Magyar Hírlap, 2017. szeptember (50. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

Lakitelek 1987 - 2017 12 2017. szeptember 16., hétvége Harminc év, harminc nap, harminc oldal • A Magyar Hírlap évfordulós sorozata 21. A vidéki ország Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demok­rácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a köz­erkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelen­levők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen meg­újhodás, az igazán hatékony reformok módozatait. Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból Csengey Dénes író 1987-es felszólalásából A vidéki Magyarországról írtam egy dol­gozatot felkérésre. Előtte még két szót szeret­nék mondani, pontosabban egy kérdést. Ez az egy kérdés pedig úgy hangzik, hogy hol van­nak a fiatalok, hol vannak a húszévesek, hol vannak a harmincévesek - nem tudom, há­nyadik tanácskozás ez, amelyiknek én va­gyok a legfiatalabb felszólalója -, hát vegyétek már észre, hogy egy örökifjú volt csak ebben az országban, az Honthy Hanna volt, mi nem vagyunk örökifjak - a fiatalokat hívjátok meg legközelebb! (...) Talán úgy tűnhet fel, hogy kicsinyes alkuja a gondolkodásnak, megengedhetetlen és kó­ros beszűkülése a szemléletnek a vidéki Ma­gyarországról külön önmagában ejteni szót. Különösen azok előtt tűnhet fel így, akik már a magyarságról sem merészelnek úgy gondol­kodni, hogy közben ne kiáltoznák folyvást és torkuk szakadtából Európa nevét; akik las­san már a kisdolgukat is csak úgy tudják el­végezni, ha előbb megnyugtatták magukat, bírják e művelethez a szellem első kontinen­sének jóváhagyását. Én azonban úgy látom, ez a témaválasztás nem jelent alacsony alkut, és nem hozza magával a szemlélet szűkösségét. Még azt sem hiszem, hogy az a futó rátekin­tés, amit kimért időm engedélyez, Európának háttal állva fog megesni. Azt tartom ugyanis, hogy "Európát, nemzeti kultúránk örökös fö­­löttes énjét, nem érdeklik a buzgó tanítványok, a fürge utánzók, a hűséges követők. Csak a megformált, erős, új minőségek érdeklik. (...) Ez a mi országunk vidéki ország, szervet­len ország, világtalan ország. Kis híján ötszáz esztendeje nincs fővárosa, nincsen közege ar­ra, hogy életformáit és alkatát, mozgalmait és megállapodottságait, vívódásait és megoldásait önmaga fölé emelhesse, hozzáférhetővé tegye, szólammá avassa egy nemzetek fölötti szelle­mi parlamentben. A város, amely központként besugározta, akár Bécs volt a neve, akár Pest- Buda, akár Budapest, rövid és mérvadó idősza­koktól eltekintve mindig idegen hatalmi érde­keket és kultúrhatásokat közvetített, az utolsó százhúsz évben ráadásul a nemzeti program rangjára emelve ezeket. Az ország tehetségeit elragadta, az itteni nehezebb lét szökevénye­inek eldorádójaként csillogott és csillog ma is a horizont fölött, de aztán vagy elnyelte, vagy helytartóivá, ispánjaivá formázta őket. Így adódott, hogy Magyarországnak min­dig volt, ma is van erős, kérlelhetetlen és nyil­vánvaló világmeghatározottsága, de nem volt és ma sincs aurája a világban, nincsen súllyal hangzó szólama ama szellemi parlamentben. Budapest ma sem Magyarországon fekszik, hanem a levegőben lebeg, kétfelé szakadva az ideológiai irányadó Moszkva és a hitelező Nyu­gat között. Hasadt arca egyik felével fegyelmet jelez erre, a másikkal liberális hajlandóságo­kat akarra. Mimikájában nincs szabad ka­pacitás egyébre. Ami alatta hallgat és sötétlik megnevezetlenül, az Magyarország. Bizalmat­lanság és hitehagyottság övezi itt a kétirányú mimetikus produkciót. Az emberek úgy ér­zik, ahhoz, hogy valami kibontakozás elkez­dődhessen, át kellene ejteni Moszkvát, de gaz­dag tapasztalati anyag birtokában nem hiszik, hogy Moszkva átejthető. És így céltalannak és megalázónak látják az ellenkező irányú, mél­tóság nélküli kelletőzést. Budapest tehát nem tájékozódási pont, az élet alatta, tőle teljesen függetlenül burjánzik, de vajon hogyan és mi végre? (...) Az ötvenes évek fejleményei gyorsan hely­reállították a faluban a százados jogfolyto­­nosságú jobbágyi önismeretet és önértékelést, a vidéki városokban a száműzöttség, a vi­lág végére dobottság és a végletes kiszolgálta­tottság életérzését, azt a nyomasztó és bénító közérzetet, hogy a világ valahol máshol tör­ténik, hogy az élet nem más, mert nem lehet más, mint egy beláthatatlan, de elháríthatat­lan idegen erő kényszeredett szolgálata, vagy nyomorúságos megkerülési kísérlete. A forra­dalom gyors bukása pedig bevégezte a levere­­tettség közérzetének országfoglaló vonulását Záhonytól Szentgotthárdig. E tekintetben az utolsó harmincegy év nem tudott döntő újdonsággal szolgálni. Tartja magát a közhiedelemben az a vélekedés, hogy a vidék azért végül mégiscsak nyertese az el­múlt majd fél évszázadnak, hiszen mindent megkapott gyarapodásban, létbiztonságban, az iskolázódás megnyílt lehetőségeiben, ház­tájiban, melléküzemágban, az apró és jól mű­ködő szakszövetkezetekben meg az újból láto­gatható templomokban. A vidék végül is nem veszített semmit. Csak a kollektív életösztö­nét. Csak az öntudatát, az önbecsülését. Csak a világát, az erkölcsét, a kultúráját, a magyar­ságát. Potomság - mondják erre a gazdasá­gi csavarmenetre járó elmék -, több is veszett Mohácsnál! Olyan bizonyos ez? Mohács után háromszáz évvel még talp­ra tudott állni ez az ország, működésbe tud­ta hozni legjobb erőit egy nagyszabású, ma is mértékadó nemzeti reformkorban. Most azonban a derűlátás örökös bajnokai is érzik, hogy nem háromszáz, de harminc évünk sincs kivárásra, halogatásra, három is alig. Kormány és ellenzék kétszólamú kórusban kibontako­zást sürget, egymás sarkára hágnak a minden­féle felhívások, programok - és az ország né­ma, és nem mozdul. Valami itt nagyon nem sikerült, valami itt nagyon nem működik, valami itt nagyon el­törött. A politika most adja meg az árát an­nak, hogy oly sokáig tűrte korrupt, romlott és színvonaltalan apparátusának országolását a magyar vidéken, hogy betömte a helyi nyil­vánosság csatornáit, felszámolta a tanácsok képviseleti funkcióit, szétzúzta a regionális érdekképviseleteket, hogy a nép előtt ezerszer kompromittálódott káderek kamarillajáté­­kává, az autonóm személyiségek bőrére menő sportvadászattá hagyta zülleni a helyi politi­kát, tétlenül nézte, hogy egy-egy városban a hét lakat alatt őrzött közügyekről való véle­kedés helyére benyomuljanak az exkluzív va­dászházakban zajló orgiákról és panamákról, francia konyak melletti képviselőbuktatások­ról szóló pletykák. Az országos politika most felhívna és mozgósítana, de a vidéken csak he­lyi képviselői, helyi adminisztrációja képé­ben tud megjelenni, és azért csak némán tá­­tog, és nincsen hangja. Az ellenzék is most adja meg az árát annak, hogy oly hosszú ideig be­érte önmaga szellemes társaságával, hogy el­sőrangú kvalitásait szinte kizárólag külorszá­­gi fórumokon működtette. Persze, nem akarok szemforgató módon eltekinteni attól, hogy nem a saját jószántából cselekedett így! (...) Úgy tűnik, a nép ma egyáltalán nem is­mer hiteles helyeket, nem ismer autoritáso­kat, nem lát valódi tekintélyeket és tájékozó­dási pontokat. Azért hallgat és nem mozdul. És csak aki programmal, kibontakozási elkép­zelésekkel közeledik hozzá, csak az tapasz­talhatja meg, fogja is megtapasztalni teljes mélységében, hogy mi minden veszett itt el az elmúlt negyven évben. (...) A távlatos gondolkodás legelső kérdése, ho­gyan lehet ezt a gerince­tört népet a remény­telenség és a bénultság állapotából kiemelni? Szóval, hogyan lehet megnyerni az embere­ket bármiféle - hangsúlyozom: bármiféle - ki­bontakozási elképzelés számára? Hogyan tá­maszthatók fel a megújulás erői is a megújulás retorikája mögé? Ez a kérdés minden mai ma­gyar politikai ambíció közös nevezője. (...) 1. A több műhelyben formálódó új nemzeti gondolatnak - és szívesen ideérteném a kor­mány, a népfront, a párt, de mindenekelőtt a parlament szellemi műhelyeit -, az új nemze­ti gondolatnak tehát lehetetlen eltekintenie a nemzeti függetlenség kérdésétől. (...) 2. Az új nemzeti gondolat kiformálódá­sa nyilvánosságot kíván. Sem a demokrati­kus progresszió, sem a radikális gazdasági reform, sem a nemzeti önépítés nem éri be so­kat sejtető félmondatokkal, nem éri be olyan szövetségekkel, amelynek kötelékeiben izga­tott süketnémák kacsingatnak össze egymás­sal, jelezve, hogy szavak nélkül is tudják, mire gondol a másik. Végre már tegyük túl magun­kat ezen a kegyes öncsaláson, és ismerjük be, senki sem tudja, mire gondol a másik. Aki fi­gyeli egy ideje az ország működését, annak efelől komoly kétségei úgysem igen lehet­nek. Nyilvánosság kell tehát, új lapok, új fóru­mok és új egyesülési jogok, hogy valódi köz­vélemény keletkezhessen, hogy a politika birodalma a felhők mögül a földre ereszked­jék. Vonatkozik ez különösen a vidékre, ahol nemcsak a népfrontnak, a szakszervezetnek, de a kormány adminisztrációjának sincs lapja, egyéb csoportokról most nem is beszélve. 3. Az új nemzeti gondolatnak értelmiség­re van szüksége, értelmiségre, amely kihordja és sugározza. Meg kell nyitni a vidék szellemi forrásait. A zöldpaprika, a paradicsom, a har­matos földi eper ott van reggelenként a nagy­csarnok pultjain. De hol vannak a politikából, a kultúrából a földközelben támadt eszmék, meglátások, magatartások és követelések? Amíg egy kisváros arculatát a luxuskripták­ból meggazdagodott új báró határozza meg és tilosban parkoló fekete Volgák és a százezres vesztegetésekkel szerzett butikok meg snack­­bárok és a néptelen esték bamba csendje és az utcalámpák sápadozó körtéire részegen célba lövő munkásőrök, addig az értelmiség vidéken csak emigráns vagy száműzött, hasadt lelkű pszichopata, akinek akkora szerencséje is csak ritkán van, hogy hozzáhízhat, hozzátésztá­­sodhat a közegéhez. Ki kell váltani emigráció­jából a vidéki értelmiséget, és fel fog támadni azonnal a szolgálat és a küldetés ethosza. Ami a szárnya lehet az új nemzeti gondolatnak. 4. Fel kell eleveníteni az Erdei-Bibó-fé­­le közigazgatási reform gondolatát. Ha az or­szágot a területek szerinti munkamegosztás tagolná közigazgatási egységekre, megszűn­ne a vidék szétesettsége és szervetlensége, és ezek az új egységek egyúttal az alulról kiépülő képviseleti demokráciának, egy reformparla­mentnek is alapkövei lehetnének, hiszen egy egy ilyen közigazgatási körzet alkuhelyze­te teljesen világos és egyértelmű volna. Ezt és ezt adom az országnak, ehhez erre és erre van szükségem, ezt és ezt csak akkor kívánom, ha azzal nyomatékosabb érdeket nem kereszte­zek, így a képviselői megbízatások sem vesz­hetnének az általánosságok ködébe és homá­lyába, és nem végződhetnének azzal, hogy egy-egy honatyának választói előtt kelljen képviselnie azt, ami beleszólása nélkül bekö­vetkezett a parlamentben. 5. Az új nemzeti gondolat új nemzeti kul­túrában találhatja meg a maga hiteles formá­ját és foglalatát Minden akadályt el kell hárí­tani a kultúra öntörvényű fejlődésének útjából. A kultúra nem kifutófiú, hanem gőgös főher­ceg és önkéntes alázatában boldogságot talá­ló szolga. Szabad vagy halott. Egy halott pedig sohasem fog vágyai és lehetőségei magaslatá­ra emelni egy népet, egy nemzetet. - Barátaim, nem folytatom. Folytassátok ti, folytassuk együtt! Jó munkát kívánok az előttünk álló napra, az előttünk álló próbáló évtizedekre. Valami itt nagyon nem sikerült, valami itt nagyon nem működik, valami itt nagyon eltörött Forrás: Antológia Kiadó

Next