Magyar Hirlap, 1931. február (41. évfolyam, 26-48. szám)
1931-02-01 / 26. szám
R Tas Smap VADAKRÓL Irta: MÓRA FERENC Jelen értekezésemet nem azoknak avadaknak óhajtom szentelni, akik *,amik“, hanem azoknak, amelyek „akik“. Nem a művelt emberiség vad dolgai foglalkoztatnak, hanem azoknak a boldog néptörzseknek a művelkedései, amelyeknek nincs történelmük, ennélfogva vadaknak neveztetnek a művelt emberiség által. A vadakhoz a magam részéről úgy futottam, hogy napjainkban többet olvastam az újságokban a művelt emberiségről, mint kellett volna s ezzel nagyon fel találtam rontani a szám ízét. Úgy segítettem magamon, mint a macska, amelyik ha nagyon telepákosztoskodja magát, akkor füvet rág utána a kertben. Az én gyógyító füveim, ha megcsömörlök a mostani világi dolgoktól, mindig az exotikus útleírások. Mentál vadabb nációkról szólnak, annál bizonyosabban kikúrálják az embert. Vagy azzal, hogy azok még sokkal bolondabbak, mint mink vagyunk és ez jólesik vígasztalásnak. Vagy azzal, hogy azok sokkal bölcsebbek minálunk, amiben boldogító reményt lehet találni. Mert ebből az következik, hogy ha még egy kicsit igyekszünk és egészen visszavadulunk az ősállapotba, akkor nekünk is lesz annyi magunkhoz való eszünk, mint a pápuáknak, meg a masukulumbéknak. Sok hasznos tanulságot merítettem a vadak körül való stúdiumaim nyomán s amit tanultam, azt most közokulásul kihíresztelem. Egyrészt azért, mert nem vagyok kapzsi természetű ember s örömmel segítek boldogulni másnak is, másrészt az újonnan szerzett hasznos ismeretek jobbadán olyanok, hogy gyakorlati értékesítésükre én már előreláthatólag nem fogok vállalkozni. "* Itt vannak például a kalabiták — azaz nem itt vannak, hanem valahol „‘Domcóban, ahol Mjöberg doktor, asarawaki múzeum igazgatója egész életre szóló barátságot kötött velük. S Meg is érdemlik, mert nagyon rendes emberek s ha egyetlenegy felebarátjuknak a fejét levágták, azon túl a légynek se vétenek többet. Az az egyetlenegy fej azonban kötelező, addig a legény nem megy férfiszámba, míg ennek a honpolgári kötelességnek eleget nem tett. Addig nem tetováltathat kék krokodilust a hasára, nem fűzhet rézkarikát az orrába, nincs se aktív, se passzív választójoga s nem állnak vele szóba az asszonyok. Persze ez a legnagyobb baj, mert rangok és méltóságok nélkül ott is csak elvan az ember, de az asszonnyal is úgy áll a dolog ott is, mint nálunk. Nehéz vele kibírni, de nála nélkül meg lehetetlen kibírni. Egyszóval: a legény ott is elkezd legyeskedni a lány körül, aki azonban azzal utasítja rendre, hogy „eredj, te másé, hiszen még azt se bizonyítottad be, hogy férfi vagy“. A legény érzi, hogy a szemrehányás jogosult, fogja a parittyáját, meg a ponyváját, kiveszi magát az őserdőbe és haza se jön szombat estig, akkor a hölgy lába elé fektet egy óriási szarvasbikát. — Idenézz, csillagom, mit hoztam neked! . • A lánynak azonban esze ágában sincs odanézni, úgy tesz, mintha se hallana, se látna s azt kérdi, ugyan lesz-e holnap eső s felveheti-e ő a paradicsommadár tollából való szoknyát, vagy csak a hétköznapi fügefaleveset vegye föl? A legény megszégyenli magát, most még hosszabb kirándulást tesz s mikor visszatér a lányos házhoz, egy orangutánt tesz a küszöbre, kétszer akkorát, mint ő maga. Ezzel elbánni már igazán férfimunka volt, mert az orangután nemcsak erővel van felruházva, hanem ésszel is. Köztudomás szerint, csak azért tetteti magát majomnak, hogy ne kelljen neki adót fizetni. Mindezt a lány is tudja, de azért elpittyeszti a hermitgyökérrel pirosra festett száját, meglöki a lábafejével az adócsaló szörnyeteg fejét és fölmutat az ereszei alá. Ahol is szép kivarrott, sallangos zacskóban, feketére füstölt és talitarkára kifestett emberkoponyát ringat a szegfűszegszagú esti szellő. — Odanézz, gyerek! Az én apám még nem volt ekkora, mint te vagy, mikor ezt szerezte! A fiatalember erre megdühösödik, szügyibe vágja a fejét, kimegy a mezőre, ott az első barát a földön meglát egy guggoló öregasszonyt, aki nagyon belefelejtkezett a gyomlálásba, azt szó nélkül vakszemen üti a dorongjával, lenyisszantja a fejét a görbe késsel s most már azt gurítja az imádott nő lába elé az esti csillagok fényében. — Ez már igen — veti magát az imádott nő a hős fiú karjába —, most már csak ásó-kapa választ el tőled, édes szívem. Gyere, jelentsük be az öregeknek az eljegyzést. Azzal a legény boldogan felemeli a fejet, mén a lány után a verandára, ahol a táti egy kicsit bosszúsan tekint föl a munkájáról, mert éppen a nyilait mártogatja az apasz fa mérgébe és nem szereli, ha ilyenkor zavarják. Mikor azonban meglátja a kérőt, amint kezében lóbálja a nagykorúsítási bizonyítványt, megenyhül az öregúr arca és elnéző mosollyal mondja: — No, ezt jól megcsináltad, hiszen ez a szegény mami feje. S a mécsvilágnál csakugyan kiderül, hogy az ifjú fejvadász a jövendőbeli anyósát vette igénybe nagykorúsítás céljaira. Az anyóskérdésnek ennél gyökeresebb megoldását képzelni se lehet. * Az umakulitok is nagyon derék koponyavadászok hírében állnak, de azoknak inkább az udvarlásmódja nyerte meg a tetszésemet. Ott minden teketória nélkül azon kezdi a legény, hogy a lánynak az ölébe hajtja a fejét és úgy néz föl rá imádattal. Ez a felnézés persze csak költői kép. Először is, ilyenkor a boldogságtól lecsukódik a szem. Másodszor, az umakulitok szemérmes emberek és csak éjszaka udvarolnak, amikor nem látni semmit. A megudvarlott lány is csak úgy sötétben simogatja végig az ölébe nyugtatott fejet, mégpedig a balkezével, mégpedig először a szemeket. Mikor aztán gyengéd ujjai kitapogatják a szempillákat, akkor a jobbkezével előveszi a retiküljéből, már mint a kötője korcáról az ékes művű bronzcsipeszt és azzal egyenként kitépdesi a gavallér szeme szőreit. Hogy miért? Azért, mert az a nikit, a hagyomány, az umakulit szerelem évezredek óta megszentelt törvénye. Hiszen lehet rá azt mondani, hogy bolond törvény, de a gyakorlatiasságát nem lehet tagadni. Umakulitéknál ki van zárva a szerelmi szédelgés, legalább a férfi részéről. Ott hiába esküdözik a fiatalember égre-földre, hogy ő még eddig sohase volt szerelmes, mert az érdekelt hölgy egyszerűen végigmarkolássza neki az ábrázatát és úgy löki ki az öléből a csalfa férfiú fejét, hogy nagyobbat koppan, mint a kókuszdió. — Ejnye, te akasztanivaló, te mered azt mondani, hogy én vagyok az első szerelmed, mikor még szemöldököd se maradt, nemhogy pillád volna! * Aki Jókaitól tanult etnográfiát — pedig igen csak őhozzá jártunk iskolába mindnyájan — az úgy tudja, hogy a kaukázusi férjek, ha úgy érzik, mintha a szarvuk ütközne, rögtön szíven szúrják az asszonyt. Azzal a szép veretesnyelű kindzsállal, amelyikkel lakodalomkor a menyasszonyi övét elvágta. Esszad bey azonban, aki most egymásután írja szenzációs könyveit a Kaukázusról, máskép tudja. S nyilván ő tudja jobban, lévén ő odavaló ember. Először is már a lakodalmán se handabandázik,a hindzsárjal a kaukázusi ősember. Noha valószínűleg szívesen megtenné, ha a méltósága engedné. A menyasszonyi öv ugyanis annyi gombra, kapocsra, gubancra jár, hogy azzal legjobb volna úgy bánni, mint a gordiusi csomóval s ebbe talán az új asszony is belenyugodna. De az illem és az erkölcs úgy kívánja, hogy az új férj külön-külön birkózzon meg minden gombbal, kapoccsal, gubanccal, amivel nemcsak azt bizonyítja be, milyen ügyes gyerek ő, hanem azt is, hogy milyen meghiggadt, fegyelmezett, hidegvérű férfiú. Már most megeshetik, hogy idővel a férfi ezt a hidegvérűséget túlzásba viszi. Akkor az asszonynak kétféle választása van. Az egyik az, hogy hív két tanút és azok előtt azt mondja az urának: — Bir talach, iki talach, ücs talach. Ez annyit jelent, hogy „eredj tőlem először; eredj tőlem másodszor; eredj tőlem harmadszor“. S ezzel a feleség törvényesen el van választva a férjtől az atyák törvénye szerint, amely azt mondja, hogy „bűn a megúnt férfival együtt élni“. Lehet azonban, hogy a nő terhesnek találja a válási törvénynek ezt a formaságát s olyan elhatározásra jut, amihez nem kellenek tanuk. Mi történik most már, ha a férj rosszkor érkezik haza? Hát ha a kindzsár a keze ügyében van, azzal elvágja a torkát a hívatlan vendégnek Az asszonyt azonban egy ujjal se bántja, csak megvetően végignézi s kijelenti neki, hogy a maga részéről halottnak tekinti. Az asszonynak hitvesi kötelessége ennek a kijelentésnek a konzekvenciáit levonni. Le is vonja, amennyiben elvágódik a szőnyegen, de előbb elküldi a szobalányát a meghitt javasasszonyért. A javasasszony eljön, lehúzza a menyecskéről a ruháit, felfüreszti, halotti lepelbe takargatja, kiteríti az asztalra aztán körülvezeti a sirató asszonyokkal, akik huszonnégy óráig jajgatnak körülötte és nevén szólongatva megkérdezik tőle, hogy volt szíve ilyen fiatalon meghalni, itthagyva drága jó urát, meg az egész atyafiságot. A halott persze nem szól semmit, a szemét se nyitja ki semmi szólongatásra. Mikor azonban az idő letelik, akkor leugrik az asztalról és bemutatkozik az urának, mint vadonatúj asszony, akinek semmi köze az elsiratott halotthoz. Ami abból is nyilvánvaló, hogy a halottat Szafirának hívták, ami ami annyit tesz, hogy Almavirág, az ő neve pedig Szedilah, vagyis Kökényi virág. Hát lehet ennél költőibb módját elt képzelni a családi béke helyreállításának? És az a jó benne, hogy többször is meg lehet ismételni, mert a vadregényes Kaukázusban csupa virágnév szetrepel az asszonyok kalendáriumának névnapmutató tábláján. * A családjogi érdekességek után egy, kis dologjogi kuriózum. Ugyan inkább dologtalanságjogi. Az egyik kaukázusi törzset lamaroinak hívják. Borzasztó régi nép ez, most már csupa nemes urak maradtak belőlük s azok olyan kevesen vannak, hogy elférnek néhány hegyszurdokban. De még így is többen vannak, semhogy mindnyájukra eshetne egy-egy birkanyáj s ezért megesik, hogy a szabadságszerető lamaroi nemzetnek vannak olyan fiai is, akik még a betevő falaitól is függetlenek. Mit tesz ilyenkor a büszke hegyi nemes úr, akinek a büszkeségével még a koldulás se fér össze, nemhogy a munka összeférne? A nemes úr a legősibb emberi foglalkozáshoz folyamodik: lop. No, hiszen ez közelebb is megtörténik a Kaukázusnál, de nem olyan törvényes formák közt. A lamarai falvakban ki van mondva, hogy aki toltvaspályára lép, de úgy, hogy ezt kellő módon közhírré teszi, annak hét esztén-* deig szabad a lopás. Hét év nagy idős ügyes ember azalatt összeszedheti magát. Az egyik aulból birkát lop, a másikból kecskét, a harmadikból ásót, ka-* pút,, a negyedikből bográcsot s mire az iparengedélye lejár, akkorára egészen tekintélyes lamaroi polgár lehet belőle. Attól kezdve aztán akkor se ragad a kezéhez semmi, ha utánahajigálják. Ugyan az már nem is volna ajánlatos, mert annak a kezét, aki iparengedély nélkül lop, hacsak egy vad fügét is, irgalmatlanul levágják. ♦ Utoljára hagytam azt a közjogi stú-diumot, amely arról szól, hogy a fan-* törzs miképpen választ magának királyt. A fanok Közép-Afrikában laknak, valahol a Gabon vidékén — ezt már Tordai Emilnek, Anglia által adoptált nagy hazánkfiának kell jobban tudni, mint nekem. Rendkívül komoly férfiak a fanok, hegyesre köszörülik a metszőfogukat, vörösre kenik a testüket, amit a nagy Okulunkulu isten szép kávébarnára festett és megszámlálhatatlan sok copfba fonják a hajukat. Komolyságukat az is bizonyítja, hogy náluk nincs legitimizmus, az egész fan nemzet szak. A.C55AJA TifovTf T 1931 február T. PMwrewaw 3 Példátlan siker jegyében folyik Szénás Sándor selyemmaradékiására , melynek oka a hihetetlen élese árán és a legjobb minőségek 10., Bécsi-utca 5. a Deák Ferenc-utca sarkán