Magyar Hirlap, 1932. szeptember (42. évfolyam, 196-220. szám)

1932-09-01 / 196. szám

4 1932­ szeptember­­. A vidéki orvos igen tisztelt Szerkesztő Úri­ön megkérdezte a pesti orvost, hogy mi fáj neki s a válaszból azt látjuk, hogy tűr­hetetlen nagy fájdalmai nincsenek. Apró­­cseprő hajára pedig hatékony ízt talált de­rűs optimizmusában. Hívatlanul és megkérdezetlenül most én jelentkezem: a vidéki orvos, akiből — saj­nos — már vígjáték- és operett-figura lett. Mert azzá tette a kor, a viszonyok, a sze­génység s főleg a­­ vidék. Mert — és ezt senki se vegye személyes sérelemnek — sem az újságírók, sem a pesti kollégák még csak távolról sem ismerik a mai vidéki or­vos helyzetét és — miként a finánc — el sem hiszik, ha megpróbáljuk felskiccelni a vidéki orvos képét. És higgyék el nekem uraim, ez fáj nekünk a legjobban. Sokkalta jobban, mint a szegénységünk, a rongyos­ságunk, a kiszipolyozottságunk. Még ma is mindenki azt hiszi rólunk, hogy tejben­­vajban fürdőnk, csak letagadjuk s azért járunk lyukas cipőben, hogy leplezzük a jólétet, amiben élünk. Mert ha elhinnék azt, amiket sokszor befelé zokogó szóval elhebegünk, nem úgy bánnának velünk! Mert — főleg az adókivető közegek — komiszul bánnak velünk. Dolgozunk és mégsem keresünk, de az adónk változatla­nul nagy, amit megfizetni nem tudunk. Csak a magam helyzetét vázolom fel, aki még csak 50 éves kórházi főorvos vagyok, aki a háború előtt 28—30.00 koronát játszva megkerestem a 2—3 koronás díjakból s aki ma a 4—6 pengős rendelési díjak mellett is örülök, ha a holnapi konyhapénzt meg­keresem, a tandíjat, a villany árát, az egy cselédet, az életbiztosítási díjat ki tudom fizetni. Másra, ruhára, szórakozásra, nya­ralásra, utazásra már nem telik. Szégyel­lem bevallani, hogy kórházi főorvos létemre már negyedik éve egyetlen szaklapot nem tudok hozatni, hanem a kórház példányait olvasom. Egy-egy szakkönyvet csak 2—3 pengős részletre vehetek meg. De hol van­nak még a társadalmi kötelezettségek? A főispántól a polgármesterig mindenki hoz­zám is elküldi a sok revíziós ügynököt, éhező festőt, kolduló menekült tisztviselőt. Miből adjak nekik, mikor magamnak em­cl? S csodálatos, hogy ezek sem hiszik el, hogy nincs. De hátra van még az adó. Adóimat 1928-ban, a 26—30 pengős búzaárak ide­jén rögzítették. A múlt évben felmondot­tam a rögzítést, s adóleszállítást kértem. Az adófelszólamlási bizottság minden ér­velésem ellenére mégis ugyanazokat az adókat állapította meg, amiket 1928 óta fizettem. És­pedig 224 pengő házadó (mert, sajnos, van egy házam), 112 pengő jöve­delemadó, 81 pengő betegápolási adó (mert nem elég, hogy a kórházban éhbérért dol­gozok, még a más gyógydíjaihoz is h­ová kell járulnom), 66 pengő útadó, mert gya­log járók, 288 pengő általános kereseti adó, 813 pengő pótadó, summa summámus, a múlt évi adóelőírásom 1153,65 pengő volt. Ez ellen panaszal éltem a közigazgatási bírósághoz, ahol talán jövőre meghozzák az elutasító határozatot. Az idén újra felmondottam az adó­kat és erre kereseti adómat 40 pengővel le­szállították. Ezévi adóm 1032,63 pengő, úgyhogy az 54 városi virilis között a 26. helyre kerültem, de virilis jogon benne vagyok a törvényhatóságban is. Minden nyomorúságom ellenére, ha csak tudok, fizetek adót is. Mégis az augusztus 24-én kelt adóintés szerint 2231 pengő adóhátralékom van, aminek 3 nap alatt leendő megfizetésére augusztus 26-án újra felhívtak azzal, hogy nemfizetés ese­tén, már ki tudja, hányadszor lefoglalt bú­toraimat elszállítják. És ez a fenyegetés korántsem tréfa. Már két ízben 1­1 napi utánjárással tudtam csak a bútorok elszál­lítását elocsáztatni. Huszonnégy éve vagyok lakóhelyemen adófizető, mindig kifizettem m­inden adómat, de két év óta erre kép­telen vagyok. Mert miből fizessek? Mit keres most egy vidéki orvos? Az én keresetem így alakult 1928 óta. 1928-ban kerestem 335 pontot, ez a következő évben már 304 pontra csökkent (10%), 1930-ban 230 pon­tot (30% esés), 1931-ben 165 pontot (49% esés) és a­z. év első felében 134 pontot, ami már 60% jövedelemcsökkenésnek felel meg. Viszont az adóm csak 10%-ot csökkent. A nagy tehertételt jelentő házamon kívül van 10 hold örökölt földem, amelyen azonban édesanyám haszonélvezete van, amelyből tehát jövedelmem nincs.­­A többi 200 hold föld árán, mint jó hazafi, hadi­­kölcsönt jegyzett az apám. Úgy látszik, ezért olyan hálás a fiúnak a háza!­ De van még 14 hold, sajnos, adósságra vásárolt földem is, aminek haszonélvezete szintén az anyámé, aki a sok haszonélvezet mellett csakhogy éhen nem hal. Amint látható tehát, a keresetem el­apadt, ingatlanaimból jövedelmem nincs, csak terhet jelentenek ezek reám. Miből fizessek akkor? Megadta erre az útmuta­tást az előző pénzügyminiszter úr, aki a szükséga­dók behozatalakor elrendelte, hogy aki pedig ezeket az adókat a jövedelméből fizetni nem tudja, az fizessen a vagyonából elvett résszel, Így akartam tenni én is, áruba bocsátottam a földjeimet. És itt ért a második keserű csalódás. Ki vesz ma haszonélvezettel terhelt földet? És ha akad ilyen bolond, ugyan mennyit ad holdjáért? Jóformán semmit. Ezt belátva az anyám, eladás esetére mentesítette a földeket a haszonélvezet alól, de akkor életjáradékot kell az elveszett haszon helyett fizetnem, mert ő is élni akar, ha már muszáj élni! Itt ért a harmadik csalódás, így sem akad vevő. Mert akinek volna pénze, az —­ is­mervén szorult helyzetemet ■— potomáron szeretné, a tisztességes szándékú vevőnek pedig nincsen pénze. Ilyen a helyzete. Szerkesztő úr, a vidéki orvosnak, akitől, ha beteghez hívják, azt kívánják, hogy mindent félretéve, nyugod­tan mérlegelje a beteget környező eshető­ségeket. Hát lehet ma nyugodt az ember? Jó alvó vagyok, de félév óta álmatlanul töltöm a fél éjszakát. S hogy mi minden jut ilyenkor az ember eszébe?! Legutóbb már meg is szövegeztem fejben egy panasz­­iratot, amiben Korányi Frigyesnek akar­tam megírni mindezt, amit itt most el­mondottam. De akkor ő Karlsbadba ment. A panasziratot így akartam befejezni: „S hogy miért írom én meg ezeket s hogy mit akarok? — azt, kegyelmes uram, magam sem tudom. Nem kérek én semmit, nem akarok én semmit, csak hagyjanak élni, ha már muszáj élni! Aztán a zene révén egy kis rokoni kapcsolatot is érzek Excellenciád iránt. Gondoltam, művész-lélek, szép­ lélek s talán megérti és átérzi az én helyzetemet is s úgy magában azt mondja: Szegény dok­tor, sajnálom, hogy nem segíthetek rajta.“ A levelet persze nem írtam meg. De itt sem írom ki a nevemet. Nem mintha szé­­gyenleném a dolgot, de félek a finánctól. Ki tudja, mi lakik benne. Még képes lesz emelni az adómat. De ha a pénzügyminisz­ter úr érdeklődnék, tessék megmondani a nevemet, minden szóért vállalom a felelős­séget s ha az itt elmondottakból csak egy szó is hamis vagy valótlan volna, levonom a konzekvenciákat. Egy vidéki orvos Délután nem eresztenek be nőket a törvényszék épületébe Az elmúlt napokban különös meglepetés érte a budapesti törvényszék egyik túráját, mikor feleségével hivatali szobájába igyeke­zett. A portás megállította a kapuban és figyelmeztette, hogy szobájába csak egyedül mehet föl, mert szigorú utasítása van, hogy hölgyeket a törvényszék épületébe a hivata­los órák befejeztével ne engedjen be. Hiába hivatkozott a bíró arra, hogy a hölgy, aki társaságában van, felesége, a portás utasítá­sára való hivatkozással hajthatatlan maradt s így a bíró feleségének az utcán kellett megvárnia, míg férje hivatali szobájában dolgát elintézte. Másnap a bíró panaszt tett a törvényszék elnökénél a portás eljárása miatt, mire azután kitűnt, hogy a portás szabályszerűen járt el, mert nőknek a tör­vényszék épületébe való belépését a dél­utáni órákban elnökségi rendelet tiltotta meg. A törvényszéken, de a törvényszékre bejáratos ügyvédek között is nagy feltűnést kelt ez az elnökségi rendelet és sok mulatságos talál­gatás folyik közöttük arról, hogy milyen események előzhették meg ennek a rendelet­nek a kibocsátását. Pityuból Pista lesz Írta: KABOS GYULA Pityu hat és fél éves volt és már zsúrra volt hivatalos. (Én huszonhatéves koromban voltam az elsőn és rá két hónapra nős vol­tam­.) Mikor megjön a meghívó, kicsit meg­ijedtem. Ráér még a gyerek nősülni — gon­doltam magamban —, de aztán megnyugod­tam, látván, hogy a meghívottak mind az f/b-ből való fiúk voltak. Tíz darab, sors­társak, indulók az életbe. „Walter Gyuri szívesen látja Pityut születésnapja alkalmából..stb. Közömbös arcot vágtam, de belül rop­pant büszkeség dagasztott. A haszontalan kölyke, milyen társadalmi életet él... Pityu­nak éppen akkor sok volt a rovásán, félt, hogy büntetésből nem engedem el, hát nagy ravaszul folyton körülöttem lebzselt, csókolódzott, hol velem, hol az anyjával­. Lábujjhegyen járkált, mint aki nem akarja, hogy a nagyokat zavarja még a parkett­­ropogással sem. Iszonyúan stréberkedett, egyszer-egyszer egy halk megjegyzést is megkockáztatott, hogy némely gyerek mi­lyen rossz és mégis elviszik mindenfelé ... Végre kivette belőlem, hogy mehet a zsúrra. Az anyja már két órával az elmenetel előtt csudára kikészítette, még a haja is el volt választva. Volt azon rengeteg brillantin, dehát a gyerekétül ne is sajnálja az ember az ilyesmit. A másikról nem is beszélek, amit a nyakára kapott. Volt abban vagy három méter anyag, de duplaszéles. Fél­kiló zserbót is kapott, hogy vigye el az ün­­neplendő házigazdának. Éjjel hazajövök, látom világos a háló­szoba. Tyúk, a nemjóját, ha ilyenkor vilá­gos van, baj van. Mit is mondjak, hol vol­tam? Lesz, ami lesz, benyitok, majd eszembe jut valami. Mindig az utolsó pillanatban hazudom a legjobbakat... — Menjen a fiához, nézze meg, maga ta­lán ráismer! — Mi történt? — ijedezek. — Szépen viselkedett a zsúron. Oda­megyek este nyolckor érte, hát az egész csomó gyerek ostromolja a szekrény tetejét, mint Eger várát, melyet az ünnepelt házi­gazda védett. Az összes gyerek összeverve, mindegyik tele karmolásokkal, daganatokkal. A Gyurit születésnapja alkalmából az ösz­­szes meghívottak elverték. Az anyja már az ötödik daganatot nyomta le késsel a hom­lokán. Nem is uzsonnáztak ezek, délután öt­től este nyolcig fúrt verekedtek. Menjen oda, nézze meg, hogy néz ki, nem ismeri meg, melyik a feje, melyik a daganat. Kimegyek, felgyújtom a villanyt. Hát lá­tok valami két kókuszdiót, de mintha az egyik a másikból nőtt volna ki. Egyszerre, a világosságtól tán, kinyílik egy üdvösséges szürke szempár, kicsit hunyorogva ... két meleg karocska átöleli a nyakamat és a fü­lembe súgja: — Apukám, életem legszebb napja volt!. . Visszamegyek, mondom, nem baj, fő, hogy jól mulattak a gyerekek. Örült a Gyuri a zserbónak? — Hogy örült-e? Hiszen Pityu vissza­hozta. Addig nem jött el, míg vissza nem adták neki... Pityu... — Szegény édesapám, szép csendben, ne­hogy nagy zavart csináljon, elment... Vala­hogy a betegségét is úgy osztotta be, hogy mindennap vidámabb volt. Mikor nála vol­­tam­, mindig olyan megnyugodva mentem el tőle, hogy pár nap és megint kint pipázik az István téren, egy olvanó hasonló hófehér bácsi közt, ahol a főtéma mindig egy másik­ fia volt vagy pláne unokája ... Nem tudtam­ megérteni még akkor, de észrevettem, hogy, ha az öregek a fiaikról beszéltek, ragyogott a szemük, de ha unokáról volt szó, akkor mindig könnyes volt a szemük... Talán már előre siratták, hogy itt kell hagyni őket hamar. Hát itthagyta Pityut is nagyapó ... Kicsi volt még a gyerek, ne tudja még, hogy szomorúság is van a világon. Eltitkol­tuk előtte. Ha kereste nagyapót, azt mond­tuk, a Svábhegyen van, üdül, nem lehet ilyenkor zavarni. Hanem egyszerre kitavaszodott. Ahogy az első napsugár kisütött, Pityu átmászik hoz­zám reggel az ágyba. — Apuka, tavasz van már, gyerünk a nagypapához! Nagyot dobbant bennem valami. Tavasz van, a nagypapa sírján már kizöldült a fű, talán jólesne apának, ha a gyerek megsimo­­gatná a füvet, talán egy kicsit átmelegedne tőle ott lent. Én kiviszem hozzá a gyereket. Nincs jogom elvenni tőle a gyerek könnyeit. Kézenfogtam Pityut, kimentem vele a te­metőbe. A kapuban már iszonyúan szoron­gatott a fájdalom. Igen-igen könnyes sze­mekkel ballagtam előre. Pityu gyerekmódra csacsogott, kérdezősködött, hiszen először látott temetőt. Én szakadozva válaszoltam. Rám nézett, aztán elhallgatott... és azontúl némán mentünk egymás kezét szorosan fogva. Aztán jöttünk vissza ... lehorgasztott fej­jel... Egyszerre csak érzem, egy kis karocska átfogja a derekamat és óvatosan támogatva visz előre. Pityu támogatott engem — az árvát... Pityuból, Pista lettk­51 Csütörtök Beiratások . LÖWY MAYER zeneiskolába VI., Cseni­erv ucco 46. Aradi ucca Bárok. Telefon 18­ 9-62 Szeptember 1-elstl hegedű-, zongora-, gordon­ka-, tuvne- és pengett hangszerekre. OT Mérsékelt tándíjak. "MO 28.297 a szakszervezetekben nyilvántartott munkanélküliek száma A Szakszervezeti Tanács kimutatása sze­rint a szakszervezetekben nyilvántartott munkanélküliek száma 28.297, az összes szakszervezeti tagok 24,60 százaléka. Legna­gyobb a munkanélküliség a vasiparban, ahol 8673 munkás van munka nélkül. Sorrend­ben utánuk az építőmunkások következnek 4796 munkanélkülivel, azután a famunká­sok, akiknek száma 4008. Nagy még a munkanélküliség a könyvnyomdászok kö­zött. Itt a munkanélküliek száma 2601, az­után a könyvkötők között, akik közül 1624 van munka nélkül. Az intellektuális pályákon működő szak­szervezeti tagok között is nagy a munka­nélküliség. Így magántisztviselő 425, pénz­intézeti tisztviselő 303, zenészek 953 és vé­gül kereskedelmi alkalmazott 264 számmal szerepel a munkanélküliségi statisztikában. Török és szíriai előkelőségek Budapesten Pénteken leplezik le Budapesten ünnepé­lyes keretek között Abdurrahman Abdi, az utolsó budai pasa emlékművét. Ebből az al­kalomból Budapestre érkezett Resid Szaffet bej, a török nemzetgyűlés tagja, a török touring- és automobilklub, valamint a bal­káni idegenforgalmi szövetség elnöke és Gázi Musztafa Kemál pasa védnöksége alatt álló török történettu­dmányi társulat tagja, Resid Szaffet bej gyakori vendége Budapest­nek és egyik legtekintélyesebb harcosa a­ török—magyar testvéri közeledésnek. Meg­érkezett a magyar fővárosba Sekib Arszláil szíriai emír, a damaszkuszi arab akadémia­­tagja, a sziro-palesztinai delegációnak és az izlám kovnité állandó végrehajtóbizottságá­­nak tagja is. BORTÉLDA18T a Székesfővárosi Allatkertben Pálmaház. Akvárium Nyitva egész napi a közönség kedvencei

Next