Magyar Hírlap, 1980. október (13. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
jiilMhWfe /°o 6 " ■ ^UJjjp 6 1980. OKTÓBER 5. VASÁRNAP HAZAI KÖRKÉP XTI Magyar Hírlap Október 6. A negyvennyolcas honvédhadsereg katonaforradalmárairól szóló könyvében Nemeskürty István egy helyütt Aulich Lajos honvéd tábornokot, aradi vértanút, volt császári és királyi alezredest idézi, aki 1849 nyarán így fogalmazta meg a magyar honvédhadsereg céljait: „Harczunk ... nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harcza az absolutismus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak ... Kik sorainkban küzdenek közczélunk, a szabadság mellett, akármellyik nemzetbeliek legyenek, mindnyájan testvérekül tekintendők.” Méltó szavak ezek mindazokról, kik valamenynyien szívesen és önként azonosították magukat a magyar függetlenségi harccal, és elismerték a magyarság vezető szerepét ebben a forradalmi háborúban. 1849-et írunk, ebben az évben jelent meg Marx és Engels manifesztuma, A kommunista kiáltvány, melyben napvilágot látott a jelszó: Világ proletárjai egyesüljetek! —, s melyben először fogalmazódott meg a proletár internacionalizmus gondolata és tartalma. Jelezvén az osztályharc nemzetköziségét, a szemben álló osztályok szükségszerű internacionalizmusát. Mert a maga nemében internacionalista a reakció is, mint ahogy az volt a korszak csendőrének szerepét fölvállaló Szent Szövetség. Következésképp: szükségszerűen vált nemzetközivé az ellene való harc is, szabadságharcunkban szükségszerűen találtak egymásra magyar, osztrák, szerb, lengyel arisztokraták, polgárok, nincstelen jobbágyok, pórok és nemesek. És a kor léptékével mérve internacionalizmusuk forradalmi volt, mert hiszen az abszolutikus, feudális, nemzeti elnyomás ellen harcoltak, a függetlenségért, a társadalmi haladásért, a világszabadságért. „Jaj annak a nemzetnek, melynek a hálára emlékezete nincs!” Holnap, október hatodikén — mint minden esztendőben — a tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. Emberi helytállásuk, mártíromságuk előtt hajtunk fejet, gondolva példájuk történelmi időszerűségére. A tizenhárom honvéd tábornok az emberiségért áldozta életét. B. A. Vasárnapi Pasás MINDENNAPI ADÓSSÁGUNK Szervusz, Márta, megkaptam leveled, amelynek ezúttal nem tartalmára válaszolok, hanem a borítékjára. Ott áll rajta a neved és a lakcímed, miként az minden levélen szokás, ám ez a lakcím ifias, valahogy nagyon más, mint valójában kellene legyen. Az szerepel rajta ugyanis, a csupa nagybetűs városnév SENTA alatt, hogy „ulica Petőfi Sandora”. Erről az utcanévről diskurálnék én Veled most, aminek bizonnyal nem fogsz túlzottan örülni. Merthogy ez az utcanév hamis. Már tavaly szóvá tettem ezt Neked, amikor meglátogattalak Benneteket ott lenn, a Bácskában, és kíváncsiságból megnéztem a sarki utcatáblát. Az állt rajta a lehető legkorrektebb vesszőhasználattal, hogy: „Petőfi Sándor utca”. Nem pedig, ahogy Te szoktad volt írni, s írod mindmáig változatlanul. Rákérdeztem az okára, mire annyit válaszoltál csupán, hogy így szoktad meg. Persze, mint ilyenkor lenni szokott, nem tudtam mit felelni. Holott mondhattam volna — okkal és joggal —, ugyan ki kényszerültt rá, hogy ezt szokd meg? Senki. Mi több. Abban az országban, ahol magyarként élsz, arra igyekszenek rászoktatni, hogy igenis az ellenkezője a helyes. Miként azt az utcatábla is hirdeti. Amelyet — gondolom — a helyi közigazgatás rakott fel a falra, magasabb és egész magas közigazgatási szervek teljes egyetértésével. S ami azért nem mindenfelé lehet olyan természetes, mint Tifelétek. Csodálkozni fogsz, még mifelénk sem mindig az. Egy hónapja lehetett, hogy Szatmárban jártam, ahol a Ti utcátok halhatatlan névadója is megfordult, vékony köpenyével a hideg, vastag botjával a kutyák ellen hadakozva. Ábrándozva kószált a Túr és a Szamos mentén, messzi tengerekre és viharos szerelmekre vágyva. Egyik sem adatott meg számára. Tenger háborgása helyett a gyomra háborgott a hitvány csapszékek boraitól, és szépasszonyok ágya helyett pajtákban jutott neki közönséges szerelem. Pedig ez a drága ifjú ember nagyon tudott szeretni. Tenger híján a Szamosról, a Túrról verselt, és bizony mondom Néked, a Tiszát ő legalább annyira folyóvá tette, mint a mérnököket megfizetni tudó Széchenyi. Csapszékek rossz boraitól undorodva, s talán a közelgő vihartól félve, egy nyári napon egy dús lombú tölgy alá húzódott. Shakespeare-re gondolt-e akkor vagy az apjára, egyre megy. A fa ma is áll, ott a Túr mentén, Kisar határában. Alig százötven méterre van az úttól egy akácos szélén, magában. Ilyen helyre csendesen indul az ember, még akkor is, ha nincs egyedül. Pedig dühöngeni kellene, mert a szemforgató pátosz nem illett, és ma sem illik a mi Sándorunkhoz. Dühöngeni, fogat csikorgatni, s közben egy asszonyra gondolni. Azt igen. A fán kopottas tábla áll. Azt hirdeti, hogy a helyt állott a dalnok százharmincnégy esztendővel ezelőtt. Az áhítat addig tart, amíg a szöveg végére nem ér olvasója. Mert ha utána körültekint, bizony rossz kedve támad. Emitt egy konzerves doboz, odébb egy nylonzacskó, körben rengeteg cigarettacsikk, csokoládés papír, de sehol egy szál virág, vagy legalább egy lóca, amin megtelepedve előkeresgélhetné magából bárki is azt a néhány sort vagy tőle való verset. Az öreg fában friss és kevésbé friss vésetek hirdetik, hogy a maiaknak nemcsak a költő ittjárta lényeges, s bizonyítják, hogy a halhatatlansághoz sokan elegendőnek tudnak egy jó pengéjű, olcsó bicsakot is. Kard helyett megteszi az is ... Pedig mi mindnyájan adósai vagyunk költőnknek. Te is, én is, az én országom, a Te országod, és a másoké szintúgy. S az efféle adósságot nem lehet egy összegben kifizetni, mint tettük volt tavaly, az ő halála utáni 150. évben. Naponta le kell rónunk azt a tartozást, amit az a csapszékes, vándorszínészes, Pató Pálos, honderűs, kossuthos és Szendrei Júliás ország nem tudott neki megfizetni. Mi a boríték pontos címzésével, mi verseinek az ágy fölötti polcról való leemelésével kell fizessünk. Tudom, ez sokkal nehezebb, mint emlékünnepségeket tartani és Talpra magyart szavalni minden március idusán. Ám neki sem volt könnyű az országát, az ő Magyar- országát szeretni, merthogy őt itt J . . . nem akarták, se költőnek, se kép- •—«aL# JOjC W. 'kfA f .viselőnek, se katonának. Mind- ~ * máig bűnhődünk érte. \J 1 Jachtkirándulás közpénzen, ideológiával mint . A Hableány II. igazi története Szeptember 24-én a Magyar Nemzetben cikk jelent meg A Hableány II. rejtélyes története címmel. Az írás felidézi az 1977. szeptember 6-án indított emléktúra néhány mozzanatát. Gróf Széchenyi Ödön 1867-ben elsőként tette meg gőzhajóval az utat Budapest—Párizs között; ezt a vállalkozást ismételte meg az emléktúra öttagú legénysége a címben szereplő motoros jachttal. A cikk szóvá teszi: „A Hableány II. most a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság udvarán áll, alighanem lassú pusztulásra ítélve. Nem tudják, mit kezdjenek vele, vagy nem is nagyon érdekel ez senkit.” A szerző megjegyzi: „Bár a vállalkozáshoz nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá, a befejezés, a visszatérés, mégsem volt zavarmentes. Az útról készült színes film azóta is dobozban szunnyad — alkalmatlannak találták a bemutatásra. A vállalkozást a hazatérés után csend vette körül.” Miután laptársunk rejtélyesnek véli a Hableány II. körüli csendet, s nem tér ki a zavaró körülményekre, szükségesnek találtuk, hogy tájékoztassuk az olvasót: egyáltalán nem rejtélyes az ügy, olyannyira nem, hogy vaskos dokumentációjából minden mozzanatára fény derült. Az emlékutazás ugyanis valójában állami eszközökből finanszírozott, személyi érdekeket szolgáló magánvállalkozás volt; feltupírozott ideológiával „eladott” turistaprogram, amelynek öszszes kiadását közpénzből fedezték. Nem kevésből: kétmillió forintból. Az út közvetlen költségei 1,1 millióra rúgtak. A MOKÉP grafikusa (magánpasszióból hajótervező) műanyag csónaktestet szabadalmaztatott. A kivitelezésre vállalkozót, illetve mecénást keresett és talált, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatójának személyében. A mecénás így nyilatkozott: .. szükségünk volt olyan hajótípusra, amely egyaránt használható túrára, vízisívontatóként, halász-vadász célokra. Sikeres próbaút esetén több darab elkészítését vettük tervbe. Szükségességét az egyre nagyobb idegenforgalom érdekében fejlesztendő vízi turisztika indokolja. A beruházás forrása: vállalati fejlesztési alap. A műanyag hajó licencét megvásároljuk ...”. S tették, 125 ezer forintért. (Bizonyára az táplálta e szabadalom iránti bizalmat, hogy ehhez a hajóhoz kísértetiesen hasonló, Volvo gyártmányú flipperekről közkézen forgó prospektusok részletes tájékoztatást nyújtanak.) Mecénás tehát már akadt, kivitelező kerestetett. A balatonkenesei Sirály Kisz jött számításba, mivel az ilyen típusú hajótesteket ott gyártják. De a Sirály nem akarta, amit a feltaláló és patrónusai annyira akartak. Meg is indokolta: „... A szövetkezetnek gazdaságilag nem előnyös kapacitását egyedi termék gyártására lekötni. Felajánlottunk korábbi gyártmányaink közül egy Primőr 18. típusú testet, amely méreteiben, és a funkcionális követelményeket tekintve megközelítette a modellben bemutatott hajót. Ez mintegy 260—270 ezer forintba kerül. A másik, a svéd exportra sorozatban gyártott Flipper volt, ennek ára 120 ezer forint. Az ajánlatok elfogadása elől azzal zárkóztak el, hogy a túra szervezéséhez szorosan kapcsolódik, hogy abban magyar szellemi termék kapjon helyet — az ajánlatok ugyanis svéd licenc alapján gyártott hajókról szóltak. Ezt követően többször érdeklődtek, személyesen és telefonon, hogy nem kapott-e olyan felsőbb utasítást a szövetkezet,, aminek alapján az általuk kért hajó gyártását mégis elvállaljuk...” S megjött a felsőbb utasítás, kettő is, az OKISZ és a megyei KISZÖV elnökétől — a gyártást megkezdték. S mert a feladatot a kisz — egyéb kötelezettségei miatt — csak rendkívül nehézkesen tudta teljesíteni, a mecénás 70 ezer forint serkentőpénzzel olajozta meg a gépezetet. Egy közpénzen teendő nyugateurópai jachtkbán:diífá£fiíAz! 'árorúban kevés önmagában a hajó, kellően „megideologizált”, lehetőleg magasztos célok, társadalmi hasznosság stb. is szükségeltetik. Mindenekelőtt, aki ezt hihetően hirdeti — s akik ezt el is hiszik. Akadtak önként vállalkozók az előbbire, s találtak alanyokat a másik szerepre is. Pártfogónak és prókátornak szegődtek a Dunakanyar Intéző Bizottság vezetői, akik a vezetésük alatt álló testület nevében, de hozzájárulása nélkül, nagyszabású toborzó körútra indultak. A magas beosztású állami, gazdasági vezetők előtt ez volt a standardszöveg: „Tízéves kutatómunka eredményére támaszkodva az emlékutazás részvevői Széchenyi Ödönnek, a kontinens első áthajózójának, az interkontinentális vízi út felfedezőjének állítanak emléket. A vállalkozás jól szolgálja a Helsinkiben megfogalmazott elvek gyakorlati megvalósítását . . . Az emlékutazás egy nemzetközi propagandakampány első lépéseként lehetőséget teremt a Duna felső szakaszát megörökítő idegenforgalmi jellegű film és könyv elkészültének... a vállalkozás sikere esetén komoly politikai és anyagi haszonnal lehet számolni.” De hogy megalapozott lett volna a komoly haszon iránt táplált remény, nem sikerült utólag igazolni. Azt sem, hogy ilyen formában és ennyiért kellett-e Széchenyi Ödön történeti és közéleti szerepe előtt tisztelegni. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete szerint: „... Széchenyi Ödön budapest— párizsi hajóútja lehetővé teszi, hogy nevét a folyami közlekedési együttműködésben bizonyos mértékben felhasználják.” No, de nem várható el a különböző vezető posztokon lévőktől, hogy akadémiai bizottságokkal konzultáljanak, mielőtt afelől döntenek, támogatnak-e egy emléktúrát. Különösen nem, ha a rendkívül agilis szervezők „jól" hivatkoznak. A Fővárosi Tanács egyik elnökhelyettesénél például ekképp: „...az emlékutazás tárgyi feltételeit a közreműködő állami és társadalmi szervek hozzájárulásából fedezzük. A Hableány hajó előállításához az OKISZ elnöksége 500 ezer, a MÉM-tárca további 500 ezer forintot biztosított. Az emléktáblák, emlékérmek, emléklapok és a film költségeihez az OVH elnöke 500 ezer forinttal járult hozzá. A KPM, a MAHART, a Magyar Tudományos Akadémia a Kulturális Kapcsolatok Intézete szintén anyagi támogatást adott. Az összegyűjtött és az emlékutazás alatt feltárt eredeti dokumentumokat a főváros múzeumi szerveinek felajánljuk, és segítséget nyújtunk abban, hogy a főváros érdekeit szolgáló életmű bemutatása gyarapíthassa Budapest közgyűjteményeit. Ehhez kérjük a Fővárosi Tanács támogatását, s a költségekhez 400 ezer forinttal való hozzájárulását...” És most álljunk meg egy nagy lélegzetre. Egy szó, azaz egy fillér sem igaz a múlt időben elkönyvelt, tényként feltüntetett 1,5 millió forintból, sem az összegmegjelölés nélkül felsorolt ugyancsak tényként közölt anyagi támogatásból! A minisztériumokhoz, főhatóságokhoz, társadalmi szervekhez eljuttatott levelek és a szóbeli információk valótlan állításokat tartalmaztak. A hivatkozások sorából mindig az az intézmény hiányzott, amelyhez a kérést címezték. Az akció szellemi atyja és legfőbb organizátora a Pest megyei Idegenforgalmi Hivatal visegrádi kirendeltségének vezetője, a Dunakanyar Intéző Bizottság visegrádi területi bizottságának titkára volt. Meg kívánta koronázni magánkutatásainak eredményét egy kellemes emléktúrával, s úgy döntött, hogy e célból az úristent is megmozgatja. Nem kellett elmennie az úristenig, csak közvetlen főnökeiig. A DIB vezetői a cégjelzéses levélpapír, s a hivatal pecsétjének menedzselésével segítettek felhajtani a pártfogókat. Módszerük mindvégig konzekvens volt: a lehetségest — valóságosnak, meglevőnek tüntették fel. Ez volt a trükkje annak, hogy sikerült néhány magasabb állású vezető elvi egyetértését megnyerni és kilátásba helyeztetni az anyagi támogatást is. S hogy „állami” színezetet adjanak az emléktúrának, háromnyelvű cégjeles levélpapírt készíttetett a fő szervező — a DIB költségén —, ezen levelezett külföldi állami, társadalmi szervekkel és személyiségekkel. Ennek köszönhetően az utazás során mindvégig élvezték is a „beszervezett”, jóhiszemű címzettek vendégszeretetét. A rendkívül kiterjedt szervező munka meg is hozta gyümölcsét, nemcsak gáláns ebéd- és vacsorameghívások formájában. Még arra is kiterjedt az organizátor figyelme, hogy Párizsban a Folies-Bergere revüszínház igazgatójával láttassa vendégül búcsúesten az öttagú legénységet... A lista közel sem teljes — csupán néhány szemléltető adalék a „rejtélyes” történethez. A blöff mérlege: 100 ezer forint bevétel a Komárom megyei Tanácstól, 400 ezer forint a Fővárosi Tanácstól, 250 ezer forint a Televíziótól (az utazásról készítendő film kizárólagos forgalmazási joga fejében), összesen 750 ezer forint. Ezzel szemben a kiadás: 100 ezüst, 200 bronz emlékérem, 600 rézmetszetű emléklap, 10 ezer, a Hableány II. modelljét bemutató színes képeslap, a Széchenyi Ödön útjára vonatkozó levéltári anyag fénymásolatait tartalmazó díszes album — összesen 290 ezer forint, továbbá a MAFILM-mel kötött szerződés 650 ezer forint értékben. A filmet 250 ezer forintért adták el a Televíziónak! A túra személyi ellátmányára, üzemanyag-vásárlásra, szállodai és taxiköltségre, 2935 dollár. Ez további 1200 dollárral növekedett, mert vasúton kellett visszaszállítani a hajót; a szervezők előzetesen nem gondoskodtak a Hableány hazakerüléséről. Biztosításra 28 900 forint, fejenként 2 formaöltöny, 2 pár cipő, 1 esőkabát, 2 sapka , 49 ezer forintért. Fentiek ismeretében bizonyára nem szorul magyarázatra, miért a nagy csend a Hableány-vállalkozás körül. Aki dicstelen szerepet vállalt az emléktúra szervezésében, nem kívánja a további hírverést. Már csak azért sem, mert a kissé szabadosan értelmezett „közérdek” téves értelmezőit annak rendje és módja szerint megbüntették, kit erkölcsileg, kit anyagilag, vagy is-is. Legfeljebb azon tűnődhet az olvasó, méltányos volt-e, hogy a DIB vezetőinek „nagyvonalúságáért” újfent a közös kasszából fizessenek? A Hableány II. emléktúra fedezetlen 353 ezer forintját ugyanis a Dunakanyar Intézeti Bizottság pénzügyi keretének terhére kellett kiegyenlíteni. __L . ANTAL ANIKÓ