Magyar Hírlap, 1983. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-03 / 1. szám
VrfVMT rVJ 0 1983.JANUAR 4.KEDD - KULTÚRA - MŰVÉSZET / ^ MAGYflR HÍRUP , , ------------------------- ... ■ ■ ■ ■ ■" - — ■- ■ —........................................... — ............................ ■ " ■ ■ ■ ■■ Magyar szobrász Bécsből kilépni az élet formálásába Tizenkét éve, a külföldön élő, magyar származású képzőművészek első nagy budapesti kiállításán NYROM volt a messze legfiatalabb kiállító, de a hatvanas évek eleje óta Bécsben élő Nyrom Mafia a második, a Tisztelet a szülőföldnek elnevezésű seregszemle több száz részvevője közül is a legfiatalabb művészek közé tartozik. 1970 ben, Wotruba professzortól, mesterétől kapott friss diplomájával élete egyik első kiállítására érkezett haza Budapestre; az azóta eltelt években számos nyugat-európai nagyváros egyéni és csoportos tárlatán mutatta be munkáit, s a hetvenes évek elején egyéves ösztöndíjjal Egyiptomba is eljutott. Mint szobrász, hosszú ideig nem használta keresztnevét („nem akartam, hogy tudják, nő vagyok"), újabb katalógusain azonban már fényképei is megjelennek a neve mellett. Szüleinek budapesti otthonában fogad: a szép lakás szellemében és tárgyaiban is a Bauhaus magyar mestereinek emlékét őrzi. A kisméretű plasztikák, természetük szerint, elsősorban csak kiállításokon, magánlakásokban érvényesülnek: a közösségi terek, az utcakép monumentális térformáinak kialakítására jóval kevesebb megbízatás adódik. Lát-e ön lehetőséget a tárlatokból, a műkereskedelemből való kitörésre, a környezet esztétikus formálására? — Szakmai téren vannak lehetőségek, adott erre a művészi kapacitás. Sajnos, sok esetben az építészek hagyják cserben a művészt, nem vesznek maguk mellé jó szobrászt, megelégszenek olyan megoldásokkal, amelyek sem formában, sem térben, sem funkcióban nem felelnek meg. Ausztriában igazán jó szobrászok élnek, de az építészek nélkülük csinálnak mindent, az állam pedig spórolni akar, megelégszik olcsóbb, rosszabb kivitelezéssel. Arra volna szükség, hogy a társadamon belül a közös érdek érvényesüljön, s a cél a környezet, a társadalom emberibbé tétele legyen. Egyébként nem látok döntő különbséget aközött, hogy kétszer két centiméterben, vagy ötször öt méterben dolgozom, hiszen kis térben is lehet monu- mentálisat alkotni. A különbség csak annyi, hogy az előző esetben jóval kevesebben észlelik munkámat. Nem tagadom persze, hogy bizonyos dimenziók eleve mellbevágják az embert, eláll tőlük a lélegzet, egészen mást adnak:s amikor a piramisokat építették, más volt a szellemi háttér is. Akárhogyan azonban, az infrastruktúrába az esztétikai értékeket is bele kellene helyezni. — A képzőművészet, ha jól látom, még ma sem tudott igazán kilépni a protokolláris keretek közül: lehatárolt, ünnepi fogalomként él, amit az emberek egy-egy tárlaton délután négytől fél ötig megnéznek, azzal a tudattal, hogy az „igazi” élet azért egészen más, így látja ezt ön is? — Arról, hogy a képzőművészet ilyen körbe van bezárva, a művészek csak részben tehetnek. Nincs, pontosabban szólva nagyon kevés a szellemi, anyagi tér, a lehetőség. Sokkal többször kellene jó művészeket is bevonni a hétköznapi élet formálásába, hiszen nagyon is fontos például egy autópálya külső megjelenése. A képzőművész — ha igazán aztglobálisan, összefüggéseiben látja mindazt, amit a szakemberek csak a maguk speciális területén. Városrendezésnél, az infrastruktúra formálásánál, az emberi élet alakításánál nagy szükség lenne arra, hogy legalábbis kikérjék a széles látókörben gondolkodó művészek véleményét. A politikusok egyfelől látják a dolgokat, a szakemberek egy másik oldalról: véleményem szerint a jó képzőművész az lehetne, aki összefüggésekben szemlélve, észrevehetne olyan hibákat, amelyeket a specialisták nem fedeznek fel. De sajnos, a művészek eljátszották ezt a szerepüket, mégpedig a sarlatánokon keresztül. Minden művész „bohóc” lett, azzá kényszerült lenni. Ha azt mondják rám, „művész”, én már szégyellem is magam, nem művész vagyok, hanem ember. — Szobrokon, térformákon kívül festményeket is készít. Mennyiben függnek össze az egyes műfajok, munkaterületek? — Festményeimben elsősorban a festészet primér létjogosultsága érdekel, a szín és a fény. A színt és a fényt el kell helyezni a vásznon, vagy ami még sokkal jobb lenne, egy házfalon. Ahogy megoldom ezt a feladatot, az szerintem nem áll túl messze a szobroktól sem, egyik a másikat meg- termékenyíti. A szobrokat is több színben, több anyagból csinálom. Hosszú ideig az volt az alapelvem, hogy az ember ne legyen „min- den lében kanál”, az sohasem ve-zet jóra. Először titokban kezdtem festeni, véletlenül találtak rá ké ,penre mások, értékelték, s idővel nagyobb bátorságom, önbizalmam lett. Most már úgy látom, az ember csinálhat képet, filmet, berendezhet egy kórházat, egy terét, tervezhet ruhát is, ha tisztában van az alapfogalmakkal, az alapegységekkel; ha a szakmát, a mesterséget ismeri, minden műfajban alkothat. — Katalógusaiban, az önről szóló tanulmányok reprodukcióiban gyakorlatilag kizárólag nonfiguratív munkákat láttam. Tudatosan szakított a figurális ábrázolással? — Hosszú évekig figurálisan dolgoztam, anélkül nincs kezdet. Szükségem volt rá, hogy megtanuljak látni, összefüggéseket észlelni, azokat rögzíteni: erre a természet legalkalmasabb a maga saját, önálló „énjével”. Sokat segített például egy-egy akt lefixálása: pontosan jelezte, mennyire haladtam előre a fejlődésemben. Ma már nem az emberi testet használom fel a konkrét kifejezési formára. De hangsúlyozni szeretném, hogy én nem absztrahálok, nem irodalmi tematikából indulok ki, hanem bizonyos formákon és összefüggéseken keresztül próbálok létrehozni valamilyen önálló, élő egységet. Hogy milyen méretben, milyen műfajban, az véleményem szerint nem változtat a kvalitáson. Hegyi Gyula vannak sokat dolgozó, sokat alkotó koreográfusok, és vannak olyanok is, akik ritkábban jelentkezhetnek egy-egy újabb művükkel, önálló estjükkel Ga+lambos Tibor ez utóbbiak váltózik. Egy jegyzet terjedelme nem teszi lehetővé, hogy még ennek okaira is kitérjünk, annyit azonban feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a koreográfus, aki az OKISZ Erkel Ferenc Művészegyüttes tánckarának művészeti vezetője, „mellékesen” a Fészek Művészklub igazgatója, és — természetesen társadalmi munkában — a Budai Vigadóban helyet kapott Táncfórum szervezője, spiritus rectora. Ami most már Galambos koreográfiáit illeti, azokat egy elmúlt hétfőn lehetett látni az Erkel együttes előadásában, néhány más koreográfus műveinek társaságában. Galambos tánckompozíciói közt voltak olyanok, amelyeket már régebben, néhány évvel ezelőtt láthattunk (például a szolnoki néptáncfesztiválon), ám ezek bizonyos változáson mentek át. Ilyen darab a magyarországi cigányfolklórból merítő Extázisban, amely cigányok énekére (szerkesztett és komponált énekére) koreografálódott. A néhány évvel ezelőttihez képest kis változáson ment át a mintegy tízperces darab — tegyük hozzá: javára vált —, a dalok, táncok egymásutánja elősegítette az elmélyültebb ábrázolást, a tragikum és a komikum ellentétpárjának felvillantását, s a darabon belüli részek plasztikus elkülönülését, a táncstílus ugyanakkor egységbe fogta az egészet. S végül is semmi egyebet nem láttunk, mint cigánytáncot, e formába, e stílusba mégis mennyi minden belefért. Tetszett az a triptichon, amelynek három darabja, a Nász és gyász, az Arc és álarc, valaminta Kör, karika, játék? címűek, 3—5 szereplővel szinte már pszichologizáló módon közelednek egyegy magánemberi drámához, ugyanakkor a magyar néptánc formanyelvén szólnak. A Tisztelgés Kodály Zoltánnak című önálló tömb érdekes módon sem egyöntetű, sem egyforma színvonalú nem volt. Még csak nem is kizárólag Kodály-művekből vette a zenét sem, mert a hat darabból álló ciklus egyike, a Három Csík megyei népdal Bartók zenéje. Ez természetesen még nem baj, mint ahogy az sem tragédia, hogy hol a magnóból szól a kísérőzene, hol pedig a helyszínen ülő zenekar húzza a talpalávalót. Igazán a táncbéli egyenetlenség volt feltűnő, egészen kiválóan megoldott — és a közönséget is magával ragadó — koreográfiák mellett, után kevésbé meggyőzőek is voltak láthatók. Galambos Tibor koreográfiai arculatát elsősorban a szenvedélyek és azok kifejezése jellemzi; a szinte zabolátlan, fergeteges lendület, az érzelmek kitörése, látványos, nagyívű gesztusok, s ugyanakkor a lírai gyengédség megszólaltatásához is van eszköze. Talán ezért sok néha, amikor túlzásba viszi a szinte tprő-zúzó indulatok fokozását, mert az erősebbet a még erősebb kioltja, a nézőt érzéketlenné teszi. Hanem amikor eltalálja a koreográfiaiszellemi-érzelmi-táncnyelvi építkezés és szerkesztés helyes arányait, akkor nemcsak a kerek és egységes kompozíció megszületése lehet öröm a számára, hanem a nézők közt aratott sikere is Kenesner András 4 1 Galambos-portré mi Szólótáncverseny A közönség számára is nyitott ajtók előtt kezdődik január 7-én, pénteken Békéscsabán az ifjúsági és úttörőházban az az országos szólótáncverseny, amelyen az indulók az aranysarkantyúért, illetve az aranygyöngyös bokrétáért versengenek. A vetélkedőt immár hatodik alkalommal rendezi meg a békéscsabai művelődési központ. A szakmai érdeklődésre jellemző, hogy mintegy 70 táncos jelentkezett az idén e versenyre. A nézők összesen 108 produkciót láthatnak, egyrészt a szabadon választott táncokból, másrészt a kötelező programból. A pénteken kezdődő verseny gálaműsorát vasárnap este tartják. A hét új filmjei Amerikai, szovjet és bolgár filmeket, magyar mesesorozatot mutat be az év első csütörtökén a MOKÉP. James M. Cain azonos című műve alapján készült A postás mindig kétszer csenget című színes, szinkronizált, kétrészes amerikai film. A harmincas évek Amerikájában játszódó bűnügyi történet főszerepeit Jack Nicholson, Jessica Lange és John Colicos alakítja. A csak 18 éven felülieknek ajánlott filmet Bob Rafelson rendezte. Az Egy trombitás Szocsiban című színes szovjet film forgatókönyvét Viktorija Tokarjeva és Leonyid Kvinyihidze írta, utóbbi egyben a rendező is. A hányatott sorsú címszereplő, Dmitrij Gyenyiszov szerepében Öteg Jankovszkijt láthatja a közönség. Partnerei: Ljudmila Szavelieva, Igor Kvasa és Natyija Trubnyikov... Felmérés a legújabb kori műemlékek védelmére Az Építésügyi ,és Városfejlesztési Minisztérium irányításával megkezdődött a legújabb kori építészeti és történeti értékeket őrző épületek felmérése. Kiválasztják a legbecsesebbeket, s gondoskodnak arról, hogy megkapják a műemlékeket, a műemlék jellegű és a városképi jelentőségű épületeket megillető rangot és védettséget. A századforduló táján és elsősorban a két világháború között épült alkotásokat veszik számba, köztük a szecesszió és az eklektika, majd a megújuló modern építészet stílusjegyeit hordozó épületeket. A felméréssel nem jutnak el napjaink építészeti alkotásaihoz, mert kellő történeti távlat szükséges a műemlék jelleg megítéléséhez. Az Országos Műemléki Felügyelőség elsősorban azokat a legújabb kori épületeket nyilvánítja műemlékké, amelyeknek alkotói úttörő jellegű kezdeményezésekkel gazdagították a magyar építészetet. Védetté nyilvánítják a történelmileg legbecsesebb munkásmozgalmi, agrár-, és ipari emlékeket. Am városainknak, falvainknak a nemzeti megbecsülésre érdemes létesítmények mellett jó néhány olyan, épülete van, amelynek egy adott körzetben, vagy a településen van kiemelkedő jelentősége, s ezért érdemli meg, hogy a tanács saját rendeletben gondoskodjon a védelméről, megőrzéséről. Budapesten például az Országos Műemléki Felügyelőség az emlékezetes Wekerle-telep főtéri épületét védi, s a környezet védelméről a tanács gondoskodott. Győrött a Hazafias Népfront javaslatára a városi tanács — a helyi történelmi értékek miatt — tanácsrendelettel védi a gyárvárosi munkás-lakónegyedet. Jó példával szolgál Pécs, Kecskemét, Sopron, Mezőkövesd és például Barcs is, az ország településeinek többségén viszont a tanácsok még nem élnek kellően ezzel a lehetőséggel. A Hazafias Népfront helyi szervezeteinek, a lelkes lokálpatriótáknak, városvédőknek kibontakozó mozgalma még sokat tehet az építészeti értékek és történelmi emlékek megvédéséért. Kezdeményezéseikkel nem késtek el, hiszen a számítások szerint várhatóan 1986-ban fejezik be a legújabb kori építészet műemlékrangra emelhető értékeinek felmérését és jegyzékbe vételét. A Nyugat alapítása A Nyugat folyóirat — amelyet '' 1908-ban indított útjára néhány nagy tehetségű literátor és amely így születésének hetvenötödik évfordulójához érkezett — úgy gyűjtötte maga köré az új irodalom tehetségeit, mint a Nouvelle Revue Francaise, avagy a Neue Rundschau tette azt Francia-, illetve Németországban. Azzal a mással, többlettel, hogy a megújuló magyar szellemben — mindenekelőtt Ady Endre és Móricz Zsigmond művészetében — nagy szociális és nemzeti miszsziót is vállalt, a művészet nyelvén fogalmazódtak meg a nemzet előtt álló legfontosabb, tennivalók, feladatok. Hogy a Nyugat, amely a század leghosszabb életű (1908-tól 1941- ig élt, amikor is Babits Mihály halála után megvonták a megjelenési engedélyét, de Illyés Gyula Magyar Csillag címmel indított a Nyugatot folytató folyóiratot, amely még 1944-ig, az ország német megszállásáig egzisztálhatott) és legfontosabb folyóirata volt, hogyan született, arról Bölöni György így emlékezett meg: Szavai hitelét garantálja, hogy Ady Endre, az új irodalom lelke közeli jó barátja volt: „1907 nyara volt. Ady Endre hazaérkezett Párizsból. A modern irodalomnak nem volt akkoriban Magyarországon semmiféle folyóirata. Ady a Budapesti Naplóba írta verseit, de akkor már a Budapesti Napló is megszűnőben ivott. Így Ady számára életkérdés lett egy irodalmi folyóirat. Pár nappal rá, hogy hazajött, Adyt egy délelőtt felkísértem Ignotushoz, Veigelsberg Hugóhoz . . . Adynak első verseinek megjelenésétől híve és barátja, a fiatalabb modern magyar irodalomnak egyik vezetője volt. Ignotusnál egy rég tervezett irodalmi revü megindításáról volt szó. Ady boldog érzéssel mesélte, hogy Ignotus milyen megbecsülten fogadta és kötötte a lelkére a meginduló lap sorsát. ,ígérjük meg, Bandikám — mondotta Adynak" —, hogy akármi történik is később közöttünk, akárhogyan bántanák vagy gyűlölnék egymást, ezt a lapot nem hagyjuk el.’ így lett számunkra, az újonnan jelentkező' magyar írók számára a Nyugat nem egy újság, hanem a haladó magyar irodalom ügye. És így jelent meg a Nyugat első száma 1918. január elsején”. Szépen és hűségesen fogalmazta meg Bölöni György az indulás, az alapítás pillanatát övező szellemi atmoszférát. Szavaihoz az irodalomtörténész azt teheti hozzá, hogy ekkorra már megértek a kedvező feltételek egy tartós életű folyóirat alapítására. A forradalmi-politikai válság éveit élte a magyar társadalom. Az Ausztriával társult, így Osztrák— Magyar Monarchiának nevezett első világháború előtti ország intelligenciáját súlyos társadalmi gondok nyugtalanították. Az 1867-es kiegyezéssel ugyan szabadabb útjai nyíltak a polgárosodásnak, s a Monarchián belül bizonyos (látszat) függetlenséget nyert az ország. A szociális gondok azonban megoldatlanok maradtak és társadalmi feszítő erőként jelentkeztek. Hatalmas agrárproletár réteg és az iparosodás révén gyarapodó proletariátus követelte egyre öntudatosabban jogait , s a nemzetek, a magyarságnak a 48-as hagyományokhoz ragaszkodó része sem elégedett meg a Monarchia adta függetlenséggel. A Nyugat ennek a politikai-forradalmi válságnak a légkörében indult, amikor a polgárság egy kis csoportja — az ő szószólóik voltak a Nyugat alapító esztétái: Osvát Ernő, a legendás szerkesztő. Ignotus, az új irodalom életkora és irodalmi múltja miatt is vezető egyénisége és Hatvany Lajos, az ország egyik leggazdagabb polgári családjának nagy tehetségű író tagja — úgy érezte, hogy olyan irodalmi fórumra van szüksége, amelyet mi sem köt már a konzervativizmus testületeihez, így lehetett irodalmunk legnagyobbtermőkorszakának a reprezentatív folyóirata. Csak a múlt század közepének — Petőfi, Arany, Jókai nemzedékének — irodalmi terméséhez lehet mérni, amit hozott. Több mint három évtizedes léte alatt megadatott, hogy egymást követő nemzedékeknek adjon fórumot. Az alapító írók — Ady Endre Babits Mihály, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond ... és hány nevet kellene még ideírni!.. — érdeme és dicsősége soha el nem homályosulhat! A hetenötödik évfordulón erre a nagy termőkorszakára is gondolünk irodalmunknak, amikor a Nyugat folyóirat alapítására emlékezünk.. Dr. Vargha József az irodalomtudomár.wc! kandidátusi