Magyar Hirlap, 1930. június (40. évfolyam, 123-145. szám)

1930-06-01 / 123. szám

Vasárnap INSULA LE­BO (Levél is lehet a pénzügyminiszter úrhoz) írta: MÓRA FERENC Ne tessék térképen keresni, mert nincs a világon olyan mappa, amelyikre rá volna nyomtatva. Kissé kiesik a világfor­galom útjából ez a sziget, amelyet sem­miféle víz nem vesz körül. Ennélfogva olyan sziget ez, amelyikre mindenféle­képpen el lehet jutni, csak éppen hajón nem. Túl a Tiszán van, gyalogszerrel három óra Szegedhez, autón húsz perc, vagy félnap, aszerint, hogy hogy szolgál a szerencse. Innen a tápéi kompig öt perc, a tápéi komp túlsó feljárójától a Lehő-szigetig tíz perc, öt perc, míg a komp átcsigázza az autót a Tiszán. De ha az eső eláztatja a komplejárót, vagy a Tisza kiloccsan rá és beköpi sárral, akkor órák telnek bele, míg a modern technika diadala megteszi ezt a három lépés hosszú, de egy lépés mély utat. Olykor az ősi technika igénybevételével: ökrös szekérrel. S ilyenkor kiderül az is, hogy nemcsak lóhajtó embernek nem való a nazarénus vallás, hanem gépko­csisnak se. Én ugyan nem élek káromko­dással, tiltom is tőle, aki fölött hatal­mam van, de kénytelen vagyok beis­merni, hogy arra a gép is jobban hall­gat, mint az imádságra. Hiszen azért ör­dög szekere. Mindenesetre sokért nem adnám, ha egyszer hazánk nagyjai a külföldi jele­seket megkéjkompoztatnák ezen a tájon. Az algyői kompon való átkelés ugyan még romantikusabb, mert ott a meredek feljárón sokkal komolyabb esélye van a halálos szerencsétlenségnek, de azért in­kább ajánlom a magyar kultúrfölény illusztrálására a tápéi kompot. Itt ittho­­nosabban érzem magam s egy kis pro­tekcióval is tudok szolgálni. Akit én itt oltalmamba veszek, annak nem kell a kompkötelet húzni, mint más emberfiá­nak. Ezt nem a közlekedési szabályzat írja elő, mint a révpénzt, hanem az em­berség. ősi tradíció szerint tartozik vele minden rendes ember a révészeknek. Ez az a bizonyos kölcsönös segítség, mint termész­ettör­vény, amelyről Krapotkin herceg azt a magyar fordításban is igen elterjedt, de többnyire fölvágatlan álla­potban található szép könyvét írta. Hát azt itt se nagyon olvasgatják, a törvényt azonban tartjuk, legalább egyik parttól a másikig. A révészek húznak minket, mink meg húzzuk a révészeket. Egy da­rabig én is rendes ember módjára visel­tem magamat, de aztán a révészek elta­nácsoltak a kötéltől. Hogy nem ilyen emberek számára való az. Nono. E tekin­­tetben ugyan lehetnek elágazók a véle­mények innen és túl a Tiszán, a vízen azonban így ütött ki a népszavazás. Olyan kegyben állok a két révésznél, hogy nekem még köszönnek is, ámbár egyébként ezt a foglalkozási ágat nem művelik. Errefelé mély víz a Tisza és örvényes. Nem merem kipróbálni, hogy ezt a megkülönböztetett figyelmet a ba­kon ülő hajduzsinóros városi kocsisnak köszönhetem-e, vagy azon pettyegetett britannika-szivaroknak, amelyekkel a ré­vész­mesterség iránt való nagyrabecsülé­semnek jövet-menet kifejezést adok. ★ öt kilométeren a tiszai töltés tövében gurul a kocsink, ahogy a kompból ki­érünk. Jobbról sásliliomok sárga lángja világít ki a keskeny nádasból, azontúl fehér mécsvirágok, lila ökörfarkkórók, sötétkék zsályák ringatódznak a rétszél­­ben. A fehér cickafark néhol hajnalszínre pirosodik, ott szikfolt keveredik a tele­­vénybe. A széki saláta levelei közt nyu­lak kergetődznek, valahonnan szívszag­­gató gyereksivítást hoz a szél,­­ sün­disznókat öntött ki a víz, összeszorultak vagy tízen egy arasztos szigetkére s a kétségbeesés emberi hangon siratja őket. A nádas sűreje ezer hanggal van tele: csipogás, csettegés, hápogás, vako­­gás, vijjogás, fü­ttyögés, mind az ég ma­darainak nászmuzsikája ez. A gólyát nem hozza ki a sodrából semmi: féllá­bon állja a haptákot és néz maga elé olyan komikus méltósággal, hogy bátran címermadarának választhatná a nép­­szövetség. (Igaz, hogy azért van köztük különbség is, a gólya maga eszi meg a békát.) * Elkanyarodik a kocsi a töltéstől s m­ost már a búzamezők közt zötyögünk vagy tíz kilométert, a pipaccsal, pipitér­rel, szarkalábbal, búzavirággal szegett dülőutakon. Ezek vidám társaslények, kiülnek az árokszélre és ránevetnek az emberekre. A konkoly, meg a kasza­nyag nem kedvelik se a társaséletet, se az embert, beljebb húzódnak a búzák és rozsok óceánjába. Isten madarai közül a fü­rj, meg a pacsirta ittlakosok. A ta­nyák egy kicsit szétszaladtak egymástól, mintha valami megijesztette volna őket, de azért vannak jó néhány százan. Ren­desek, tiszták, húsvétra meszeltek, mert így pünkösd felé már nincs idő ilyen hívságos dolgokra. Jó, hogy a kívül pi­ros, belül sárga vadrózsa magától is fel­kúszik a sövényre s a hajnalicskának se kell létrát támasztani a kútágashoz. Ezt a párezer holdas szántóföldet úgy hívják, hogy tápai rét. Csak a neve sze­rint tartozik a gyékényfonó ős faluhoz, Tápéhoz, a gazdája Szeged város. Ő vette el a Tiszától nem is olyan régen, néhány emberöltővel ezelőtt. Azelőtt is vízivilág volt, az árvanád még most is fel-fekü­ti a fejét a rozsban, de nem igen bír kilát­szani belőle, olyan hatalmasra nő az a kövér rétföldben. Áldott vidék ez s jól jár, aki itt áren­­dálh­at néhány hold földet a várostól. Törik is érte magukat még messzebb vi­dékről való magyarok is. Akik tanyát ragasztottak maguknak a hosszú lejáratú bérleteken, azok közt nemcsak szegediek, dorozsmaiak, csongrádiak vannak, ha­nem makóiak is, bácskaiak is, sőt olyan öregasszonyt is találtam, aki úgy invitált be a tiszta­ szobába, hogy „gyűl­­jön be minálunk“. Ki is találtam, melyik vidékre való, meg is mondta, hogy jász­­szentlászlói eredet. Legtöbb azonban a tápéi nép, ki napszámba jár át, ki a maga bérletén közömködni. Napközben nem igen látni itt embert, csak napszál­­lat felé tetszik meg, mennyi itt a nép és milyen jól szolgál ez az esztendő. Nyolc­van ember, meg tíz-tizenkét szénásszekér a komp terhe egy-egy fordulónál. Ezer holdak kalásztengerének száz­húsz holdas szigete a Lebő, ahol most már negyedik hete ősöket keresünk. ♦ Keresték ott az ősöket már az elődeim is, de n­em sok szerencsével. Föl is je­gyezték az utókornak, hogy nem érde­mes ott kutakodni, mert rég fölforgatott már mindent az eke. Nagy kár, mert ott sok minden lehetett. Hiszen már Anony­mus is emlegeti az insula Lebe-t, tehát az már a honfoglalás korában is meg­volt s akkor is így hívták, mikor Szege­det még semminek se hívták. Ennek a hagyománynak köszönhetem, hogy nekifeküdtem Anonymusnak és nekifogtam az ásót a Lebőnek. Anony­­mus­szal nem voltam olyan szerencsés, mint a mestereim, mert nem találtam meg benne a Lebőt. Egy kézzel rajzolt régi mappán megleltem ugyan, de az csak százötven éves. Azt hiszem, az elő­deimet a komp vezethette félre, mert en­nek az eredete bizonyosan visszamegy legalább is a honfoglalásig. S ez olyan tökéletes intézmény, hogy nem is válto­zott azóta se. Ellenben az ásás azt bizonyította be, hogy néha nem árt, ha ujjat húz az em­ber a kedves öreg árnyakkal, akik kita­posták előtte az utat és onnan felülről vigyáznak rá, hogy jó nyomon jár-e. Bi­zonyosan nekik van benne legtöbb örö­mük, hogy most ez egyszer nem fogad­tam nekik szót. Én megtaláltam a Lebőn, amit ők hiába kerestek. Csakugyan jár­tak ott a honfoglaló ősök, akár húzták a kompkötelet, akár nem és hagytak ott a földben a csontjaik mellett egy-két múzeumi ritkaságot. Például vas­ zablát, amelyiknek szarvasagancsból van a szára. Meg színes üvegmozaikos, félhold­formájú bronzfüggőt, amilyent eddig csak négyet találtam az országban. De hát ez nem az, amit én kerestem. Én az ősember hagyatékát kerestem az egykori szigeten, amely évezredekkel ezelőtt a legvédettebb helye lehetett a Tisza-Maros szögének. Nagyon alkalmas lehetett arra, hogy ott a kő-, vagy a bronz­ emberek egész nemzedékei élje­nek a maguk módján kultúrfölényes éle­tet. Föltevésem nem csalt meg. Rátalál­tam a kőkori és rézkori embereknek a temetőjére is, a falusok omladékaira, a hamu alá temetett tűzhelyeire is, hol harminc centiméter, hol három méter mélységben s egy fél hold területről már eddig is annyi himmi-hummi­­jukat hurcolgattam, küldözgettem ha­za, hogy külön szoba kellene nekik, ha legalább pincénk volna. Marékszámra a kovát, a jaszpiszt, az obszidián-szilán­­kot, ami mind messze földről hozott kincse volt az ősembernek öt-hatezer évvel ezelőtt. (Az a szép ebben a tudo­mányban, hogy itt egy-kétezer esztendő se előre, se hátra.) Tarisznyaszámra a szerpentinből, dioritból, mészkőből való kővésőt, kőbaltát, némelyik egészen finat­lan, a másikon meg háromszor is újra van kezdve a fúrás. (Fogadok a fél fe­jembe, hogy ennek a gazdája se volt felsőházi tag.) Zsákszámra a cserép, amit meander díszít, meg meanderoid, meg voluta és spirális s ami különösen nevezetes, monochrom festés, rendesen piros és polichrom festés, fehér, sárga, téglavörös, karmazsin-piros, matt barna és fényes fekete. Kagylógyöngy is van vagy egy licényi, zsugorítva temetett ősünk nyakából, meg h­áztapasztás is, az ősember öt ujja nyomával, tán a legré­gibb daktiloszkópiai lelet a világon. Egy különös égett agyagdarab is van, hosszú ©2E1 . Amíg bőre izgutó fürdő és erős dörzsölés után min­denütt izzik, szórja be azt Williams Talc-kal. Kel­lemesen frissít, abszorbál fölös nedvességet, hűti az egész testet és tiszta, kellemes illatot hagy hátra, melyet a férfiak szeretnek. A Williams Talcot testszíne és finomsága a haszná­latban láthatatlanná teszi. Ezért szeretik a férfiak is, hogy borotválkozás után a fénylő foltokat, melyeket a hab hátrahagy, eltüntessék és az arcot simává és puhává tegyék. Williams Tab­ot a Williams borotvakrém és ,­­Williams Holder Top borotvarúd gyárosa készíti és a világon közismert­ jóságáról. Vezérképviselet: Kanitz Iván és Társa. Budapest. IV. Kapható minden­­szak­üzletben. Williams Tale férfiak részére ._______324a mgam­jaMatangWW lyukak benne, betetejezve alul, fölül s azokban múmiák, mint az egyiptomi fáraók. Ezek valamilyen kőművesda­rázsnak a múmiái,, a deák nevét nem tu­dom könyv nélkül, de gondolom, nem is kéri azt számon tőlem senki. Ez a da­rázs ráépítette a fészkét az őskori guny­­hóra, agyagból s mikor a falu leégett, akkor cseréppé égett a darázsfészek is. Ebben a leletben az az örvendetes, hogy a kőművesdarázs építőművészeté ötezer év óta semmit se fejlődött, ennélfogva nem kell attól félni, hogy a darázs­népek az ember­ népek fölé kerekednek. Ámbár az is igaz, hogy a Leben az em­beri építőművészet se fejlődött semmit a kőkorszak óta... De hát elég is lesz ennyi a lelet-leltár­ból. Ez is leginkább csak Tompa Ferenc barátomat érdekli, a Nemzeti Múzeum kitűnő ősrégészét, aki a télen olyan mo­nográfiát adott ki a kőkorszaknak erről a szakaszáról — ő Theiss-kultur-nak ne­vezi — hogy én minden regényem di­csőségét odaadnám érte. Ahogy én a dru­számat ismerem, ha ezt hétfőn elolvassa, kedden már utánam jön a Sebőre. (Azért csak hétfőn, mert olyan budai remetének ismerem, aki vasárnap nem rontja ma­gát újságolvasással.) Hát még ha azt is megtudja, hogy egy tűzhelyen akkora, majdnem egész edényt találtunk az ős- HÍRLAP 1930 június 4. 3 A rossz gazdasági viszonyok dacára PÉLDÁTLAN SIKER JEGYÉBEN FOLYIK SZÉNÁS­ SÁNDOR selyemvására mert a cég főnöke a legképtelenebb árleszállításokkal mindenki számára lehetővé tette, hogy kevés pénz­zel megvásárolhassa a leggyönyörűbb valódi hernyóselyemből készült anyagokat. Bécsi ucca 5., a Deák Ferenc ucca sarkán Wien, PeterspSatz 3. (Graben 26-os §iás)

Next