Magyar Hírlap, 1988. december (21. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-01 / 286. szám

Magyar Hírlap Nemzetiségi kongresszusok előtt (1.) A lámpásokat vissza kell szerezni Ha egy horvát nemzetiségű faluban meghal valaki, az öregek anyanyelvükön énekelnek a sírnál, de a pap magyarul imádkozik ... Az anyanyelvi iskolák száma ötvenről háromra apadt... A baranyai Károlyban mindeddig építési tilalom volt. S vajon viszszakapja-e lámpásait a Karasica patak menti kisfalu? Magyarországon kilencvenezer horvát, valamint öt-ötezer szlovén és szerb él. December elején Pécsett tartják tizedik kongresszusukat. A károlyi lapos rétet repülőtérnek használták a megszálló németek a világháború alatt. Molnárné, aki akkor még nem élt, úgy hallotta, hogy onnan szálltak föl azok a gépek, amelyek Eszéket bombázták. De lehet, hogy nem Eszéket, hanem Újvidéket. . . Persze, nem tették sokáig, mert hogy az egyik malmos molnár elárasztotta a lapost. Tengelyig süppedtek a fölázott talajba a repülők, térdig a katonák. Menniük kellett. — vitték a molnárt? — Úgy hallottam, igen, de mintha azt is mondták volna, hogy visszajött. Látja, ezt már sajnos nem tudom. Kár, mert jó lenne tudni, vajon az ellenállók, avagy a kulákok listájára került-e? Egy időben az utóbbiakból több volt, majd, ahogy az évtizedek múltak, úgy szaporodtak az ellenállók is, igaz, a károlyi molnárhoz hasonlóakról saját falujukban sem tudnak sokat. No, de miért is tudnának? Volt bajuk elég. A baranyai kis falu népére rájárt a rúd. Itthon lenni a legjobb Horvátnak, szerbnek vagy szlovénnak lenni Magyarországon már a két világháború közötti időben sem volt üdvözítő. A Dráva menti horvát falvakban például kötelezővé tették a magyarosítást. Erről a folyamatról később — azaz napjainkban — doktori diszszertáció is született. De nem téved az, aki azt hiszi, hogy 1945-ben megváltozott a helyzet. Mert megváltozott. A Magyarországi Délszlávok 1945. február 18-án megala- Demokratikus Szövetsége már kult, s rá egy esztendőre első kongresszusukat is megtartották. Nemzetiségi mozgalmuk virágzott. Létrehoztak mintegy ötven általános iskolát, s Budapesten a szerbhorvát gimnáziumot. Ám mindez pünkösdi királyságnak bizonyult. Jöttek ugyanis a súlyos ötvenes évek — s persze a hatvanasak —, s mindennek vége lett. Ma Budapesten, Hercegszántón, Battonyán és Pécsett működik kétnyelvű, szerbhorvát általános iskola, valamint Deszken és Lórév községben van kétnyelvű alsó tagozatú osztály, s mellettük két gimnázium, a budapesti és a pécsi. Nos, ezekre az esztendőkre esett az is, hogy Károlyban, mindkét iskolát bezárták. A gyermekeket most zsúfolt buszok szállítják kilométerekkel arrébb az iskolába, s ebbe a Károlyiak a mai napig sem törődtek bele. Ezt hallván kerestem föl a háborúra emlékező Molnárné családját, hiszen tudtam, lánya a pécsi egyetemen szerbhorvát szakos tanárnőnek készül. — Gyönyörű neve van. Molnár Etelka!... Akár egy magyar balladában is szerepelhetne. — Igen, de,ne feledjük: a magyar molnár szó a horvát molnárból származik. Persze, én már így szoktam meg. Amaz furcsa is lenne. Itt, a faluban különben a Karasica-patakon négy malom is dolgozott, benne molnárokkal... Sajnos, mire fölcseperedtem, már egy sem volt belőlük. — Ha malom nem is, de iskola még lehet. Haza jönne-e tanítani? — Erről álmodom. Mert Pécsett is jó, nincs is nagyon messzi, de itthon lenni, az a legjobb. Öt évfolyamos gimnáziumok E ponton tehát picit megnyugodhatunk. Lesz, aki a katedrára álljon. No de lesz-e iskola? Kérdéseimmel a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkárát, dr. Mándity Márint kerestem föl, országgyűlési képviselőt, az Elnöki Tanács tagját. — A magyarországi délszlávok tizedik kongresszusukra készülnek. A legutóbbit öt éve tartották. Az öt év előttihez képest ez már egy más ország. — S ez a másság minden bizonnyal kiderül majd a kongresszusunkon is, december 3— 4-én Pécsett. A közelmúlt politikai bizottsági ülése — tudhatja ország-világ — a magyarországi nemzetiségek helyzetével is foglalkozott. Érzésem szerint mindez jó biztosíték arra, hogy tiszta lappal indulva sok mindent újra kezdhessünk. — Elsőnek is mit? — Amikor 1945-ben megalakultunk, akkor vertikálisan kiépített szervezet volt a miénk. Ez azt jelenti, hogy nemcsak, mint most szövetségünk, hanem területi helyi szerveink is voltak. Nos, ezt a szervezeti fölépítést kívánjuk életre hívni. Hozzáteszem, hogy szövetségünk 1945—48 között a kommunista párt mellett tette le a voksot. S tán ezért volt roppant fájó számunkra az, ami az ötvenes években bekövetkezett. — Az akkori dolgok — nyilván jól tudja — nemcsak a „délszlávjaink” számára volt fájó . .. — Persze, tudom! De semmivel sem hasonlítható össze az, ami velünk történt. Nem, mert a horvátok, a szlovénok és a szerbek gyanússá váltak, s legjobbjainkat — főleg a tanítókat és a helyi, területi szervek vezetőit, akik gyakorta egyszerű, bár nagy népszerűségnek örvendő parasztemberek voltak — bebörtönözték. A nemzetiséget az értelmiségi részétől fosztották meg. — Gondolom, mindez a délszlávok nagy vérveszteségével járt, de meddig tartott? — Sokáig! Mert igaz, hogy 1958-ban már egy politikai bizottsági állásfoglalás született a nemzetiségek helyzetéről, arról, hogy miképpen tovább, no de még ez a köztudatban végigfutott !... Ahhoz bizony idő kellett. Esztendők. S mert a föleszmélés általában lassú folyamat, hát még 1961-ben is minisztériumi határozat nyirbálta meg a délszláv oktatási rendszert. Valaki kijelentette, hogy a nemzetiségi iskolákban végzők nem tudnak jól magyarul. Kezdetét vette hát a tannyelvű oktatás helyett a kétnyelvű oktatás, s mindez úgy, hogy „nekik”, mármint a horvátoknak, a szlovéneknek és a szerbeknek ez így jó. — Főtitkár úr bizonyára tudja, hogy ki volt az a valaki? — Persze, hogy tudom! De ne kérdezze a nevét, nem mondom meg. Nézze, nem bolygatni kívánom a múltat, hanem csak föltárni a tényeket, a hajdani gondokat is. Aminek még nincs vége! Mert végre meg kell mondani, hogy sem a falusi iskolák körzetesítése nem használt a nemzetiségeknek, sem a községek összevonása. Mindezek durván gyorsították a beolvadást. Ám e téren rajtunk tán a téeszesítés ütötte a legfájóbb sebet. Mint a magyar parasztok jelentős része, a horvátok, a szlovéneák és a szerbek is fogták a cókmókjukat, s mentek az iparba ... Hogy azután ott, Sztálinvárosban, Diósgyőrben vagy Tatabányán hogyan őrizték ősi kultúrájukat, azt el lehet képzelni. — Vajon ezek a káros folyamatok visszafordíthatok? Vajon lehet-e még horvát iskola Kátolyban? — A visszafordítás abból állhat, hogy megpróbáljuk menteni, ami még menthető. Iskola pedig igenis lehet Kátolyban, mint minden bizonnyal lesz a Sopron melletti Undon is, ahonnan a burgenlandi horvátok már az ügy érdekében megtették első lépéseiket. Az iskolát a károlyiaknak is kérvényezniük kell. — Ön képviselő. Ez mennyire tágítja ki mozgásterét? — Nagyon. Például az iskolaügyekben is, hiszen a területi, azaz a helyi képviselőkkel közösen tudunk egy-egy jó ügy érdekében föllépni. Hogy csak egy példát mondjak: roppant helytelennek tartom, hogy a sokat emlegetett Károlyban hosszú éveken át nem adtak ki építési engedélyt. Vajon miért? Gondolja el, hogy egy pár öszszeházasodik. Építenének, méghozzá odahaza, de nem lehet... S a kongresszuson is szeretnénk hangot adni annak, hogy a nemzetiségi falvak vezetői, például a tanácselnök számára legyen kötelező a nyelvtudás. A nyelvtudás bizony fontos. Nincs messze az idő, amikor a diplomásoknak kötelező is lesz. Éppen ezért sok gyermek megy felvételizni az úgynevezett ötévfolyamos gimnáziumokba. De érdekes módon nem tartozik az „ostromlottak” közé a két szerbhorvát középiskola. Miért? Erre Barics Ernő, a pécsi egyetem délszláv tanszékének vezetője adott választ: — A nyugati nyelvek oktatására jó feltételek mellett kérnek föl tanárokat. Nekünk is Jugoszláviából kellene hívnunk az angolokkal, a franciákkal és a németekkel azonos felkészültségű pedagógusokat, olyanokat, akik a horvát, a szlovén és a szerb történelem jó előadói. Mert véleményem szerint az anyanyelvi oktatás hiányossága mellett a másik gondunk, hogy a magyarországi délszlávok nem ismerik saját történelmüket. Szeretni viszont csak azt szerethetjük, amit ismertünk . .. — Tehát anyanyelv és történelem ... — Vagyis az anyanyelven oktatandó tárgyak körét bővíteni kell. És persze, kellenek az általános iskolák, de jó tudni: a pedagógusszakma presztízsének veszteségei nálunk is megmutatkoznak. A szakma elnőiesedett, a végzősök célja nem a nemzetiségi falu, hanem a város, így aztán olyan erős nemzetiségi tanulóközösség, mint amilyen Garán vagy Felsőszentmártonban van, horvát tanárnő nélkül marad. Tanárról álmodni sem lehet. Ez persze, országos gond. Hitehagyottak lettünk? Mint Barics Ernő, Kollár Jánosné, Károlyi óvónő sem repes az optimizmustól. Igaz, Kollárné az élet prózaibb részét látja nap mint nap. — Születnek gyermekek, öszszeházasodnak az ifjak, az öregek pedig — ez az élet — elmennek. Tudja, milyen szomorú az, amikor egyébként is megtört az ember, hiszen temet, s a pap magyarul mondja az imát, a fohászt, de a temetési éneket a gyászolók anyanyelvükön, horvátul éneklik. Mondja, miért megoldhatatlan, hogy olyan pap temessen, aki horvátul tudja az imát? És amikor két horvát gyereket öszszeadnak, az is magyarul van. És gyermekük névadója is!... Mert a tanítóról, már nem is beszélünk. Hitehagyottak lettünk, s talán éppen ezért kellene a lámpás! Tudja, aki világít, aki jó szóval van és könyvet ad az emberek kezébe. Igen, a lámpásokat vissza kell szereznünk ... Vödrös Attila Babák szerbhorvát népviseletben Fotó: Sárközy György Vitaest a Kossuth Klubban \ ^ ^ A szakszervezeti szabadságjogokról A szakszervezeti szabadságról és a szabadságjogok védelméről rendezett nyílt vitát tegnap este a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, a Kossuth Klubban. Negyven éve annak, hogy San Franciscóban az erről szóló nemzetközi egyezményt megkötötték. A vitaesten Forgács Pál emlékezett az évfordulóra. Kiemelte, hogy ez az egyezmény — melyhez hazánk 1957-ben csatlakozott, de kihirdetésre nem került — alapvető garanciákat nyújt ahhoz, hogy szakszervezetek előzetes engedélyezés nélkül létrejöjjenek. Működésük szabályait maguk alakíthassák, és a hatóságok tartózkodjanak velük szemben minden adminisztratív beavatkozástól. A résztvevők — akik között ott voltak a SZOT, a hozzá tartozó és az attól független szakszervezetek, valamint a Kereskedelmi Kamara képviselői is — arról cseréltek eszmét, hogy kell-e napjainkban szakszervezeti törvény? Kell-e a sztrájkjogot szabályozó magas szintű jogszabály? Bruszt László szociológus arról beszélt, hogy nem lehet a konfliktuskezelőnek azokkal a módszereivel kikerülni a válságból, amelyek elvezettek oda. Nem lehet a társadalomban feszülő ellentéteket pusztán „rendpárti" módon feloldani, vagyis a konfliktusok jogellenesnek nyilvánításával és megtorlásával. Kompromisszumos megoldásokra van szükség, amint azt a kormány is több alkalommal hangoztatta. Ehhez a sztrájkjog meghatározása önmagában nem elég. A gazdasági konfliktusok feloldásának tagolt intézményrendszerére van szükség. O. L. F. HAZAI KÖRKÉP — FÓRUM 1988. december 1., csütörtök Új megyei tanácselnök Nógrádban Torifan• A Nógrád Megyei Tanács szerdán Salgótarjánban tartotta ülését, amelyen részt vett Horváth István belügyminiszter és Ballai László, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke is. A testület megvitatta és elfogadta a megyei népi ellenőrzési bizottság elmúlt három évi munkájáról szóló beszámolót. Az erről folytatott vitában felszólalt Ballai László, aki egyebek között elmondta, hogy a politikai intézményrendszer átalakításának keretében a népi ellenőrzés szervezete és feladatainak meghatározása is korszerűsítésre szorul, az erre vonatkozó végleges elképzelések azonban még nem alakultak ki. A tanácsülésen a közelmúltban a megyei sportbizottság első titkárává választott Devcsics Miklós helyére Körmendy Józsefet a megyei tanács eddigi vb-titkárát választották meg Nógrád megye tanácselnökévé. Dr . Dr. Körmendy József 1933-ban született Pápán, munkáscsaládban. Nógrád megyében kezdte az igazgatási munkát, előbb a megyei tanács kötelékében, majd pedig a balassagyarmati járási tanácson dolgozott. Itt kezdetben titkárságvezető, 1966 és 1970 között pedig a tanács eb-titkára volt. Ezt követően kinevezték a megyei tanács vb-titkárának, s innen került most az elnöki székbe. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán 1962-ben szerzett diplomát, elvégezte a Politikai Főiskolát és a Zrínyi Katonai Akadémiát. Birtokosa a Haza Szolgálatáért Érdeméremnek, a Munkaérdemrend arany- és ezüst fokozatának, munkásságát legutóbb Április 4. F.ráemrevMlttol ícmerZI* *1 A'SJjiv’YdUÍU.' S MUNKAIDŐBEN S okáig működött a jól ismert automatizmus, ha a károsnak ítélt jelenségekre sikerül gyógyírt találni, nem kell az igazi bajokat feltárni, elhallgathatjuk a jelenségek okait. Gondoljunk csak a reprezentációs keret gér- tekének és felhasználási módjának szabályozására, vagy a vállalati gépkocsik számának adminisztratív csökkentésére. Mindkét beavatkozás arra szolgált volna, hogy a vállalatok takarékosabban bánjanak a költségekkel. Ám amíg a takarékosság nem közvetlen érdekeltségen alapul, hanem rendeletén, addig élénk fantáziával keresik a kiskapukat az újabb korlátozások alól az érintettek. Be is bizonyosodott hamarosan — ma már olvashatunk ilyen tör- téneteket —, hogy vendégeskedni, reprezentálni, egészen más keret terhére is lehet, ha pedig nincs vállalati autó, megteszi az XX-es bérelt kocsi is helyette. Ennek a szemléletnek majdnem áldozatául estek a munkaidőben tartott hosszadalmas rendezvények és ünnepségek is. Egyszerűbb volt ugyanis hinni, hogy a laza munkaerkölcsnek, a felelőtlenkedésre, mi több, a lógásra való hajlandóságnak köszönhetők gazdasági nehézségeink, s a bajokat legkönnyebben a fegyelem megszilárdításával lehet orvosolni. Így lépett divatos közgazdasági varázsigéink közé a munkaidőalap védelme, amelynek jegyében egy rendelettel munkaidőn kívülre utaltattak a rendezvények. Időközben kiderült persze, hogy hiába önt, hevít, kalap pál mindenki lelkiismeretesen, naponta nyolc órán keresztül, ha a piacon nincs szükség az előállított termékre. Hiá-ba blokkol pontosan az országban valamennyi munkavállaló, attól mit sem változik gazdasági mozgásterünk, termékszerkezetünk. S persze rendezvényeink, ünnepségeink tartalmát sem az határozza meg, hogy munkaidőben tartják-e vagy sem. Mert miközben a természetes érdekeltség azt diktálja, hogy felesleges és unalmas összejövetelekre ne pazarolja idejét az ember — ezért aztán nem is nagyon veszik koomolyan az említett rendeletet —, napjainkban tanúi lehetünk, hogy értelmes megmozdulásokon való részvételre egyre többen áldoznak energiát, figyelmet és szabadidőt. Igaz, az utóbbi rendezvényeken jobbára nem kötelező a megjelenés. Nem húznak strigulát azoknak a neve mellé, akik a most alakuló alternatív szervezetek gyűlésein nem vesznek részt — sőt inkább azokat jelölték meg bizonyos nyilvántartásokban mindeddig, akik aktív közreműködésükkel tüntették ki az effajta összejöveteleket — megértük viszont, hogy ilyen alkalmakkor immár nem a jelenségekről, hanem a lényegről beszélnek. A lényeghez azonban hozzátartozik, hogy a változásokhoz miként a rendeletek, a szavak sem elegendőek. A változásokhoz munka, méghozzá értelmes, eredményes munka kell. Olyan, amelyet nem adminisztratív rendszabályok terelnek korlátok közé, hanem a gazdasági érdekek. Ha a vállalatok valóban költségérzékenyek lesznek, alaposan meggondolják majd, hogy annak a munkaidőnek a bérköltségét kifizetik-e, amely alatt dolgozói gyüléseztek. S valószínűleg úgy vélik majd, hogy ne csináljon senki demokráciát az ő költségükre, munkaidőben. És alighanem pártállásra, ideológiai érvekre tekintet nélkül úgy döntenek, hogy bár a mozgalmi munka fontos, de nekik a termelés, a jövedelmezőség még fontosabb Földhözragadtnak tűnik ez a szét kisélet? Lehet. De gondoljuk meg: ha fennmarad a szokásjog és mükküldöbén is lehet mozgalmi összejöveteleket, taggyűléseket, értekezleteket tartani, miért nem tarthatna igényt ugyanerre a kiváltságra valamennyi alternatív szervezet, független szakszervezet, s egyéb újonnan bontakozó fórum és mozgalom. Ha kivívnák maguknak ezt a jogot valamennyien, lehet, hogy a demokrácia teljes lenne, de elmenekülne az a kevés működő tőke is, amely eddig a vegyes vállalatok révén hazánkba telepedett. Mert nem lehet úgy termelni, hogy az egyik részleg mondjuk gyűlésezik, a másik küldöttértekezletre megy, a harmadik tüntetésre. Önként adódik a következtetés: ha a gazdaságban, akkor a szervezkedési feltételekben is szükség van szektorsemlegességre. Ezt elsősorban a hagyományos mozgalmaknak, társadalmi és tömegszervezeteknek kellene belátniuk, azoknak, amelyek százezres, sőt milliós tagsággal rendelkeznek. És nyilvánvalóan a változó társadalmi, gazdasági feltételekhez, követelményekhez kell igazítaniuk munkamódszerüket, munkastílusukat, egész tevékenységüket. Már csak azért is, mert ha az ilyen jellegű szemléletváltozás sem az adminisztratív központi intézkedések, sem az előretekintő gondolkodás, megújulási kísérlet hatására nem következik be, akkor a munkaidőalap védelméről gondoskodik majd a gazdasági kényszer. MÁRVÁNY ÁGNES Kommunista aktívaértekezlet Tatabányán (Folytatás ez 1. oldalról) Az előrelépés másik kulcskérdése a politikai intézményrendszer megújítása. Most ennek a ■kellős közepén járunk, mondotta Berecz János, utalva a közelmúltban elfogadott és az előkészítés alatt lévő új törvényekre, s hozzátette: itt is elmaradásokat kell pótolnunk. Ezek közül jó pár törvényt ugyanis meghozhattunk volna már a 60-as években is. De a már említett kedvezőbb politikai légkörben és az akkori gazdasági eredmények közepette nem gondoltunk rá. Ez persze nem azt jelenti, mint ahogy többen állítják, hogy akkor eddig nem jogállamban éltünk. Pusztán arról van szó, hogy törvényeinkben sok volt, illetve ma is sok a joghézag. A továbbiakban az egypártrendszer vagy többpártrendszer ügyében folyó vitáról fejtette ki véleményét az előadó. Ma — mondotta — az alkotmány egyik pontja szerint csak az MSZMP működésének van jogi alapja. A közeljövőben meghozandó egyesülési törvény viszont megteremti a pártféle csoportosulások alakulásának a feltételeit. A későbbi félreértések elkerülése végett azonban célszerűnek látszik egy külön párttörvény megalkotása is. Elmondta, véleménye szerint csupán illúzió, hogy a többpártrendszer minden gondot, problémát megoldana. E gondolatsort folytatva kifejtette véleményét az egyre gyarapodó számú új szervezetekről. Ez rajta. Társadalmunkugyanis különböző érdekű csoportokból, egyénekből áll. Mindenkinek meg kell adni a jogot arra, hogy öszszejöjjön, kifejtse véleményét, sőt, bizonyos esetekben sztrájkhoz, tüntetéshez is folyamodhat. Csak egyet nem szabad tenniük a másként gondolkodóknak: veszélyeztetni, aláásni társadalmi rendszerünk alapjait. A másféle nézetek kinyilvánítását meg kell szokniuk mind a vezetőknek, mind a párt tagjainak. Gondot okoz ugyanakkor, hogy a miénktől eltérő véleményekben gyakran több az érzelmi töltés, mint az érzelmi motívum. S nagyon kell vigyázni azért is, hogy ez az érzelmi töltés ne váljon dühké! A kibontakozás — hangsúlyozta a továbbiakban — ugyancsak elképzelhetetlen a régi szervezetek, mint például a szakszervezetek és a népfront megújulása nélkül. Ha szükséges, akkor változzanak meg működési kereteik is, tartalmi munkájuk viszont mindenképpen. Beszéde végén a pártéletről, a párt feladatairól szólt a KB titkára. őszinte helyzetfeltárásunk és világos kibontakozási programunk jelzi — szögezte le —, hogy az MSZMP „pályán van", és mindent megtesz, hogy ott is maradjon. A Komárom megyei kommunisták tatabányai aktívaértekezlete az Internacionálé eléneklésével fejeződött be. rrrt)