Magyar Hírlap, 2001. június (34. évfolyam, 127-151. szám)
2001-06-16 / 139. szám
16 MAGYAR HÍRLAP • 2001. június 16., szombat AHOGY TETSZIK Fényes Elek és az ’56-os kivégzettek lajstroma A táblázat - a közreadó engedélye nélkül - váratlanul a kapuban látott napvilágot egy évvel a nemzeti újratemetést megelőzően. A mártírok „hivatalos”, 277 nevet felsorakoztató, tévedésekkel és hiányokkal terhelt jegyzékét a Németh-kormány 1989. május 10-én tette közzé. A két lajstrom azonban számtalan ponton eltérő adatokat tartalmazott. Sok virrasztásba került a regiszterek siettetett összecsiszolása, hogy a rendszerváltozás katartikus napján, 1989. június 16- án felolvashassa Darvas Iván és Mensáros László a hiteles névsort a Hősök terén negyedmillió ember füle hallatára, s a 301-es parcellában. Pajzsként szolgáló álnév A vézna, szemüveges, sihederképű „Fényes Elek” 1989 májusában lepleződött le, Nagy Imre akkor már üres sírjának szélén állva. Az exhumálásról tartott tájékoztató végén Mécs Imre, aki egykoron maga is megjárta a siralomházat, bökött rá fiatal védencére, tudatva az egybegyűltekkel az (ál)nevét pajzsként évekig maga előtt tartó történész kilétét. - Nem az én ötletem volt álnév mögött keresni (ön)védelmet - mentegetődzik a történteket felelevenítve Rainer M. János, az ’56-os Intézet 44 esztendős főigazgatója. - A megtorlást elemző tanulmányt 1985 tavaszán valójában saját szakállamra írtam. Munkahelyemen, a Fővárosi Levéltárban ugyanis nem remélt szerencsével különféle adatokhoz jutottam hozzá, s foglalkoztatott, mely hivatalos statisztikákkal lehet ezeket összevetni. Azt akartam kisilabizálni, hány szerencsétlent gyűrt maga alá ’56- ot követően a felbőszült kádári megtorlógépezet. Első nekifutásra azok hozzávetőleges számát lehetett meghatározni, akik börtönben kötöttek ki, az internáltakról ugyanis nem akadt hozzáférhető adat akkoriban. Ezért a bírósági, igazságügyi statisztikákon próbáltam kiokosodni. Jó darabig senkinek sem mutattam meg, mire is jutottam a „matematikai házi feladat” során. Aztán egy nyaralás alkalmával feltártam barátaim előtt számításaim (vég)következtetéseit, mire azt tanácsolták, tartózkodjam a szamizdatban való közreadás veszélyeitől. 1986-ban kerültem át az MTA Történettudományi Intézetébe, ahol megismerkedvén Litván Györggyel, kéziratom olyanokhoz is eljuthatott, mint a Nagy Imre-perben elítélt Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós, valamint Mécs Imre. Mindahányan a közlés mellett kardoskodtak. Végül a szöveg 1986 decemberében a párizsi Magyar Füzetekben látott napvilágot. Elmeséli: a kéziratot egy stewardess, a Valóság egykori olvasószerkesztője, Meggyesi János leánya juttatta ki Párizsba, egy akkor már „bevett” útvonalon Kende Péterhez. A küldemény útját Litván szervezte; ő, illetve Kenedi János lett a „keresztapa”, „beszélő” (ál)névhez kínálattal is szolgáltak. Statisticus vagy Fényes Elek. - Annál nagyobb csapás aligha ért volna, mint hogy kiebrudalnak a Fővárosi Tanács levéltárából - próbálja visszapergetni s az adott viszonyok közé illeszteni lebukása esetére a pártállami retorzió lehetséges mértékét. - A Történettudományi Intézetben azonban Ránki György volt az igazgatóhelyettes, valójában a liberális szellemű műhely teljhatalmú vezetője, egyben munkatársai védelmezője. Szabó Miklósról is köztudott volt, szamizdatban publikál, gyakorta álnéven jegyezvén politikai tárgyú írásait. Kötve hiszem, hogy onnan is kitették volna a szűrömet. Persze benne volt a pakliban, hogy az ország összes levéltárából kitiltanak. 1989-ig alig tudta néhány ember, ki is „Fényes Elek”... A célszemély: Gyűjtő A Történeti Hivatalban talált utalást, hogy megfigyelés alatt tartották. Az orra alá dugtak egy kartonmásolatot, valamint négynapi operatív információs jelentést, amelyben Gyűjtő (fedő)néven szereplő célszemélyként tüntették fel. Még azt is tudták: megbeszélte Mécs Imrével, adatokat gyűjt a forradalom után kivégzett emberekről. (Mécs zugligeti otthonát a rendszerváltozás után is évekig lehallgatták, az éber poloskákat csak egy nagyszabású lakásfelújítás során sikerült „fülön csípni”.) Ráadásul többekkel levelezésben állt, így Gosztonyi Péterrel és Molnár Miklóssal Svájcban, s Lipták Bélával Amerikában, akit egy helyszínrajzzal is megajándékozott. Hevenyészett vázlat volt ez a 301-es parcella akkori állapotáról, amely alapján Lipták „meghatározta” Nagy Imre és társai sírhelyét. (Persze - mint kiderült - nem stimmelt, mert az időrendből indult ki, s akkoriban még nem lehetett tudni, hogy Nagy Imrét, Malétert és Gimes Miklóst a Gyűjtőfogház udvaráról csak 1961-ben temették át oda.) Levelezésüket lankadatlanul megfigyelték. „A politikai rendőrség számára világos volt, mivel is foglalkozom” - mondja Rainer. Még a Fővárosi Levéltárban dolgozott az 1945 utáni, vagyis szocialista kori osztály munkatársaként, amikor - bár ez aligha tartozott hivatali kötelezettségei közé - átböngészte az állami anyakönyvezés bevezetése óta letétben lévő halotti kivonatok 1956 utáni másodpéldányait. Az időrendben jócskán elkalandozó fürkészés során kitüntető figyelemben részesítve azon kerületek vaskos, kézírásos köteteit, ahol köztudottan börtönök voltak találhatók, s ahol kivégzések is történtek. Azt akart feltérképezni, hány embert küldtek vérpadra a megtorlás során. Felidézi, rettenetes érzés volt szembesülni a bitófára juttatott akkor még az ő szemében is „névtelenek” sokaságával. 1957- ben nemigen szépítgették, minden kertelés nélkül bejegyezték: „A halál oka: fulladás, akasztás által.” Később elfelejtődött ez a tekervényes fogalmazás. Előfordult, csak azt rögzítették, kivégzés, vagy a helyszínt jelölték meg: Kozma utca 13., feltüntetve esetleg a fulladást. Egy időszakban „járványszerű” betegségben haláloztak el a hóhér keze közé juttatott emberek, az utólagos, esetenként 10-12 esztendős késedelemmel járó anyakönyvezéskor pedig többeknek is csak álnév jutott. Akadt olyan szerencsétlen, akit - az anyakönyvi adatok tanúsága szerint - a X. kerületi Kozma utcában és a II. kerületi Fő utcában egyaránt kivégeztek. Persze az álnéven, konspiratív körülményességgel elföldelt Nagy Imre és mártírtársai sorsát nem rögzítették az anyakönyvekben. Mintha soha nem is léteztek volna. Ellentétben például a ’49- es esztendővel odáig is visszalapozott Fényes Elek -, amikor is a VIII. kerületi anyakönyvi hivatalban, amely hatáskörébe a Conti utcai börtön is tartozott, a holtak birodalmába távozottként jegyezték be Rajk Lászlót, Szalai Andrást, Szőnyi Tibort... A levéltár bazilika alatti részlegébe egyszer csak bezúdították az összes 1948 utáni elítélt talán százezernyi statisztikai adatlapját. Ekkor a ’60-as évek közepéig bezárólag minden olyan ügy addig bizalmasan kezelt adatlapja hozzáférhetővé vált, amelyben a fővárosi vagy a kerületi bíróságok ítélkeztek, a zsebtolvajtól a közlekedési bűncselekményeken át a politikai ügyekig. Megpróbáltam kihalászni az irdatlan iratmennyiségből 1957—58—59-re vonatkozóan a politikai, BHÖ 1/1., 1/2. stb. jelzésű ügyeket említi meg. Annak is utánajártam, milyen statisztikák láttak napvilágot a korabeli évkönyvekben. Kiderült, minden adat megjelent, kivéve az államellenes pereket, közölték az összesített számot is, így egy nem túl bonyolult kivonási művelet révén ki lehetett számolni, mennyire tehető az államellenes bűncselekmények miatt elítéltek száma a polgári bíróságokon. (A katonai törvényszék ténykedéséről semmiféle adat nem szivárgott ki.) Ezek alapján végeztem számításokat tanulmányomhoz arra nézve, milyenek voltak a büntetések, kik az elítéltek, milyen jellegű tevékenységekért kerültek bíróság elé. Mindebből arra is következtetni lehetett, milyen forradalmi cselekmények (szervezkedés, izgatás, a fegyveres harcban való részvétel) miatt kerültek rács mögé. A halálraítéltek statisztikai lapjait azonban külön kezelték vagy megsemmisítették. Akadt egynéhány „mutatóba” a kezdeti időszakból, de aztán bottal üthettem ezek nyomát. Sok fejtörést okozott „Fényes Elek” számára, hogy sok ’56-ost köztörvényesként ítéltek el, mivel a bíróság rablás, vagyon elleni bűncselekmény vétkét is megállapította, ráadásul gyilkosságnak minősült az utcai harcokban való részvétel is. Szét kellett azonban választani a közönséges gyilkosoktól a forradalmi cselekményekért kivégzetteket. Mivel a korabeli Népszabadság viszonylagos részletességgel számolt be a főbenjáró ügyekről, ha a köztörvényesek bármiféle szerepet játszottak volna a forradalomban (is), úgy aligha hallgattak volna erről az újság lapjain. (Mint 1957-ben Csepelen előfordult: fegyveres rablásért akasztás járt, midőn az egyik nagyüzem irodáját a fizetésnap előtti éjszakán kirámolták.) Arra is rájött: 1960-ban másfél tucat embert végeztek ki háborús és népellenes bűnökért. Ugyanis míg az ’56-os kivégzettek többsége mindössze huszonéves volt, szemébe ötlött, hogy a megtorlás lejtmenetében (1961 augusztusában volt az utolsó ’56-os kivégzés, Nickelsburg László és társai ügyben), egyszer csak egy idősebb korosztály jelent meg áldozatként, amelynek tagjai a XIX. század végén születtek. Az adatgyűjtés másik sikeres módszere a kurzuskönyvek bogarászása volt, ezekben gyakorta név szerint is megemlítettek ’56-os szereplőket, s bár elfelejtették tudatni, hogy kivégezték őket, ám nyilvánvaló volt az összefüggés. Az „ellenforradalom” utáni felelősségre vonások során akadt horogra például Ságvári Endre vallatója; mozaikokból össze lehetett rakni, hogy a Bajcsy-Zsilinszky-csoportot eláruló honvédtisztet is ekkortájt akasztották fel. Hivatalos baklövések Mécs Imre 1988-ban sokszorosíttatta a Fényes Elek-listát, s a június 16-ára időzített első nagyszabású megemlékezésen (miközben a párizsi Père Lachaise temetőben díszsírhelyen szimbolikusan eltemették Nagy Imrét és mártírtársait) Hegedűs Lászlóval együtt olvasta fel a névsort a rákoskeresztúri Új köztemető 301- es parcellájánál, ott, ahol a jeltelen süppedékekben a kivégzettek földi maradványait porladni sejtették. „Távolról sem volt tökéletes, súlyos tévedések akadtak benne: sokan indokolatlanul lettek a megtorlás ’56-os mártírjának feltüntetve, mások sajnálatos módon lemaradtak a listáról” - meakulpázik Rainer. 1989. május 10-én tette közzé az igazságügyi tárca az 1956. december 20-a és 1961. december 13-a (31.?) között kivégzettek 277 nevet tartalmazó „hivatalos” listáját, amelyet a büntetés-végrehajtás adatai és a bírósági iratok alapján állítottak össze, ám az nem tartalmazta a foglalkozást, valamint az akasztás dátumát. Közfelháborodás volt a válasz, hiszen - az időbeli egybeesés miatt - ’56-osként szerepelt például az az 1957. augusztus 13-án felakasztott Francia Kiss Mihály, akit még a ’19-ben elkövetett orgoványi gyilkosságok miatt ítéltek halálra. Az sokkal trehányabb lista volt, mint az enyém - büszkélkedik Rainer. Felvetésemre, szándékosan volt-e hibákkal teli az állami lajstrom, hogy az utolsó pillanatban még megzavarják azújratemetés előkészületeit, a közérzületet, vagy pusztán pancserek és balfácánok munkálkodásának eredményét üdvözölhettük ebben, úgy vélekedett, aligha volt előre eltervezett a hibahalmaz. Mint a TIB szakértőjét behívatták az Igazságügyi Minisztériumba, ahol három magas rangú hivatalnok fogadta, a szobában ott tornyosult az irathalom, amelyet a halálos ítéletekről össze tudtak gereblyézni. Az összeállítók is tisztában voltak a rohammunka baklövéseivel, amelyeket csak a közvélemény nyomására próbáltak meg orvosolni. Rainerral a vitás esetek megítéléséről konzultáltak. Az idő szorításában már mindkét fél azt szerette volna, ha egy konszolidált, a felfokozott érzelmi állapotban is mindenki számára elfogadható, érzékenységet nem sértő, s a szükséges adatokkal még befoltozott, a blöfföktől azonban mentes lista hangzik el a rendszerváltás hajnalán. Egy ’56-ban disszidált, a forradalomban részt vett katonatiszt özvegye közvetlenül a temetés előtt „reklamált”, miért hiányzik pont az ő férje a nemzeti megbékélés listájáról. Az amnesztiában bízva, pár év múlva tért vissza Magyarországra, ám rögvest letartóztatták, kivégezték, mert kémkedéssel vádolták. Szerepelt Fényes Elek első listáján, s épp a minisztériumi alkudozás során látszott vesszőfutása „egyszerű kémügynek”, ezért törölték a névsorból. Végül az ő nevét is felolvasták. „Bizonyára becsúsztak tévedések, de a nagy gikszerektől már mentes volt a temetési regiszter. 233 név hangzott el, lényegében ugyanannyi, mint ami Szakolczay Attila a kérdést végképp tisztázó tanulmányában is szerepel, amelyben - a hitelességet erősítő további törlések után - 229-re tehető a forradalomért kivégzettek száma. Ez minden bizonnyal már mérvadó adatnak látszik. Mint ahogy az is, hogy szorosan vett forradalmi cselekményekért hozzávetőleg 22500-an kerültek börtönbe, beleértve a tiltott határátlépés kísérletét is, ami nem bizonyult egyedi esetnek a kádári hatalomátvételt követően” - summázza Rainer. Az első listán egy pufajkás is szerepelt, aki karhatalmi szolgálata közben különféle lopásokat, sőt fegyveres rablás kísérletét is elkövette. Erről semmi sem jelent meg a korabeli sajtóban, életkorban is stimmelt, így nem tudták időben kiszűrni. A leplet egy nyugdíjas rendőr rántotta le, aki részese volt az ügy felgöngyölítésének. Drámai levél érkezett Szabolcs egyik kis falujából is, amelyben egy asszony már maga is hajlott korban azt írta, a listából tudta meg, kivégezték az édesapját ’59- ben. Történetesen csendőr nyomozó volt, nem ’56-os, s a lista végső változatából ki is húzták. A lány úgy hitte, elmenekült 1956 után, azért nem adott életjelet magáról. Fényes Elek utolsó levelében tudatta hát, milyen is a valóság igazi arca. Kurcz Béla A magyar statisztika alapítója, a KSH első igazgatója, az 1807-1876 között földi pályafutását megtevő Fényes Elek, 1987-ben, az illegális Beszélő hasábjain adott újra életjelet magáról: meghökkentő módon összefoglaló elemzéssel rukkolt elő az ’56-os forradalmat követő véres megtorlásról. Fáradtságot nem ismerő babramunkával titokban 267 nevet tartalmazó listát is fabrikált a kivégzettekről. Fényes Elek nem más, mint Rainer M. János, az 1956-os Intézet jelenlegi igazgatója. AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM Kátéter Forró Lótusz Tekintettel az uborkaszezonra és a pusztító szellemi aszályra, önök most a két legnagyobb kereskedelmi tévé közös műsorát, a Forró Lótuszt látják. Nekem nincs ugyan semmi mondanivalóm, de még másfél percig dumálok, mert a szponzori szerződés szerint a műsor elején legalább 90 másodpercen át kell feszítenem fő támogatónk, a Toprongy ruhaház, mi tagadás igen kényelmetlen öltönyében, mely ilyen amőbaszerű alakot kölcsönöz viselőjének. Ám aki amúgy is rosszul néz ki, annak, mint látható, nincs veszítenivalója. Nézzék meg, ennek a nyikorgó, metálfényű szövetnek milyen esése van, azt hiszem, bádogost kell hívni, hogy a zakót levethessem. Ja, gyerekek, még egy kis fényt ide a Hamisfém Rt. valódi alumíniummal futtatott nyakkendőtűjére. .. Röviden „dióba" néhány szót arról, mit fognak látni a most következő, örökkévalóságnak tűnő háromnegyed órában. Gyilkosság, erőszak, rablás, drog, kétségbeesés, őrület, gyógyíthatatlan, de fotogén betegségek és szokás szerint kisebb-nagyobb természeti és emberi katasztrófák, a lehető legattraktívabb kameraállásból fényképezve. Mindenekelőtt egy hír, az országimázsközpont betiltotta a Fedél Nélkül című réteglapot. Következzen hát elöljáróban egy aluljáró, ahová forgatócsoportunk alámerült megkérdezni az érintettek véleményét a médiákban lex Fedél néven elhíresült akcióról. De a hajléktalanok diplomatikusan hallgattak, erre némi magyarázattal szolgált néhány üres Kocsis Irma-flaska. Mint ismeretes, a kevésbé tőkeigényes, kiváló tablettás bor első díjat nyert a Magyar Áruk Fórumán. Riportalanyaink arca viszont annál beszédesebb volt. Felhívnám figyelmüket néhány szívbe markoló részletre, a véreres tekintetekre, a Kádár-kori borostákra, a szájra, amire mindig másutt, a fej tetszőleges helyén bukkantunk rá. A lepusztult neorealista környezet is növeli a nézettséget, ezért végigpásztáztunk Röltex Rózsinak a kommunizmusban még rózsaszín, optimista paplanján, a Vörös Október Ruhagyár nehézipari modelljein, melyek még mindig derekasan dacolnak az idővel. Igaz, ami igaz, már herótom van ebből a nyomorúságból, nem is tűrném, ha nem ebből élnék meg ilyen jól. Két nap múlva a lassan józanodó ágrólszakadt csoportot elkísértük a Parlament elé, ahol egy emberként követelték, küldjék meg nekik is az Országjáró című millenniumi kiadványt, azzal a kikötéssel, hogy előbb legyen otthonuk, azután állandó lakcímüket a legnagyobb örömmel bocsátják a személyiségjogokkal visszaélő adatkereskedők rendelkezésére. Hamarosan visszajövünk, és bemutatjuk a dudvamuharosi kétfejű hármas ikreket. Maradjanak velünk. Reklám következik, rengeteg vadonatúj szennyezésbarát terméket ismerhetnek meg, melyek a mindennapi élethez teljesen fölöslegesek, viszont nem lesz gond, mit tegyenek ki lomtalanításkor. Még mielőtt bemutatnánk a dudvamuharosi négyfejű hármas ikreket, tekintsék meg drámai dokumentumfilmünket. Címe: Kisnyugdíjas a látványpékségben. Majd vérnaturalista riportot láthatnak egy férfiról, aki elcsábította, majd elvette tizenhat éves nevelt lányát, így volt élettársát anyósként látta viszont. Premier plánban mutatjuk majd a tragikus találkozás emlékét, a húsz öltéssel összevarrt fejsebet. Aztán egy szörnyű balesetről tudósítunk. Egy kétmázsás hentes egyensúlyát vesztve maga alá temette feleségét. A szerencsétlen asszonyt a kutyás mentőosztag hozta ki a felszínre. Gyengébb idegzetűek forduljanak el! A tűzoltók tehetetlenek, napok óta lángokban áll annak a bivalydagonyai óvónőnek a szíve, aki szerelemre lobbant, mikor meglátta az új körzeti megbízottat. Beszámolunk egy különös esetről is. A bükkönybolhási éjjeliőr azzal ejtette kétségbe a bíróságot, hogy beperelt több tévétársaságot, mert állítása szerint előre megfontolt szándékkal, aljas haszonszerzés céljából már régóta rabolják az idejét. Bizonyítékként videóra vette a szóban forgó műsorokat, köztük a miénket is, így újabb kazettabotrány előtt áll az ország. A precedensértékű ítélet pedig forradalmasíthatja a hazai jogalkalmazási gyakorlatot. Végül egy tudományos szenzáció, orvoscsoport kutatja a bürgönyei vénlány, Malvin dupla szüzességének okát. A rejtély felderítéséhez külföldi szakértők segítségét kérik. Kedves nézőink, sajnos kifutottunk az időből, így a dudvamuharosi nyolcfejű hármas ikrekről szóló idegtépő epizódunk csak holnap kerül adásba. Remélem, azzal is hozzájárulnak kedvenc műsoruk, a Forró Lótusz sikeréhez, hogy addig is minél több tragédia, inzultus, atrocitás, baleset éri önöket. Stark R. László