Magyar Hírlap, 1971. január (4. évfolyam, 1-31. szám)

1971-01-13 / 13. szám

Magyar Hírlap HAZAI KORKÉP FÓRUM 1971. JANUÁR 13. SZERDA 3 KÖZÉLET­I D­I­P LO­M­Á­CI­A Fogadás a kubai nemzeti ünnep alkalmából Floreal Chomon Mediavilla, a Kubai Köztársaság budapesti nagykövete a Ku­bai Köztársaság nemzeti ünnepe, a kubai forradalom győzelmének 12. évfordulója alkalmából kedden fogadást adott a Ma­gyar Néphadsereg Központi Klubjának Népstadion úti helyiségében. A fogadáson megjelent Benke Valéria, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, Pullai Árpád, az MSZMP Központi Bi­zottságának titkára, Kisházi Ödön, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára, dr. Csa­nádi György közlekedés- és postaügyi miniszter, dr. Lévárdi Ferenc nehézipari miniszter, dr. Beresztóczy Miklós, az or­szággyűlés alelnöke, dr. Dobrónaki Gyu­la államtitkár, a Központi Népi Ellenőr­zési Bizottság elnöke, Csémi Károly al­tábornagy, a honvédelmi miniszter első helyettese, Récz Sándor, a belügymi­niszter első helyettese, Gyenes András külügyminiszter-helyettes, dr. Szalai Bé­la külkereskedelmi miniszterhelyettes, Bencsik István, a Hazafias Népfront Or­szágos Tanácsának főtitkára, dr. Pesta László, a Kulturális Kapcsolatok Intéze­tének elnökhelyettese, s a politikai, a gazdasági, a kulturális, a társadalmi élet több más képviselője. Ott volt a fogadá­son a budapesti­ diplomáciai képviseletek számos vezetője és tagja is. Rapai Gyula fogadása Rapai Gyula, hazánk moszkvai nagy­követe fogadást, adott abból az alkalom­ból, hogy Csaba Ferenc tanácsos véglege­sen távozik állomáshelyéről. A szívélyes, baráti hangulatú fogadáson megjelentek az SZKP Központi Bizottságának, vala­mint a Szovjetunió külügyminisztériumá­nak vezető munkatársai. Látogatás Szlankó Pál, a Magyar Népköztársaság pozsonyi főkonzulja kedden meglátogat­ta a Szlovák Szakszervezeti Tanács elnö­két, Ladislav Abrahamot, aki tájékoztat­ta őt­­a szakszervezeti mozgalomban uralkodó helyzetről,­ valamint arról, ho­gyan hasznosítják a CSKP legutóbbi ple­náris ülésének határozatait a dolgozók legnépesebb tömegszervezetében. Aláírták a magyar—vietnami megállapodások jegyzőkönyvét (Folytatás az 1. oldalról) megadunk nemes céljai megvalósításá­hoz —’ mondotta. — Népünk, egész közvéleményünk együttérez a heroikus harcot vívó viet­nami néppel. Őszintén aggaszt bennünket, hogy az amerikai imperializmus mester­kedései következtében a vietnami hábo­rú indokínai háborúvá szélesedett,é s emiatt a háború szenvedéseit újabb mil­liók kénytelenek megismerni. Ebben a helyzetben szükség­ van arra, hogy mi­előbb megvalósuljon az indokínai népek harcát hatékonyan támogató széles körű nemzetközi antiimperialista összefogás. — Jól tudjuk — mondotta —, hogy az amerikai kormány hol ravaszkodó takti­kai módosításokkal, hol megtévesztő, úgy­nevezett „békekezdeményezésekkel” pró­bálja leplezni agresszív politikájának cél­ját­­, zsákutcáját. Az amerikai kor­mány az erő pozíciójából akarja a viet­nami rendezést elérni, valójában azonban nem törekszik a vietnami nép érdekei­nek megfelelő megállapodásra, s tovább­ra is szabotálja Párizsban az érdemi tár­gyalásokat. Pártunk X. kongresszusán ismételten kifejezte meggyőződését, hogy Indokínában az igazságos béke csak ak­kor érhető el, ha Amerika feltétel nélkül és teljes egészében kivonja intervenciós csapatait és csatlósait Vietnamból, Laosz­­ból és Kambodzsából. Az amerikai nép érdekében is meg kell szüntetnie be­avatkozását ezen országok belügyeibe, és tiszteletben kell tartania In­dokína vala­mennyi népének azt a jogát, hogy maga oldja meg saját problémáit. E cél felé mutatják az utat a Vietnami Demokra­tikus Köztársaság kormányának és a kor­mányunk által diplomáciailag elismert Dél-vietnami Köztársaság ideiglenes for­radalmi kormányának a politikai rende­zésre vonatkozó javaslatán Fehér Lajos a párt X. kongresszusának határozatára utalva hangsúlyozta, hogy Magyarország minden téren szolidáris a vietnami néppel, Indokína népeivel, sza­badságharcukkal. Pártunk és kormányunk a politikai élet és a diplomácia minden fórumán igyekszik hangot adni álláspont­jának. Legutóbb a Varsói Szerződés po­litikai tanácskozó testületének berlini ülé­sén elfogadott okmányaiban is, azok egyik aláírójaként kifejezésre juttatta álláspont­ját, hogy a dél-vietnami ideiglenes forra­dalmi kormánynak a VDK kormánya ál­tal is támogatott konstruktív javaslatai lehetőséget adtak és adnak ma is az Egye­sült Államok vezetőinek arra, hogy véget vessenek a konfliktusnak, hogy beszün­tessék szégyenletes gyarmati kalandjukat, amelybe országukat­ belesodorták. — Népünk, az egész szocialista világ, a haladó emberiség nem táplál semmiféle illúziót Nixon vietnami politikájával kap­csolatban. Az amerikai kormány a csa­patok „kivonásával” a vietnami háború úgynevezett „vietnamizálásával” nem tud­ja félrevezetni sem a magyar, sem a nem­zetközi közvéleményt. Jól tudjuk, hogy ezek a háború meghosszabbításához és nem az igazságos békéhez vezetnek. Csak a VDK és a dél-vietnami ideiglenes for­radalmi kormány javaslatai nyújtanak reális lehetőséget a háború befejezésére Minden más kísérlet, különösen a meg­­oldásnak az erő pozíciójából való megkö­zelítése ugyanúgy kudarcra lesz ítélve a jövőben, mint ahogy eddig sem vezethe­tett sikerre.­­ Mély meggyőződésünk, hogy a Szov­jetunió és a szocialista közösség orszá­gainak eredményes támogatásával a viet­nami nép leküzd minden nehézséget és győzedelmeskedik az imperialista agresz­­szióval szemben. Jóleső érzés tudni, hogy e nagyszerű célok megvalósításához, e hősi küzdelemhez a magyar nép is hoz­zájárulhat. Mint eddig, ezután is min­dig a vietnami nép igazságos ügye mel­lett állunk. Lehetőségeinkhez mérten ka­tonai, gazdasági és diplomáciai téren minden ésszerű támogatást megadunk harcuk győzelmes befejezéséhez. Ha pe­dig Indokína területén győzött az igaz­ság, ha elhallgatnak a fegyverek, tovább­ra is a hős vietnami nép mellett állunk, segítséget nyújtunk a háború okozta pusztítások helyreállításához, a vérző se­bek begyógyításához, népük életkörül­ményeinek javításához, a szocializmus felépítéséhez — mondotta Fehér Lajos. Le Thanh Nghi: együttm­űködésünk töretlenül fejlődik Le Thanh Nghi miniszterelnök-helyet­tes méltatta az együttműködési­ bizottság létrehozásának jelentőségét, kiemelve, hogy már az első ülésszak igen hasznos­nak bizonyult. A tárgyalások során, mint mondotta, a magyar delegáció ismét ta­nújelét adta a vietnami nép iránti szo­lidaritásának, testvéri barátságának. Az egyezmények kifejezik a Magyar Nép­­köztársaságnak azt az elhatározását, hogy folytatja a vietnami népnek nyúj­tott sokoldalú támogatást, amiért pártja, kormánya a vietnami nép nevében kö­szönetet mondott. A továbbiakban utalt arra, hogy a viet­nami nép honvédő harca jelentős győ­zelmeket ért és ér el katonai, politikai és diplomáciai téren egyaránt. Az ame­rikai imperialisták abban reményked­nek, hogy nehéz és veszélyes helyzetük­ből a háborúnak egész Indokínára való kiterjesztésével megmenekülhetnek. E tervük érdekében folytatják a VDK szu­verenitásának megsértését, agressziót kö­vettek el Kambodzsa ellen, fokozzák a „különleges háborút” Laoszban s a pá­rizsi konferenciát még inkább zsákutcá­ba igyekeznek juttatni. A VDK ellen el­követett katonai provokációik azonban kudarcba fulladtak, kambodzsai kaland­juk is súlyos vereséget szenvedett s Laoszban is egyik csapást a másik után mérik rájuk. A vietnami nép nagyon vá­gyik a békére, de ennek a függetlenség­gel és a szabadsággal kell párosulnia. Amíg az amerikai imperialisták agresz­­sziót követnek el Vietnam ellen, amíg nem hajlandók teljesen és feltétel nélkül kivonni az amerikai és csatlós csapato­kat, amíg ragaszkodnak bábjaikhoz, ad­dig a vietnami nép elszántan s állhata­tosan fokozza harcát, hogy igaz ügyét győzelemre vigye. Ugyanakkor teljes szívvel és teljes erejével szolidáris a testvéri laoszi és kambodzsai néppel, hogy a nép ott is győzzön az amerikai agresszorok és lakásaik ellen. Ezután a magyar—vietnami kapcsola­tok alakulását tekintette át, kiemelve, hogy a­z együttműködés a két nép között töretlenül fejlődik. A vietnámi nép a francia gyarmatosítók elleni harcban, a szocialista építésben és az amerikai im­perialisták elleni köüzdelemban mindig érezte a magyar párt, a kormány, a test­véri magyar nép erőteljes támogatását. A mostani megállapodások a baráti kap­csolatok további elmélyítését szolgálják. KÖLCSÖNÖSSÉG Egy jó barát, akitől sok ezer kilométer választ el e pillanatban bennünket, de akivel az eszme köt össze továbbra is , szemrehányást kockáztatott meg. Valami olyasfélét, hogy túlságosan is Európa-centrikusan ítélünk meg ideárl egyet-mást, hogy kevéssé mérlegeljük olykor helyzetük sajátosságait. Sokféleképpen vizsgálhatánk ezt a szemrehányást, a több­i között helyi­ poli­tikai szempontból is. Nem így teszünk. Helyezzük el egy ennél sokkal nagyobb keretbe, amelyet így határozhatunk meg: hogyan segítse a nagy a kisebbet, az erő­sebb a kevésbé erőset, a hatalmon levő a küzdőket. Mert erről van szó. S ne sértődjünk meg, ha netán még arra is gondolnak egyesek, hogy a mi kiraka­taink teli vannak áruval, fürdőszobás la­kásokat építünk és követelünk, amíg ők a lövészárokban fekszenek, vagy a he­gyekben bolyonganak, életveszélyek kö­zepette. Olykor élesen kérdez az internaciona­lizmus. Például így: elegendő-e a segítő­készség azokban az országokban, ahol már hatalomra jutott a szocializmus — az internacionalizmus szülője —, ahol már nagyon nagy erő van az internacio­nalisták kezében? Ha végigtekintünk a világon, Délkelet-Ázsiától a Közel- Keleten át más földrészekig, egyetlen szóval így válaszolhatunk: igen. Az igaz­ság azonban az, hogy erre a kérdésre igazán jól nem lehet egyetlen szóval vá­laszolni. Régebben aránylag könnyebb volt az internacionalista kötelességek telje­sítése. Európa nagyvárosaiban élő mun­kások figyelték egymás életét, küzdel­meit, sztrájkokkal, tüntetésekkel igyekez­tek támogatni egymást, kiszabadítani egy-egy letartóztatottat, előmozdítani na­gyobb bérmozgalmak vagy politikai kö­vetelések sikerét, közösen szembeszállni a burzsoázia brutális támadásaival. Nem becsüljük le ezeket, a kor adottságait tekintve nagyszerű mozgalmat, sőt, ma is szükség van hasonlókra. Egészében véve, történelmi mércével mérve azonban mégiscsak az internacio­nalizmus egyszerűbb, a mainál egysze­rűbb formáit képviselték. Ha hibáztak, ha elhamarkodottan, a helyzetet rosszul felmérve mentek az utcára,: a következ­mények nem voltak csekélyek: letartóz­tatások, sebesülések, rendőrgolyók által kioltott emberéletek. De áz nem gondolt, esetleg felelőtlen megmozdulások — fo­galmazzuk kissé furcsán, „a felelőtlen internacionalizmus” — már akkor is több kárt okoztak, mint hasznot. De ma? Ma a „felelőtlen internacionalizmus” esetleg egy-egy földrész pusztulását hozhatná magával. A nemzetköziség centrumai a szocialista országokban szakszervezeti és pártsejtekből kormányszékhelyekre kerül­tek. Az internacionalista kötelesség a ti­zennégy szocialista országban állami szintre emelkedett. A Szovjetuniónak, amelyre ebből a szempontból elsősorban tekintenek mindenütt, olyan hadserege van, amely öt perc alatt ízzé-porrá tud­ná zúzni valamelyik banánköztársaság burzsoáziájának minden erejét. De ki gondol arra, hogy ezt megtegye?! ■ Vetve, ha senki soha nem gondolna ha­­■­sonlóra, nem is lenne érdemes beszél­ni erről a témáról. De ha nem is ilyen élesen fogalmaznak, ha nem is ilyen ab­szurd módon, de egyes felelőtlen kije­lentések azért el-elhangzanak. Egy ult­rabaloldali lap megírta, hogy egy ame­rikai és egy szovjet hadihajó találkozott a tengeren, majd gúnyosan hozzátette, hogy a szovjet fregatt zászlóval üdvözöl­te a másikat „ahelyett, hogy lőtte vol­na”. A lap úgy látszik az antiimperializ­­mus és a proletár nemzetköziség nevé­ben elvárta volna a szovjet hajótól, hogy lőjön, a szovjet hajó viszont az antiim­perialista harc és a proletár nemzetkö­ziség nevében nem tett ilyen bolondot. Idáig jutva a gondolatmenetben úgy látom, hogy nem tettem fel helyesen a kérdést. Nem egyszerűen a segítő és a segített, az idősebb és az ifjabb testvér kapcsolatairól, nem egyoldalú köteles­ségekről van szó, hanem kölcsönösségről. Kölcsönösségről azok között, akik más­­más területen és körülmények között te­vékenykednek. Olyanokról, akik egymás­ra tekintenek és akiknek egymásra te­kintettel kell lenniük. Az internaciona­lizmus kétpályás út, amelyen oda is ha­ladnak a járművek, meg ide is. Az inter­nacionalizmus elválaszthatatlan a társa­dalmi haladás és a béke szolgálatától. Ebben azután mindenkinek benne fog­laltatik a maga sajátos érdeke is. A kö­telezettségekhez pedig hozzátartozik, hogy akinek több van, az többet nyújt­son, akinek hatalma van, az segítsen. De nemcsak ez tartozik ide. Az internacio­nalizmus ma több tényezőből tevődik össze: a közös akaratból, hogy a világ ne keveredjen atomháborúba; a szocia­lista országok népének vágyából, hogy élvezhessék munkájuk gyümölcseit, hogy kirakataik tele legyenek és mindinkább tele legyenek; a felszabadulásért küzdő népek mozgalma vágyából, hogy célju­kat elérjék. Az internacionalizmus a cé­lok és lehetőségek együttesének kölcsön­hatásával valósul meg. Az internaciona­lizmus ma: világpolitika. Világpolitikát csinál a Kreml, de beleszól a világpoli­tikába a párizsi utcán tüntető tömeg és a hegyek gerillája is. "T­ekintettel kell lennünk egymásra, és­­ ez annál is inkább könnyebben meg­oldható, mert a kettő, a sajátos és az ál­talános érdekek között nincs ellentét. Megfordítva: abban a rendkívül előnyös helyzetben vagyunk,­­ hogy a szocialista országok sajátos érdeke — konkrétan a legtöbbször, távlatokban tökéletesen — egybeesik a legkülönbözőbb haladó moz­galmak érdekeivel. Mi, a szocialista Ma­gyarországon így fogalmazzuk meg ál­láspontunkat: nemzetközi tevékenysé­günk célja, hogy biztosítsuk a békés al­kotó munkához szükséges külső körül­ményeket. Szerény erőnkhöz mérten hoz­zá akarunk járulni ahhoz, hogy elkerül­jük Európában „a helyi háborút”, ami egyben az atom-világháború kirobbaná­sával lenne egyenlő. Vajon melyik má­sik földrész vagy mozgalom érdeke, hogy elpusztuljon Európa és olyan győztes szocialista országok maradjanak itt, akik törmelékeken kívül semmit nem tudnak neki nyújtani. A mi erősödésünk viszont — fél évszázad, a szovjet állam meg­alakítása óta — az erő és a biztonság forrása minden haladó mozgalomnak. Garancia és segítség, erkölcsileg, eszmei­leg, gazdaságilag, ha kell — katonailag is. Ha felmérjük azt a rengeteg áldoza­tot, amelyet a szovjet nép fél századon át másokért hozott, bebizonyosodik, hogy a fenti tétel vitathatatlan. Ma a szocia­lista világrendszer ort áll Délkelet-Ázsiá­tól a Karity-tengerig, de hogy viszonylag kisebb méretű és egészen friss példát említsünk: vajon nem tapossa-e le a gyarmatosítók világa a múlt hetekben Guineát, ha nincsenek szocialista orszá­gok és nincs a velük szövetséges és ma­gabiztos antiimperialista Afrika? Az internacionalizmus a cselekvés esz­méje, s nem a szavaké, pontosabban: a szavaknak összhangban kell lenniük a tettekkel. Nincs szükség melldöngetésre, frázisokra, és arra sem, hogy valaki min­dennap jeles bizonyítványt igyekezzék kiállítani önmagának arról, hányszor fe­jezte ki szolidaritását öt földrész vala­melyik mozgalmának vagy jelenségének láttán. Nem elsősorban az az internacio­nalista, aki mindennap az asztalra ül, új­ságcikket ír, beszél, jelentkezik. A szocialista országok természetesen tudják, hogy a kötelességek nagy ré­sze hárul rájuk. S ezt vállalják is, mert ők is érezték, érzik és érezni is fogják a nemzetköziség melegét, erejét. Csak­hogy az együttműködés a világ haladó mozgalmaival, párhuzamos egy másfajta és másnemű kapcsolattartással. Az atom­világháborút elkerülendő, gazdasági erőn­ket kifejlesztendő kapcsolatot tartunk azokkal, akik ellen harcolunk. A szocia­lista kormányok kapcsolatot tartanak tőkés kormányokkal, sőt bizonyos tekin­tetben igyekeznek e kapcsolatokat erő­síteni. Hol a küzdelem és az együttműködés határa? Mi az aránya? Erről minden esetben sokat lehet vitatkozni, ezt min­den esetben külön lehet csak eldönteni. A küzdelem és az együttműködés a XX. század második felének sajátos vonása, egy érem két oldala. Ilyen ma a Világ. Aki ezt nem veszi tudomásul, vagy aki a ket­tő közül az egyikről, megfeledkezik, nem lehet jó internacionalista sem. Meg le­het — s néha meg is kell — halni egy eszméért pillanatok alatt. Lehet — mint azt egyszer Ady Endre írta — együtt menni és együtt halni a többiekkel. De — folytatta a költő-politikus — ez csak féligazság. Szabad életben­­ maradni... Mert az eszmét élő emberek testesítik meg.­ ­ TATÁR IMRE

Next