Magyar Hirlap, 1935. december (45. évfolyam, 274-297. szám)

1935-12-01 / 274. szám

Vasárnap Itfircasie HIPLABT935 december­­. MI IS RADIKÁLISAK VAGYUNK... Irta: FELEKY GÉZA Az angol munkáspárt válsága? Látszó­lag indokolatlan ilyen szót használni, amikor a szavazatoknak árnyalat híján negyven százalékát szerezték meg a mun­káspárti jelöltek és a szavazat negyvenhat százalékával biztosított magának erős többséget az alsóházban a konzervatív párt. Nem csupán az 1931-es pánikvá­lasztáshoz képest beszélhetnének tehát pozíciójavításról a Labour vezérei, de vannak mértékek, amelyek szerint még az 1929-es eredményekhez képest is tér­hódítás történt. Pedig az 1931-es válasz­tások után Labour két esztendőre átve­hette Anglia kormányzását. És mégis: az a benyomás támad, mintha a munkáspárt soraiban nagy volna a csa­lódás és kezdene fogyni a bizalom a ked­vezőbb jövő iránt. De miért? Az angol választási statisztikusok szerint másfél­­milliónál valamivel kevesebb, vagy vala­mivel több szavazat szokta meghozni a döntéseket. A választók 90 százaléka, vagy még nagyobb része határozott párt­állást képviselt és mindig egyformán szavaz. Tehát, — figyelmen kívül hagyva most a szavazástól tartózkodók széles pártját, — még 10 százalékot sem tesz az a labilis elem, amelynek jobbfelé vagy balfelé­ tolódása megszabja: melyik párt vegye át Anglia kormányzását? Így nézve a helyzetet, a munkáspárt­nak látszólag sok esélye van arra, hogy már legközelebb abszolút többséghez fog jutni az alsóházban, úgy, amint két hét előtt nem csupán az abszolút többséget, de a mandátumok 62 százalékát szerezte meg a konzervatív párt, a szavazatok 46 százalékával. Ha most a konzervatív párt­nak biztosított előnyt és prémiumot a vá­lasztási rendszer, akkor egy újabb általá­nos választáson a munkáspárt szerezhet ilyen prémiumot, amennyiben a 40 száza­lék szavazattól eljut a 46 vagy akár csak a 44 százalékig. Ami látszólag nem elérhe­tetlen, sőt nem is nehéz cél. Egyszerűen az elhasználódás politikai törvényénél fogva kellene bíznia a munkáspártnak abban, hogy nemsokára újból övé lesz a kormány. Hiszen a hatalom gyakorlása ennyi és annyi éven át bizonyos fokig rendszerint felőrli a pártokat és most a konzervatív táborral szemben érvényesül ez a kopási folyamat. ★ De azért még kifelé sem használják elég meggyőzően az optimizmus hang­skáláját azok, akik idáig állást foglaltak a választási eredmények tekintetében a munkáspárt részéről. Befelé minden jel szerint még nagyobb a csüggedés és kezd terjedni az a hangulat, hogy hiába volna elég a helyzet megváltozásához „egy lé­pés előre“, a pártnak aligha sikerül majd előre jutnia ezzel az egy lépéssel. Egy­szerűen azért, mert az újabb választások­nál is érvényesülni fog egy súlyos hát­rány, amely már most is bénította a pro­paganda és a küzdelem erőkifejtéseit .. • A munkáspárt és a konzervatív párt kö­zött nincs elég éles ellentét. A jobboldal és a baloldal túlságosan közel jutottak­­ egymáshoz, a belpolitikában, a külpoli­tikában és a gazdaságpolitikában egy­aránt. Ennek részben, — de csak kisebb részben, —— taktikai okai vannak. A kon­zervatív vezérek bíznak abban, hogy a jobboldali tömegek amúgy is mögéjük fognak állani és ezért baloldali szavazato­kat akarnak szerezni programmjukkal. Továbbá olyan a cselekedetekkel és olyan pozitív eredményekkel, amelyek hitelesí­tik a programmot. De ugyanez a helyzet alakult ki a másik oldalon is. A munkás­párt vezérei sem az amúgy is „biztos baloldali szavazatokért harcolnak, hanem a középről, az ingadozón­, és a habozók tá­borából akarnak szavalatokat szerezni így azután a konzervatív párt egyenesen­­ radikális törekvéseket hangsúlyozott most a Sir Kingsley Wood vezetésével folytatott választási propaganda során, míg a munkáspárt vezéreinek nagy része az általuk tervezett reformok mérsékelt irányáról, mérsékelt tempójáról igyeke­zett meggyőzni az angol­­közvéleményt. Akárhány választási beszédnél nehéz lett volna kitalálni, várjon a kormány vala­melyik híve fejtette ki álláspontját, vagy a munkáspárt egyik szónoka? Vagyok olyan legény, mint ti: hirdette a konzer­vatív párt a szociális haladás mértékére nézve. Míg a munkáspárt rendszerint azt akarta hangsúlyozni: a szociális haladás útvonalának követésénél megáll, majd azon a határvonalon, ahol a fedezetlen kiadások nagy rizikója kezdődik. ★ így alig maradt más kiélezett ütköző­pont, mint a fegyverkezések kérdése, ahol főleg Alexander, a munkáspárti kormány volt haditengerészeti mininszttere vezette a küzdelmet Mindig újból hangsúlyozva hogy az angol hajóhad erősebb, mint amilyennek az admiralitás szakemberei mondják, és így a tervezett új flottaépít­­kezések túllépnek a szükségesség határán. De az ilyen érveléseknek és dokumentálá­soknak nem lehetett igaza hatásuk. Egyrészt azért nem, mert az angol mun­kásosztály tisztában van , azzal, hogy a fegyverkezési kiadások új munkaalkalma­kat teremtenek a bányászatban, az acél­iparban, sőt az iparágaknak még egy egész sorában. Tehát nem fogadják el azt a beállítást amely szerint a fegyver­kezési megtakarításokat a szociálpolitikai intézkedések kiszélesítésére lehetne fel­használni, mivel az új munkaalkalmak te­remtése szintén — szociálpolitika. Más­részt, — és ez a másik szempont a fon­tosabb, — a külpolitika területén a mun­káspárt is fokozott energiát, nyomatéko­sabb erőkifejtést kíván, az elmúlt másfél évtized lagymatag defenzívája, vagy in­kább lassú, de folytonos visszavonulása helyett. A little England és az empire éles ellentéte, a kis Anglia és a világbiro­­dalmi eszme küzdelme véget ért, legalább, ami a széles tömegeket illeti, mióta a munkásosztály is úgy látja: az empire több foglalkozási és kereseti lehetőséget, magasabb munkabéreket jelent, mint a little England. Sőt úgy látja, hogy az egész angol gazdasági konstrukciót fel­boríthatja a visszatérés a little England ösvényére. Akkor pedig? Akkor pedig­­ erőteljes külpolitikát, erélyes világbirodalmi poli­tikát sokkal kevesebb rizikó vállalása mellett lehet követni, ha erős a tengeri és légi hajóhad, mint úgy, ha az angol flotta gyönge a vizen és gyönge a leve­gőben ... Csökkenteni a fegyverkezési kiadásokat, szigorúan gyakorolni a taka­rékosság erényét a katonai költségvetés területén és ennek megfelelően mindig újból visszavonulni, az ilyen elgondolás­ban van logika. De a logikai felépítés tisztasága hiányzik abból az elgondolás­ból, amely a fegyverkezési terhek folyto­nos csökkentése mellett akar energikus nagyhatalmi és világbirodalmi politikát csinálni. Nagy célok kitűzése és követése elégte­len eszközökkel: ez az egyszerű ész sze­rint is a háború rizikóját jelenti. Míg a háborús kockázat jelentékenyen csökken, ha az ilyen célkitűzések mögött elég nagy fizikai hatalom, tehát elég nagy fegyve­res felkészültség áll. Ha már visszatért az angol tekintélynek, az angol érdekek energikus érvényes­ítéséhez London, ak­kor az olcsóbbik módszer a luxus a fegy­verkezési kiadások területén, mint a ka­tonai költségvetés megnyirbálása. Mert az erélyes külpolitika elégtelen katonai hátvéddel a legrövidebb, a legegyenesebb út a háború felé. És a háború mindig sokkal drágább a legnagyobb tempójú fegyverkezési versenynél is. ★ Mivel a folytonos visszavonulás mód­szere most már veszélyezteti Anglia jö­vőjét, sőt Anglia jelenlegi struktúrájá­nak fennmaradását, többé nem szabad hátrább vonni a defenzív vonalat, sőt kí­sérletet kell tenni az óvatos, de szívós előretörésre, legalább egyes frontszaka­szokon ... Ilyen tekintetben nem volt ellentét a jobboldal és a baloldal között Angliában a választási küzdelem során. Sőt a szakszervezetek, majd a munkás­párt kongresszusa szinte még kategóri­kusabb volt ennek az álláspontnak a le­­szögezésénél, mint a kormány. Ha pedig így tevődik fel a kérdés, akkor már problematikus, vájjon jól alkalmazott ta­karékosság-e a katonai kiadások leszorí­tása? Vagy pedig olyan hiba-e, mint a tűzbiztosítás beszüntetése? Aki energiát fejt ki a külpolitikában és a világpolitikában, az bizonyos fokig állandóan­­ játszik a tűzzel. Éppen ilyen­kor kell leginkább védekezni a ház ki­gyulladásának veszélyével szemben. Ha tehát ezentúl nem akar hátrálni többé Anglia, akkor az új külpolitikai irány érvényesítésének talán a legolcsóbb módszere a bőkezűség a katonai kiadá­soknál. Természetesen az olyan bőkezűség, amely azért „fogához ver“ minden garast. Hiszen Baldwin a kormány első rekon­strukciójánál Sir Philip Cunliffe-Lister kezébe tette le a repülésügyi minisztérium vezetését. Elég nagy meglepetést váltva ki, mivel erről a bankárról és bányatu­lajdonosról senki nem tudta odáig, hogy különösebb módon érdeklődnek a repü­lés problémái iránt. Ehelyett azonban Culinliffe-Lister tud más valamit: tud — olcsón bevásárolni és józanul invesztíció­kat létesíteni minden túlkiadás és hitel­túllépés nélkül. Ha már szükség van eny­­nyi vagy annyi száz, sőt talán ennyi vagy annyi — ezer új repülőgépre, akkor a makszimális teljesítőképesség biztosítása mellett ezek az új repülő-hadosztályok legyenek minél olcsóbbak ... Ez volt Baldwin szempontja, mikor Cunliffe-Lis­ter lett repülésügyi miniszter. Mint szak­ember azon a területen, hogy kell a gépek kvalitását minél nagyobb mértékben fo­kozni, minél szigorúbban ellenőrizni és miként lehet ilyen magas kvalitású gépe­ket — minél olcsóbban beszerezni. Ha azután majd a monoplánok és a biplá­­nok „gyakorlati“ felhasználására kerülne sor, mint ahogy ez remélhetőleg nem fog megtörténni, akkor lesznek más angol szakemberek, akik az új feladatot meg­oldják. Míg Cunliffe-Lister megbízatása egyszerűen az: egy speciális területen mi­nél magasabb kvalitású gépek előállításá­ról gondoskodni, minél alacsonyabb ter­melési költségek és minél alacsonyabb be­szerzési ár mellett ... Ami üzleti kérdés, nem katonai probléma, az angol minisz­terelnök szerint. ★ A „Kis Anglia“ politikája káros volna a munkásosztályra nézve. Az angol nagy­hatalmi és világbirodalmi presztízs fenn­tartása életszükséglet gazdasági szem­pontokból. A pénzügyi reálpolitika fel­adása végzetes következményekkel járna a szociális vívmányok területén. Az an­gol pozíciót a nemzetközi pénzpiacon nem szabad veszélyeztetni kockázatos kísérletekkel... Ez ma a guvernementá­­l­issá vált munkáspárt túlnyomóan nagy részének álláspontja. És mit hirdet „ezzel szemben“ a het­venkét esztendős Sir Austen Chamber­lain? A konzervatív párt jobbszárnyá­nak vezére, aki negyvennégy éve lépett az alsóház tagjainak sorába, másfél év­tizeddel a munkáspárt politikai szerepé­nek, politikai jelentőségének kibontako­zása előtt és így ma már félig történeti emlék. Hiszen nemrég megjelent me­moárjai visszavezetnek azokba az időkbe, mikor még Bismarck volt a né­met birodalom kancellárja és a dívánon végigdülve folytatott hosszú beszélgeté­seket angol vendégével arról, milyen romlott a „mai“ fiatalság, amely­­ nem iszik eleget. — Lássa, én néha négy-öt napig vol­tam egyfolytában részeg, mikor az egye­temre jártam, mesélte a kancellár a nagy Joe Chamberlain „száraztorkú“ fiának és elégtétellel hangsúlyozta, hogy a Bismarck-család örökölte a tehetséget a bőséges alkoholfogyasztásra. De ennél tanulságosabb reflexiókat is hallott Berlinben érdekes házigazdájától Sir Austen, akit Párizs színházi világába az akkor még életvidám, nőbarát Clemen­­ceau vezetett be. Briand és Stresemann társaságában kapta meg a R­o­be­-díjat a volt angol külügyminiszter. Ez is már milyen messze van... De mit mond ma az a jobboldali angol politikus, aki éppen negyven év előtt lett először tagja egy konzervatív kormánynak? És azóta mindig a konzervatív kormányok jobb­szárnyán állt. |T H Hl Hl ^ ~ A NEM LEPI BE PISZOK ! QiÓAWWt uf kcnnpen wytkcfoh! 3

Next