Magyar Hírlap, 1982. december (15. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-01 / 282. szám

2 1982. DECEMBER 1. SZERDA NEMZETKÖZI POLITIKA HGYBB HÍRÍÍAP Helmut Schmidt nyilatkozata a BBC-nek (MTI) Helmut Schmidt volt nyugat-német kancellár a BBC televíziónak adott nyilatkozatában „egészen nevetségesnek” minősítette „a Nyugat katonai kisebbségi komplexusát” — nemcsak hagyományos, nukleáris értelemben is. Utalt rá, hogy az NSZK hadserege, habár csak hagyományos fegyverzettel van ellátva, „önmagában is hatalmas erő képes arra, hogy bárkit elrettentsen az agressziótól”. A szociáldemokrata politikus — aki magánlátogatáson tartózkodik Londonban — tisztelgő látogatást tett Margaret Thatcher miniszterelnöknél, a BBC szerint azért is, hogy tanácsokat adjon a december 3-i közös piaci csúcsértekezlet előtt. Nyilatkozatában Schmidt — nevek említése nélkül — kijelentette: „itt Nyugaton minden negyedévben, vagy minden hónapban akad egy politikus, hol a NATO főtitkára, hol valamely (NATO-) állam feje, vagy miniszterelnöke, aki szörnyülködni kezd azon, milyen rettenetesen erősek a szovjetek, mennyi katonájuk van, mennyi hajójuk stb. S hogy nekünk már kellene valamit tennünk ez ellen ... Én magam meglehetősen magabiztos vagyok. Itt van például a (nyugatnémet) Bundeswehr . . . A katonai kisebbségi érzésnek ez a kultiválása egyenesen nevetséges” — mondotta. Az interjú egy másik helyen Schmidt kétségeit fejezte ki az iránt, komolyan tárgyalni akar-e a Reagan-kormány az európai közép-hatótávolságú rakétafegyverzet korlátozásáról. IG Az SOMMÁSAN UGYAN, de igen találóan fogalmazott jó másfél esztendővel ezelőtt — közvetlenül Ronald Reagan beiktatása után —, egy magas rangú washingtoni külügyi tisztviselő, Latmon Walker, midőn az Egyesült Államok Afrika-politikáját így minősítette: „Olyan ez a politikánk, mint a kígyó, bizonyos időszakonként vedlik, azaz régi bőrét újra cseréli”. Ha a kígyó egyéb jellemzőinek ecsetelésétől és elemzésétől ezúttal el is tekintünk, azt kétségtelenül leszögezhetjük: van valami találó ebben a kígyóbőrhasonlatban. Hiszen az Egyesült Államok is időről időre fölülvizsgálja Afrika-politikáját, s taktikát cserél. Ám valóban olyan ez, mint a a kígyóvedlés: a külszín alatt ugyanis a lényeg változatlan marad. A mindenkori taktikai módosítások nem befolyásolják a felszín alatt húzódó fő célt: a kísérletet a világhegemónia visszaszerzésére, konkrétan a fekete kontinensen pedig a viszonylag korlátozott befolyás megszilárdítására, sőt, kiszélesítésére — a neokolonialista érdekek jegyében. E törekvések mindig is megfigyelhetőek voltak, a konzervatív és a rugalmasabb Afrika-politikában egyaránt. Nem volt mentes tőlük az afrikai ügyeket (a kontinens kérdéseivel foglalkozó szenátusi albizottság volt vezetőjeként) már elnökké választása előtt jól ismerő John F. Kennedy, aki politikai nyitással próbálkozott az afrikai országok felé. Bár a Kennedy-éra után Washington — a vietnami háborúra és a közel-keleti eseményekre összpontosítva — meglehetős passzivitást mutatott e térségben, azért a hatvanas években is „jelen volt” Afrikában. Igaz, elsősorban a gazdasági érdekeknek biztosítva elsőbbséget ... Emiatt, valamint politikai lépéseinek Janus-arcúsága következtében, a hetvenes évekre jócskán le is hűltek az afroamerikai kapcsolatok. Fagypontjukat azonban 1975—76-ban érték el, amikor is nyilvánvaló vált Washington angolai beavatkozása, illetve szerepe az MPLA-kormány elleni dél-afrikai támadásban. Kedvező fordulatot e kapcsolatokban csupán a Carter-kormányzat színes bőrű ENSZ-nagykövetének, Andrew Youngnak sikerült elérnie. Úgy tetszik azon,ban, hogy ez sem maradt tartós. A REAGAN-KORMÁNYZAT ugyanis ismét a régi, konzervatív módon „kezeli” a fekete kontinenst. A jelenlegi amerikai irányvonal „konstruktív elkötelezettség” címkéjű új afrikai taktikáját Chester Crocker külügyi államtitkár fogalmazta meg a legnyíltabban (és mellesleg a legcinikusabban is): „Az Egyesült Államoknak olyan koherens afrikai stratégiát és taktikát kell kidolgoznia, amely szavatolja gazdasági és politikai létérdekeit Afrikában. Az előző kormányzatok idején érdekeink nagyobb mértékben növekedtek, mint a befolyásunk, s a retorikánk és a valós teljesítményünk közötti szakadék veszélyessé vált. Elődeink politikája túlságosan is cseppfolyós, és úgymond lusta volt” ... Hogy a gyakorlatban mit is jelent ez a crockeri elképzelés? Azt, hogy a Fehér Házban, s a külügyminisztériumban mostanság azon igyekeznek, hogy mind jobban erősítsék az amerikabarát afrikai államokhoz fűződő gazdasági és politikai szálakat, s így még biztosabb támaszokra leljenek. Egyrészt saját energia-, és nyersanyag-utánpótlásukhoz, másrészt pedig az állítólagos „szovjet befolyásnövekedés” viszszaszorítására. Célpontként kezelik Washingtonban a „veszélyes felforgató központoknak” minősített olyan haladó országokat, mint Angola, Etiópia, vagy Líbia. (Kétsségtelen, hogy az agresszív amerikai tervekhez már sikerült megbízható szövetségeseket találni: a kontinens északnyugati részén Marokkót, keleten Szudánt, Szomáliát, és Kenyát, Afrika belsejébe il Zaire-t, délen pedig változatlanul a Dél-afrikai Köztársaság a fő partner.) NOS, ILYEN TÁMOGATÁSSZERZŐ, ésadó körutat tett a minap Afrikában George Bush, amerikai alelnök, akinek személyében Reagan elnök megválasztása óta a legmagasabb rangú amerikai politikus látogatott a fekete kontinensre. Bush hét országot látogatott meg, sorrendben: a Zöld-foki Köztársaságot, Szenegált, Nigériát, Zambiát, Zimbabwét, Kenyát és Zaire-t. Dossziéjában a namíbiai kérdés amerikai érdekeknek megfelelő megoldását javasló — már ismert — terveket, és a meglátogatott országoknak nyújtandó gazdasági segélyek programját vitte magával. A kettős cél egyikét, a namíbiai rendezés amerikai feltételeinek elfogadtatását, nem sikerült elérnie. Sőt: valamennyi vendéglátója elutasította, hogy Namíbia függetlenségét az Angolában tartózkodó kubai csapatok kivonásától tegyék függővé. Érdekes, hogy még a nyugatbarátnak számító Zambia, és a Washingtonnal kimondottan jó, kapcsolatokat ápoló Kenya sem támogatta az amerikai álláspontot. Az az igazság, hogy ezek az országok a biztonságukat alapvetően Dél-Afrikától féltik, a kubai csapatokat viszont (amelyek a törvényes luandai kormány kérésére állomásoznak Angolában), egyfajta biztosítéknak tekintik Pretoria nyomasztó katonai fölényével szemben. AZ AMERIKAI ALELNÖK kénytelen volt hát tudomásul venni e kudarcot, s Nairobiban lakonikusan csak annyit mondott, hogy a namíbiai függetlenség problémája túl fontos ahhoz, hogy más kérdésekkel együtt foglalkozzanak vele .. . Vagyis Bush, elutasítása után, inkább a gazdasági kapcsolatok megvitatására helyezte a hangsúlyt. Fekete-Afrika országai számos olyan nyersanyagnak, ásványkincsnek a forrásai, amelyek létfontosságúak az Egyesült Államok számára. A térség államaiból fedezik — javarészt, vagy kizárólagosan — az amerikai krómérc-, mangán-, kobalt-, réz-, platina-, vanádium-, és magnéziumbehozatalt. S az iráni olaj kiesése miatt innen — Nigériából — biztosítja Washington az olajimport 16 százalékát is. Az Egyesült Államok és Fekete-Afrika kereskedelmi forgalma 1980-ban megközelítette a 24 milliárd dollárt, s az itteni amerikai magánberuházások mértéke meghaladja a hatmilliárd dollárt. Az Egyesült Államok, természetesen, a magánszektor bátorítását ajánlja az afrikai gazdasági gondok orvoslására, hozzátéve, hogy a fejlesztési programokba szívesen bekapcsolódnának az amerikai vállalkozók is. Egyeztetett érdekek alapján. S mellesleg azokból a segélyösszegekből, amelyeket „nagyvonalúan” maga Washington adott. Semmi kétség persze, hogy ezek a gazdasági segélyek és felhasználásukkal kapcsolatos egyeztett érdekek külpolitikai célokkal párosulnak. Chester Crocker keményen fogalmazta meg ezt is: „Tovább már nem nyújthatunk szétszórt, kétoldalú támogatást, nem bátoríthatjuk a több oldalú kölcsönöket, nem segíthetjük elő a magánszektor beruházásait olyan országokban, amelyeknek politikája nem hozza meg a kellő eredményeket”. Világos beszéd. S a megsegített szövetségesek közül már eddig is jó néhányan beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Kenya Mombasa kikötőjét biztosította az amerikai hadihajóknak, Zaire pedig az USA „barátságára” tekintettel is vette fel idén tavasszal a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel ... Kérdés azonban, hogy Nigériával és Zimbabwével — amely két ország politikai állásfoglalásai nem mindig Washington szája íze szerint valók —, vajon miért szorgalmazza az amerikai kormányzat a minél szorosabb gazdasági kapcsolatokat? NIGÉRIÁRÓL MÁR esett szó: Szaúd-Arábia után az USA második legnagyobb olajszállítójává lépett elő — Washington tehát rá is van utalva, hogy Lagossal jó viszonyban legyen. Ezen kívül pedig nem elhanyagolható Nigéria Afrikában elfoglalt helye. A kontinens legnépesebb állama ugyanis vezető szerepre törekszik Afrikában — s nem is esélytelenül. Washingtonban pedig arra számítanak, hogy Lagoson keresztül esetleg az egész földrészre hatással lehetnek. Zimbabwe jövőjének alakulása ugyancsak hatással lehet Afrika jövőjére. Pontosabban: Afrika déli részének jövőjére. A Hararéval fenntartott jó kapcsolatok pedig ahhoz segíthetik hozzá Washingtont, hogy az e térségben levő stratégiai fontosságú nyersanyagokhoz is hozzájuthasson. Hiszen már most gondol a jövőre. Járai Judit A kígyó bőre Az új japán miniszterelnök a jövő év elején Washingtonba látogat (MTI) Nakaszone Jaszuhiro, Japán új miniszterelnöke hétfőn este fogadta az Egyesült Államok tokiói nagykövetét, Mike Mansfieldet. Mansfield átadta Ronald Reagan levelét, amely a japán— amerikai kapcsolatok megszilárdítást sürgette. A nagykövet ugyanakkor elmondotta: Washington elvárja tengerentúli szövetségesétől, hogy jövő évi katonai költségvetését az előirányzottnál nagyobb mértékben növelje. Nakaszone megerősítette, hogy a kölcsönös bizalmon alapuló kétoldalú viszony elmélyítésére törekszik, s fontos célkitűzésének tekinti az ország védelmi rendszerének erősítését a japán— amerikai ,,biztonsági” szerződés alapján. Bejelentette, hogy előreláthatólag január 15-én öt napra az Egyesült Államokba látogat. Tanikava Kazuo, a japán nemzetvédelmi hivatal vezérigazgatója, azaz az ország új hadügyminisztere.Már Aszahi Simbun keddi számában megjelent nyilatkozatában konkrétan nem foglalt állást a japán katonai költségvetés fokozottabb növelését sürgető amerikai követelésekkel kapcsolatosan. Csak annyit mondott, hogy a Tokió által előirányzott, eredeti 7,35 százalékos emelést ,,mindenképp biztosítani kell”. A miniszter azonban elismerte, hogy még ehhez is rendkívül nehéz lesz megszerezni a lakosság megértését. Nakaszone Jaszuhiro új japán miniszterelnök kedden közölte Kína tokiói nagykövetével, hogy hivatalos látogatásra meghívja Hu Jao-pangot, a Kínai Kommunista Párt KB elnökét. A kormányfő ugyanakkor közölte: kabinetje a két ország közötti jó kapcsolatok elmélyítésére fog törekedni, hogy újabb gyümölcsöző esztendők következzenek a japán—kínai viszonyban. A japán kormányfő első külpolitikai lépései között szerepel, hogy felvette a kapcsolatot több távol-keleti, illetve délkelet-ázsiai vezetővel. Suharto indonéziai elnökkel egy telefonbeszélgetésben közölte, hogy Japán meg akarja szilárdítani a politikai és gazdasági kapcsolatait az ASEAN- tagállamokkal. KÜLFÖLDI LAPOKBÓL a PASAII A tömegméretűvé vált háborúellenes mozgalmak részvevői egy sor kérdésben vallott, eltérő véleményük ellenére a legfontosabb kérdésben azonos álláspontot foglalnak el: mihamarább meg kell fékezni a fegyverkezési hajszát és az egyenjogúság, a kölcsönös biztonság elve alapján meg kell kezdeni a fegyverzet csökkentését — írja a Jurij Zsukov, az ismert szovjet újságíró, a szovjet békebizottság elnöke a moszkvai Pravda keddi számában. Zsukov megállapítja: az Egyesült Államokban és a vele szövetséges államokban kibontakozott békemozgalmakat kettős hatás éri. Washington továbbra sem mondott le a fegyverkezési hajsza fokozódását eredményező kalandor politikájáról, a ,,korlátozott” és „elhúzódó” nukleáris háborúra vonatkozó terveiről. A békemozgalmak részvevőinek ugyanakkor erősödik az a meggyőződése, hogy elhárítható a nukleáris háború veszélye, tartós békét lehet teremteni. Ezt a célt szolgálja a legutóbbi kongresszusokon kijelölt szovjet békepolitika, s a Szovjetunió számos javaslata a nukleáris fegyverzet befagyasztására, kötelezettségvállalása, hogy nem alkalmaz elsőként nukleáris fegyvert. A jelenlegi bonyolult nemzetközi körülmények között, amikor az imperialista erők háborús konfrontációba akarják taszítani a népeket, a szovjet párt és állam megingathatatlanul fogja védelmezni a Szovjetunió érdekeit. Ves mile a shiaedu Camp David tévéjén a béke oázisában Szovjet—török kapcsolatok Gazdaság és politika Hagyományosan rendezettnek nevezhetők Törökország és a Szovjetunió kapcsolatai. Így bizonyos fokig rutinjellegűnek is tekinthetjük Iter Türkmen török külügyminiszter mostani moszkvai látogatását. A Szovjetunió már 1923-ban — az első államok között — ismerte el a Török Köztársaságot. Sőt, ezen túlmenően súlyt helyezett arra is, hogy az akkori lehetőségeihez képest anyagiakkal támogassa a török szabadságharcot az antant imperialista hatalmaival szemben. Jóllehet az Atatürk vezette török forradalom és szabadságharc más utat jelölt ki hazája számára, mint a Szovjetunióé, a két ország viszonya a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésnek egyik — életképes — példáját nyújtja. Szovjet részről a második világháború alatt nagyra értékelték, hogy Törökország semleges maradt a világkonfliktusban, bizonyos fokig biztosítva a Szovjetunió határait a Közel-Kelet felől. 1945 után a hidegháborús időszakban Törökország csatlakozott a NATO-hoz, és ez kétségtelenül bizonyos fokig lekötötte a Szovjetunió és Törökország kapcsolatait. Az Észak-atlanti Szerződés számára Törökország stratégiai szempontból rendkívül jelentős. A NATO-nak itt van az egyedüli közvetlen és hosszabb határvonala a Szovjetunióval (Norvégia is határos a Szovjetunióval, de ez rendkívül rövid, és az Északisarkkörön túl fekszik). Ezen kívül Törökország a Dardanellák és a Boszporusz őre, lévén, hogy ellenőrzi a Földközi-tenger és a Fekete-tenger közötti átjárást. Mindemellett a hatvanas évektől az egymást követő polgári kormányok Ankarában mindig súlyt helyeztek arra, hogy a hagyományoknak megfelelően rendezett kapcsolatokat tartsanak fenn a Szovjetunióval politikai és gazdasági téren egyaránt. A gazdasági együttműködés eredményeként Törökországban számos nagyberuházás született szovjet műszaki és anyagi támogatással. Az 1980-as török katonai hatalomátvétel alapjaiban érintetlenül hagyta az addig kialakult együttműködési formákat. Bizonyos fokig ezt bizonyítja Iter Türkmen külügyminiszter mostani moszkvai látogatásáról kiadott közös közlemény is. A dokumentum szerint a szovjet és török tárgyaló felek egyaránt megelégedéssel állapították meg, hogy a két ország kapcsolatai jó irányba fejlődnek. Megerősítették azt a szándékukat, hogy közös erőfeszítéseket tesznek a szovjet—török kapcsolatok további bővítése érdekében. Szovjet részről felhívtak a török fél figyelmet azokra az újabb moszkvai kezdeményezésekre, amelyek a nemzetközi életben az enyhülés vívmányainak megőrzésére irányulnak. Ugyancsak a nemzetközi kérdéseknél maradva török részről is aggodalommal szóltak, hogy az utóbbi időben romlott a nemzetközi helyzet, és hangsúlyozták, valamennyi államnak további erőfeszítéseket kell tennie a háború elhárítására, a béke megóvása és a nemzetközi biztonság megszilárdítása érdekében. A szovjet—török külügyminiszteri tárgyalások egyúttal azt is jelzik, hogy Ankarában az elmúlt időszak belpolitikai viharainak hullámhegyeit maguk mögött tudva, nagyobb energia jut a külügyek intézésére. (Ezt példázták egyebek közt a magyar kormányfő, Lázár György ankarai tárgyalásai is.) A moszkvai megbeszéléseknek érthetően egyik témája volt a Közel- és Közép- Kelet problémaköre is, hiszen Törökország szinte Ilidként köti öszsze Európát a Földközi-tenger keleti medencéjével. (g. I. P.) (MTI) Nyikolaj Tyihonov, az SZKP KB politikai bizottságának tagja, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke kedden Moszkvában fogadta Iiter Türkmen török külügyminisztert, aki a szovjet kormány meghívására vasárnap óta tartózkodik hivatalos látogatáson a Szovjetunióban.