Magyar Hirlap, 1929. november (39. évfolyam, 249-273. szám)
1929-11-01 / 249. szám
Fentek •RRCIKÓ HÍRLAP 1929 november 1. 3 Tallózás Bülow után Írta: IGNOTUS Bülow Bernhard herceg meghalt 1929 október 28-án, de nem élt már 1909 óta, mióta császárja a kancellárságból kitette: „Ez lesz az én Bismarckom!“ mondta volt pedig II. Vilmos, mikor a finom és ravasz Hohenlohe után ezt a Bülowot, a Bismarck egykori államtitkárának fiát tette meg kancellárnak. Nos, Bülow hercegből nem lett Bismarck — igaz, hogy II. Vilmos sem volt I. Vilmos. Meg kell azonban mondani, hogy ez inkább bizonyít Bülow ellen, mint II. Vilmos ellen. Annak, hogy valaki Bismarck-e, az a próbája, hogy tud-e bismarckságba emelkedni, még ha a Vilmos a nem első Vilmos is. Az, hogy Bismarckot éppen II. Vilmos küldte el, mint a vén cselédet, kit már nem bír a nyakán, e tételnek nem mond ellene. Egészen bizonyos hogy, ha Bismarck, jobban mondva egy bismarcknyi ember még él 1914-ben vagy 1915-ben, mikor II. Vilmos ráébredt végre arra, amit ötvenöt évig nem kellett megtanulnia: hogy következmények is vannak a világon, a császár kapva-kapott volna e Bismarckon, hogy megtegye kancellárnak, mint ahogy Bülow-t is elküldte rendkívüli követ gyanánt Rómába, visszatartani az olaszokat a háborútól, noha Bülow annak idején személyében s hiúságában sértette volt meg a császárt a legtiszteletlenebbül. Ferenc Józsefről is járta a panasz, hogy kiváló embereket nem tűr — a valóság pedig az, hogy megkoronáztatta magát azzal az Andrássyval, kit valaha in effigie felakasztatott volt s ugyanezt az Andrássyt beültette a Kaunitz s a Metternich íróasztala mellé s engedte szövetséget kötni a Hohenzollernekkel, kik Königgrätz után a Habsburgokat a német birodalomból kitessékelték. Még a Wekerle miniszterelnökségét is lenyelte Ferenc József, noha nem hitt egy szavának sem, még a Szilágyi Dezső miniszterségét is viselte, bár ez a professzor koronatanácsoknál a királyt úgy oktatta, mint valami deákot.. . Nem, Vilmos császár sok mindenről tehet, arról azonban nem, hogy a háborúhoz nem akadt Bismarckja, aki különben nem is hagyta volna sorát jönni a háborúnak. Ám úgy a Vilmos, mint a Bülow figurája egy illusztrációval több a törvényszerűséghez, hogy ugyanazon korszakban egyformára formált — éppen a korszaktól egyformára formált emberek kerülnek össze a politikában. A nemzedéknek, mely II. Vilmossal s a császár körül a birodalom élére jutott, egy szóval megmondva: nem volt valósági érzéke. Nem is lehetett, mert a történelmet inkább csak a könyvekből ismerte, mint tapasztalatból. Történelem az, ami az emberekkel megtörténik — s ezzel a szerencsés nemzedékkel nem történt semmi. Az utolsó háború számukra az 1877-iki orosz—török háború volt, tehát weit hinten in der Türkei. Berlinnek csak a dicsőség jutott belőle, hogy mint ehrlicher Mahler, valójában mint arbiter mundi elnököljön a befejező kongreszszuson. Ez a weit hinten in der Türkeiság megmarad Németország számára a II. Vilmos és a Bülow Bernhard egész java idejében. Görög—török háború. Spanyol—amerikai háború. Búr—angol háború. Orosz—japán háború. Még az 1905-iki orosz forradalom is, melytől fogva a mai történelem szociális hedzsrát számít: az aznapi kortársak számára alig tetszett többnek afféle utcai lázadásnál, mely inkább a rendőri rovatba tartozik, mint a történelembe. Ha az orosz—japán, vagy a búr—angol háború ötletéből a nyugtalan német császár propagandás rajzokat eregetett a japánok ellen, vagy az angolok pukkasztására telegramot röpített Krüger apóhoz, azt olybá vették, mint egy unatkozó genie csikóskodását s egy-két jegyzékkel s követi bocsánatkéréssel el lehetett simítani. Egy szóval: ez a boldog nemzedék, beleértve az igen okos és igen ügyes Bülow herceget is, boldog békeidőkben élt és virágzott s csak elméletben tudta — mint ahogy én csak elméletben tudom, hogy meg fogok halni, de idegeimben nincs benne a tudata, tehát valójában nem is számolok a halállal — elméletben tudta csak, hogy amit császárok és miniszterek mondanak és cselekszenek, abból aztán lesz is valami s a si vis pacem, para bellum-nak a legbelsőbb értelme az, hogy nem szabad a békével ugrándozni, mert nyakunkba szakadhat a háború. II. Vilmosról nem is szólva, ki amúgy is az a természet, mely el szereti maga elől szavalni a valóságot még ez az eszes s az életben nyilván gyakorlati világfi, még ez a Bülow is a nagy politikát s a diplomáciát olyasmi gyanánt mívelte, mint egy szép és izgató foglalkozást, mint egy nemesebb és magasabb ügyességi alkalmat, akár a sakkot, hol hiúság dolga, hogy az ember briliáns húzásokat tegyen és ki ne kapjon, de istenem, ha mégis kikapna, az ugyan pech, ám végre is el lehet viselni. Nem mondhatni, hogy Bülow nemzedéke tehetségtelen nemzedék lett volna, de irtózatosan, rettenetesen, ma visszanézve: hátborzongtatóan felelőtlen nemzedék volt. Bülow húsz évvel túlélte bukását s megérte a legnagyobb csapást, mi államférfit érhet, nem csupán hazája bukását, de a történelmi próbát, kivilágosodást s bizonyságot arra, hogy az ő egykori politikájának, mely mozzanataiban, mely cselekvéseiben vagy abbanhagyásaiban, miben, amit lebecsült, túlbecsült vagy észre sem vett, volt elvetve a mag, ahonnan aztán e hazának szerencsétlensége nőtt ki. Jó gyomor s jó idegzet volt, mely ezt így bírta. Ballin bizony főbe lőtte magát bele. Az 1905-iki forradalmat említettem fentebb, hogy mennyire vidéki eseménye volt csak a kontemporáneni történelemnek — bizonyos, hogy a Bülow után következett nemzedéknek, mely a világháborút ugyan átélte, azért szintén volt egy politiko-pedagógiai fogyatkozása, még pedig az, hogy ez meg a forradalmakat ismerte csak könyvekből s az 1917-iki kerenszkij és bolsevista forradalom inkább csábításkép csillogott, semmint elriasztásul sötét lett előtte. Nem véletlen, hogy akik nálunk Magyarországon egykor a negyvennyolcat megcsinálták és átélték, 1866-ban, bár sokkal kedvezőbb körülmények között, nem siettek megujrázni. S az sem véletlen, hogy az 1918-iki nemzedék igenis belekeveredett, szerencsétlenségére még olyan valakivel az élén ki habozás nélkül vetette minden percben mindenét kockára, mert sejtelme sem volt, hogy az mit jelent, mivel világéletében mindig mindene megvolt. A háborúnak és, ami ezzel egyet jelent, a forradalomnak az a legnagyobb átka, hogy ha egy darabig nem volt, akkor mivolta kivész az emberi idegzetekből s játszanak vele, mint a gyerek a tűzzel. Ha van mód valamely foganatos intézménnyel örökre preveniálni háborúnak s forradalomnak, siessen vele, legkomolyabb kötelességtudással, az a nemzedék, mely még a maga bőrén próbált háborút és forradalmat. Pánikhírek terjedtek el Párizsban a newyorki besszel kapcsolatban Párizsból jelentik: A párizsi tőzsde aránylag kevéssé érezte meg a newyorki tőzsdepánikot. Míg a többi európai tőzsdén a newyorki krach nem maradt hatás nélkül, Párizsban az árlemorzsolódások az utóbbi napokban sem haladták meg a normális mértéket. Miután a francia fővárosban tegnap délután és csütörtök reggel pánikhírek terjedtek el, csütörtökön délben a pénzügyminisztériumban értekezlet volt, amelyre a nagybankok igazgatói és a váltóüzletek szövetségének vezető tagjai kaptak meghívást. Az értekezlet azzal a megállapítással végződött, hogy a helyzet a párizsi tőzsdén minden tekintetben egészségesnek mondható. Spekulatív befolyás a tőzsdén nem érezhető s a francia nagyközönség bizalma sem ingott meg a francia vállalatok értékpapírjaiban. Kamatlábleszállítás Newyorkban és Hollandiában New Yorkból jelentik: A newyorki Federal Reserve Bank a kamatlábat 6%-ról 5%-ra csökkentette. Amsterdamból jelentik: A hollandi nemzeti bank a leszámítolási kamatlábat november 1-i érvénnyel ,5 %-ról 5%-ra mérsékelte. Az angol kamatlábleszállítás a newyorki bessz eredménye Londonból jelentik: Az angol bank kamatlábának 6,%-ról 6%-ra való leszállít Az Óceán Don Quichote-ja Wassermann Columbus-életrajza A történelmi valóság aranymorzsa durva ércben és az „ember“ visszahozhatatlanul elveszett igazság, mondja Wassermann. De egy-egy történelmi figura évekig foglalkoztatja képzeletét és Caspar Hauser után még néhány regényalakját történelmi szereplőkről mintázta, alig is korrigálva a regény kedvéért a történelmi valóságot. Úgy nyúl a tárgyához, akár a századok pora és a kontárok ecsetje nyomán támadott rétegek alatt rejlő remekműhöz a restaurálás mestere. Áhitatos és tudó érintéssel fejti le rétegenként, ami véletlen és ami megtévesztő. A kortársak elhomályosító igazságalansága, az utókor árnyalatokat nem ismerő glóriája, ellenség és panegírikusz egyaránt torzít. Az erkölcsi értékelések megváltozása a kultúrák változásában megnehezíti az események súlyának helyes interpretálását. De az odaadó elmélyedéssel végzett történelmi kutatás a költő léleklátásával együtthatóan látomást idéz. Talán problematikus művészet. De varázslatosan vonzza ez a problematikus műfaj a mai olvasó érdeklődését, aki mert történelmet élt, ráeszmélt a történelem regényességére. Az Óceán Don Quichotejának nevezi Columbust Wassermann. Korántsem lehetetlen — úgy mondja, — hogy Cervantes valóban Columbus figuráját írta meg az elrendeltsége gőgjében a valósággal szemben vak, fonákságaiban is szívhezszóló Don Quichote-ban. Romantikus, álomlátó, irreális és megszállt az obskúrus génuai tengerész és kartográfus, Christobal Colón. Hányatott ifjúságának története homályba vész. Magas, szikár alakja már hajlott, haja szürke, amikor a történelem porondjára lép. Marco Polo útleírása az egész középkor képzeletét a csodavárás tikkadt hőségével fűti. Minden latens vágyakozás célja a távoli, ismeretlen partok mesébe illő gazdagsága. Columbus tetté akarja sűríteni az álmot. Nyugat felé hajózva, az arany csillogású Zipangú szigetet, a Nagy Khán ázsiai birodalmát akarja elérni és az új világrészben akkor sem hisz, amikor megtalálja. Igazi Don Quichotes tévedés. De terve, célja, útiránya oly vakmerő és felkészültsége olyannyira elégtelen, mintha a mai holmi eszeveszett pilóta a Marsba akarna repülni. Istenkísértés. De Christobal Colón szolgálni akarja Istent és a megálmodott új világban Krisztus nevére fogja tanítani az embert. És királyát akarja szolgálni, akinek trónja elé Salamon király kincseit fogja szórni. Tán önmagát is megtéveszti, noha féktelen megalomániájában csak saját dicsőségének vágya űzi ,izzó vágyával úgy éli napjait, mint akit fenevaddal zártak egy ketrecbe...“ A A mindhaláláig bolygó, nyughatatlan természetű, lézengő Ritter 1477 körül Portugáliába, a tengerészet középpontjába vetődik. Életének egyik hullámvölgyét járja. Tán ötven éves, amikor szegényen, megaláztatások keserűségétől és kárbaveszett próbálkozások csüggedtségétől elgyötörten La Rabida franciskánus kolostor kapuján kopogtat. Ki vagy? kérdi a rendfőnök. „Christobal Colón a nevem. Génuai tengerész vagyok. Koldulok, mert a királyok a birodalmakat, amelyeket felajánlok, nem fogadják el...“ Erre a hangra fel kell figyelni. Antonio Marchena, a kolostor egyik szerzetese kozmográfus és csillagász. Két szerzetes és a különös koldus ezután sok éjszakán ül együtt, térkép fölé hajolva, a kolostor könyvtárában. Christobal Colón a florenzi Toscanelli térképét magyarázza. (A véletlenül vagy talán nem is igaz úton szerzett térkép az egyedüli tudományos segédeszköze marad mindvégig.) Íme az út India felé, a mérhetetlen kincsek és csodák birodalmába... Ázsiában a szent sír és a paradicsom, amelyről a biblia beszél. Ezeket vissza kell szerezni a pogányoktól a kereszténység számára ... Hite felkorbácsolja hallgatói képzeletét, szóáradata minden meggondolást elsöpör. A rendfőnök ajánlólevelet ír Izabella királynő gyóntatójához. Az obskúrus génuai tengerész a cordovai udvarhoz kerül. De még öt keserves évig kell várakoznia, öt évig elfojtani robbanásig feszülő tettvágyát és alázatoskodva lesni az előkelőségek ajtai előtt a kellő pillanatra. Reménytelenül, tucatszámra írni kérvényeket és bénult hittel mindig újra explikálni a nagy tervet. Lemosolyogják, unják, hitegetik a sóvár szemű, félszeg és szegényes külsejű idegent. Columbus lelki egyensúlya ezekben az években komolyan veszélyeztetett. Végre-végre Izabella színe elé járulhatott. A királynő fantáziáját megejtik a csodás álomképek. A furcsa embert megkedveli fanatikus vallásossága miatt. Királyi parancsra bizottság ül össze, Columbus terveit megvizsgálandó. Skolasztikus tudósok is papok ülnek a bizottságban, számukra egy a tudomány a vallással. Mire vetemedik ez a jöttment? Elképzelései ellentmondanak a tudomány tételeinek és meghazudtolják a bibliát. Szent Ágoston, Szent Pál világosan mondják: a világ síkon terül, az égbolt mint a sátor fölötte... De mégha gömb alakú lenne is a föld, az egyenlítő vidékén forr a tenger vize, — ezen áthajózni lehetetlenség. Elutasítják. A királynő párfogásának köszönheti, vagy talán annak is, hogy le akarják rázni a megunt kilincselőt, végre néhány rozoga hajót és némi pénzt szavaznak meg az expedíciónak. Ám ekkor váratlan és példátlan fordulat késlelteti az útrakelést. Columbus donquichote-i nagyzásának egyik legjellemzőbb megnyilvánulása. Az alázatos koldusból, átmenet nélkül, feltételeket diktáló egyenrangú fél válik, aki makacsul ragaszkodik hajmeresztő feltételeihez. Biztosíttassék számára az általa felfedezendő és Spanyolország számára birtokba veendő területen az alkirályi cím és kormányzói méltóság. Minden talált kincs és termény egytizede. Az új területek egynyolcada örök tulajdonként. Mindezen címek, méltóságok, jogok és birtokok pedig utódait is illessék jogos örökségképen. Útrakelése előtt a tengerek admirálisává neveztessék ki... Nevetve és bosszankodva fordult el a király az eszeveszett követelések hallatára. És 1492 április 17-én mégis létrejött ez a történelemben példátlan megegyezés. Aláírták a !Legyen oda még olyan szép is egy száj,mégis hozzátartozik a lehelet édes, friss illata is. Ezt nyújtja biztonsággal az illatos, habzó fogkrém:D SARG KALO DONT Üde lehelet tása általános kellemes meglepetést keltett a Cityben, ahol ezt a lépést egyrészt jobb idők előhírnökének, másrészt a bank nagy önbizalma jelének magyarázzák, tekintettel a még mindig tartó francia aranyvásárlásokra és a várható év végi nagyobb fizetési esedékességekre, amelyek a sterling külföldi árfolyamát szükségszerűen megterhelik. Az esti lapok a kamatlábleszállítást egyhangúan a newyorki eseményekkel hozzák kapcsolatba, amelyek csökkentették Ame