Magyar Hírlap, 1987. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-02 / 27. szám
Magyar Hírlap HAZAI KÖRKÉP — FÓRUM Lapáttal védekeznek v Hó-hóhó, százmillióért Fél éjszakát és fél napot töltöttem a Közterületfenntartó Vállalat munkahelyein, majd központjában. A legszembetűnőbb, amit tapasztaltam? Fáradtak a dolgozók, idegesek a vezetők. Január eleje óta nem csak a hóval, hanem a közvéleménnyel is birkóznak. Talán ezért vesznek minden olyan tévé- és rádióadást videokazettára, amelyben profiljukról, a köztisztaságról is szó esik. Lapátolva védekeznek. Egy újabb hócsata helyett most nézzük a tényeket. Vegyük számba ami van, és beszéljünk arról, ami kellene. Ettől persze a hó még marad ... Lapátos szentjánosbogarak lepték el a pesti Broadwayt. Narancsszínű mellényük fénye elnyomja a Moulin neonreklámját. Hányják a havat. Először kupacba, utána platóra. Aztáta irány a Duna. Egyszerű feladat, csak éppen győzhetetlen. Da holnaptól legalább ebben a térségben már nem esik hasra se a nyugdíjas, se a táncosnő. Persze, többségünk, mondhatni, majd az egész főváros, továbbra is naponta hasra esik, káromkodik. Derékig a hóban nem lapátért, sóért, homokért, hanem példás büntetésért rázza az öklét. Teszi ezt éppen huszadik napja, mióta esni kezdett a hó. Tél lévén, nem ez volt példátlan, hanem az, hogy nem akart elállni, sem pedig olvadni... A Közterületfenntartó Vállalat, miként a tisztaság nagy könyvében áll, az első havas reggelen elrendelte a fokozott készültséget. Egyébként embereit és gépeit kétszer tizenkét órás műszakban foglalkoztatja. Hamarosan kiderült azonban, hogy habár felül a szórógép, alul a hónak árja, azért a hó az úr! Nincsen ebben semmi felháborító, különösen ha azzal a 9—10 millió köbméterrel, amely a város főútvonalhálózatára esett, szembeállítjuk a vállalati géparzenált. — A fekete aszfaltig lejutni csak akkor lehetséges, amikor a hóesés már elállt. Nehezíti a helyzetet, hogy eddig az átlagos napi hideg elérte a mínusz 17—18 fokot — mondja a kommunális igazgató, Merényi Iván. — Ami a gépparkot illeti, öszszesen 255 célgéppel rendelkezünk, ennek csaknem a fele, pontosan 103 nullára leírt, ócskavas értékű, de használjuk. Pótlásukra 350 millió forintra lenne szükségünk, de most egyetlen fillérünk sincs. A fővárostól egyelőre 120 milliót kértünk, döntés még nem született A gépek közül 31 Skoda, 64 ZIL, 26 Skoda-locsoló, 16 Z/L- locsoló, 12 kistraktor és 17 Mercedes, modern típusú hőjármű, vagyis összesen 120 az ekék és szórók száma. Egyébként mindennap átlagosan 100—110 munkagép dolgozik a tömegközlekedés útvonalain. Erről tanúskodik a központi ügyeletes naplója. Ami a munkaerőhelyzetet illeti: azonnal felvennénk 20—30 gépkocsivezetőt és több száz utcaseprőt, ha lenne jelentkező. Január eleje óta eddig 71 ezer rendkívüli hómunkás lapátolt, többségük éjszaka. Közülük, kedden például, a XII. kerületben csupán heten, az ötödikben negyvenheten, a XII-ikben pedig harminchárman láttak munkához. — Ennyi emberrel milyen munkát lehet végeztetni? — kérdezi az éjszakai vezetőügyelettes Szabó Sándor, a Kálmán Imre utcai bázison. — Ráadásul némelyik alig bírja föl, emelni a lapátot, igaz, hogy 380 forintért nem is nagyon akarja, pedig ez emelt gázsi. Holott a tárolókban összesen 5830 lapát, 2095 csákány, 4660 hótoló vár „marokra”. De hát kevesen adják le személyazonosságijukat, mert olykor a rendőrség is végigböngészi a bordó kupacot. Éjjel kettőkor URH- kocsi érkezik a Honvéd utca felől. A munkavezető álljt parancsol, majd kettes sorba tereli az embereket. Közülük az egyik körözött jómadár hamarosan meleg kalickába kerül. A néhány perces intermezzót követően elhangzik az „oszolj!”. Helyreáll a „rendetlenség”, mindenki lapátol tovább. Ha tud. Mert hiába kérték a lakosságot, vigye innen az autóját erre az éjszakára, sokan nem vitték. A fővárosi hóés takarítás jelenleg legmodernebb eszköze a kis híján mindent tudó Mercedes. Unimog típusú gép. Sofőrje, havi 230—250 órával tizennégyezret keres. Elégedett, különösen a gépével, szerinte tíz Skoda vagy ZIL sem ér többet. A végösszeg tekintetében nem téved sokat, hiszen egyetlen Mercedes ára kereken ötmillió forint. Nem is jut belőle mindenhová, néha még oda sem, ahol pedig életet menthet, hiszen a kórházak, az iskolák, vagy a kenyérgyárak, a fontossági sorrendben a tanácsok, pártbizottságok és rendőrkapitányságok után következnek. — Igaza van abban, hogy ezek az intézmények eddig tételesen csak hátul szerepeltek az útvonal jegyzékünkben — mondja Merényi Iván. — Még egyszer az ilyesmi nem fordulhat elő. Ettől függetlenül igyekeztünk mindenhová elérni. A kis utcákba? Azok valóban jegesek, csúszósak. Részben, mert a parkoló autóktól nem térünk el, de azért is, mert nincsen olyan célgépünk, amely keskeny helyen is megbízhatóan és balesetmentesen képes dolgozni ... Az éjszakai ügyeletes bérelt teherautókat keres. Néha előfordul ugyanis, hogy eltűrök egy-egy volános valahol, a bázis és a Duna között. Érthető okuk lehet rá, hiszen többségük mellett a pilótafülkében egész idő alatt ott ül kitartó babája . . . S a görbe kanyarok nem a Havat siettetik. Néhány apróságot leszámítva, nem lehet csalni — állítja Szabó Sándor, — az üzemanyag-takarékosság nem egyenlő az állásidővel, és megbüntetik azt, aki borravalóért ekézi végig a mellékutcákat. Ha rajtakapják. Hasonló a helyzet az elkotort kilométerek igazolásánál is, hiszen sok kocsiba már beszerelték a menetíró-berendezést, csak éppen annak is létezik elrontható spirálja. Úgy mint másutt, más vállalatnál. A többség azért végzi a dolgát. Némelyek nem árulták el, hány órája, napja dolgoznak megszakítás nélkül, nehogy ezért húzzák a rövidebbet. Persze ettől még kitehetjük a cégérüket céltáblának. Mert elsősorban nem az érdekel bennünket, hogy miként bajlódnak, hanem csak az: miért van útban a hó. Ha pedig útban van, akkor miért nem túrják és szállítják el az egészet? Mielőtt a válaszhoz kezdenék, felteszek még egy kérdést: miért lett igény a fekete tél, s mennyibe kerül? — Ennyi havat még ötszáz géppel is lehetetlenség elhordani — mondja az igazgató — De miért is kellene?! Nincs még egy főváros, ahol ilyen heves indulatokat szított volna a tél... Hatalmas indulatot és hatalmas közönyt. Láthatta, milyen és mennyi gépünk van, hány emberünk dolgozik éjjelnappal. Amit tudunk, megteszünk. Szerintem két hét alatt a kiemelt fő- és mellékutak, járdák és felüljárók már használhatók. Ezt követően most a Dunába hordjuk a havat, köbméterét 300 forintért. Eddig, január elseje óta, 100 millió forintot — 100 új lakás vagy két kisebb iskola árát — költöttünk el a pesti hóra. Arra a hóra, amely — ha legfontosabb útjainkból ellapátoltuk — legkésőbb márciusban magától elolvad, s képes ingyen folyni a Dunába. Ahelyett, hogy az öklünket rázzuk, s pokolba kívánunk minden pelyhet néha lapátolni és számolni sem ártana. Hiszen ha túljutunk a nehezén és elérünk — ha lassabban is —, de mindenhová, akkor fényűzés milliókért vizet hordani a Dunába, csak azért, hogy ne háborogjon a közvélemény. De miért is háborgunk a hó ellen, attól meg ugyanúgy esik. Valószínű, mindenki tisztában van ezzel, ezért aztán a hófelelősre háborog. Háborogjon is, de akkor, ha igaza van. Ha azt is tudja, hogy ez a hó-hűhó olykor már népgazdaság elleni vétek. Nekünk kerül sokba újat húzni a téllel. Meg aztán nemcsak költséges, de nevetséges is minden bajunkat most a hóra fogni. Éjjel kettőkor kezdődik az ebédszünet. A többség elkullog a legközelebbi nyitva tartó mulatóban melegedni, enni, amit becsomagolt. A presszósnő fintorog ugyan, de a forgalom . . . Isznak valamit, némelyik igazít is kapott szerelésén. Fél háromkor lapátra! Amíg nem olvad ... Franks Tibor Közös gondolkodással, tettekkel a békéért Csehák Judit felszólalása (Folytatás az 1. oldalról) nemcsak a szervezett békemegmozdulások, kétoldalú,többoldalú tanácskozások segítik a Magyar Szocialista Munkáspárt és a kormány külkapcsolatainak építését, hanem az állampolgárok egyéni és kisebb-nagyobb csoportokban kifejtett „békediplomáciája" is. A mozgalomban az ifjúság valamennyi korcsoportja értelmes cselekvési terepet talál magának — emelte ki Csehák Judit . Napjainkban azok a fiatalok kapcsolódnak be a békemunkába, akik a 70-es évek első felében, az enyhülés szép korszakában kezdtek eszmélni a világra, s így — különösebb élettapasztalat nélkül is — különbséget tudnak tenni a népeik közötti békés egymás mellett élés viszonylag felhőtlen korszaka és a feszültséggel terhes nemzetközi légkör között. Felhívta a figyelmet arra: a védelmet nyújtó meleg családi légkörben nevelkedő gyermekek sokkal könnyebben dolgozzák fel magukban a külső veszélyeket, mint azok, akiknek otthonában a szülők között is dúl a háborúskodás. A fiatalok sürgető türelmetlensége nagy hatást gyakorol a békemozgalomra — mutatott rá. Ők ugyanis mást és másképpen akarnak tenni a békéért, mint a mai felnőttek, vagy elődeik. Méltányolnunk kell azt is, hogy a jövő évezredben felnőtté érő nemzedék nem csupán a dirét Javot fenyegető veszélyeik ellen akar harcolni, például az atomfegyvermentes Európáért, benne egy gazdaságilag és társadalmilag fejlettebb, gondtalanabb, otthonosabb hazáért. Azok a fiatalok, akik békeklubokban edzik vitakészségüket, sajátítják el az érvelés, meggyőzés mesterségét, jól hasznosíthatják majd ezeket a képességeket a hazai belpolitikai életben, a munkahelyen, vagy éppen tanácstagként, képviselőként. A szocialista országok békemozgalmait gyakran éri az a vád, hogy könnyű a dolguk, hiszen nem kell mást tenniük, mint támogatniuk kormányuk politikáját. Erre büszkék lehetünk, hiszen az egész emberiségért felelősséget érző békepolitikát kötelessége is támogatni minden józanul gondolkodó, jóérzésű embernek — hangsúlyozta befejezésül Csehák Judit. A délelőtti plenáris ülést követően a küldöttek nyolc munkabizottságban tanácskoztak. Végezetül — a záró plenáris ülésen — állásfoglalást fogadott el az országos békekonferencia. A dokumentum bevezetőül hangsúlyozza: a béke minden ember legszemélyesebb közügye. Nemcsak a népek, hanem az egyes emberek tudatában is egyszerre élnek félelmek és reménységek. Az emberiség történelmének legnagyobb veszélyével kell szembenéznünk, azzal, hogy az atomerővel képesek lennénk önmagunk megsemmisítésére Azonban — szól az állásfoglalás — az atomháború elkerülhető. Az elmúlt két évben született leszerelési javaslatok lehetőséget nyitnak arra, hogy a harmadik évezred küszöbét a tömegpusztító eszközök terhétől megszabadulva, kevesebb fegyverrel léphessük át. A továbbiakban kiemeli az állásfoglalás: ez a lehetőség a békemozgalom számára kötelességgé fokozódik Ús politikai gondolkodásmód van kialakulóban, amely a kölcsönösen elfogadható kompromisszumokat keresi. Ma fontosabb mint valaha, hogy a békemozgalmak politikaformáló tényezővé váljanak. A magyar békemozgalom törekvéseit híven kifejezi az az ENSZ-ben előterjesztett magyar javaslat, hogy tűzzék napirendre a nemzetközi béke és biztonság átfogó rendszerének megteremtését. Végezetül hangsúlyozza a dokumentum, hogy a béke igenlése a magyar békemozgalom alapja, amely a népi-nemzeti egység egyik alkotó eleme is. A továbbiakban is együtt kíván dolgozni a mozgalom a Hazafias Népfronttal, a KISZ-szel, a szakszervezetekkel, erősítvén kapcsolatait a nemzetiségi szövetségekkel és a többi tömegszervezettel, érdekképviseleti szervvel is. A mozgalom továbbra is nyitott az élet által föltett új kérdésekre, kész a párbeszédre. Közös gondolkodásra, közös tettekre hív és vár mindenkit a béke érdekében. Befejeződtek a Munkásőrség egységgyűlései Országszerte befejeződtek a Munkásőrség egységgyűlései, amelyeken a testület tagjai megemlékeztek a munkáshatalom megvédésének, a párt újjászervezésének és a Munkásőrség megalakulásának 30. évfordulójáról. A hétvégi pihenőnapokon megtartott gyűléseken köszöntötték a testület 4200 alapító tagját és azokat, akik részt vettek a Munkásőrség megszervezésében, segítették tevékenységét. A nagy nyilvánosság előtt megtartott gyűléseken részt vett az MSZMP Központi Bizottságának több tagja. Ott voltak a kormány, az állami és a társadalmi szervezetek, illetve a társ fegyveres erők és testületek képviselői, akik időszerű feladatokról, köztük a termeléssel, a közrendvédelemmel és az állampolgári fegyelem erősítésével összefüggő kérdésekről szóltak. Harmincöt egységnél új csapatzászlót avattak, amelyeket üzemek munkáskollektívái adományoztak a munkásőröknek. Az egységgyűléseken kollektív elismeréseket vehettek át a kiválóan dolgozó munkásőrközösségek. Az Elnöki Tanács a nyíregyházi, a pécsi, a szolnoki, a gyöngyösi és a kőbányai egységet a Vörös Csillag Érdemrenddel tüntette ki. A Munkásőrség Kiváló Egysége címet az idén a Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett miskolci Oprendek Sándor egység kapta. (MTI) 5. sdite A REFORMFOLYAMAT kép, amely a Statisztikai Hivatal most közzétett jelentéséből a közvélemény elé tárul, nem annyi kra újdonságértékével, mint részletgazdagságával hív-ja fel a figyelmet. Megannyi társadalmi fórumon, beszá- mólóban, újságcikkben hangzott már el az, amit most az 1986-ról szóló statisztikai elemzés összegez — neve-zetesen, hogy a gazdaság stagnálása, visszaesése nem átmeneti kitérő, hanem immár folyamat. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság teljesítményét ezúttal is meghaladta a javak felhasználása, fogyasztása, az árnyalatgazdag részadatok rendre-sorra ezt igazolják. Miközben a gazdaság teljesítményét átfogóan kifejező GDP (bruttó hazai termék), illetve a nettó érték elmozdulá- sait tükröző nemzeti jövedelem annyira csekély növeke- - déseket jeleznek, amelyek szinte már a statisztika mérési jó hibahatárán belül maradnak — a felhasználást tükröző adatok, a beruházástól a fogyasztásig, nemcsak érzékelhettő, de számottevő emelkedést mutatnak. Miközben tehát a javak termelésének valamennyi fő ágazatában — az iparban, az építőiparban, a mezőgazdaságban — elmaradást regisztrálnak a jelzőszámok, a javak felhasználásának, társadalmi és személyi elköltésének minden, vagy csaknem minden mutatószáma emelkedő grafikonvonalként tűnik elénk a jelentésből. A statisztika részlettényei, a jelentés tónusos árnyalatai egész sor olyan tendenciáról is hírt adnak, amelyek végül is a folyamatok szerves összetételében, mélyáramlataiban az iménti összképet meghatározzák. Erre mutat mindenekelőtt az, hogy a termelés tényezői — a munkaerőtől a beruházásokig — szűkösséget jeleznek, miközben szembetűnő e szűkös források pazarlása. Fogy a munkaerő — 1986-ban az aktív keresők száma 0,6 százalékkal tovább mérséklődött —, ámde a munkaidőalapot védelmező társadalmi törekvések csak mostanában kezdenek határozottabban körvonalazódni. Kevés a felhalmozásra fordítható forrás, miközben az ipar állóeszközállománya tavaly is a termelést meghaladó mértékben bővült, következésképp: romlott az eszközhatékonyság. Végül is: mit jelentsen mindez? Hiszen e számokat olvasva, a jelenségek mozaikjait összképpé illesztve mármár kézenfekvőnek tűnne a bénítóan egyszerűsítő következtetés, amely azt sugallná, hogy a gazdaság konokul ellenkezik tervvel, központi szándékkal. Elvégre rendresorra többet fogyaszt, mint amennyit termel, s rosszabbul működteti az eszközöket, mint ahogyan az elvárható. Innen már csak egy lépés lenne ama brechti következtetésre jutni, miszerint a népetkell leváltani, ha nem képes felismerni racionális teendőit — dehát persze Bertold Brecht irodalmi példázata éppen csak azt érzékelteti, hogy ha a folyamatok ennyire egyértelműen, tartósan és tendenciajellegűen mutatnak bizonyos irányt, akkor természetesen e folyamatok indítékait, ösztönzőit, jogi és intézményi kereteit kell és érdemes újravizsgálni. Az MSZMP KB novemberi határozata voltaképpen ezt az elemzést végezte el, megerősítve bizonyos alapvető prioritásokat. A határozat újragondolta és nyomatékosította a prioritások egymáshoz való viszonyát — magyarán: úgy ítélte, hogy az egyensúly és az intenzifikálás kapcsolatában az előbbit, tehát az egyensúlyt (a nemzetközi fizetőképességet, az adósságállomány stabilizálását) nem sorolhatjuk a gazdaság intenzifikálásának követelménye mögé. A szakmai viták mégsem jutottak nyugvópontra; mindmáig nyomatékos érvek hangzanak el amellett, hogy az adósságállomány vállalt növelésével teremtsünk pótlólagos forrásokat a kialakult tendencia megfordításához. A Központi Statisztikai Hivatal 1986-ról szóló jelentése egyértelműen bizonyítja, hogy ez az út járhatatlan, s hogy alapvető érdek visszarendezni a tevékenységet, csakúgy, mint a gondolkodást a XIII. kongresszus pályájára. A tavalyról tudósító és imént idézett tények ugyanis arra mutatnak, hogy alapvetően és meghatározóan a gazdaság strukturális gondjairól van szó , s az adott struktúra akkor is bővítve, újra termelné az egyensúlyi zavarokat, ha kívülről, mintegy injekcióként kapna pótlólagos forrásokat. Világosabban szólva: a működő tőke bevonása vegyesvállalati és más keretekben, nélkülözhetetlen eleme a gazdaság fejlesztésének, ám az adósságállomány stabilizálása és csökkentése, a finánchiteleik keretek között tartása szintén nélkülözhetetlen feltétel. A fizetőképesség megőrzése, a jó adós hírnevének fenntartása most alighanem sokkal lényegesebb követelmény, mint bármikor korábban. Mindez együtt csak azt a következtetést emeli ki a statisztikai jelentés sokféle lehetséges következtetése közül, hogy nincs lehetőség megkerülni a megkerülhetetlen társadalmi teendőket; nincs fölmentés a struktúra , átalakítás kérlelhetetlen, és a részleteket tekintve drá-mai feladatsora alól; nincs mód arra, hogy társadalmi megfontolásbólelodázzuk a gazdaság megújulásának követelményeit, mert végül a stabilitás védelme a labilitás tényezőjévé válhat. Mindezt — természetesen — a reform eszközeivel és módszereivel valósíthatjuk meg. Ez így immár közhely 1987 Magyarországán. Itt és most mindenki reformpárti, bár a reformerség mértéke, intenzitása, értelmezése és hőfoka fölöttébb különböző. Annyi bizonyos: ma Közép-Európa e pontján reformeri magatartást tanúsítani : a felelősségnek, a komolyságnak e térségben 1848 óta nem tapasztalt heroizmusát, nagyságát feltételezi! Volt pillanat e hon történelmében, amikor a Duna partján érlelődő reformeri hevület egészen Párizsig, egészen Londonig, egészen az észak-olasz síkságig, egészen a történelemig szóló üzeneteket hordozott. A történelem párhuzama persze mindig korlátozott, tanulságai azonban nem mellőzhetők. A szocialista reformeri magatartás, amely a méreteinkhez illő szerény mértéktartással emlékezünk erre — valamikor szintén a Duna partján érlelődött, most földrajzilag bár más irányokba, de végtelen térségeken fogalmazódik, s éled újjá, szűk-ségképpen más-más alakban. Soha nem vállaltuk, ma sem vállaljuk módszereink modellé emelését; ez éppen, e módszer lényegével, a nemzeti karakter érvényesítésével kerülne ellentétbe. Mégsem lehet nem gondolnunk arra a roppant felelősségre, amely a Központi Statisztikai Hiivatal szikáran tényszerű prózáját olvasva, adatait böngészve, számsorait, következtetéseit egymás mellé rendezve, minden honi olvasóban föléled, s méltán. Jóllehet, a statisztikai jelentés tényei komorak, mégsem kétséges: belső lehetőségeink föltárása, más szóval és egyértelműbben: a gazdasági reform folytatása és elmélyítése, egyetlen, kizárólagos, megfordíthatatlan lehe- ■ tőségünk. Erre utal az a felelősség is, amit a reformigon- |dolat megújult, s más-más feltételekhez igazodó, ám egye- t» temes életképessége felmutat és igazol. TÁBORI ANDRÁS ♦» ' » « ' 1 ! X s ^ Stfb 1987. február 2., hétfő3