Magyar Hírlap, 2001. június (34. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-16 / 139. szám

16 MAGYAR HÍRLAP • 2001. június 16., szombat AHOGY TETSZIK Fényes Elek és az ’56-os kivégzettek lajstroma A táblázat - a közreadó engedélye nél­kül - váratlanul a kapuban látott napvi­lágot egy évvel a nemzeti újratemetést megelőzően. A mártírok „hivatalos”, 277 nevet felsorakoztató, tévedésekkel és hiányokkal terhelt jegyzékét a Né­­meth-kormány 1989. május 10-én tette közzé. A két lajstrom azonban számtalan ponton eltérő adatokat tartalmazott. Sok virrasztásba került a regiszterek siette­tett összecsiszolása, hogy a rendszervál­tozás katartikus napján, 1989. június 16- án felolvashassa Darvas Iván és Mensá­­ros László a hiteles névsort a Hősök te­rén negyedmillió ember füle hallatára, s a 301-es parcellában. Pajzsként szolgáló álnév A vézna, szemüveges, sihederképű „Fé­nyes Elek” 1989 májusában lepleződött le, Nagy Imre akkor már üres sírjának szélén állva. Az exhumálásról tartott tá­jékoztató végén Mécs Imre, aki egyko­ron maga is megjárta a siralomházat, bö­kött rá fiatal védencére, tudatva az egy­begyűltekkel az (ál)nevét pajzsként éve­kig maga előtt tartó történész kilétét. - Nem az én ötletem volt álnév mö­gött keresni (ön)védelmet - mentegető­­dzik a történteket felelevenítve Rainer M. János, az ’56-os Intézet 44 esztendős főigazgatója. - A megtorlást elemző ta­nulmányt 1985 tavaszán valójában saját szakállamra írtam. Munkahelyemen, a Fővárosi Levéltárban ugyanis nem re­mélt szerencsével különféle adatokhoz jutottam hozzá, s foglalkoztatott, mely hivatalos statisztikákkal lehet ezeket összevetni. Azt akartam kisilabizálni, hány szerencsétlent gyűrt maga alá ’56- ot követően a felbőszült kádári megtor­lógépezet. Első nekifutásra azok hozzá­vetőleges számát lehetett meghatározni, akik börtönben kötöttek ki, az internál­takról ugyanis nem akadt hozzáférhető adat akkoriban. Ezért a bírósági, igaz­ságügyi statisztikákon próbáltam kioko­sodni. Jó darabig senkinek sem mutat­tam meg, mire is jutottam a „matemati­kai házi feladat” során. Aztán egy nyara­lás alkalmával feltártam barátaim előtt számításaim (vég)következtetéseit, mire azt tanácsolták, tartózkodjam a szamiz­­datban való közreadás veszélyeitől. 1986-ban kerültem át az MTA Történet­­tudományi Intézetébe, ahol megismer­kedvén Litván Györggyel, kéziratom olyanokhoz is eljuthatott, mint a Nagy Imre-perben elítélt Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós, valamint Mécs Imre. Mindahányan a közlés mellett kardos­kodtak. Végül a szöveg 1986 decemberé­ben a párizsi Magyar Füzetekben látott napvilágot. Elmeséli: a kéziratot egy stewardess, a Valóság egykori olvasószerkesztője, Meggyesi János leánya juttatta ki Párizs­ba, egy akkor már „bevett” útvonalon Kende Péterhez. A küldemény útját Lit­ván szervezte; ő, illetve Kenedi János lett a „keresztapa”, „beszélő” (ál)névhez kí­nálattal is szolgáltak. Statisticus vagy Fé­nyes Elek. - Annál nagyobb csapás aligha ért volna, mint hogy kiebrudalnak a Főváro­si Tanács levéltárából - próbálja vissza­pergetni s az adott viszonyok közé illesz­teni lebukása esetére a pártállami retor­zió lehetséges mértékét. - A Történettu­dományi Intézetben azonban Ránki György volt az igazgatóhelyettes, valójá­ban a liberális szellemű műhely teljhatal­mú vezetője, egyben munkatársai védel­mezője. Szabó Miklósról is köztudott volt, szamizdatban publikál, gyakorta ál­néven jegyezvén politikai tárgyú írásait. Kötve hiszem, hogy onnan is kitették volna a szűrömet. Persze benne volt a pakliban, hogy az ország összes levéltá­rából kitiltanak. 1989-ig alig tudta né­hány ember, ki is „Fényes Elek”... A célszemély: Gyűjtő A Történeti Hivatalban talált utalást, hogy megfigyelés alatt tartották. Az orra alá dugtak egy kartonmásolatot, vala­mint négynapi operatív információs je­lentést, amelyben Gyűjtő (fedő)néven szereplő célszemélyként tüntették fel. Még azt is tudták: megbeszélte Mécs Im­rével, adatokat gyűjt a forradalom után kivégzett emberekről. (Mécs zugligeti otthonát a rendszerváltozás után is éve­kig lehallgatták, az éber poloskákat csak egy nagyszabású lakásfelújítás során si­került „fülön csípni”.) Ráadásul többek­kel levelezésben állt, így Gosztonyi Pé­terrel és Molnár Miklóssal Svájcban, s Lipták Bélával Amerikában, akit egy helyszínrajzzal is megajándékozott. He­venyészett vázlat volt ez a 301-es parcel­la akkori állapotáról, amely alapján Lip­ták „meghatározta” Nagy Imre és társai sírhelyét. (Persze - mint kiderült - nem stimmelt, mert az időrendből indult ki, s akkoriban még nem lehetett tudni, hogy Nagy Imrét, Malétert és Gimes Miklóst a Gyűjtőfogház udvaráról csak 1961-ben temették át oda.) Levelezésüket lanka­datlanul megfigyelték. „A politikai rend­őrség számára világos volt, mivel is fog­lalkozom” - mondja Rainer. Még a Fővárosi Levéltárban dolgozott az 1945 utáni, vagyis szocialista kori osz­tály munkatársaként, amikor - bár ez alig­ha tartozott hivatali kötelezettségei közé - átböngészte az állami anyakönyvezés bevezetése óta letétben lévő halotti kivo­natok 1956 utáni másodpéldányait. Az időrendben jócskán elkalandozó fürké­­szés során kitüntető figyelemben részesít­ve azon kerületek vaskos, kézírásos köte­teit, ahol köztudottan börtönök voltak ta­lálhatók, s ahol kivégzések is történtek. Azt akart feltérképezni, hány embert küldtek vérpadra a megtorlás során. Fel­idézi, rettenetes érzés volt szembesülni a bitófára juttatott akkor még az ő szemé­ben is „névtelenek” sokaságával. 1957- ben nemigen szépítgették, minden kerte­lés nélkül bejegyezték: „A halál oka: ful­ladás, akasztás által.” Később elfelejtő­dött ez a tekervényes fogalmazás. Előfor­dult, csak azt rögzítették, kivégzés, vagy a helyszínt jelölték meg: Kozma utca 13., feltüntetve esetleg a fulladást. Egy idő­szakban „járványszerű” betegségben ha­­láloztak el a hóhér keze közé juttatott em­berek, az utólagos, esetenként 10-12 esz­tendős késedelemmel járó anyakönyve­zéskor pedig többeknek is csak álnév ju­tott. Akadt olyan szerencsétlen, akit - az anyakönyvi adatok tanúsága szerint - a X. kerületi Kozma utcában és a II. kerületi Fő utcában egyaránt kivégeztek. Persze az álnéven, konspiratív körül­ményességgel elföldelt Nagy Imre és mártírtársai sorsát nem rögzítették az anyakönyvekben. Mintha soha nem is lé­teztek volna. Ellentétben például a ’49- es esztendővel­­ odáig is visszalapozott Fényes Elek -, amikor is a VIII. kerületi anyakönyvi hivatalban, amely hatáskö­rébe a Conti utcai börtön is tartozott, a holtak birodalmába távozottként jegyez­ték be Rajk Lászlót, Szalai Andrást, Sző­­nyi Tibort... A levéltár bazilika alatti részlegébe egyszer csak bezúdították az összes 1948 utáni elítélt talán százezernyi statisztikai adatlapját. Ekkor a ’60-as évek közepéig bezárólag minden olyan ügy addig bizal­masan kezelt adatlapja hozzáférhetővé vált, amelyben a fővárosi vagy a kerületi bíróságok ítélkeztek, a zsebtolvajtól a közlekedési bűncselekményeken át a po­litikai ügyekig.­­ Megpróbáltam kihalászni az irdatlan iratmennyiségből 1957—58—59-re vonat­kozóan a politikai, BHÖ 1/1., 1/2. stb. jel­zésű ügyeket­­ említi meg.­­ Annak is utá­najártam, milyen statisztikák láttak napvi­lágot a korabeli évkönyvekben. Kiderült, minden adat megjelent, kivéve az államel­lenes pereket, közölték az összesített szá­mot is, így egy nem túl bonyolult kivonási művelet révén ki lehetett számolni, mennyire tehető az államellenes bűncse­lekmények miatt elítéltek száma a polgá­ri bíróságokon. (A katonai törvényszék ténykedéséről semmiféle adat nem szi­várgott ki.) Ezek alapján végeztem számí­tásokat tanulmányomhoz arra nézve, mi­lyenek voltak a büntetések, kik az elítél­tek, milyen jellegű tevékenységekért ke­rültek bíróság elé. Mindebből arra is kö­vetkeztetni lehetett, milyen forradalmi cselekmények (szervezkedés, izgatás, a fegyveres harcban való részvétel) miatt kerültek rács mögé. A halálraítéltek sta­tisztikai lapjait azonban külön kezelték vagy megsemmisítették. Akadt egyné­hány „mutatóba” a kezdeti időszakból, de aztán bottal üthettem ezek nyomát. Sok fejtörést okozott „Fényes Elek” számára, hogy sok ’56-ost köztörvényes­ként ítéltek el, mivel a bíróság rablás, va­gyon elleni bűncselekmény vétkét is meg­állapította, ráadásul gyilkosságnak minő­sült az utcai harcokban való részvétel is. Szét kellett azonban választani a közönsé­ges gyilkosoktól a forradalmi cselekmé­nyekért kivégzetteket. Mivel a korabeli Népszabadság viszonylagos részletesség­gel számolt be a főbenjáró ügyekről, ha a köztörvényesek bármiféle szerepet ját­szottak volna a forradalomban (is), úgy aligha hallgattak volna erről az újság lap­jain. (Mint 1957-ben Csepelen előfordult: fegyveres rablásért akasztás járt, midőn az egyik nagyüzem irodáját a fizetésnap előt­ti éjszakán kirámolták.) Arra is rájött: 1960-ban másfél tucat embert végeztek ki háborús és népellenes bűnökért. Ugyanis míg az ’56-os kivégzettek többsége mind­össze huszonéves volt, szemébe ötlött, hogy a megtorlás lejtmenetében (1961 augusztusában volt az utolsó ’56-os kivég­zés, Nickelsburg László és társai ügyben), egyszer csak egy idősebb korosztály jelent meg áldozatként, amelynek tagjai a XIX. század végén születtek. Az adatgyűjtés másik sikeres módszere a kurzuskönyvek bogarászása volt, ezekben gyakorta név szerint is megemlítettek ’56-os szereplő­ket, s bár elfelejtették tudatni, hogy kivé­gezték őket, ám nyilvánvaló volt az össze­függés. Az „ellenforradalom” utáni fele­lősségre vonások során akadt horogra pél­dául Ságvári Endre vallatója; mozaikok­ból össze lehetett rakni, hogy a Bajcsy-Zsi­­linszky-csoportot eláruló honvédtisztet is ekkortájt akasztották fel. Hivatalos baklövések Mécs Imre 1988-ban sokszorosíttatta a Fényes Elek-listát, s a június 16-ára idő­zített első nagyszabású megemlékezésen (miközben a párizsi Père Lachaise teme­tőben díszsírhelyen szimbolikusan elte­mették Nagy Imrét és mártírtársait) He­gedűs Lászlóval együtt olvasta fel a név­sort a rákoskeresztúri Új köztemető 301- es parcellájánál, ott, ahol a jeltelen süp­­pedékekben a kivégzettek földi marad­ványait porladni sejtették. „Távolról sem volt tökéletes, súlyos tévedések akadtak benne: sokan indokolatlanul lettek a megtorlás ’56-os mártírjának feltüntetve, mások sajnálatos módon lemaradtak a listáról” - meakulpázik Rainer. 1989. május 10-én tette közzé az igaz­ságügyi tárca az 1956. december 20-a és 1961. december 13-a (31.?) között kivég­zettek 277 nevet tartalmazó „hivatalos” listáját, amelyet a büntetés-végrehajtás adatai és a bírósági iratok alapján állítot­tak össze, ám az nem tartalmazta a fog­lalkozást, valamint az akasztás dátumát. Közfelháborodás volt a válasz, hiszen - az időbeli egybeesés miatt - ’56-osként szerepelt például az az 1957. augusztus 13-án felakasztott Francia Kiss Mihály, akit még a ’19-ben elkövetett orgoványi gyilkosságok miatt ítéltek halálra.­­ Az sokkal trehányabb lista volt, mint az enyém - büszkélkedik Rainer. Felvetésemre, szándékosan volt-e hi­bákkal teli az állami lajstrom, hogy az utol­só pillanatban még megzavarják az­­új­ratemetés előkészületeit, a közérzületet, vagy pusztán pancserek és balfácánok munkálkodásának eredményét üdvözöl­hettük ebben, úgy vélekedett, aligha volt előre eltervezett a hibahalmaz. Mint a TIB szakértőjét behívatták az Igazságügyi Mi­nisztériumba, ahol három magas rangú hi­vatalnok fogadta, a szobában ott tornyo­sult az irathalom, amelyet a halálos ítéle­tekről össze tudtak gereblyézni. Az össze­állítók is tisztában voltak a rohammunka baklövéseivel, amelyeket csak a közvéle­mény nyomására próbáltak meg orvosolni. Rainerral a vitás esetek megítéléséről kon­zultáltak. Az idő szorításában már mindkét fél azt szerette volna, ha egy konszolidált, a felfokozott érzelmi állapotban is minden­ki számára elfogadható, érzékenységet nem sértő, s a szükséges adatokkal még be­foltozott, a blöfföktől azonban mentes lis­ta hangzik el a rendszerváltás hajnalán. Egy ’56-ban disszidált, a forradalom­ban részt vett katonatiszt özvegye közvet­lenül a temetés előtt „reklamált”, miért hiányzik pont az ő férje a nemzeti megbé­kélés listájáról. Az amnesztiában bízva, pár év múlva tért vissza Magyarországra, ám rögvest letartóztatták, kivégezték, mert kémkedéssel vádolták. Szerepelt Fé­nyes Elek első listáján, s épp a miniszté­riumi alkudozás során látszott vesszőfutá­sa „egyszerű kémügynek”, ezért törölték a névsorból. Végül az ő nevét is felolvas­ták. „Bizonyára becsúsztak tévedések, de a nagy gikszerektől már mentes volt a te­metési regiszter. 233 név hangzott el, lé­nyegében ugyanannyi, mint ami Szakol­­czay Attila a kérdést végképp tisztázó ta­nulmányában is szerepel, amelyben - a hi­telességet erősítő további törlések után - 229-re tehető a forradalomért kivégzettek száma. Ez minden bizonnyal már mérv­adó adatnak látszik. Mint ahogy az is, hogy szorosan vett forradalmi cselekmé­nyekért hozzávetőleg 22500-an kerültek börtönbe, beleértve a tiltott határátlépés kísérletét is, ami nem bizonyult egyedi esetnek a kádári hatalomátvételt köve­tően” - summázza Rainer. Az első listán egy pufajkás is szerepelt, aki karhatalmi szolgálata közben különfé­le lopásokat, sőt fegyveres rablás kísérle­tét is elkövette. Erről semmi sem jelent meg a korabeli sajtóban, életkorban is stimmelt, így nem tudták időben kiszűrni. A leplet egy nyugdíjas rendőr rántotta le, aki részese volt az ügy felgöngyölítésé­nek. Drámai levél érkezett Szabolcs egyik kis falujából is, amelyben egy asszony már maga is hajlott korban azt írta, a listából tudta meg, kivégezték az édesapját ’59- ben. Történetesen csendőr nyomozó volt, nem ’56-os, s a lista végső változatából ki is húzták. A lány úgy hitte, elmenekült 1956 után, azért nem adott életjelet magá­ról. Fényes Elek utolsó levelében tudatta hát, milyen is a valóság igazi arca. Kurcz Béla A magyar statisztika alapítója, a KSH első igazgatója, az 1807-1876 között földi pályafutását megtevő Fényes Elek, 1987-ben, az illegális Beszélő hasábjain adott újra életjelet magáról: meghökkentő módon összefoglaló elemzéssel rukkolt elő az ’56-os forradalmat követő véres megtorlásról. Fáradtságot nem ismerő babramunkával titokban 267 nevet tartalmazó listát is fabrikált a kivégzettekről. Fényes Elek nem más, mint Rainer M. János, az 1956-os Intézet jelenlegi igazgatója. AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM Kát­ét­er Forró Lótusz Tekintettel az uborkaszezonra és a pusztí­tó szellemi aszályra, önök most a két legna­gyobb kereskedelmi tévé közös műsorát, a Forró Lótuszt látják. Nekem nincs ugyan semmi mondanivalóm, de még másfél per­cig dumálok, mert a szponzori szerződés szerint a műsor elején legalább 90 másod­percen át kell feszítenem fő támogatónk, a Toprongy ruhaház, mi tagadás igen ké­nyelmetlen öltönyében, mely ilyen amőba­szerű alakot kölcsönöz viselőjének. Ám aki amúgy is rosszul néz ki, annak, mint látható, nincs veszítenivalója. Nézzék meg, ennek a nyikorgó, metálfényű szövetnek milyen esése van, azt hiszem, bádogost kell hívni, hogy a zakót levethessem. Ja, gyere­kek, még egy kis fényt ide a Hamisfém Rt. valódi alumíniummal futtatott nyakkendő­tűjére. .. Röviden „dióba" néhány szót arról, mit fognak látni a most következő, örök­kévalóságnak tűnő háromnegyed órában. Gyilkosság, erőszak, rablás, drog, kétség­­beesés, őrület, gyógyíthatatlan, de fotogén betegségek és szokás szerint kisebb-na­­gyobb természeti és emberi katasztrófák, a lehető legattraktívabb kameraállásból fényképezve. Mindenekelőtt egy hír, az országimázs­­központ betiltotta a Fedél Nélkül című ré­teglapot. Következzen hát elöljáróban egy aluljáró, ahová forgatócsoportunk aláme­rült megkérdezni az érintettek véleményét a médiákban lex Fedél néven elhíresült akci­óról. De a hajléktalanok diplomatikusan hallgattak, erre némi magyarázattal szol­gált néhány üres Kocsis Irma-flaska. Mint ismeretes, a kevésbé tőkeigényes, kiváló tablettás bor első díjat nyert a Magyar Áruk Fórumán. Riportalanyaink arca viszont annál beszédesebb volt. Felhívnám figyel­müket néhány szívbe markoló részletre, a véreres tekintetekre, a Kádár-kori boros­tákra, a szájra, amire mindig másutt, a fej tetszőleges helyén bukkantunk rá. A le­pusztult neorealista környezet is növeli a nézettséget, ezért végigpásztáztunk Röltex Rózsinak a kommunizmusban még rózsa­szín, optimista paplanján, a Vörös Október Ruhagyár nehézipari modelljein, melyek még mindig derekasan dacolnak az idővel. Igaz, ami igaz, már herótom van ebből a nyomorúságból, nem is tűrném, ha nem eb­ből élnék meg ilyen jól. Két nap múlva a lassan józanodó ágról­­szakadt csoportot elkísértük a Parlament elé, ahol egy emberként követelték, küldjék meg nekik is az Országjáró című millen­niumi kiadványt, azzal a kikötéssel, hogy előbb legyen otthonuk, azután állandó lak­címüket a legnagyobb örömmel bocsátják a személyiségjogokkal visszaélő adatkeres­kedők rendelkezésére. Hamarosan visszajövünk, és bemutat­juk a dudvamuharosi kétfejű hármas ikre­ket. Maradjanak velünk. Reklám követke­zik, rengeteg vadonatúj szennyezésbarát terméket ismerhetnek meg, melyek a min­dennapi élethez teljesen fölöslegesek, vi­szont nem lesz gond, mit tegyenek ki lom­talanításkor. Még mi­előtt bemutatnánk a dudvamu­harosi négyfejű hármas ikreket, tekintsék meg drámai dokumentumfilmünket. Címe: Kisnyugdíjas a látványpékségben. Majd vérnaturalista riportot láthatnak egy férfi­ról, aki elcsábította, majd elvette tizenhat éves nevelt lányát, így volt élettársát anyós­ként látta viszont. Premier plánban mutat­juk majd a tragikus találkozás emlékét, a húsz öltéssel összevarrt fejsebet. Aztán egy szörnyű balesetről tudósítunk. Egy kétmá­zsás hentes egyensúlyát vesztve maga alá temette feleségét. A szerencsétlen asszonyt a kutyás mentőosztag hozta ki a felszínre. Gyengébb idegzetűek forduljanak el! A tűzoltók tehetetlenek, napok óta lángok­ban áll annak a bivalydagonyai óvónőnek a szíve, aki szerelemre lobbant, mikor meg­látta az új körzeti megbízottat. Beszámo­lunk egy különös esetről is. A bükkönybol­­hási éjjeliőr azzal ejtette kétségbe a bírósá­got, hogy beperelt több tévétársaságot, mert állítása szerint előre megfontolt szándék­kal, aljas haszonszerzés céljából már rég­óta rabolják az idejét. Bizonyítékként vi­deóra vette a szóban forgó műsorokat, köztük a miénket is, így újabb kazettabot­rány előtt áll az ország. A precedensértékű ítélet pedig forradalmasíthatja a hazai jog­­alkalmazási gyakorlatot. Végül egy tudo­mányos szenzáció, orvoscsoport kutatja a bürgönyei vénlány, Malvin dupla szüzes­ségének okát. A rejtély felderítéséhez kül­földi szakértők segítségét kérik. Kedves nézőink, sajnos kifutottunk az időből, így a dudvamuharosi nyolcfejű hármas ikrekről szóló idegtépő epizódunk csak holnap kerül adásba. Remélem, azzal is hozzájárulnak kedvenc műsoruk, a For­ró Lótusz sikeréhez, hogy addig is minél több tragédia, inzultus, atrocitás, baleset éri önöket. Stark R. László

Next