszonya az éjféli órán kísérte páncélos lovagra. Kortársam szíve megesett rajtam. — Adjál tíz krajcárt azon én majd megveszem a könyvet a históriaárulónál. *— Nincsen én nekem tíz krajcárom, — fogództam meg a kapufélfában és ab­ban a pillanatban tanultam meg az egész életre, mi az a szegénység. — No, nem baj, — veregette meg a vállamat a jólelkű nagyhatalom, aki az erkölcsi világrendet képviselte a folyóka partján — ha adsz egy szál kolbászt, ak­kor én rábeszélem Vilit, hogy ne adjon föl Trängel tisztelendő úrnak. Azóta sokat hallottam én arról, hogy a diplomáciai szolgálat milyen sokba ke­rül, de nem hiszem, hogy a világtörténe­lem ismerne diplomáciát, amely annyi áldozatba került volna, mint a szóban forgó. Az édesapám minden héten agyonvert egy macskát a ház körül és egyre megközelíthetetlenebb helyre akasztotta a kolbászos rudat. A vége mé­gis az lett, hogy az utolsó szál kolbász is elveszett a rúdról és egyszer ön azt mondotta nekem, atyám, hittanóra után. — Gyere csak be, te kis fiú, a mú­zeumba. A hosszú, fehér folyosó végében volt egy komor ajtó, fölötte egy fekete deszka ezzel a felírással: Museum. Mindenféle réveteg hírek jártak róla, hogy mik van­nak itt, de biztosat senki se tudott. Akit oda beinvitáltak, az sohase ért rá körül­nézni, illetve minden megfigyelőképes­sége testének ama leggömbölydedebb ré­szére koncentrálódott, amely, méterrúd­dal méretett fel. Engem is cserbenhagyott a megfigyelő­képességem, amikor magában kelt a kí­nok és fogak csikorgatásának helye. Ke­ringett velem a kis sötét zúg, mint a for­gókomédia a vásárban, csak középen a keskeny zöld asztal állott mozdulatlan és izzott rajta a piros méterrúd, mint mikor ráfot tüzesít a kovács. Akkor először tette ön az állam alá a kezét, atyám. Az én állam reszketett és az ön tenyere lágyan szorította meg. — Nézz rám. Fölnéztem. Két ragyogó szem mélyedt az elködösödött szemembe. — Hazudni sohasem szabad. Tudod?­­— Tudom. — Hát igaz? — Igaz, — hunytam be a szememet. És kérdezhetett volna tőlem akármit, atyám, mindent ráhagytam volna. A tér­déig se értem önnek, aki az igazságot akarta. — Na látod, Fercsike, — veregette meg az arcomat. — Mindenkinek vissza kell adni, ami az övé. Érted? — Értem. — A Strausz gyerekeknek is, ugy­e. Vagy a Blau gyereknek. — Igen. — Hát ne mondhassa az a zsidó, hogy a keresztény megkárosította. Husvét va­sárnapjáig rendben legyen a dolog. Az nap nagy­szerda volt. Husvét va­sárnapján, ahogy a templomból kijön­nek, ön odaintett magához. — No? Ki van elégítve a zsidó? — Igen. — Megkapta a tíz krajcárt? — Meg. — Így már szeretlek. A jó Isten is sze­ret. Mert tudod, a jó Isten senkiét se en­gedi elvenni. Még a zsidóét se. Ilyen különös antiszemitizmust tanul­tam én öntől, atyám, ezelőtt negyven esztendővel. Attól fogva én lettem az ön kegyence, atyám. Hetvenhármunk közül mindig nekem magyarázott, ha az ördög tarisz­nyájával fenyegette az osztályt, engem mindig kikímélt belőle, hittanórán en­gem tett meg vigyázónak és a fehér mel­lényét is énvelem vitette haza a szabó­tól, ami nagyobb méltóság volt akkor nekem, mintha a király után kellett volna hurcolnom a Szent István palástját. — Fercsike — kérdezte tőlem egyszer hittanórán — tudod te a minisztrációt? Hogyne tudtam volna. Még akkor ma­gyarul se igen tudtam olvasni, mikor már kívülről tudtam az egész latin szö­vegét a minisztrációnak. Azt is, azai a pap dolga, azt is, ami a minisztráns kö­telessége. Az apámtól tanultam tán még a bölcsőmben, ő meg az ő apjától. Az volt neki minden tanultsága. — No hadd hallom. — Introibo ad altare Dei — kezdtem bele a hadarásba. — Derék dolog. Holnaptól kezdve te leszel a minisztránsom. Álmatlan éjszaka után nagyon sápad­tan mentem másnap reggel a sekres­tyébe. Csukladozott a térdem, mikor megemeltem a misekönyvet s akkorát rántottam a misehirdető falicsengőn, hogy még akkor is szólt, mikor az oltár előtt térdelve már a confiteur-t mond­ták. De ön, atyám, azért nem nézett rám haragosan, csak értetlenül csóválta a fe­jét ügyefogyottságom egymásba fonódó láncszemein. Az úrfelmutatási ezüst­csengő az oltár mögé lendült a kezemből, az ámpolnát, amelyből vizet kellett volna öntenem az ön ujjaira, rátettem a lépcső kövére és a hívek bosszúsan riadtak fel ájtatosságukból a homályos padokban. Soha ilyen botrány még a mi öreg temp­lomunkban nem történt. Se holt, se eleven nem voltam, mire a mise véget ért és szerettem volna ki­szaladni a világból. De ön, atyám, nem vette le rólam szomorú tekintetét, míg levetette a stólát és miseinget és halkan rám szólt: — Várj meg. Aztán megfogta a kezem, kivezetett az üres templomba és megállt velem a szó­szék alatt, ahová legjobban odatűzött a nap. Az istenszem szigorúan nézett le rám az aranysugaras háromszögből és Szent Mihály arkangyal lángoló pallos­sal írta a szószék fehér falára, a lebukó sátán fölé a diadalmas kérdést: Quis, ut Deuss — Mi bajod neked, fiam? — próbálta ön felemelni lehorgasztott fejemet. Félek. a— A jó Isten színe előtt? Mitől félsz? Mondd meg?­­— Csak félek. ■— Hát a jó Isten majd megbocsát. Holnap reggel megint te minisztrálsz. De nem minisztráltam. Otthon odaáll­­tam a katlanhoz, amin az ebédünk főtt és amíg édesanyám megterített, először vettem hasznát életemben a klasszikus műveltségnek. Teleszedtem kis marko­mat eleven parázzsal és úgy fölhólyago­­sítottam a tenyeremet, hogy Mucius Scae­­vola énhozzám képest csak kókler volt. Egy álló hétig kanalat se tudtam fogni, nem hogy Isten, szolgálatára alkalmas lettem volna. Azalatt ön, atyám, m­gfeledkezeti rón­­ám és én soha többet neki minisztrál­­tam az életben. *" Ahogy növekedtem, úgy nőtt irántam az ön atyai szeretete. Imádságokat tanul­tam öntől, amiket soha nem fogok elfe­lejteni és szentképeket kaptam, amiket az unokámra fogok hagyni. Mindig az ön gyónója voltam és esztendővégi gyónás­kor, amikor ön kirótta rám a penitenciát -s kioldotta lelkemet a bűnök kötelékei­ből, mindig újra kötötte rajta a szeretet csomóját. — Előre megmondom neked, édes fiam, hogy a tanári kar most is neked juttatta a legnagyobb jutalomdíjat és hidd el, hogy a jó Isten ,sohase veszi le rólad a szemét. Soha senki olyan könnyes szemmel nem csókolta meg az áldó stóla végét és soha senki olyan halálos-sápadtan nem kelt fel térdeléséből, mint én, mikor ön közbenjárt értem az Istennél: *— Absolve Te ... Harminckét esztendeje annak, atyám, hogy utoljára láttuk egymást. Én akkor hatodikos gimnazista deák voltam és valami törvényen kívüli állapotot élvez­tem az iskola falai közt. Éveken keresz­tül soha engem professzoraim fel nem hívtak felelni, egészen becsületemre bíz­ták az összes tudományokat s ezért mo­­rajlott át a megdöbbenés az egész osz­tályon, amikor ön egyszer kiszólított felelni. — A megszentelő malasztról beszél­jen ! Atyám, ma már nem tudnék a meg­szentelő malasztról beszélni, mert Egélytan volt a hittankönyvünknek a címe és ha Daniénak abból kellett volna egély-t tanulni, akkor bizonyosan kon­struált volna még egy kínzószerszámot a pokolban olyan tankönyvírók részére, akik nem tudnak magyarul írni a ma­gyar gyermekeknek. De akkor olyan folyékonyan beszél­tem a megszentelő malasztról, atyám, hogy önnek mosoly ragyogott az arcán és az szinte megszentelt engem a ko­pott katedráról. A mosoly a következő hittanórán is ott sütött még az ön arcán, mig az osz­tálykönyvbe beírta az apró, metszett be­tűit, de valami különös kedves hamis­kodás bujkált benne.­­— Most Cézárt fogunk, fiúk — ka­csintott bozontos szemöldökei alól az osztályra és megint engem hivott föl felelni. Hat egymásután következő órán tett ön próbára, atyám és mikor a hatodik próbát is megúsztam, akkor lejött a ka­tedráról és odaállt elébem, az első pad elé. Az arca sápadt volt és a szeméből ki­buggyant a könny. — Édes gyerekeim, ma engem utoljára láttatok magatok közt. Az Úristen más munkakört rendelt, mint ahol eddig szol­gáltam. Itthagyom a szülővárosomat, messzire megyek innét plébánosnak, de mindnyájatok emlékét elviszem a szívem sublótjába zárva. HÍRLAP ftZ iflfstpulli ■ RUHASELYEM VAJÁR i mii­­­llilli tart. , m toen mtien­ MHsvHSziffff.dRe9,M9zzei»vfisffm­!­sa& zm ex©» a rtnduivül ©leső inak M AUAS is HAMU s#**® m» Sj 1928 július 1. 3 nem kell aggódva lesni, vájjon jön-e? nem kel ketsegbe esni, ha nem jönne. Teljesen független a jegestől es nyugodtan nyapalhat.ua ipNAii, jO/ — tt -it jrrni. PlPlítrOTOOS cllltOIT13.' r & Sl3Élítf *€% tikus hűtőszekrényt f Automatik«*« hti*3h«szí'.f*v állít *el nyaralójában. — -----v .*----------------------------­Tekintse meg még ma nálunk, ahol kedvező ajánlatot kap iHsiin Jtrthyr és Tárrití Menest. VI.. Kossuth latos neca 12. Telefon. aii?. non ss I jiAt» .«.fv. Illioi. Ml ||»«I jjAi.' _|­­nSSU

Next