Magyar Hirlap, 1935. szeptember (45. évfolyam, 198-222. szám)

1935-09-01 / 198. szám

IV­asárnap * Egy kéziratos tanulmányból. HÍRLAP 1935 szeptember 9. 5 SZABADSÁG ÉS IRODALOM Irta: IGNOTUS* Ára 70«TM“ P-t­lI Egyaknás „Ketörd' 40.— P-töl! |f Árjegyzéket Ingyen és bérmentve küld: tJ|§________By1 | __________ ) Tekintse meg llÉiCiEQ kályhagyéra Bndaneat, Hajós-n- -----szgwi fi­csinyes is, s noha minden bizonnyal maga is költő s mesterségbeli, írásában mégis van valami dilettáns. Úgy volt ez öveje, mint utána Széchenyivel, ki, akár­ a cigány a hegedűn, csak naturalistája a közgazdaságnak s az államtudományi­nak, de olyan levegőt hozott magával, melyben a magyar politika növényei mindenkorra máskép tenyésznek, mint tenyésznének különben. A szabadság lehelletében, mellyel Kazinczy a magyar, levegőeget mindenkorra eltöltötte, ed­­dig három ivadék legnagyobb költészet kapott erőbe. S akiből e lélegzet sza­­­kadt s egy rejtett kis ország ismeretlen völgyébe átszállt, az Goethe volt. Mint a magyar politikában az angol, úgy él tovább a magyar irodalomban a wei­­mari liberalizmus... ...A magyar írói szabadság elején Goethe áll — Kazinczy Ferencen keresztül. Megható és megejtő a Kazinczy rokokó­jának kényeskedése alján egy irodalmi iVoltaire-ral találkozni, s hozzá copftalan­­nal — nem holmi páváskodó aufklaris­­tasággal, hanem igazi felvilágosodással. Akkor s az akkori magyar irodalomban Goethe mellett tenni hitet, nem kisebb rebellió volt, mint a politikában Marti­noviccsal állni össze — s ha a királyi ügyigazgató ehhez csak konyit is: Ka­zinczy Ferenc iskolafelügyelő úr az ő hét esztendő politikai Spielbergjéhez s Kufsteinjához még hetet kaphatott volna hozzá irodalmit. Ma persze, száz esztendő tudományos és irodalmi tanultság után, nem nehéz nagyratartottakat nagynak is érezni. De mikor Goethe fellépett, sőt mikor, a szur­­mos és drangos lovaglócsizmát lerúgván, frakkosan s csillagosan mint excellenciás Úr szerzett lehiggadt költészetének társa­dalmi hitelt, még akkor is jó szem kel­lett s független lélek, hogy egy felebarát­jukban, ki velük egy levegőt szíva jár­­fel e sárgolyóbison, meglássa a halha­tatlant s bármely régi nagysággal föl­érőt. S viszont, ami még több: ezzel a nagysággal s munkájával mint mintával szemben is megállani a maguk lábán, s minden csudaremekéből s a tanításból, mi ezekben testté válik, csak azt az egyet vállalni, hogy minden költő s minden nemzet úgy beszéljen, ahogy Isten tud­nia adta. Jó nem felejteni, hogy míg a filozófia, de kivált a természettudomány Arisztotelésztól valamennyire már a ti­zenhatodik században megszabadult, ú­ költészetben még a libre penseur s lá­­­zadó Voltaire is rendületlen állta az Arisztotelész parancsait, s félvállról nézte, mint a régiek egyedül üdvözítő s a XIV. Lajos körül mégegyszer fölragyo­gott művészeténél mondhatatlanul alább­­valót, afféle Naturburschot, azt a Shake­­spearet, kit pedig ő hozott volt át a kon­tinensre. Ezektől a franciáktól tanult a XVIII. században új kultúréletre kelve, modernságot a magyar, s ezektől még újabb erősítést, hogy csak a régiek művészetét tekintse egyedül igaz, te­kintse utólérhetetlen, tekintse minta gyanánt utánzandó s egyben utánozni köteles művészetnek. Ha még a tizen­kilencedik század derekán s egy Scho­penhauer is ezt vallhatta: hogyne a ma­gyar, ki ugyanúgy a tizenkilencedik szá­zad derekáig latinul nemcsak hogy tu­dott, de ezen a nyelven tanult, hivatalos­­kodott s társalkodóit is? Mikor itt a lite­­rátusabb vidéki nemes ember nyári dél­utánokon méhesében hűsölve Horáciusát olvasgatta: az igazán az ő Horáciusa volt, ahogy ha ma a francia La Bruyére-t olvassa, az az ő La Bruyéreje. A bé­csi udvar, majd a hivatalok nyelve, igaz, német volt — de a latinnal vagy a fran­ciával egyezőnek a németek is csak mód­jával vették. A francia dráma ellen való lessingi huszárattakokban, a goethe- schilleri Xéniák bolhaszínházában ugyan a magyar írástudónak is kedve telhe­tett, kivált ha kálvinista teológiát né­met földön tanult, s e levegőt megszokta. De hogy a némettől vegyen poézisra is tanítást, s kivált olyan szabadság felől, hogy a poétát nem köti egyéb költői tör­vény mint amit önnön kebele szab elé, azt már mégsem tehette. Nincs konzer­vatívabb, mint a laikus ember művészet­ben ítélete­­­s művésziekben mindenki laikus, aki maga nem művész. Termé­szetesen. Mert a természettudósnak — akár a tizenkettedik, akár a tizenötödik században — csak maga köré kellett néznie s szemügyre vennie a természetet, mely ott volt az orra előtt, hogy menten egyebet lásson ki belőle, mint amit Arisztotelész látott volt. De a művészet törvényeit csak már meglévő műreme­kekből lehet leszűrni, s paranccsá átírva ezek így önkéntesen az egyszer már­­ megvoltnak utánzását írják elő. A poé­­­­tika ezért biceg mindig utána a poé­­­zisnak, s az új költőket, minél igazabban­­ újak és költők, emiatt szidják az akadé­­­miák annál inkább kontárnak s nyeglé­nek ... Ezért ment művészeti forradalom- s számba, sőt, éppen mert a művészetnek­­ a politikától való függetlenségét hirdette, némikép politikaiba is, mikor Kazinczy­­ Ferenc ahogy világnézetül jozefinus szabadkőmívességet vallott, a poézisban­­ Weimárra esküdött föl. Arra a Wei­­i­marra, amely mikor Lessinggel Shake- i­speareért tört lándzsát, viszont Lessing ellen a francia dráma igazát nem hagyta.­­ Nem nihilizmusból vagy eklektikából , vagy mintha magának hozománya nem­­ lett volna. Hanem tudományos átlátás­ból, a művészetnek abba a legmivoltába való belelátásból, hogy a művészet min­den új művésszel újra kezdődik, hogy a művészetben mindenkinek igaza van, aki végbe tudja vinni, amit akart, hogy a művészetben a legellentétesebb igazsá­gok egyformán igaz gyanánt állhatnak meg egymás mellett. S hogy a művész, ha kedve tartja s vág hozzá, követheti ugyan a legavíttabb törvényeket, ez ön­ként vállalt kényszerűséggel úgy for­málván remeket, mint a magas iskola a lipicánerból, de hogy az időt próbált, de a legfrissebb törvény is menten felborul, mihelyt itt egy új művész, kinek egy még frissebb szerint sikerült egy remeke. Kazinczynak a Goethéhez való állása szabta meg —­ most venni csak észre, visszanézőleg — az egy század rejtezés után újraébredő magyar írás útját. Mert vele értetődött a felfogás, hogy a kritika nem szabályok szerint való rendőrködés, hanem tapintat szerint való miniszter­ség. Maga a magyar ébredés nem volt olyan Sturm és Drang, mint a német — a magyar Stürmerek és Diringerek szíve mélyén mindnek, a legkülönbek­­nek is, ott ült Gottsched. Báró Orczyn kezdve Kisfaludy Sándoron át Berzsenyi Dánielig ugyan mind fogadkoztak, hogy csak a maguk lelkét követik, semmi elő­írást. Valójában azonban alázattal hó­doltak az öröklött meghagyásoknak, s a Berzsenyi u­táni ereje s egész fogyaték élete felőrlődött az iskolás bizonyítás­ban, hogy ő volt az, ki teremtő munká­jában híven fogta fel az aesthetika meg­szentelt törvényeit, nem pedig a gonosz Kölcsey, a Berzsenyi verseinek bírálatá­ban. Amilyen bájos és szabados, amily fejedelmien biztos és tudósan tanult Cso­­konay, a pedantéria folyton fenyegeti. „Tehetsz, amit tudsz“ az aesthetika sar­kalaténak állítva . . . s állítva az iro­dalom legfőbb őrének kezétől, a tehet­ségek gyámolától, a kritika apjától: ez olyan megvilágosodás s olyan felszaba­dulás volt, mi minden bizonnyal tovább hatott a lendületben, mellyel kevésre rá . Addig aztán szakadatlan a magyar költészet világművészeti magasba emel­kedett. Kazinczy nélkül minden elkövet­kező magyar művésznek magának s ma­gában kellett volna önmagával s a világ­gal megharcolnia a pedantériától való szabadulást, mind az idő­­s erőveszteség­gel, maga érzésének s teremtő képessé­gének fogyasztásával, amibe alkotó em­bernek az elmélettel való bajlódás ke­rülni szokott. Miután Kazinczy szabad utat tört volt a klasszicizmusnak (mind­egy, hogy latin vagy francia, német vagy magyar népi fogalmazásának) ez szabad út volt a Kisfaludy Károly s a Vörös­marty romantikája számára is. Vörös­marty s oldalán kétfelől Eötvös József és Kemény Zsigmond aztán ugyancsak papi méltósággal zárhattak templomka­put a Petőfi s az Arany nép nemzeti köl­tészete előtt. S nem másképp Arany Já­nos, mint kritikus és vele Gyulai Pál: ők maguk vetették magukat a nép-nemzeti­nek kötelezővé tétele ellen — s mikor új század fordulóján új réteg intellek­tuális állt ki Adyért s a művészet függet­lenségéért, a Gyulai Pál történeti folyta­tójának vallhatta magát. Nincs még egy irodalom és kritika, hol, mint a magyar­nál, a liberalizmus oly bevallottan s megszakítatlan követte s váltotta volna ki megértésével a tökéleteset. Igaz, a Kazinczy tapintása sem volt csalhatatlan. Ha bírálatában még úgy a maga személyes ízlését kívánta követni, ebbe az ízlésbe is majdnem úgy bele­szólt a pedantéria, mint a szabályrende­­letes esztétikába. Senki nem bújhat ki a bőréből, vagyis a maga idejéből, s ha lábát veti ellene, azt is tőle terelve, mintegy azon szabályok szerint teszi, amelyeknek nekimegy. Amily lelkesen támogatott Kazinczy minden küszkö­­dőt, ki hozzá ajánlotta magát, mintha éppen a legnagyobbak, a Berzsenyi s a Csokonay nagyságát nem érezte volna meg egész nagyságában. Hiú is volt, ki­. B FA TÜZE L. E­S HAZA 1 SZRMKKRÍR .ZEPHIR" „REKORD“ ‘§1 folytonégő kályhái folytonégő kályhái J ipKijj Sjj kg fával ft­t egy *§« érán Automatikus pétlevegft-adagolási M­g jgf SU normál szobát «.H­át! ^ ^ leszállítva, 1­9 A GYERMEK A gyermekről szól Illyefalvi I. Lajos leg­újabb könyve, Budapest százötvenhatezer gyermekéről. Bevezetőjében azt mondja a fő­városi statisztikai hivatal kitűnő igazgatója, hogy „szeretettel és gyöngédséggel forgassuk a könyv lapjait, mert akikről a statisztika oszlopokba állított néma számai beszélnek: megannyi festő bimbója az életnek. Ígérete és reménysége a titkokkal terhes magyar jövendőnek. Illik, hogy ismerjük őket". „Az ő életük sem színes napsugárból font ragyogás" Időszerű könyv ez; a gyermek mindig idő­szerű. Aktuális most is, mikor gondok, ba­jok és világválságok; nyomor és panaszko­dás; tömeghisztéria és bizonytalanság; ide­gesség és nyugtalanság; birkózó világnéze­tek és háborús készülődések zűrzavarából mosolyog ránk a sok-sok szeretetre, gyámo­­lításra és gyöngédségre szoruló gyermek. Jól esik rájuk gondolni. Eszünkbe juttat­ják, hogy valamikor mi is voltunk gyerme­kek. Kacagtunk és sírtunk, játszottunk és hancúroztunk, mint azok, kiket most számba­­vesz a statisztika. Százötvenhatezren vannak a budapesti gyermekek. Találkozunk velük az utcán és a bérkaszárnyákban. Látjuk őket a játszótereken homokvárat építeni és hall­juk apró topánkáik kopogását, mikor az is­kolába mennek. Vannak közöttük ölbeliek és vannak, kik közelednek a serdülő kor­hoz. Vannak közöttük szegények és gazdagok. És vannak közöttük örökké szomorú, koravénarcú gyermekek, kiktől a nyomorúság ellopta a gyermekéveket. Igaza van Illyefalvi doktornak: „a sors rostája épúgy veti-dobja, válogatja és osztályozza a gyermekeket is, mint a felnőtteket. Az ő éle­tük sem színes napsugárból font ragyo­gás"! ... Százötvenhatezer budapesti gyermekről szól Illyefalvi I. Lajos igazgató legújabb könyve, de ennél szomorúbb könyv nemigen jelent meg mostanában a magyar könyv­piacom. Pedig nincs is más benne, csak szám, kétszáz oldalon csupa szám. De ezek a számok nagyon őszinték. Szinte fáj, hogy olyan őszinték. Van olyan lapja ennek a könyvnek, hogy megáll a szívverése annak, aki olvassa. Ötvenezer gyermek elsikkadt Mit mondanak a szántok?! Hogy Buda­pesten egyre kevesebb lesz és katasztrofáli­san fogy a gyermek. Ezelőtt negyvenöt esz­tendővel több ötévesnél­ fiatalabb gyermek ált Budapesten, mint ma, pedig akkor még félmillió főnyinél is kisebb volt a város né­pessége. Ma pedig jóval meghaladja a mil­liót. Huszonöt esztendővel ezelőtt több, mint kétszázezer tizenötévesnél­ fiatalabb gyermek élt a fővárosban, az utolsó népszámláláskor pedig ötvenezerrel kevesebb gyermeket szá­moltak össze a népszámlálók, ötvenezer gyermek elsikkadt. Húsz év alatt ötvenezer­rel fogyott a gyermek­népesség. Vagyis min­den esztendőre kétezerötszáz jut a gyermek­­deficitből. Isten mentsen, hogy így folytatód­jék, mert akkor hatvan esztendő múlva nem marad gyermek. 1920-ban még több, mint negyvenkétezer izraelita vallású gyermek élt Budapesten és ez a szám tíz esztendő alatt ép a felére zsu­gorodott össze. Az összeomlás után négyezer gyereket olvastak össze a Belvárosban, 1930-ban azonban már csak kétezerötszáz gyermeket találtak és ma kevesebb elemista jár Budapest iskoláiba, mint harminc évvel ezelőtt. Hová lettek a gyermekek?! Egy nagy se­rege nem született meg, mert nem engedte megszületni a háború A másik sereg gyermek nem született meg, mert nem engedte meg­születni a nyomorúság. A sok válság, a bi­zonytalan holnaptól való félelem megzavarta az életét ennek a városnak, mely most is — tizenöt évvel azután, hogy elhallgattak a háborús ágyuk —, még mindig a háború hullámcsapásait érzi. Most már nincs háború s a gyermektelen háztartások száma mégis folyton nő, úgy, hogy Budapesten most minden száz háztar­tás közül negyvennégyben nem hallatszik gyermekkacagás. Kevesebb, sokkal kevesebb lett a gyermekáldás és Pesten is divatozik az egyke. Különösen a társadalom jómódú és gazdag fertályaiban. A legtöbb családban egy gyermek van és a legtöbb gyermek az egyszobás lakásokban születik. Még szeren­cse, hogy nemcsak a születések száma csök­ken, hanem a halálozásoké is. De a gyer­mekhalálozások kétharmad részében a kaszás megjelenik, mielőtt a gyermek első esztende­jét betöltötte volna. Tizenegyezer gyermek lakik albérletben Budapesten és csaknem minden nyolcadik­ újszülött bimbó korában hervad el. Különö­sen nagy a törvénytelen gyermekek halálo­zási száma. Minden negyediket ötéves kora előtt kell eltemetni. Nem maradt egyebünk, mint a jövő A nyomor az oka, hogy megszaporodtak a gyermekbűnözök is. 1933-ban 6634 gyer­mek került a gyermekbíróságok elé. Igaz, hogy súlyosabb bűncselekményekkel csak 2679 volt terhelve és ezeknek a kétharmad­része olyan vagyon elleni bűncselekményt GYEREKKOCSI 1^RHAIDEMKER Márka-cikk '5 órw' Üllői­ út 40/23

Next