Magyar Hirlap, 1931. február (41. évfolyam, 26-48. szám)

1931-02-01 / 26. szám

R Tas Smap VADAKRÓL Irta: MÓRA FERENC Jelen értekezésemet nem azoknak a­­vadaknak óhajtom szentelni, akik *,amik“, hanem azoknak, amelyek „akik“. Nem a művelt emberiség vad dolgai foglalkoztatnak, hanem azoknak a boldog néptörzseknek a művelkedései, amelyeknek nincs történelmük, ennél­fogva vadaknak neveztetnek a művelt emberiség által. A vadakhoz a magam részéről úgy futottam, hogy napjainkban többet ol­vastam az újságokban a művelt emberi­ségről, mint kellett volna s ezzel nagyon fel találtam rontani a szám ízét. Úgy se­gítettem magamon, mint a macska, amelyik ha nagyon telepákosztoskodja magát, akkor füvet rág utána a kertben. Az én gyógyító füveim, ha megcsömör­­lök a mostani világi dolgoktól, mindig az exotikus útleírások. Mentál vadabb ná­ciókról szólnak, annál bizonyosabban kikúrálják az embert. Vagy azzal, hogy azok még sokkal bolondabbak, mint mink vagyunk és ez jólesik vígasztalás­nak. Vagy azzal, hogy azok sokkal böl­­csebbek minálunk, amiben boldogító re­ményt lehet találni. Mert ebből az kö­vetkezik, hogy ha még egy kicsit igyek­szünk és egészen visszavadulunk az ős­állapotba, akkor nekünk is lesz annyi magunkhoz való eszünk, mint a pá­puáknak, meg a masukulumbéknak. Sok hasznos tanulságot merítettem a vadak körül való stúdiumaim nyomán s amit tanultam, azt most közokulásul ki­­híresztelem. Egyrészt azért, mert nem vagyok kapzsi természetű ember s örömmel segítek boldogulni másnak is, másrészt az újonnan szerzett hasznos ismeretek jobbadán olyanok, hogy gya­korlati értékesítésükre én már előrelát­hatólag nem fogok vállalkozni. "* Itt vannak például a kalabiták — azaz nem itt vannak, hanem valahol „‘Domcóban, ahol Mjöberg doktor, a­­sarawaki múzeum igazgatója egész életre szóló barátságot kötött velük. S Meg is érdemlik, mert nagyon rendes emberek s ha egyetlenegy felebarátjuk­nak a fejét levágták, azon túl a légynek se vétenek többet. Az az egyetlenegy fej azonban kötelező, addig a legény nem megy férfiszámba, míg ennek a honpol­gári kötelességnek eleget nem tett. Addig nem tetováltathat kék krokodilust a hasára, nem fűzhet rézkarikát az or­rába, nincs se aktív, se passzív választó­joga s nem állnak vele szóba az asszo­nyok. Persze ez a legnagyobb baj, mert rangok és méltóságok nélkül ott is csak elvan az ember, de az asszonnyal is úgy áll a dolog ott is, mint nálunk. Nehéz vele kibírni, de nála nélkül meg lehetet­len kibírni. Egyszóval: a legény ott is elkezd le­­gyeskedni a lány körül, aki azonban azzal utasítja rendre, hogy „eredj, te másé, hiszen még azt se bizonyítottad be, hogy férfi vagy“. A legény érzi, hogy a szemrehányás jogosult, fogja a parittyáját, meg a ponyváját, kiveszi magát az őserdőbe és haza se jön szombat estig, akkor a hölgy lába elé fektet egy óriási szarvas­­bikát. — Idenézz, csillagom, mit hoztam neked! . • A lánynak azonban esze ágában sincs odanézni, úgy tesz, mintha se hallana, se látna s azt kérdi, ugyan lesz-e holnap eső s felveheti-e ő a paradicsommadár tollából való szoknyát, vagy csak a hét­köznapi fügefaleveset vegye föl? A legény megszégyenli magát, most még hosszabb kirándulást tesz s mikor visszatér a lányos házhoz, egy oran­­gutánt tesz a küszöbre, kétszer akkorát, mint ő maga. Ezzel elbánni már igazán férfimunka volt, mert az orangután nemcsak erővel van felruházva, hanem ésszel is. Köztudomás szerint, csak azért tetteti magát majomnak, hogy ne kell­jen neki adót fizetni. Mindezt a lány is tudja, de azért el­­pittyeszti a hermitgyökérrel pirosra fes­tett száját, meglöki a lábafejével az adó­csaló szörnyeteg fejét és fölmutat az­ ereszei alá. Ahol is szép kivarrott, sal­­­­langos zacskóban, feketére füstölt és talitarkára kifestett emberkoponyát rin­gat a szegfűszegszagú esti szellő. — Odanézz, gyerek! Az én apám még nem volt ekkora, mint te vagy, mikor ezt szerezte! A fiatalember erre megdühösödik, szügyibe vágja a fejét, kimegy a me­zőre, ott az első barát a­ földön meglát egy guggoló öregasszonyt, aki nagyon belefelejtkezett a gyomlálásba, azt szó nélkül vakszemen üti a dorongjával, le­nyisszantja a fejét a görbe késsel s most már azt gurítja az imádott nő lába elé az esti csillagok fényében. — Ez már igen — veti magát az imá­dott nő a hős fiú karjába —, most már csak ásó-kapa választ el tőled, édes szívem. Gyere, jelentsük be az öregek­nek az eljegyzést. Azzal a legény boldogan felemeli a fejet, mén a lány után a verandára, ahol a táti egy kicsit bosszúsan tekint föl a munkájáról, mert éppen a nyilait már­­togatja az apasz­ fa mérgébe és nem sze­reli, ha ilyenkor zavarják. Mikor azon­ban meglátja a kérőt, amint kezében lóbálja a nagykorúsítási bizonyítványt, megenyhül az öregúr arca és elnéző mo­sollyal mondja: — No, ezt jól megcsináltad, hiszen ez a szegény mami feje. S a mécsvilágnál csakugyan kiderül, hogy az ifjú fejvadász a jövendőbeli anyósát vette igénybe nagykorúsítás céljaira. Az anyóskérdésnek ennél gyö­keresebb megoldását képzelni se lehet. * Az umakulitok is nagyon derék ko­ponyavadászok hírében állnak, de azok­nak inkább az udvarlás­módja nyerte meg a tetszésemet. Ott minden teketória nélkül azon kezdi a legény, hogy a lánynak az ölébe hajtja a fejét és úgy néz föl rá imádattal. Ez a felnézés per­sze csak költői kép. Először is, ilyenkor a boldogságtól lecsukódik a szem. Má­sodszor, az umakulitok szemérmes em­berek és csak éjszaka udvarolnak, ami­kor nem látni semmit. A megudvarlott lány is csak úgy sötétben simogatja végig az ölébe nyugtatott fejet, még­pedig a balkezével, még­pedig először a szemeket. Mikor aztán gyengéd ujjai kitapogatják a szempillákat, akkor a jobbkezével előveszi a retiküljéből, már mint a kötője korcáról az ékes művű bronzcsipeszt és azzal egyenként kitép­­desi a gavallér szeme szőreit. Hogy miért? Azért, mert az a nikit, a hagyo­mány, az umakulit szerelem évezredek óta megszentelt törvénye. Hiszen lehet rá azt mondani, hogy bolond törvény, de a gyakorlatiasságát nem lehet tagadni. Umakulitéknál ki van zárva a szerelmi szédelgés, legalább a férfi részéről. Ott hiába esküdözik a fiatalember égre-földre, hogy ő még eddig sohase volt szerelmes, mert az ér­dekelt hölgy egyszerűen végigmarko­­láss­za neki az ábrázatát és úgy löki ki az öléből a csalfa férfiú fejét, hogy na­gyobbat koppan, mint a kókuszdió. — Ejnye, te akasztanivaló, te mered azt mondani, hogy én vagyok az első szerelmed, mikor még szemöldököd se maradt, nemhogy pillád volna! * Aki Jókaitól tanult etnográfiát — pe­dig igen csak őhozzá jártunk iskolába mindnyájan — az úgy tudja, hogy a kaukázusi férjek, ha úgy érzik, mintha a szarvuk ütközne, rögtön szíven szúr­ják az asszonyt. Azzal a szép veretes­­nyelű kindzsállal, amelyikkel lakoda­lomkor a menyasszonyi övét elvágta. Esszad bey azonban, aki most egymás­után írja szenzációs könyveit a Kauká­zusról, máskép tudja. S nyilván ő tudja jobban, lévén ő odavaló ember. Először is már a lakodalmán se han­­dabandázik,a hindzsárjal a kaukázusi ős­ember. Noha valószínűleg szívesen meg­tenné, ha a méltósága engedné. A meny­asszonyi öv ugyanis annyi gombra, ka­pocsra, gubancra jár, hogy azzal legjobb volna úgy bánni, mint a gordiusi cso­móval s ebbe talán az új asszony is bele­nyugodna. De az illem és az erkölcs úgy kívánja, hogy az új férj külön-külön birkózzon meg minden gombbal, ka­poccsal, gubanccal, amivel nemcsak azt bizonyítja be, milyen ügyes gyerek ő, hanem azt is, hogy milyen meghiggadt, fegyelmezett, hidegvérű férfiú. Már most megeshetik, hogy idővel a férfi ezt a hidegvérűséget túlzásba viszi. Akkor az asszonynak kétféle választása van. Az egyik az, hogy hív két tanút és azok előtt azt mondja az urának: — Bir talach, iki talach, ücs talach. Ez annyit jelent, hogy „eredj tőlem először; eredj tőlem másodszor; eredj tőlem harmadszor“. S ezzel a feleség törvényesen el van választva a férjtől az atyák törvénye szerint, amely azt mondja, hogy „bűn a megúnt férfival együtt élni“. Lehet azonban, hogy a nő terhesnek találja a válási törvénynek ezt a forma­ságát s olyan elhatározásra jut, amihez nem kellenek tanuk. Mi történik most már, ha a férj rosszkor érkezik haza? Hát ha a kindzsár a keze ügyében van, az­zal elvágja a torkát a hívatlan vendégnek Az asszonyt azonban egy ujjal se bántja, csak megvetően végignézi s kijelenti neki, hogy a maga részéről halottnak te­kinti. Az asszonynak hitvesi kötelessége ennek a kijelentésnek a konzekvenciáit levonni. Le is vonja, amennyiben el­vágódik a szőnyegen, de előbb elküldi a szobalányát a meghitt javasasszonyért. A javasasszony eljön, lehúzza a me­nyecskéről a ruháit, felfü­reszti, halotti lepelbe takargatja, kiteríti az asztalra aztán körülvezeti a sirató asszonyokkal, akik huszonnégy óráig jajgatnak körü­lötte és nevén szólongatva megkérdezik tőle, hogy volt szíve ilyen fiatalon meg­halni, itthagyva drága jó urát, meg az egész atyafiságot. A halott persze nem szól semmit, a szemét se nyitja ki semmi szólongatásra. Mikor azonban az idő letelik, akkor leugrik az asztalról és be­mutatkozik az urának, mint vadonatúj asszony, akinek semmi köze az elsiratott halotthoz. Ami abból is nyilvánvaló, hogy a halottat Szafirának hívták, ami ami annyit tesz, hogy Almavirág, az ő neve pedig Szedilah, vagyis Kökényi virág. Hát lehet ennél költőibb módját elt képzelni a családi béke helyreállításán­­ak? És az a jó benne, hogy többször is meg lehet ismételni, mert a vadregé­­­nyes Kaukázusban csupa virágnév szet­repel az asszonyok kalendáriumának névnapm­utató tábláján. * A családjogi érdekességek után egy, kis dologjogi kuriózum. Ugyan inkább dologtalanságjogi. Az egyik kaukázusi törzset lamaroinak hívják. Borzasztó régi nép ez, most már csupa nemes urak maradtak belőlük s azok olyan kevesen vannak, hogy elférnek néhány hegyszurdokban. De még így is többen vannak, semhogy mindnyájukra eshetne egy-egy birkanyáj s ezért megesik, hogy a szabadságszerető lamaroi nemzetnek vannak olyan fiai is, akik még a betevő falaitól is függetlenek. Mit tesz ilyenkor a büszke hegyi nemes úr, akinek a büsz­­keségével még a koldulás se fér össze,­ nemhogy a munka összeférne? A nemes úr a legősibb emberi foglalkozáshoz folyamodik: lop. No, hiszen ez közelebb is megtörténik a Kaukázusnál, de nem olyan törvényes formák közt. A lamarai falvakban ki van mondva, hogy aki tolt­vaspályára lép, de úgy, hogy ezt kellő módon közhírré teszi, annak hét esztén-* deig szabad a lopás. Hét év nagy idő­s ügyes ember azalatt összeszedheti ma­­gát. Az egyik aulból birkát lop, a má­sikból kecskét, a harmadikból ásót, ka-* pút,, a negyedikből bográcsot s mire az iparengedélye lejár, akkorára egészen tekintélyes lamaroi polgár lehet belőle. Attól kezdve aztán akkor se ragad a kezéhez semmi, ha utánahajigálják. Ugyan az már nem is volna ajánlatos, mert annak a kezét, aki iparengedély nélkül lop, hacsak egy vad fügét is, irgalmatlanul levágják. ♦ Utoljára hagytam azt a közjogi stú-­­diumot, amely arról szól, hogy a fan-* törzs miképpen választ magának királyt. A fanok Közép-Afrikában laknak, valahol a Gabon vidékén — ezt már Tordai Emilnek, Anglia által adoptált nagy hazánkfiának kell jobban tudni, mint nekem. Rendkívül komoly férfiak a fanok, hegyesre köszörülik a metsző­fogukat, vörösre kenik a testüket, amit a nagy Okulunkulu isten szép kávébar­nára festett és megszámlálhatatlan sok copfba fonják a hajukat. Komolyságu­kat az is bizonyítja, hogy náluk nincs legitimizmus, az egész fan nemzet szak. A.C55AJA TifovTf T­ 1931 február T. PMwrewaw 3 Példátlan siker jegyében folyik Szénás­ Sándor selyemmaradékiására , melynek oka a hihetetlen élese árán és a legjobb minőségek 10., Bécsi-utca 5. a Deák Ferenc-utca sarkán

Next