Magyar Hirlap, 1935. szeptember (45. évfolyam, 198-222. szám)
1935-09-01 / 198. szám
IVasárnap * Egy kéziratos tanulmányból. HÍRLAP 1935 szeptember 9. 5 SZABADSÁG ÉS IRODALOM Irta: IGNOTUS* Ára 70«TM“ P-tlI Egyaknás „Ketörd' 40.— P-töl! |f Árjegyzéket Ingyen és bérmentve küld: tJ|§________By1 | __________ ) Tekintse meg llÉiCiEQ kályhagyéra Bndaneat, Hajós-n- -----szgwi ficsinyes is, s noha minden bizonnyal maga is költő s mesterségbeli, írásában mégis van valami dilettáns. Úgy volt ez öveje, mint utána Széchenyivel, ki, akár a cigány a hegedűn, csak naturalistája a közgazdaságnak s az államtudományinak, de olyan levegőt hozott magával, melyben a magyar politika növényei mindenkorra máskép tenyésznek, mint tenyésznének különben. A szabadság lehelletében, mellyel Kazinczy a magyar, levegőeget mindenkorra eltöltötte, eddig három ivadék legnagyobb költészet kapott erőbe. S akiből e lélegzet szakadt s egy rejtett kis ország ismeretlen völgyébe átszállt, az Goethe volt. Mint a magyar politikában az angol, úgy él tovább a magyar irodalomban a weimari liberalizmus... ...A magyar írói szabadság elején Goethe áll — Kazinczy Ferencen keresztül. Megható és megejtő a Kazinczy rokokójának kényeskedése alján egy irodalmi iVoltaire-ral találkozni, s hozzá copftalannal — nem holmi páváskodó aufklaristasággal, hanem igazi felvilágosodással. Akkor s az akkori magyar irodalomban Goethe mellett tenni hitet, nem kisebb rebellió volt, mint a politikában Martinoviccsal állni össze — s ha a királyi ügyigazgató ehhez csak konyit is: Kazinczy Ferenc iskolafelügyelő úr az ő hét esztendő politikai Spielbergjéhez s Kufsteinjához még hetet kaphatott volna hozzá irodalmit. Ma persze, száz esztendő tudományos és irodalmi tanultság után, nem nehéz nagyratartottakat nagynak is érezni. De mikor Goethe fellépett, sőt mikor, a szurmos és drangos lovaglócsizmát lerúgván, frakkosan s csillagosan mint excellenciás Úr szerzett lehiggadt költészetének társadalmi hitelt, még akkor is jó szem kellett s független lélek, hogy egy felebarátjukban, ki velük egy levegőt szíva járfel e sárgolyóbison, meglássa a halhatatlant s bármely régi nagysággal fölérőt. S viszont, ami még több: ezzel a nagysággal s munkájával mint mintával szemben is megállani a maguk lábán, s minden csudaremekéből s a tanításból, mi ezekben testté válik, csak azt az egyet vállalni, hogy minden költő s minden nemzet úgy beszéljen, ahogy Isten tudnia adta. Jó nem felejteni, hogy míg a filozófia, de kivált a természettudomány Arisztotelésztól valamennyire már a tizenhatodik században megszabadult, ú költészetben még a libre penseur s lázadó Voltaire is rendületlen állta az Arisztotelész parancsait, s félvállról nézte, mint a régiek egyedül üdvözítő s a XIV. Lajos körül mégegyszer fölragyogott művészeténél mondhatatlanul alábbvalót, afféle Naturburschot, azt a Shakespearet, kit pedig ő hozott volt át a kontinensre. Ezektől a franciáktól tanult a XVIII. században új kultúréletre kelve, modernságot a magyar, s ezektől még újabb erősítést, hogy csak a régiek művészetét tekintse egyedül igaz, tekintse utólérhetetlen, tekintse minta gyanánt utánzandó s egyben utánozni köteles művészetnek. Ha még a tizenkilencedik század derekán s egy Schopenhauer is ezt vallhatta: hogyne a magyar, ki ugyanúgy a tizenkilencedik század derekáig latinul nemcsak hogy tudott, de ezen a nyelven tanult, hivataloskodott s társalkodóit is? Mikor itt a literátusabb vidéki nemes ember nyári délutánokon méhesében hűsölve Horáciusát olvasgatta: az igazán az ő Horáciusa volt, ahogy ha ma a francia La Bruyére-t olvassa, az az ő La Bruyéreje. A bécsi udvar, majd a hivatalok nyelve, igaz, német volt — de a latinnal vagy a franciával egyezőnek a németek is csak módjával vették. A francia dráma ellen való lessingi huszárattakokban, a goethe- schilleri Xéniák bolhaszínházában ugyan a magyar írástudónak is kedve telhetett, kivált ha kálvinista teológiát német földön tanult, s e levegőt megszokta. De hogy a némettől vegyen poézisra is tanítást, s kivált olyan szabadság felől, hogy a poétát nem köti egyéb költői törvény mint amit önnön kebele szab elé, azt már mégsem tehette. Nincs konzervatívabb, mint a laikus ember művészetben ítéletes művésziekben mindenki laikus, aki maga nem művész. Természetesen. Mert a természettudósnak — akár a tizenkettedik, akár a tizenötödik században — csak maga köré kellett néznie s szemügyre vennie a természetet, mely ott volt az orra előtt, hogy menten egyebet lásson ki belőle, mint amit Arisztotelész látott volt. De a művészet törvényeit csak már meglévő műremekekből lehet leszűrni, s paranccsá átírva ezek így önkéntesen az egyszer már megvoltnak utánzását írják elő. A poétika ezért biceg mindig utána a poézisnak, s az új költőket, minél igazabban újak és költők, emiatt szidják az akadémiák annál inkább kontárnak s nyeglének ... Ezért ment művészeti forradalom- s számba, sőt, éppen mert a művészetnek a politikától való függetlenségét hirdette, némikép politikaiba is, mikor Kazinczy Ferenc ahogy világnézetül jozefinus szabadkőmívességet vallott, a poézisban Weimárra esküdött föl. Arra a Weiimarra, amely mikor Lessinggel Shake- ispeareért tört lándzsát, viszont Lessing ellen a francia dráma igazát nem hagyta. Nem nihilizmusból vagy eklektikából , vagy mintha magának hozománya nem lett volna. Hanem tudományos átlátásból, a művészetnek abba a legmivoltába való belelátásból, hogy a művészet minden új művésszel újra kezdődik, hogy a művészetben mindenkinek igaza van, aki végbe tudja vinni, amit akart, hogy a művészetben a legellentétesebb igazságok egyformán igaz gyanánt állhatnak meg egymás mellett. S hogy a művész, ha kedve tartja s vág hozzá, követheti ugyan a legavíttabb törvényeket, ez önként vállalt kényszerűséggel úgy formálván remeket, mint a magas iskola a lipicánerból, de hogy az időt próbált, de a legfrissebb törvény is menten felborul, mihelyt itt egy új művész, kinek egy még frissebb szerint sikerült egy remeke. Kazinczynak a Goethéhez való állása szabta meg — most venni csak észre, visszanézőleg — az egy század rejtezés után újraébredő magyar írás útját. Mert vele értetődött a felfogás, hogy a kritika nem szabályok szerint való rendőrködés, hanem tapintat szerint való miniszterség. Maga a magyar ébredés nem volt olyan Sturm és Drang, mint a német — a magyar Stürmerek és Diringerek szíve mélyén mindnek, a legkülönbeknek is, ott ült Gottsched. Báró Orczyn kezdve Kisfaludy Sándoron át Berzsenyi Dánielig ugyan mind fogadkoztak, hogy csak a maguk lelkét követik, semmi előírást. Valójában azonban alázattal hódoltak az öröklött meghagyásoknak, s a Berzsenyi utáni ereje s egész fogyaték élete felőrlődött az iskolás bizonyításban, hogy ő volt az, ki teremtő munkájában híven fogta fel az aesthetika megszentelt törvényeit, nem pedig a gonosz Kölcsey, a Berzsenyi verseinek bírálatában. Amilyen bájos és szabados, amily fejedelmien biztos és tudósan tanult Csokonay, a pedantéria folyton fenyegeti. „Tehetsz, amit tudsz“ az aesthetika sarkalaténak állítva . . . s állítva az irodalom legfőbb őrének kezétől, a tehetségek gyámolától, a kritika apjától: ez olyan megvilágosodás s olyan felszabadulás volt, mi minden bizonnyal tovább hatott a lendületben, mellyel kevésre rá . Addig aztán szakadatlan a magyar költészet világművészeti magasba emelkedett. Kazinczy nélkül minden elkövetkező magyar művésznek magának s magában kellett volna önmagával s a világgal megharcolnia a pedantériától való szabadulást, mind az idős erőveszteséggel, maga érzésének s teremtő képességének fogyasztásával, amibe alkotó embernek az elmélettel való bajlódás kerülni szokott. Miután Kazinczy szabad utat tört volt a klasszicizmusnak (mindegy, hogy latin vagy francia, német vagy magyar népi fogalmazásának) ez szabad út volt a Kisfaludy Károly s a Vörösmarty romantikája számára is. Vörösmarty s oldalán kétfelől Eötvös József és Kemény Zsigmond aztán ugyancsak papi méltósággal zárhattak templomkaput a Petőfi s az Arany nép nemzeti költészete előtt. S nem másképp Arany János, mint kritikus és vele Gyulai Pál: ők maguk vetették magukat a nép-nemzetinek kötelezővé tétele ellen — s mikor új század fordulóján új réteg intellektuális állt ki Adyért s a művészet függetlenségéért, a Gyulai Pál történeti folytatójának vallhatta magát. Nincs még egy irodalom és kritika, hol, mint a magyarnál, a liberalizmus oly bevallottan s megszakítatlan követte s váltotta volna ki megértésével a tökéleteset. Igaz, a Kazinczy tapintása sem volt csalhatatlan. Ha bírálatában még úgy a maga személyes ízlését kívánta követni, ebbe az ízlésbe is majdnem úgy beleszólt a pedantéria, mint a szabályrendeletes esztétikába. Senki nem bújhat ki a bőréből, vagyis a maga idejéből, s ha lábát veti ellene, azt is tőle terelve, mintegy azon szabályok szerint teszi, amelyeknek nekimegy. Amily lelkesen támogatott Kazinczy minden küszködőt, ki hozzá ajánlotta magát, mintha éppen a legnagyobbak, a Berzsenyi s a Csokonay nagyságát nem érezte volna meg egész nagyságában. Hiú is volt, ki. B FA TÜZE L. ES HAZA 1 SZRMKKRÍR .ZEPHIR" „REKORD“ ‘§1 folytonégő kályhái folytonégő kályhái J ipKijj Sjj kg fával ftt egy *§« érán Automatikus pétlevegft-adagolási Mg jgf SU normál szobát «.Hát! ^ ^ leszállítva, 19 A GYERMEK A gyermekről szól Illyefalvi I. Lajos legújabb könyve, Budapest százötvenhatezer gyermekéről. Bevezetőjében azt mondja a fővárosi statisztikai hivatal kitűnő igazgatója, hogy „szeretettel és gyöngédséggel forgassuk a könyv lapjait, mert akikről a statisztika oszlopokba állított néma számai beszélnek: megannyi festő bimbója az életnek. Ígérete és reménysége a titkokkal terhes magyar jövendőnek. Illik, hogy ismerjük őket". „Az ő életük sem színes napsugárból font ragyogás" Időszerű könyv ez; a gyermek mindig időszerű. Aktuális most is, mikor gondok, bajok és világválságok; nyomor és panaszkodás; tömeghisztéria és bizonytalanság; idegesség és nyugtalanság; birkózó világnézetek és háborús készülődések zűrzavarából mosolyog ránk a sok-sok szeretetre, gyámolításra és gyöngédségre szoruló gyermek. Jól esik rájuk gondolni. Eszünkbe juttatják, hogy valamikor mi is voltunk gyermekek. Kacagtunk és sírtunk, játszottunk és hancúroztunk, mint azok, kiket most számbavesz a statisztika. Százötvenhatezren vannak a budapesti gyermekek. Találkozunk velük az utcán és a bérkaszárnyákban. Látjuk őket a játszótereken homokvárat építeni és halljuk apró topánkáik kopogását, mikor az iskolába mennek. Vannak közöttük ölbeliek és vannak, kik közelednek a serdülő korhoz. Vannak közöttük szegények és gazdagok. És vannak közöttük örökké szomorú, koravénarcú gyermekek, kiktől a nyomorúság ellopta a gyermekéveket. Igaza van Illyefalvi doktornak: „a sors rostája épúgy veti-dobja, válogatja és osztályozza a gyermekeket is, mint a felnőtteket. Az ő életük sem színes napsugárból font ragyogás"! ... Százötvenhatezer budapesti gyermekről szól Illyefalvi I. Lajos igazgató legújabb könyve, de ennél szomorúbb könyv nemigen jelent meg mostanában a magyar könyvpiacom. Pedig nincs is más benne, csak szám, kétszáz oldalon csupa szám. De ezek a számok nagyon őszinték. Szinte fáj, hogy olyan őszinték. Van olyan lapja ennek a könyvnek, hogy megáll a szívverése annak, aki olvassa. Ötvenezer gyermek elsikkadt Mit mondanak a szántok?! Hogy Budapesten egyre kevesebb lesz és katasztrofálisan fogy a gyermek. Ezelőtt negyvenöt esztendővel több ötévesnél fiatalabb gyermek ált Budapesten, mint ma, pedig akkor még félmillió főnyinél is kisebb volt a város népessége. Ma pedig jóval meghaladja a milliót. Huszonöt esztendővel ezelőtt több, mint kétszázezer tizenötévesnél fiatalabb gyermek élt a fővárosban, az utolsó népszámláláskor pedig ötvenezerrel kevesebb gyermeket számoltak össze a népszámlálók, ötvenezer gyermek elsikkadt. Húsz év alatt ötvenezerrel fogyott a gyermeknépesség. Vagyis minden esztendőre kétezerötszáz jut a gyermekdeficitből. Isten mentsen, hogy így folytatódjék, mert akkor hatvan esztendő múlva nem marad gyermek. 1920-ban még több, mint negyvenkétezer izraelita vallású gyermek élt Budapesten és ez a szám tíz esztendő alatt ép a felére zsugorodott össze. Az összeomlás után négyezer gyereket olvastak össze a Belvárosban, 1930-ban azonban már csak kétezerötszáz gyermeket találtak és ma kevesebb elemista jár Budapest iskoláiba, mint harminc évvel ezelőtt. Hová lettek a gyermekek?! Egy nagy serege nem született meg, mert nem engedte megszületni a háború A másik sereg gyermek nem született meg, mert nem engedte megszületni a nyomorúság. A sok válság, a bizonytalan holnaptól való félelem megzavarta az életét ennek a városnak, mely most is — tizenöt évvel azután, hogy elhallgattak a háborús ágyuk —, még mindig a háború hullámcsapásait érzi. Most már nincs háború s a gyermektelen háztartások száma mégis folyton nő, úgy, hogy Budapesten most minden száz háztartás közül negyvennégyben nem hallatszik gyermekkacagás. Kevesebb, sokkal kevesebb lett a gyermekáldás és Pesten is divatozik az egyke. Különösen a társadalom jómódú és gazdag fertályaiban. A legtöbb családban egy gyermek van és a legtöbb gyermek az egyszobás lakásokban születik. Még szerencse, hogy nemcsak a születések száma csökken, hanem a halálozásoké is. De a gyermekhalálozások kétharmad részében a kaszás megjelenik, mielőtt a gyermek első esztendejét betöltötte volna. Tizenegyezer gyermek lakik albérletben Budapesten és csaknem minden nyolcadik újszülött bimbó korában hervad el. Különösen nagy a törvénytelen gyermekek halálozási száma. Minden negyediket ötéves kora előtt kell eltemetni. Nem maradt egyebünk, mint a jövő A nyomor az oka, hogy megszaporodtak a gyermekbűnözök is. 1933-ban 6634 gyermek került a gyermekbíróságok elé. Igaz, hogy súlyosabb bűncselekményekkel csak 2679 volt terhelve és ezeknek a kétharmadrésze olyan vagyon elleni bűncselekményt GYEREKKOCSI 1^RHAIDEMKER Márka-cikk '5 órw' Üllői út 40/23