Magyar Hírlap, 1980. október (13. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-05 / 234. szám

j­iilMhW­f­e /°o 6 " ■ ^UJjj­p 6 1980. OKTÓBER 5. VASÁRNAP HAZAI KÖRKÉP XTI Magyar Hírlap Október 6. A negyvennyolcas honvéd­hadsereg katonaforradalmá­rairól szóló könyvében Ne­­meskürty István egy helyütt Aulich Lajos honvéd táborno­kot, aradi vértanút, volt csá­szári és királyi alezredest idé­zi, aki 1849 nyarán így fogal­mazta meg a magyar honvéd­hadsereg céljait: „Har­czunk ... nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harcza az absolutismus ellen. Győzel­meink elődiadalai a világsza­badságnak ... Kik sorainkban küzdenek közczélunk, a sza­badság mellett, akármellyik nemzetbeliek legyenek, mind­nyájan testvérekül tekinten­dők.” Méltó szavak ezek mindazokról, kik valameny­­nyien szívesen és önként azo­nosították magukat a magyar függetlenségi harccal, és elis­merték a magyarság vezető szerepét ebben a forradalmi háborúban. 1849-et­ írunk, ebben az év­ben jelent meg Marx és En­gels manifesztuma, A kom­munista kiáltvány, melyben napvilágot látott a jelszó: Vi­lág proletárjai egyesüljetek! —, s melyben először fogal­mazódott meg a proletár in­ternacionalizmus gondolata és tartalma. Jelezvén az osztály­harc nemzetköziségét, a szem­ben álló osztályok szükségsze­rű internacionalizmusát. Mert a maga nemében in­ternacionalista a reakció is, mint ahogy az volt a korszak csendőrének sz­erepét fölválla­ló Szent Szövetség. Követke­zésképp: szükségszerűen vált nemzetközivé az ellene való harc is, szabadságharcunkban szükségszerűen találtak egy­másra magyar, osztrák, szerb, lengyel arisztokraták, polgá­rok, nincstelen jobbágyok, pó­rok és nemesek. És a kor lép­tékével mérve internacionaliz­musuk forradalmi volt, mert hiszen az abszolutikus, feudá­lis, nemzeti elnyomás ellen harcoltak, a függetlenségért, a társadalmi haladásért, a világ­szabadságért. „Jaj annak a nemzetnek, melynek a hálára emlékezete nincs­!” Holnap, október hato­dikén — mint minden eszten­dőben — a tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. Embe­ri helytállásuk, mártíromsá­­guk előtt hajtunk fejet, gon­dolva példájuk történelmi idő­szerűségére. A tizenhárom honvéd tá­bornok az emberiségért ál­dozta életét. B. A. Vasárnap­i Pasás MINDENNAPI ADÓSSÁGUNK S­zervusz, Márta, megkaptam leveled, amelynek ezúttal nem tar­talmára válaszolok, hanem a borítékjára. Ott áll rajta a neved és a lakcímed, miként az minden levélen szokás, ám ez a lakcím ifias, valahogy nagyon más, mint valójában kellene legyen. Az sze­repel rajta ugyanis, a csupa nagybetűs városnév SENTA alatt, hogy „ulica Petőfi Sandora”. Erről az utcanévről diskurálnék én Veled most, aminek bizonnyal nem fogsz túlzottan örülni. Merthogy ez az utcanév hamis. Már tavaly szóvá tettem ezt Neked, amikor meglátogattalak Benneteket ott lenn, a Bácskában, és kíván­csiságból megnéztem a sarki utcatáblát. Az állt rajta a lehető leg­korrektebb vesszőhasználattal, hogy: „Petőfi Sándor utca”. Nem pedig, ahogy Te szoktad volt írni, s írod mindmáig változatlanul. Rákérdeztem az okára, mire annyit válaszoltál csupán, hogy így szoktad meg. Persze, mint ilyenkor lenni szokott, nem tudtam mit felelni. Hol­ott mondhattam volna — okkal és joggal —, ugyan ki kényszerültt rá, hogy ezt szokd meg? Senki. Mi több. Abban az országban, ahol magyarként élsz, arra igyekszenek rászoktatni, hogy igenis az ellen­kezője a helyes. Miként azt az utcatábla is hirdeti. Amelyet — gon­dolom — a helyi közigazgatás rakott fel a falra, magasabb és egész magas közigazgatási szervek teljes egyetértésével. S ami azért nem mindenfelé lehet olyan természetes, mint Tifelétek. Csodálkozni fogsz, még mifelénk sem mindig az. Egy hónapja le­hetett, hogy Szatmárban jártam, ahol a Ti utcátok halhatatlan név­adója is megfordult, vékony köpenyével a hideg, vastag botjával a kutyák ellen hadakozva. Ábrándozva kószált a Túr és a Szamos mentén, messzi tengerekre és viharos szerelmekre vágyva. Egyik sem adatott meg számára. Tenger háborgása helyett a gyomra háborgott a hitvány csapszékek boraitól, és szépasszonyok ágya helyett pajták­ban jutott neki közönséges szerelem. Pedig ez a drága ifjú ember nagyon tudott szeretni. Tenger híján a Szamosról, a Túrról verselt, és bizony mondom Néked, a Tiszát ő legalább annyira folyóvá tette, mint a mérnököket megfizetni tudó Széchenyi. Csapszékek rossz boraitól undorodva, s talán a közelgő vihartól félve, egy nyári napon egy dús lombú tölgy alá húzódott. Shakespeare-re gondolt-e akkor vagy az apjára, egyre megy. A fa ma is áll, ott a Túr mentén, Kisar határában. Alig százötven méterre van az úttól egy akácos szélén, magában. Ilyen helyre csendesen indul az ember, még akkor is, ha nincs egye­dül. Pedig dühöngeni kellene, mert a szemforgató pátosz nem illett, és ma sem illik a mi Sándorunkhoz. Dühöngeni, fogat csikorgatni, s közben egy asszonyra gondolni. Azt igen. A fán kopottas tábla áll. Azt hirdeti, hogy a helyt állott a dalnok százharmincnégy esztendővel ezelőtt. Az áhítat addig tart, amíg a szöveg végére nem ér olvasója. Mert ha utána körültekint, bizony rossz kedve támad. Emitt egy konzerves doboz, odébb egy nylonzacskó, körben rengeteg cigarettacsikk, csokoládés papír, de sehol egy szál virág, vagy legalább egy lóca, amin megtelepedve előkeresgélhetné magából bárki is azt a néhány sort vagy tőle való verset. Az öreg fában friss és kevésbé friss vésetek hirdetik, hogy a maiaknak nem­csak a költő ittjárta lényeges, s bizonyítják, hogy a halhatatlansághoz sokan elegendőnek tudnak egy jó pengéjű, olcsó bicsakot is. Kard he­lyett megteszi az is ... Pedig mi mindnyájan adósai vagyunk költőnknek. Te is, én is, az én országom, a Te országod, és a másoké szintúgy. S az efféle adós­ságot nem lehet egy összegben kifizetni, mint tettük volt tavaly, az ő halála utáni 150. évben. Naponta le kell rónunk azt a tartozást, amit az a csapszékes, vándorszínészes, Pató Pál­os, honderűs, kos­­suthos és Szendrei Júliá­s ország nem tudott neki megfizetni. Mi a boríték pontos címzésével, mi verseinek az ágy fölötti polcról való leemelésével kell fizessünk. Tudom, ez sokkal nehezebb, mint emlékünnepségeket tartani és Talpra magyar­t szavalni minden március idusán. Ám neki sem volt könnyű az országát, az ő Magyar-­­ országát szeretni, merthogy őt itt J . . . nem akarták, se költőnek, se kép- •—«aL# JOj­C W. 'kfA f .viselőnek, se katonának. Mind- ~ * máig bűnhődünk érte. \J 1 Jachtkirándulás közpénzen, ideológiával min­t . A Hableány II. igazi története Szeptember 24-én a Magyar Nemzetben cikk jelent meg A Hableány II. rejtélyes története címmel. Az írás felidézi az 1977. szeptember 6-án indított emlék­túra néhány mozzanatát. Gróf Széchenyi Ödön 1867-ben első­ként tette meg gőzhajóval az utat Budapest—Párizs között; ezt a vállalkozást ismételte meg az emléktúra öttagú legénysége a címben szereplő motoros jacht­tal. A cikk szóvá teszi: „A Hab­leány II. most a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság udvarán áll, alighanem lassú pusztulásra ítél­ve. Nem tudják, mit kezdjenek vele, vagy nem is nagyon érde­kel ez senkit.” A szerző megjegy­zi: „Bár a vállalkozáshoz nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá, a be­fejezés, a visszatérés, mégsem volt zavarmentes. Az útról ké­szült színes film azóta is doboz­ban szunnyad — alkalmatlannak találták a bemutatásra. A vállal­kozást a hazatérés után csend vette körül.” Miután laptársunk rejtélyesnek véli a Hableány II. körüli csen­det, s nem tér ki a zavaró kö­rülményekre, szükségesnek talál­tuk, hogy tájékoztassuk az olva­sót: egyáltalán nem rejtélyes az ügy, olyannyira nem, hogy vas­kos dokumentációjából minden mozzanatára fény derült. Az emlékutazás ugyanis való­jában állami eszközökből finan­szírozott, személyi érdekeket szol­gáló magánvállalkozás volt; fel­­tupírozott ideológiával „eladott” turistaprogram, amelynek ösz­­szes kiadását közpénzből fedez­ték. Nem kevésből: kétmillió forint­ból. Az út közvetlen költségei 1,1 millióra rúgtak. A MOKÉP grafikusa (magán­passzióból hajótervező) műanyag csónaktestet szabadalmaztatott. A kivitelezésre vállalkozót, illet­ve mecénást keresett é­s talált, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatójának személyében. A mecénás így nyilatkozott: .. szükségünk volt olyan hajó­típusra, amely egyaránt használ­ható túrára, vízisívontatóként, ha­lász-vadász célokra. Sikeres pró­baút esetén több darab elkészí­tését vettük tervbe. Szükségessé­gét az egyre nagyobb idegenfor­galom érdekében fejlesztendő vízi turisztika indokolja. A beruházás forrása: vállalati fejlesztési alap. A műanyag hajó licencét megvá­sároljuk ...”. S tették, 125 ezer­ forintért. (Bi­zonyára az táplálta e szabadalom iránti bizalmat, hogy ehhez a hajóhoz kísértetiesen hasonló, Volvo gyártmányú flipperekről közkézen forgó prospektusok rész­letes tájékoztatást nyújtanak.) Mecénás tehát már akadt, ki­vitelező kerestetett. A balatonke­nesei Sirály Kisz jött számítás­ba, mivel az ilyen típusú hajó­testeket ott gyártják. De a Si­rály nem akarta, amit a feltaláló és patrónusai annyira akartak. Meg is indokolta: „... A szövet­kezetnek gazdaságilag nem elő­nyös kapacitását egyedi termék gyártására lekötni. Felajánlot­tunk korábbi gyártmányaink kö­zül egy Primőr 18. típusú tes­tet, amely méreteiben, és a funkcionális követelményeket te­kintve megközelítette a modell­ben bemutatott hajót. Ez mint­egy 260—270 ezer forintba kerül. A másik, a svéd exportra soro­zatban gyártott Flipper volt, en­nek ára 120 ezer forint. Az aján­latok elfogadása elől azzal zár­kóztak el, hogy a túra szervezé­séhez szorosan kapcsolódik, hogy abban magyar szellemi termék kapjon helyet — az ajánlatok ugyanis svéd licenc alapján gyár­tott hajókról szóltak. Ezt köve­tően többször érdeklődtek, sze­mélyesen és telefonon, hogy nem kapott-e olyan felsőbb utasítást a szövetkezet,, aminek alapján az általuk kért hajó gyártását még­is elvállaljuk...” S megjött a felsőbb utasítás, kettő is, az OKISZ és a megyei KISZÖV elnökétől — a gyártást megkezdték. S mert a feladatot a kisz — egyéb kötelezettségei miatt — csak rendkívül nehéz­kesen tudta teljesíteni, a mecé­nás 70 ezer forint serkentőpénz­zel olajozta meg a gépezetet. Egy közpénzen teendő nyugat­­európai jachtkb­án:diífá£fiíAz! 'árorú­­ban kevés önmagában a hajó, kellően „megideologizált”,­­ lehe­tőleg magasztos célok, társadal­mi hasznosság stb. is szükségel­tetik. Mindenekelőtt, aki ezt hi­­hetően hirdeti — s akik ezt el is hiszik. Akadtak önként vállal­kozók az előbbire, s találtak ala­nyokat a másik szerepre is. Párt­fogónak és prókátornak szegőd­tek a Dunakanyar Intéző Bizott­ság vezetői, akik a vezetésük alatt álló testület nevében, de hozzá­járulása nélkül, nagyszabású to­­borzó körútra indultak. A ma­gas beosztású állami, gazdasági vezetők előtt ez volt a standard­szöveg: „Tízéves kutatómunka eredményére támaszkodva az em­lékutazás részvevői Széchenyi Ödönnek, a kontinens első átha­­józójának, az interkontinentális vízi út felfedezőjének állítanak emléket. A vállalkozás jól szol­gálja a Helsinkiben megfogalma­zott elvek gyakorlati megvaló­sítását . . . Az emlékutazás egy nemzetközi propagandakampány első lépéseként lehetőséget teremt a Duna felső szakaszát megörö­kítő idegenforgalmi jellegű film és könyv elkészültének... a vál­lalkozás sikere esetén komoly po­litikai és anyagi haszonnal lehet számolni.” De hogy megalapozott lett vol­na a komoly haszon iránt táplált remény, nem sikerült utólag iga­zolni. Azt sem, hogy ilyen formá­ban és ennyiért kellett-e Széche­nyi Ödön történeti és közéleti szerepe előtt tisztelegni. A Ma­gyar Tudományos Akadémia Tör­ténettudományi Intézete szerint: „... Széchenyi Ödön budapest— párizsi hajóútja lehetővé teszi, hogy nevét a folyami közlekedési együttműködésben bizonyos mér­tékben felhasználják.” No, de nem várható el a kü­lönböző vezető posztokon lévők­től, hogy akadémiai bizottságok­kal konzultáljanak, mielőtt afe­lől döntenek, támogatnak-e egy emléktúrát. Különösen nem, ha a rendkívül agilis szervezők „jól" hivatkoznak. A Fővárosi Tanács egyik elnökhelyettesénél például ekképp: „...az emlékutazás tár­gyi feltételeit a közreműködő ál­lami és társadalmi szervek hoz­zájárulásából fedezzük. A Hab­leány hajó előállításához az OKISZ elnöksége 500 ezer, a MÉM-tárca további 500 ezer fo­rintot biztosított. Az emléktáb­lák, emlékérmek, emléklapok és a film költségeihez az OVH el­nöke 500 ezer forinttal járult hozzá. A KPM, a MAHART, a Magyar Tudományos Akadémia a Kulturális Kapcsolatok Intéze­te szintén anyagi támogatást adott. Az összegyűjtött és az em­lékutazás alatt feltárt eredeti do­kumentumokat a főváros múzeu­mi szerveinek felajánljuk, és se­gítséget nyújtunk abban, hogy a főváros érdekeit szolgáló életmű bemutatása gyarapíthassa Buda­pest közgyűjteményeit. Ehhez kérjük a Fővárosi Tanács támo­gatását, s a költségekhez 400 ezer forinttal való hozzájárulását...” És most álljunk meg egy nagy lélegzetre. Egy szó, azaz egy fil­lér sem igaz a múlt időben el­könyvelt, tényként feltüntetett 1,5 millió forintból, sem az összeg­­megjelölés nélkül felsorolt ugyan­csak tényként közölt anyagi tá­mogatásból! A minisztériumok­hoz, főhatóságokhoz, társadalmi szervekhez eljuttatott levelek és a szóbeli információk valótlan ál­lításokat tartalmaztak. A hivat­kozások sorából mindig az az in­tézmény hiányzott, amelyhez a kérést címezték. Az akció szellemi atyja és leg­főbb organizátora a Pest megyei Idegenforgalmi Hivatal visegrádi kirendeltségének vezetője, a Du­nakanyar Intéző Bizottság viseg­rádi területi bizottságának titkára volt. Meg kívánta koronázni ma­gánkutatásainak eredményét egy kellemes emléktúrával, s úgy döntött, hogy e célból az úristent is megmozgatja. Nem kellett elmennie az úriste­nig, csak közvetlen főnökeiig. A DIB vezetői a cégjelzéses levél­papír, s a hivatal pecsétjének menedzselésével segítettek felhaj­tani a pártfogókat. Módszerük mindvégig konzekvens volt: a le­hetségest — valóságosnak, meg­levőnek tüntették fel. Ez volt a trükkje annak, hogy sikerült né­hány magasabb állású vezető el­vi egyetértését megnyerni é­s ki­látásba helyeztetni az anyagi tá­mogatást is. S hogy „állami” színezetet ad­janak az emléktúrának, három­nyelvű cégjeles levélpapírt ké­szíttetett a fő szervező — a DIB költségén —, ezen levelezett kül­földi állami, társadalmi szervek­kel és személyiségekkel. Ennek köszönhetően az utazás során mindvégig élvezték is a „beszer­vezett”, jóhiszemű címzettek vendégszeretetét. A rendkívül ki­terjedt szervező munka meg is hozta gyümölcsét, nemcsak gá­láns ebéd- és vacsorameghívá­sok formájában. Még arra is ki­terjedt az organizátor figyelme, hogy Párizsban a Folies-Bergere revüszínház igazgatójával láttas­sa vendégül búcsúesten az ötta­gú legénységet... A lista közel sem teljes — csupán néhány szemléltető ada­lék a „rejtélyes” történethez. A blöff mérlege: 100 ezer forint be­vétel a Komárom megyei Tanács­tól, 400 ezer forint a Fővárosi Tanácstól, 250 ezer forint a Tele­víziótól (az utazásról készítendő film kizárólagos forgalmazási jo­ga fejében), összesen 750 ezer fo­rint. Ezzel szemben a kiadás: 100 ezüst, 200 bronz emlékérem, 600 rézmetszetű emléklap, 10 ezer, a Hableány II. modelljét bemutató színes képeslap, a Széchenyi Ödön útjára vonatkozó levéltári anyag fénymásolatait tartalmazó díszes album — összesen 290 ezer fo­rint, továbbá a MAFILM-mel kötött szerződés 650 ezer forint értékben. A filmet 250 ezer fo­rintért adták el a Televíziónak! A túra személyi ellátmányára, üzemanyag-vásárlásra, szállodai és taxiköltségre, 2935 dollár. Ez további 1200 dollárral növekedett, mert vasúton kellett visszaszállí­tani a hajót; a szervezők előze­tesen nem gondoskodtak a Hab­leány hazakerüléséről. Biztosítás­ra 28 900 forint, fejenként 2 for­maöltöny, 2 pár cipő, 1 esőkabát, 2 sapka , 49 ezer forintért. Fentiek ismeretében bizonyára nem szorul magyarázatra, miért a nagy csend a Hableány-vállalko­zás körül. Aki dicstelen szerepet vállalt az emléktúra szervezésé­ben, nem kívánja a további hír­verést. Már csak azért sem, mert a kissé szabadosan értelmezett „közérdek” téves értelmezőit an­nak rendje és módja szerint meg­büntették, kit erkölcsileg, kit anyagilag, vagy is-is. Legfeljebb azon tűnődhet az olvasó, méltá­nyos volt-e, hogy a DIB vezetői­nek „nagyvonalúságáért” újfent a közös kasszából fizessenek? A Hableány II. emléktúra fede­zetlen 353 ezer forintját ugyanis a Dunakanyar Intézeti Bizottság pénzügyi keretének terhére kel­lett kiegyenlíteni.­ ­__L .­ ANTAL ANIKÓ

Next