Magyar Hírlap, 1987. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

MAGYAR HÍRLAP TÁR A gazdálkodás az önkormányzat felelőssége / Útmutató az egyesületeknek A horgászok, vadászok, kertbarátok, a városszépítők és nyug­díjasok, a sportbarátok, az ismeretterjesztők, a bélyeggyűjtők és naturisták mind-mind egyesületekbe tömörültek, hogy szerve­zett keretek között, társaságban hódolhassanak kedvelt időtöl­tésüknek. A felsorolás persze csak egy töredékét tartalmazza hazánk több mint húszezer országos és helyi egyesületének. Ám sokuknak közös jellemzője, akár kulturális, sport-, vagy szo­ciális célú foglalatosságot találnak szabad idejük hasznos eltöl­tésére —, hogy bevételeik az önfenntartásra éppen hogy ele­­­gendőek. Működési feltételeik javítása érdekében az egyesüle­tek némelyike vállalkozni szeretne, ám a szervezetekre vonat­kozó szabályozás többszöri módosítása ellenére is nehezen tud­nak eligazodni a jogok és tilalmak útvesztőjében. A Magyar Naturisták Egye­sülete fennállása óta körülbe­lül 5 millió forintnyi állami tá­mogatást­­kapott délegyházi te­lepének fejlesztéséhez. A KDIB az Idegenforgalmi Alap pályá­zatain azonban csak akkor le­hetnek versenyképesek, ha cél­juk megvalósításához a kért összeg mellé saját forrásaikból legalább ugyanannyit tesznek le. Tagdíjakból származó bevé­teleik így korlátot szabnak a támogatás mértékének. Ha vi­szont a délegyházi telepen fa­házakban vagy kempingekben fizetővendégeket fogadhatná­nak, az ebből származó jöve­delmet az ország más terüle­tein újabb naturista strandok létrehozására használhatnák fel. Hiszen Debrecentől Kapos­várig sok helyütt várják, hogy újabb telepek létesüljenek, s az egyesületi taglétszám is azon­nal bővülne a helybeliekkel. Fenntartások Arról kérdeztük a téma egyik szakértőjét, dr. Lóránt Zoltánt, a Pénzügyminisztérium osz­tályvezetőjét, valóban elképzel­hetetlen-e, hogy a naturisták a nemzetközi fizetőképes ke­resletre építsék fejlesztési el­képzeléseiket? — A példa is jelzi, mennyi­re nincsenek tisztában az egye­sületek lehetőségeikkel. Gyak­ran túllépik a szabályozás adta kereteket, máskor meg nem él­nek vele. Igaz, hogy azok az egyesületek, amelyeknél mi­nisztériumok vagy tanácsok látják el a törvényességi fel­ügyeletet, többnyire költségve­tési rend szerint gazdálkodnak, ezért e körre a vállalkozás nem jellemző. A társadalmi szerve­zetek azonban maguk választ­ják meg, hogy költségvetési rend alapján, vagy belföldi tár­saságként kívánnak gazdálkod­ni, tehát ha akarnak, lehetnek nyereségérdekeltek. Az egyesü­leti vállalkozással szemben mégis fenntartással kell él­nem. Elterjedt a magas fizeté­sű főállású vezetők, adminiszt­rátorok foglalkoztatása, az utaztatás, külföldi tapasztalat­­csere közös pénzen, az egyéni anyagi érdekeltség és a közös vállalkozás összefonódása. Ezek a jelenségek nem egyeztethe­tők össze az egyesületek társa­dalmi szerepével. — Kinek a feladata lenne a gazdálkodás ellenőrzése, a visszaélések felfedése? — Az önkormányzat, a köz­gyűlés dolga, hogy döntsön a közös vagyon felhasználásáról és ellenőrizze: a vezetőség a meghatározott célokra fordítot­ta-e a bevételeket. Az egyesü­leti tagok azonban még nem nagyon szoktak hozzá, hogy él­jenek demokratikus jogaikkal. A törvényességi felügyelet gya­korlása pedig csak a gazdasági kérdésekre és azokra sem tel­­jeskörűen terjed ki. Tehát sem a belső, sem a felügyeleti el­lenőrzés nem megoldott. A tör­vényességi felügyelők még a belföldi társaságok esetében is csak az adóbevallás ellenőrzé­séig kísérik figyelemmel az egyesületi pénzügyeket. — Mi tenne jót az egyesületi mozgalom fejlődésének: sző­kébbre szabni, szigorúbb ellen­őrzés alá vonni a gazdálkodást, hogy ily módon elejét vegyék a visszaéléseknek, vagy az ön­­ellenőrzés, a belső felelősség ki­bontakozását elősegítve teret nyitni a szabadabb vállalkozás­nak? — E tekintetben a pénzügyi szakemberek is eltérő nézete­ket képviselnek. Az egyik ál­láspont szerint minden egyesü­letnek költségvetési rend sze­rint kell gazdálkodnia, s ha mégis vállalkozásra gondolnak, hát erre a célra hozzanak létre önálló leányvállalatot, vagy más kisvállalkozási formát. Mások úgy gondolják, hogy a részletekbe vesző, aprólékos szabályozás és állami ellenőr­zés ellentétes a társadalmi szer­vezetek demokratikus önkor­mányzati elveivel, ezért a pénz­felhasználás követésére egysze­rű pénzügyi-számviteli rend­szert kell működtetni. A vállal­kozás kérdése is az egyesüle­tek saját döntési jogköre kell, hogy legyen, ha a szűken vett önfenntartáson túl akarnak lépni Tisztázásra szorul azon­ban, hogy a vállalkozásból szár­mazó bevételt az alapszabály­ban meghatározott célokra kell-e fordítani vagy sem. Pil­lanatnyilag az egyesületi alap­szabályok közül kevés tér ki részletesen a gazdasági tevé­kenységre. Meghatározásra vár, hogy az egyesületek jöve­delmük után milyen formában adózzanak. Ma van rá példa, hogy az egyik egyesület vál­lalatként 40, míg a másik csak maradványérdekeltségű gaz­dálkodóknak előírt 10 százalé­kos társadalombiztosítási járu­lékot fizet egyazon tevékeny­ség után. Az új szabályozás ki­dolgozása azonban nem köny­­nyű. A falusi környezetszépí­­tőktől kezdve a kiemelt sport­egyesületekig egységes rend­szernek kell vonatkoznia min­denkire, holott az egyesületek között működési területükben, feltételeiben, anyagi forrásaik­ban nagyok az eltérések. Értékesítés, saját zsebre — A Népművészek Egyesü­lete szintén évek óta vállalkoz­ni szeretne. A fafaragó népmű­vészek csodaszép játszótereket készítettek már az ország kü­lönböző településein. Munkájuk ellenértékéből maguk a fafara­gók is részesültek, nemcsak az egyesület. Ám a szolid jövede­lem mellett is olcsóbban dol­goznak megrendelőiknek, mint a hivatásos művészek vagy iparosok. Az egyéni és közös­ségi anyagi érdekeltség ütközik a kertbarátok esetében is, ami­kor az egyesületi mozgalom „emblémájával" megjelölt zöld­séget a tag értékesíti saját zsebre. A tulajdonosi szemlélet elfajulásának durvább példáit is lehetne sorolni, maradjunk azonban a szabályozatlanság határmezsgyéjén. Fűzödhet-e az egyesületi gazdálkodáshoz személyes anyagi érdek? — Nem, mivel az egyesüle­tek nem munkavégzésre szer­veződnek. Az egyesületi tagság célja maga a tevékenység, amelynek kedvéért összegyűl­nek. A gazdálkodásnak, vállal­kozásnak csak addig van létjo­gosultsága, amíg ezzel javít­hatják saját működési feltéte­leiket, amíg újabb telephelye­ket, felszerelést, eszközöket szerezhetnek be. Fizetni azon­ban csak az alkalmazottaknak lehet. A népművészek sem ré­szesedhetnének a játszóterek­ből származó bevételekből, leg­feljebb a munkával járó köz­vetlen kiadásaikat számolhat­nák el. Ha jövedelmező üzletet sejtenek a játszótérépítésben, tényleg jobb, ha választanak a sokszínű vállalkozási formák közül. Módosuló jogszabályok — Érdekes sajátossága az egyesületalapítási rendnek, hogy egészen a bejegyzésig a szervezők számtalan fórumon kilincselnek, már az alakulási szándék is bejelentésre kötele­zett. Ugyanakkor a már mű­ködő szervezetek tájékoztatá­sa, ellenőrzése, felügyelete sok­kal esetlegesebb. Mikor érik el az egyesületek, hogy ne csak a jogi személyiségüket biztosító pecsétig, s ezt követően az első gazdasági botránynál érdemel­jenek figyelmet? — A Pénzügyminisztérium az Igazságügy-minisztériummal közösen dolgozik a jogszabályok módosításának tervezetén. Cél­szerű lenne január elsejével életbe léptetni az új rendelke­zéseket, hiszen az adórendszer változása érinti a gazdálkodó egyesületeket is. Egy olyan út­mutató közreadását is tervez­zük, amelyben megtalálható lesz, mi a teendője annak, aki egyesületet akar alapítani, mit kell tartalmazni az alapszabály­nak, milyen engedélyért, ho­vá kell fordulni. Egyértelműb­bé és könnyebbé is tesszük a gazdálkodási kérdéseket, pénz­ügyeket, s felhívjuk a figyel­met a közgyűlés, az önellenőr­zés szerepére, jelentőségére. A több mint húszezer egye­sület sok százezer tagja várja országszerte, hogy megnyug­tatóan rendeződjön végre az egyesületi mozgalom jövője, egyértelmű szabályozással gon­doskodjanak a működési felté­telekről. A szakmai vitákban talán megszületik végre az az egyesületi útmutató is, amely­ben a naturisták, fafaragók és kertbarátok megtalálják gazda­sági lehetőségeik távlatait és korlátait. Márványi Ágnes Macskakiállítás, egyesületi szervezésben Fotó: Hszjik Cseng A MÁV fejleszti a konténeres áruszállítást Az elkövetkező években a Ma­gyar Államvasutak jelentős mű­szaki és technológiai fejlesztéssel tovább növeli a konténeres áru­­szállítás arányát. A szakemberek ősszel megkezdik a szolnoki kon­­téner-pályaudvar korszerűsítését, s folytatják a békéscsabai fej­lesztést. A legforgalmasabb vas­úti csomópontokat különleges darukkal, illetve nagy teherbírá­sú rakodógépekkel szerelik fel. A Magyar Államvasutak ebben a tervidőszakban 560 millió fo­rintot költ a konténerállomások műszaki színvonalának javítására. A beruházási összegből nagy te­herbírású rakodógépeket és újabb konténereket vásárolnak. Bővítik továbbá a közúti járműparkot, mert az elkövetkező időszakban a MÁV növeli részvételét a közúti fuvarozásban is. A VIII. ötéves tervidőszakban a székesfehérvári, a győri és a kelenföldi terminált építik ki A távlati tervekben szerepel a so­roksári konténer-pályaudvar kor­szerűsítése Kelet-Európában va­lószínűleg ez lesz az első olyan gépi rakodóállomás, amely a vas­úti és közúti fuvarozási formák minden változatának kezelésére alkalmas. (MTI) Felújítják a kistelepülések bolthálózatát Tervszerűen halad a kistelepü­lések és a fővárosi peremkerüle­tek bolthálózatának rekonstruk­ciója. Az idén 380 üzletet újíta­nak fel, ezek mintegy háromne­gyede a fogyasztási szövetkezetek kezelésében lévő falusi, tanyasi bolt. A fejlesztés időarányos ré­szét az első fél évben teljesítették. Az idén mintegy 50 ezer négy­zetméter alapterületen kell meg­újítani a boltokat és a raktára­kat korszerű pultokkal, hűtőgé­pekkel és más felszereléssel el­látni a kiskereskedelmi hálózat elavult üzleteinek egy részét. E tennivalókra mintegy 265 millió forintot költhetnek a kereskedel­mi vállalatok és a szövetkezetek. A tavaly meghirdetett pályázat alapján a belkereskedelmi tárca — megtoldva a helyi erőforráso­kat — mintegy 100 millió forint vissza nem térítendő támogatást nyújt az érintett kereskedelmi szervezeteknek. (MTI) HAZAI KÖRKÉP — FÓRUM 1987. augusztus 1., szombat A pusztai építészet emlékei Sátorhelyen Sátorhelyen felújították a szá­zadforduló pusztai építészetének jellegzetes emlékeit: a hosszan elnyúló, oszlopos tornácú, fehér falú volt cselédházakat. Megőriz­ték eredeti külsejüket, belül azon­ban komfortos lakásokat alakítot­tak ki. A rekonstrukciót a bólyi mezőgazdasági kombinát építő­ipari üzeme végezte el, a házak­ban a gazdaság dolgozói kaptak otthont Az ország legnépesebb pusztá­jából az ország legfiatalabb köz­ségévé fejlődött Sátorhely külön­leges látványosságai a főutcára néző, negyven méter hosszú, föld­szintes lakóházak. A főhercegi uradalom építtette őket nyolcvan évvel ezelőtt a munkásai számá­ra. Eredetileg nyolc hosszú ház sorakozott egymás mellett, közü­lük hármat — a legrosszabb ál­lapotban levőket — lebontották, a többit pedig teljesen felújítot­ták. (MTI) Gépkocsiáradat a Balaton mentén A kánikulát megszakító esős, hű­vösebb időjárás nem szegte ked­vét a Balaton rajongóinak Va­lóságos gépkocsiáradat haladt az utakon pénteken is, tömegesen érkeztek a tópartra az előre be­jelentett vendégcsoportok, de nem csökkent azoknak a száma sem, akik tranzitutasként csak néhány napot időznek a Balaton­nál. A nagyobb kempingekben már 20—30 ország zászlaja került fel az árbocokra. Hirtelen meg­sokszorozódott az NSZK-ból ér­kező vendégek száma, ami jelzi, hogy ott most kezdődtek meg a nyári nagy szabadságolások. Ha­sonlóan megnőtt a skandináv és a Benelux országokból érkező turisták száma is. A Balaton 800 ezerre becsült július végi átlagnépessége, a már pénteken megindult víkendforga­­lommal együtt, a hét végén vár­hatóan meghaladja az egymilliót. A szállodák és a kempingek meg­teltek A kempingeknél sorban állnak a megüresedő szabad he­lyekért a bejelentés nélkül érke­ző vendégek. A recepciókon cb­­rádión szerzett információk alap­ján igazítják útba a vendégeket, bár legtöbbjüket már csak a ki­segítő táborok felszabadult he­lyeire tudják irányítani. Sok szá­zan parkolnak és vernek sátort magánházak udvarain és erdei tisztásokon. A helyhiány miatt megnőtt az érdeklődés a háttér­terület falvaiban bérbe vehető szálláshelyek iránt is. (MTI) NÉVJEGY A­z anekdotaízű, bár állítólag valóban megtörtént eset főszereplője mindössze három névjegykártyával a zsebében érkezett egy japán fogadásra. Az első fu­tó bemutatkozásnál a legfelső névjegyet adta, a cserébe kapottat legalulra csúsztatta, majd a következő találko­zásnál ugyanezzel a kártyás mozdulattal tett eleget a hivatalos illemnek. Harmadszorra még a saját névjegyét tudta prezentálni, utána viszont már a soron következő, frissen kapott idegen kártyát húzta elő. A névjegy, a hajdani „vitáskártya” Magyarországon több évtizedes szunnyadás után a nemzetközi idegenfor­galom, s nem utolsósorban a kétirányú hivatalos utak megélénkülésével érte meg reneszánszát. Míg azonban hajdan elsősorban a­­hazai társasági élet elengedhetetlen kelléke volt, ma a magyar névjegyek nagyobbik része külföldi kártyával cserélődik ki. A magyar köztudatban az él, hogy a névjegyek állandó csereberéjéhez elsősor­ban a nyugati partnerek ragaszkodnak. A világhírű Fo­­dor’s Guide amerikai üzletembernek szóló fejezete viszont éppen a Budapestre utazó amerikaiak figyelmét hívja fel arra, hogy bőségesen hozzanak magukkal névjegyet, mert Magyarországom minden találkozásnál kötelező a név­jegycsere. Mivel az amerikai útikönyv más országok kap­csán nem tér ki a névjegyhasználatra, azt kell hinnünk, hogy tengerentúli szemmel nézve névjegy­forgalmunk ki­emelkedő Európában. A kicserélt névjegyek többsége persze örökre befejez­te útját egy asztalfiókban, de nem elhanyagolható azok­nak a kártyáknak a száma sem, melynek nyomán leve­lezések indulnak, ismeretségek szövődnek, hivatalos vagy magánmeghívások születnek. Az idegenforgalmi statiszti­kában a csoportos és a bevásárlóturizmus, no meg a rokonlátogatás mellett bizonyára jóval kisebb számban szerepelnek azok a nem magyar származású külföldiek, akik magyar ismerőseik meghívására, ajánlatára, ötleté­re utaznak Magyarországra, de kétségtelenül évről év­re többen vannak ők is. Aki pedig személyes kapcsola­tok révén, vagy legalább is azok indíttatására érkezik hozzánk, az a buszmonstrumokból kikandi­káló, vagy fél­napos pezsgő- és cigarettavásárlásra érkező „turistánál” feltétlenül többet lát és tapasztal az országban. Jót és rosszat egyaránt. Nyáridőben visszatérő szólam megannyi visszásság kapcsán az újságok panaszos leve­leiben és csipkelődő glosszái­ban a „mit szólnak hozzá az idelátogató külföldiek?!” kétségbeesett nemzeti önérzete. Noha a bosszantó hibákba sohasem szabad beletörődni, az igazság az, hogy a sokat és gyakran utazó külföldiek többsége magyar vendéglátóinál türelmesebben viseli el a kisebb-nagyobb kellemetlenségeket. Tudván és tapasz­talván, hogy tökéletes ország sehol sincs, valamilyen bosz­­szúságba mindenütt belebotlik a vendég, s okosabb eze­ket humorral, mintsem halálos kétségbeeséssel megélni. Csak nyugat-európai példáknál maradva, a finn pincé­reknél és boltpénztárosoknál még magyar kollégáik is összehasonlíthatatlanul gyorsabbak, a „tisztaságmániás” skandinávok a nyugatnémet határt átlépve már előre ret­tegnek a számukra ott is elviselhetetlenül piszkos utcai mosdóktól, az olaszországi közbiztonság sem éppen meg­nyugtató, s a kisebb spanyol, vagy portugál szállodák­hoz képest egy balatoni IBUSZ-szoba is meglehetősen tisztának mondható. Mindez persze, egyáltalán nem menti az esendő, s még kevésbé a tudatos csalásra épülő szolgáltatásokat, de annyi bizonyos, hogy az ország jó vagy rossz hírét nem kizárólag ezekből alkotja meg magának az idelátogató külföldi. A nyugati látogatók nagy része kétségtelenül komoly előítéletekkel érkezik Magyarországra, de az igaz­sághoz az is hozzátartozik, hogy a látott és tapasztalt valóság hatására készséggel és szívesen megváltoztatják véleményüket. Nem annyira irántunk való udvariasság­ból, mint inkább azért, mert ösztönösen többre értéke­lik a személyes benyomásokat és tapasztalatokat a sze­mélytelenül előreprogramozott információknál. Az egyé­ni turisták számára nagy vonzerő az ország nyitottsága, a kontaktusteremtés szabadsága, a külföldiek itt-tartóz­­kodásának mind természetesebb légköre. S ez utóbbi iga­zán önmagát erősítő folyamat: minél több külföldi ér­kezik és tartózkodik az országban, annál természeteseb­ben fogadjuk őket, s minél inkább azt érzik, hogy ter­mészetesen mozoghatnak nálunk, annál többen utaznak be Magyarországra. Ezért is van mélységesen igazuk azok­nak, akik arra figyelmeztetnek, hogy az idegenforgalom bizonyos árnyoldalaira is olyasfajta körültekintéssel kell reagálni, amely nem rombolja szét a több millió tisztes­séges turista bizalmát, biztonságérzetét, az ország nyitott­ságába vetett hitét. Magyarok és nyugati vendégeik személyes találkozásai­nál manapság igazán nem ritka az a szerepcsere, ami­kor a vendéglátók panaszkodnak, s külhoni látogatóik igyekeznek meggyőzni őket arról, hogy Magyarország azért egy olyan társadalom, amelyben lehet élni. A ma­gyarok ilyenkor, ha udvariasan is, arra szoktak hivat­kozni, hogy a Nyugatról jött ismerős csak a Váci ut­­cák színes felszínét látja, míg az gyakran megemlíti, hogy saját országát sem feltétlenül egyhetes áruház- és mű­emléknézés alapján lehet a legjobban megismerni. Min­den ilyesfajta párbeszédnél egy-egy kisebb „vasfüggöny” tűnik el, s nemcsak egymást, de önmagunkat is segít jobban megismerni egy messziről jött, őszinte és jó sze­mű vendég. S a vendéglátást aztán ellenkező irányú lá­togatás követheti: ennek feltételei remélhetőleg nemcsak a honi útlevelet, hanem a külföldi vízumot kiadók részé­ről is könnyebbek lesznek egyszer. A névjegycsere köl­csönössége e tekintetben is példa lehet. HEGYI GYULA ----------. ..-4» mvzwmmiaamamr' mami

Next