Magyar Hírlap, 1980. október (13. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-01 / 230. szám
KÜLFÖLDI LAPOKBÓL Magya Jelentős évfordulót ünnepel a világ dolgozóinak népes tábora: 35 esztendővel ezelőtt, a szakszervezetek Londonban megtartott világkongresszusán fektették le az alapjait a Szakszervezeti Világszövetségnek, amely ma mintegy 190 millió tagot tömörít. A jubileum alkalmából íródott cikkében a Trud, a szovjet szakszervezetek központi lapja rámutat: Tevékenységének évtizedei során a Szakszervezeti Világszövetség híven kitartott az alapszabályzatában lefektetett elvek és eszmények mellett. Zászlajára írta a világ dolgozóinak közös óhaját: megfékezni a fegyverkezési versenyt, hatékony intézkedéseket hozni a leszerelés érdekében, meghiúsítani az imperializmus agresszív szándékait, megakadályozni egy újabb világháború kitörését. A Szakszervezeti Világszövetség vezető szerepet játszik a világ szakszervezeti mozgalmában. Tekintélye és befolyása révén osztályálláspontot foglal el minden olyan fontos kérdésben, amely a dolgozók létérdekeit érinti — állapítja meg befejezésül a Trud cikke. DIE®ZEIT A nyugatnémet római katolikus püspöki kar sokat vitatott pásztorlevele után. Választás a sorsok között. A jugoszláv szaktanács ülése 3• Meg kell őrizni a dolgozók reáljövedelmének szintjét (MTI) „A jugoszláv szakszervezetek tevékenységének az elkövetkező időszakban elsősorban a dolgozók életszínvonali és reáljövedelmi szintje megőrzésére kell összpontosulnia” — állapította meg Miran Potrcs elnökletével megtartott ülésén a jugoszláv szaktanács elnöksége. Miran Potrcs, a Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség központi tanácsának elnöke bevezető beszámolójában kifejtette, hogy az ország gazdasági stabilizációs politikájának végrehajtása során egyes problémák kiéleződtek, és kihatnak a dolgozók hangulatára. „A dolgozók egyre több kérdést vetnek fel a szakszervezeti taggyűléseken, s nem kapnak rájuk megfelelő választ.” Milan Petres hangsúlyozta, hogy a szakszervezeteknek konkrétan reagálniuk kell a dolgozók követeléseire. „A legégetőbb kérdések közé tartozik a reájövedelmek alakulása.” A stabilt terhet eddig legnagyobb ré ben a dolgozók keresete érte. (A felmérések szerint a jó dolgozók életszínvonala ez első 8 hónapjában, köztársaságoktól és tartományoktól függően, 3,9 százalékkal csökkent.) -------------(Wj ~~— Micotakisz nyilatkozata Görögország visszatéréséről a SMTO-ba (UPI, Reuter) Görögországnak a NATO katonai szervezetébe való visszatéréséről , már hónapokkal a jövő évi görög parlamenti választások előtt dönteni kell — hangoztatta Konsztantin Micotakisz görög külügyminiszter New Yorkban, az UPI hírügynökségnek adott interjújában. Visszatérése esetén Görögország aláírná függőben levő védelmi szerződését az Egyesült Államokkal, az erről szóló okmányt pedig a választások előtt a parlament elé terjesztené — hangoztatta Micotakisz. A görög külügyminiszter újságírók előtt „pozitívnak” nevezte a török katonai rendszer vezetőinek első nyilatkozatait, majd reményét fejezte ki, hogy a ciprusi közösségek tágyalásai tovább folytatódnak. Pakisztáni koholmány Afganisztán ellen (TASZSZ) Az afganisztáni Bakhtar hírügynökség nyilatkozatban ítélte el pakisztáni katonai köröknek azt a koholmányát, amely szerint afganisztáni helikopterek megsértették volna Pakisztán légterét. Teljesen egyértelmű, hogy ezt a koholmányt a pakisztáni hadügyminisztérium terjeszti, hogy álcázza Afganisztán elleni felforgató tevékenységét, s elterelje a figyelmet Iszlámábád, az amerikai imperializmus és a pekingi hegemonisták áldatlan tevékenységéről. Ezek az erők hadüzenet nélküli háborút folytatnak a független, forradalmi Afganisztán ellen, alá akarják ásni áprilisi, forradalom vívmányait.' 11' ■ A Pentagon veszélyes tervei Felelőtlen partnerek AZ ARAB-ÖBÖLBEN FELLOBBANT tűz eloltása — írta James Reston neves amerikai publicista a New York Timesban — a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közös érdeke. Ennek tudatában világszerte megnyugvást keltett, amikor a Fehér Ház legmagasabb szinten jelöltette be, hogy az Egyesült Államok kormánya nem avatkozik bele Irak és Irán fegyveres konfliktusába, hogy semlegességet tanúsít. Nyugtalanító viszont, hogy az Egyesült Államok egyes, mindenekelőtt közel-keleti partnerei a konfliktus kihasználásra buzdítják a Garter-kormányt. Közvetlenül a háború fellobanása után Menahem Begin izraeli miniszterelnök az amerikai Hearst-lapoknak adott nyilatkozatában azt a véleményét hangoztatta, hogy „az Irak és Irán közötti harcokra való tekintettel Washington nem maradhat tétlen, meg kell erősítenie közel-keleti katonai jelenlétét”. E kijelentéssel egy időben Begin felajánlotta az Egyesült Államoknak, hogy létesítsen katonai támaszpontokat Izrael területén. Az izraeli kormányfő először az év elején, az Afganisztánnak nyújtott szovjet segítség kapcsán kínálta fel országa területét az amerikai fegyveres erőknek. A Camp David-i különbéke másik részvevője, Anvar Szadat az izraeli kormányfőn is túltett. Beginhez hasonlóan, Szadat is bejelentette: bármikor kész az amerikai haderők rendelkezésére bocsátani Egyiptom katonai létesítményeit. Az egyiptomi elnök a Hearst-lapoknak adott nyilatkozatában kifejtette, hogy az iraki-iráni konffiktus jó lehetőséget nyújt Khomeini ajatollah félreállítására, majd arra ösztönözte a Carter-kormányzatot, hogy munkálkodjék az irdáni vezetők megdöntésén. Ehhez Anvar Szadat még hozzáfűzte: ismeretei szerint az USA máris felvette, a kapcsolatot magas rangú iráni katonatisztekkel, köztük néhány magas beosztású tábornokkal is. Az egyiptomi elnök értesüléseinek fényében különösen aggasztóak a monarchia visszaállításán mesterkedő emigráns tisztek és politikusok kijelentései. Ezekre utalva a párizsi Quotidien azt írta, hogy a Khomeini-elenes koalíció körvonalai kezdenek kirajzolódni. A FEGYVERES KONFLIKTUS kirobbanását követően két, Franciaországban szervezekedő monarchista csoport is jelezte, hogy elérkezett az Iráni Iszlám Köztársaság megdöntésének ideje. Az egyik csoport vezetője, Bahram Arjanza, a légierő volt magas rangú tisztje felhívást intézett az iráni hadsereg katonáihoz és tisztjeihez, hogy lázadjanak fel az országot irányító vallási vezetők ellen. A nyugatnémet Stern című magazin pedig azt írta: Párizsban az iráni hadsereg egy tucatnyi tisztje közölte, hogy körülbelül 70 ezer iráni disszidens készül államcsínyre Iránban. A nyugatnémet képes hetilap szerint az államcsínyhez a megdöntött és elhunyt sah húga, Ashraf hercegnő biztosította a pénzt. Az iráni iszlám forradalom vezetőivel szembeni szervezkedéssel összefüggésben érdemelnek figyelmet azok a tervek is, amelyek az Arab-öböl térségében cirkáló amerikai haditengerészeti erők megerősítésére irányulnak. Az első ötletet Eldon Griffiths brit konzervatív képviselő szellőztette meg a Daily Expressben. Azzal érvelt, hogy Níny-Britannie, a térség régi ismerőseként vegye át az Egyesült Államoktól a csendőri szerep irányítását. Javasolta, hogy az Európai Gazdasági Közösség vezető államai sürgősen erősítsék meg sajáterőikkel az amerikai gyorshadtestet az Indiai-óceánon, az Araböbölből vezető olajút biztosítására. Griffiths ajánlata után két nappal a New York Times már azt közölte: tanácskozások kezdődtek a nyugati országok közös hadiflotta egységének megalakításáról, amely szükség esetén erőszakkal lépne közbe a Hormuzi-szorosban. A kiszivárgott tervek szerint az USA, Franciaország és Nagy-Britannia flottaerőit vonnák össze egy haditengerészeti kontingens keretében, amely a Hormuzi-szoros iráni lezárása esetén erőszakkal lépne közbe az Arab-öböl kijáratának szabadon tartásáért. Nagy-Britannia és Franciaország jelenleg nem tart hadihajókat a szoros közelében, így az összevont flotta csak úgy jöhetne létre, ha a Földközi-tengerről a szoros torkolatához irányítanák hajóikat. A NYUGATI TANÁCSKOZÁSOK veszélyességét csak növeli a New York-i Newsday című lap értesülése, miszerint a Pentagon olyan terveket sző, hogy az olajszállítások biztosítására fegyveresen avatkozik be a konfliktusba. „A Pentagon vezetői többségének véleménye szerint — közölte a Newsday — egy ilyen akció könnyen végrehajtható lenne. A térségben számos amerikai hadihajó tartózkodik, s ezekkel biztosítani lehene az akció sikerét.” Ebből kitűnik, hogy a Pentagon szívesen használná fel a két ország ellenségeskedését saját hegemonisztikus céljaira a térségben. Nyugat józan politikai köreiben higgadtságra intik az Egyesült Államokat. Higgadtságra szólító kommentárában a londoni Times hangsúlyozta: „A Nyugat katonai akciója a térségben beláthatatlan következményekkel járó szintre emelné a konfliktust.” A békéért küzdő erők remélik: az Egyesült Államok betartja Carter elnök ígéretét, nem avatkozik a konfliktusba. Bőgős László 2 1990. OKTÓBERI, SZERDA_______________________ NEMZETKÖZI politika 'L[c'] ______________Magyar Hírlap Ciprus: közösségközi tárgyalások Évforduló árnyakkal SZEPTEMBER KÖZEPÉN ismét tárgyalóasztalhoz ültek — immár sokadszor, de mindeddig eredmény nélkül — a ciprusi török és görög közösség képviselői, hogy megpróbáljanak megoldást találni a gyakorlatilag kettéosztott szigetország problémáira. Megegyezés ezen a szeptember 16-i találkozón mindössze arról született, hogy a felek a rákövetkező hetek minden keddjén találkoznak — először csak puhatolózó tárgyalások céljából, később az érdemi haladás szándékával. A Ciprusi Köztársaság ma húsz éve, 1960. október 1-én nyerte el függetlenségét. Az évforduló apropóján érdemes felidézni a húsz-egynéhány évvel ezelőtti események néhány momentumát, amelyekből kiviláglik: az első köztársasági alkotmány felemás rendelkezései, illetve annak eleve a külső, — angol, török, görög — érdekek előtérbe állításával történt kidolgozása már két évtizeddel ezelőtt egyértelműen magában hordozta a két ciprusi etnikum (további) konfliktusainak lehetőségét, s előrevetítették a szakadást. A gyarmattartó London 1955- ben kérte fel Athént és Ankarát, hogy vegyenek részt egy ciprusi rendezés kidolgozásában. (A ciprusi törökés görög közösség viszonya ugyanis a brit uralom alatt sem volt felhőtlen, s különösen megromlott az ötvenes évek elején, amikor a görög ciprióták megindították mozgalmukat az enozisz, a Görögországhoz való csatolás érdekében.) A két „anyaország” és a gyarmattartó Anglia közötti megegyezésre a három ország saját érdekeinek érvényre juttatása nyomta rá a bélyegét. Nagy-Britannia korlátlan tulajdonában maradt a sziget két katonai támaszpontja, Görögország elérte, hogy a függetlenné váló ország egységes legyen, Törökország pedig jogcímet kapott arra, hogy Ankara is fegyveres erőket állomásoztathasson a szigeten, s szükség esetén, a status quo helyreállítása érdekében, közbeléphessen. az új köztársaság belső életét szabályozó alkotmány ugyanakkor nem oldotta meg, sőt elmélyítette a két etnikum kisebbségi, illetve többségi helyzetéből fakadó ellentmondásokat. A görög többséget ellensúlyozandó ugyanis a török népközösség bizonyos kiváltságokat kapott, köztük azt a jogot, hogy egyes területeken megvétózhatta a görög többségű parlament határozatait. Ezek az ellentmondások állandó ellentétek, fegyveres harcokig fokozódó konfliktusok (1963—64), majd a két közösség gyakorlati elkülönülésének forrásaivá váltak. A lappangó válság 1974 nyarán mélyült el, az akkori athéni fasiszta rezsim kezdeményezte puccskísérlet nyomán. Ez a kalandorakció szolgáltatott ürügyet Ankarának, hogy a fentebb említett, a status quo helyreállítására irányuló beavatkozás jogára hivatkozva, megszállja az ország északi 40 százalékát. „A szigeten új realitások alakultak ki, s megoldást csak ezek alapján lehet találni” — jelentette ki Rauf Denktas, a török ciprióták vezetője. Az immár hat éve kialakult ,,Új realitások” máig változatlanok: a lakosság 18 százalékát kitevő ciprusi török fél az anyaország katonaságával megszállva tartja az ország gazdaságilag legértékesebb 40 százalékát. 200 ezer görög ciprióta otthona elhagyására kényszerült, s ma is menekülttáborokban él. A török kisebbség 1976-ban egyoldalúan kikiáltotta a Ciprusi Török Köztársaságot. A demarkációs vonal országghatárrá merevedett. A VÁLSÁG MEGOLDÁSÁRA irányuló közösségközi tárgyalások hat év alatt nem sok eredményt hoztak, a nézetkülönbségek változatlanul nagyok. A török közösség törvényesíteni szeretné a jelenlegi de facto kettéosztottságot. A görög közösség hozzájárulna a török ciprióták önkormányzatához, a két közösség szövetségi államforma keretében való együttéléséhez, ugyanakkor ragaszkodik a Ciprusi Köztársaság egységes és független állami létéhez, a (görög irányítás alatt lévő) központi kormány széles körű fennhatóságához. Az elmúlt év derekán úgy tűnt, megmozdulhat a közösségközi tárgyalások kátyúba jutott székre. 1979. május 19-én Kiprianu ciprusi elnök és Denktas Kurt Waldheim ENSZ-főtitkár közvetítésével és jelenlétében Nicosiában aláírt egy tízpontos keretmegállapodást, egyben megállapodott a tárgyalások június 15-i folytatásában. Június 15-én azonban a tárgyalások ismét megfeneklettek. A kátyút Famaguszta, török nevén Varosha jelentette. A török megszállás alá került 50 ezer lakosú, egykor igen gazdag üdülő- és kikötővárost a görög közösség visszaköveteli, s a közösségközi tárgyalásokon való továbblépést a Famagusztáról való megállapodáshoz kötötte. A török fél viszont arra hivatkozott, hogy Famaguszta kérdése csak ötödik pontja az elmúlt évi Kiprianus Denktas megállapodásnak, így először az első négy pontról kell megegyezni. A török értelmezés nem vette figyelembe, hogy bár a Famagusztamegállapodás úgy szól, hogy a pont valóban az ötödik, ám a tárgyalásokon „elsőbbséget kell biztosítani” a görög lakosság Famagusztába való visszatelepítése kérdésének. A KÖZÖSSÉGKÖZI TÁRGYALÁSOK ez év szeptember 16-i első fordulója azzal telt el, hogy a ciprusi görög fél ismertette Famaguszta visszaadására vonatkozó elképzeléseit. Megfigyelők azonban úgy vélik, hogy a török fél a jövőben is az időhúzás taktikáját fogja követni Famaguszta kérdésében, mintegy aduként tartogatva a várost mindaddig, amikor jelentős engedményekért kijátszhatja. A fentiek fényében érthető Hugo Gobbinak, Waldheim személyes megbízottjának a kijelentése, miszerint „nem túl derűlátó” a szeptemberben kezdődött tárgyalássorozat sikerét illetően. Gobbi valószínűleg nem osztja azoknak az optimista megfigyelőknek a véleményét, akik a Törökországban hatalomra jutott katonáktól azt várják, hogy miután „rendet teremtettek” saját házuk táján, új, „méltányos” kezdeményezéseket tesznek a ciprusi kérdésben. Az optimizmusnak valóban ellentmond Kenan Evrennek, a török fegyveres erők vezérkari főnökének a hatalomátvételt követő nyilatkozata. Ciprus török fele „Törökország szerves része” — jelentette ki Evren, s hozzátette: „a török hadsereg továbbra is garantálja az anyaország leánya jólétét és boldogságát”. EZ A GARANCIA nem jelenthet mást, minthogy a Ciprusnak csaknem felét megszállva tartó török csapatok maradnak. A török fegyverek árnyékában pedig aligha születhet megoldás a ciprusi kérdésben. Arató Gábor