Magyar Hirlap, 1935. december (45. évfolyam, 274-297. szám)
1935-12-01 / 274. szám
Vasárnap Itfircasie HIPLABT935 december. MI IS RADIKÁLISAK VAGYUNK... Irta: FELEKY GÉZA Az angol munkáspárt válsága? Látszólag indokolatlan ilyen szót használni, amikor a szavazatoknak árnyalat híján negyven százalékát szerezték meg a munkáspárti jelöltek és a szavazat negyvenhat százalékával biztosított magának erős többséget az alsóházban a konzervatív párt. Nem csupán az 1931-es pánikválasztáshoz képest beszélhetnének tehát pozíciójavításról a Labour vezérei, de vannak mértékek, amelyek szerint még az 1929-es eredményekhez képest is térhódítás történt. Pedig az 1931-es választások után Labour két esztendőre átvehette Anglia kormányzását. És mégis: az a benyomás támad, mintha a munkáspárt soraiban nagy volna a csalódás és kezdene fogyni a bizalom a kedvezőbb jövő iránt. De miért? Az angol választási statisztikusok szerint másfélmilliónál valamivel kevesebb, vagy valamivel több szavazat szokta meghozni a döntéseket. A választók 90 százaléka, vagy még nagyobb része határozott pártállást képviselt és mindig egyformán szavaz. Tehát, — figyelmen kívül hagyva most a szavazástól tartózkodók széles pártját, — még 10 százalékot sem tesz az a labilis elem, amelynek jobbfelé vagy balfelé tolódása megszabja: melyik párt vegye át Anglia kormányzását? Így nézve a helyzetet, a munkáspártnak látszólag sok esélye van arra, hogy már legközelebb abszolút többséghez fog jutni az alsóházban, úgy, amint két hét előtt nem csupán az abszolút többséget, de a mandátumok 62 százalékát szerezte meg a konzervatív párt, a szavazatok 46 százalékával. Ha most a konzervatív pártnak biztosított előnyt és prémiumot a választási rendszer, akkor egy újabb általános választáson a munkáspárt szerezhet ilyen prémiumot, amennyiben a 40 százalék szavazattól eljut a 46 vagy akár csak a 44 százalékig. Ami látszólag nem elérhetetlen, sőt nem is nehéz cél. Egyszerűen az elhasználódás politikai törvényénél fogva kellene bíznia a munkáspártnak abban, hogy nemsokára újból övé lesz a kormány. Hiszen a hatalom gyakorlása ennyi és annyi éven át bizonyos fokig rendszerint felőrli a pártokat és most a konzervatív táborral szemben érvényesül ez a kopási folyamat. ★ De azért még kifelé sem használják elég meggyőzően az optimizmus hangskáláját azok, akik idáig állást foglaltak a választási eredmények tekintetében a munkáspárt részéről. Befelé minden jel szerint még nagyobb a csüggedés és kezd terjedni az a hangulat, hogy hiába volna elég a helyzet megváltozásához „egy lépés előre“, a pártnak aligha sikerül majd előre jutnia ezzel az egy lépéssel. Egyszerűen azért, mert az újabb választásoknál is érvényesülni fog egy súlyos hátrány, amely már most is bénította a propaganda és a küzdelem erőkifejtéseit .. • A munkáspárt és a konzervatív párt között nincs elég éles ellentét. A jobboldal és a baloldal túlságosan közel jutottak egymáshoz, a belpolitikában, a külpolitikában és a gazdaságpolitikában egyaránt. Ennek részben, — de csak kisebb részben, —— taktikai okai vannak. A konzervatív vezérek bíznak abban, hogy a jobboldali tömegek amúgy is mögéjük fognak állani és ezért baloldali szavazatokat akarnak szerezni programmjukkal. Továbbá olyan a cselekedetekkel és olyan pozitív eredményekkel, amelyek hitelesítik a programmot. De ugyanez a helyzet alakult ki a másik oldalon is. A munkáspárt vezérei sem az amúgy is „biztos baloldali szavazatokért harcolnak, hanem a középről, az ingadozón, és a habozók táborából akarnak szavalatokat szerezni így azután a konzervatív párt egyenesen radikális törekvéseket hangsúlyozott most a Sir Kingsley Wood vezetésével folytatott választási propaganda során, míg a munkáspárt vezéreinek nagy része az általuk tervezett reformok mérsékelt irányáról, mérsékelt tempójáról igyekezett meggyőzni az angolközvéleményt. Akárhány választási beszédnél nehéz lett volna kitalálni, várjon a kormány valamelyik híve fejtette ki álláspontját, vagy a munkáspárt egyik szónoka? Vagyok olyan legény, mint ti: hirdette a konzervatív párt a szociális haladás mértékére nézve. Míg a munkáspárt rendszerint azt akarta hangsúlyozni: a szociális haladás útvonalának követésénél megáll, majd azon a határvonalon, ahol a fedezetlen kiadások nagy rizikója kezdődik. ★ így alig maradt más kiélezett ütközőpont, mint a fegyverkezések kérdése, ahol főleg Alexander, a munkáspárti kormány volt haditengerészeti mininszttere vezette a küzdelmet Mindig újból hangsúlyozva hogy az angol hajóhad erősebb, mint amilyennek az admiralitás szakemberei mondják, és így a tervezett új flottaépítkezések túllépnek a szükségesség határán. De az ilyen érveléseknek és dokumentálásoknak nem lehetett igaza hatásuk. Egyrészt azért nem, mert az angol munkásosztály tisztában van , azzal, hogy a fegyverkezési kiadások új munkaalkalmakat teremtenek a bányászatban, az acéliparban, sőt az iparágaknak még egy egész sorában. Tehát nem fogadják el azt a beállítást amely szerint a fegyverkezési megtakarításokat a szociálpolitikai intézkedések kiszélesítésére lehetne felhasználni, mivel az új munkaalkalmak teremtése szintén — szociálpolitika. Másrészt, — és ez a másik szempont a fontosabb, — a külpolitika területén a munkáspárt is fokozott energiát, nyomatékosabb erőkifejtést kíván, az elmúlt másfél évtized lagymatag defenzívája, vagy inkább lassú, de folytonos visszavonulása helyett. A little England és az empire éles ellentéte, a kis Anglia és a világbirodalmi eszme küzdelme véget ért, legalább, ami a széles tömegeket illeti, mióta a munkásosztály is úgy látja: az empire több foglalkozási és kereseti lehetőséget, magasabb munkabéreket jelent, mint a little England. Sőt úgy látja, hogy az egész angol gazdasági konstrukciót felboríthatja a visszatérés a little England ösvényére. Akkor pedig? Akkor pedig erőteljes külpolitikát, erélyes világbirodalmi politikát sokkal kevesebb rizikó vállalása mellett lehet követni, ha erős a tengeri és légi hajóhad, mint úgy, ha az angol flotta gyönge a vizen és gyönge a levegőben ... Csökkenteni a fegyverkezési kiadásokat, szigorúan gyakorolni a takarékosság erényét a katonai költségvetés területén és ennek megfelelően mindig újból visszavonulni, az ilyen elgondolásban van logika. De a logikai felépítés tisztasága hiányzik abból az elgondolásból, amely a fegyverkezési terhek folytonos csökkentése mellett akar energikus nagyhatalmi és világbirodalmi politikát csinálni. Nagy célok kitűzése és követése elégtelen eszközökkel: ez az egyszerű ész szerint is a háború rizikóját jelenti. Míg a háborús kockázat jelentékenyen csökken, ha az ilyen célkitűzések mögött elég nagy fizikai hatalom, tehát elég nagy fegyveres felkészültség áll. Ha már visszatért az angol tekintélynek, az angol érdekek energikus érvényesítéséhez London, akkor az olcsóbbik módszer a luxus a fegyverkezési kiadások területén, mint a katonai költségvetés megnyirbálása. Mert az erélyes külpolitika elégtelen katonai hátvéddel a legrövidebb, a legegyenesebb út a háború felé. És a háború mindig sokkal drágább a legnagyobb tempójú fegyverkezési versenynél is. ★ Mivel a folytonos visszavonulás módszere most már veszélyezteti Anglia jövőjét, sőt Anglia jelenlegi struktúrájának fennmaradását, többé nem szabad hátrább vonni a defenzív vonalat, sőt kísérletet kell tenni az óvatos, de szívós előretörésre, legalább egyes frontszakaszokon ... Ilyen tekintetben nem volt ellentét a jobboldal és a baloldal között Angliában a választási küzdelem során. Sőt a szakszervezetek, majd a munkáspárt kongresszusa szinte még kategórikusabb volt ennek az álláspontnak a leszögezésénél, mint a kormány. Ha pedig így tevődik fel a kérdés, akkor már problematikus, vájjon jól alkalmazott takarékosság-e a katonai kiadások leszorítása? Vagy pedig olyan hiba-e, mint a tűzbiztosítás beszüntetése? Aki energiát fejt ki a külpolitikában és a világpolitikában, az bizonyos fokig állandóan játszik a tűzzel. Éppen ilyenkor kell leginkább védekezni a ház kigyulladásának veszélyével szemben. Ha tehát ezentúl nem akar hátrálni többé Anglia, akkor az új külpolitikai irány érvényesítésének talán a legolcsóbb módszere a bőkezűség a katonai kiadásoknál. Természetesen az olyan bőkezűség, amely azért „fogához ver“ minden garast. Hiszen Baldwin a kormány első rekonstrukciójánál Sir Philip Cunliffe-Lister kezébe tette le a repülésügyi minisztérium vezetését. Elég nagy meglepetést váltva ki, mivel erről a bankárról és bányatulajdonosról senki nem tudta odáig, hogy különösebb módon érdeklődnek a repülés problémái iránt. Ehelyett azonban Culinliffe-Lister tud más valamit: tud — olcsón bevásárolni és józanul invesztíciókat létesíteni minden túlkiadás és hiteltúllépés nélkül. Ha már szükség van enynyi vagy annyi száz, sőt talán ennyi vagy annyi — ezer új repülőgépre, akkor a makszimális teljesítőképesség biztosítása mellett ezek az új repülő-hadosztályok legyenek minél olcsóbbak ... Ez volt Baldwin szempontja, mikor Cunliffe-Lister lett repülésügyi miniszter. Mint szakember azon a területen, hogy kell a gépek kvalitását minél nagyobb mértékben fokozni, minél szigorúbban ellenőrizni és miként lehet ilyen magas kvalitású gépeket — minél olcsóbban beszerezni. Ha azután majd a monoplánok és a biplánok „gyakorlati“ felhasználására kerülne sor, mint ahogy ez remélhetőleg nem fog megtörténni, akkor lesznek más angol szakemberek, akik az új feladatot megoldják. Míg Cunliffe-Lister megbízatása egyszerűen az: egy speciális területen minél magasabb kvalitású gépek előállításáról gondoskodni, minél alacsonyabb termelési költségek és minél alacsonyabb beszerzési ár mellett ... Ami üzleti kérdés, nem katonai probléma, az angol miniszterelnök szerint. ★ A „Kis Anglia“ politikája káros volna a munkásosztályra nézve. Az angol nagyhatalmi és világbirodalmi presztízs fenntartása életszükséglet gazdasági szempontokból. A pénzügyi reálpolitika feladása végzetes következményekkel járna a szociális vívmányok területén. Az angol pozíciót a nemzetközi pénzpiacon nem szabad veszélyeztetni kockázatos kísérletekkel... Ez ma a guvernementálissá vált munkáspárt túlnyomóan nagy részének álláspontja. És mit hirdet „ezzel szemben“ a hetvenkét esztendős Sir Austen Chamberlain? A konzervatív párt jobbszárnyának vezére, aki negyvennégy éve lépett az alsóház tagjainak sorába, másfél évtizeddel a munkáspárt politikai szerepének, politikai jelentőségének kibontakozása előtt és így ma már félig történeti emlék. Hiszen nemrég megjelent memoárjai visszavezetnek azokba az időkbe, mikor még Bismarck volt a német birodalom kancellárja és a dívánon végigdülve folytatott hosszú beszélgetéseket angol vendégével arról, milyen romlott a „mai“ fiatalság, amely nem iszik eleget. — Lássa, én néha négy-öt napig voltam egyfolytában részeg, mikor az egyetemre jártam, mesélte a kancellár a nagy Joe Chamberlain „száraztorkú“ fiának és elégtétellel hangsúlyozta, hogy a Bismarck-család örökölte a tehetséget a bőséges alkoholfogyasztásra. De ennél tanulságosabb reflexiókat is hallott Berlinben érdekes házigazdájától Sir Austen, akit Párizs színházi világába az akkor még életvidám, nőbarát Clemenceau vezetett be. Briand és Stresemann társaságában kapta meg a Robe-díjat a volt angol külügyminiszter. Ez is már milyen messze van... De mit mond ma az a jobboldali angol politikus, aki éppen negyven év előtt lett először tagja egy konzervatív kormánynak? És azóta mindig a konzervatív kormányok jobbszárnyán állt. |T H Hl Hl ^ ~ A NEM LEPI BE PISZOK ! QiÓAWWt uf kcnnpen wytkcfoh! 3